2016. május 31., kedd

Csavargások II.

Itt a jó idő, ezért egyre többfelé csavargok. Ha pedig már csatangolok jó dolgokat felfedezve, akár meg is oszthatom a világgal, hátha más is kedvet kap.
Ezúttal is három dolgot hoztam több helyszínen.

DolceVita
A nyár nálam azt jelenti, hogy itt a fagylalt szezon. Nagy mennyiséget tudok befalni a jeges édességből és a kánikulában általában csak ez tart életben. Nem feltétlenül vagyok válogatós, a boltban nagy tételben beszerzett jégkrémektől a kézműves fagyi csodákig minden jöhet. Van azonban egy hely, ami emlékezetes számomra és ami A FAGYIZÓ címet viseli.
Ez a hangulatos hely Győrben található a Bécsi kapu téren. Itt szembesültem azzal, hogy bizony van olyan fagyi mennyiség, amely még rajtam is kifog. A mellékelt képen látható kehely (ami egyébként akkora volt, mint a fejem...) legyőzött. Pedig csupán négy gombóc volt a csoki, karamell, dió és vanília kombinációiból. A rápúpozott tejszínhabbal, csokoládé- és karamellöntettel, valamint az egyéb ropogós finomságokkal együtt azonban teljesen kiütött. Nem meglepő módon, nem bírtam megenni és utána a sétálgató emberek kezében fagylaltot látva elborzadtam. Másnap azonban túltettem magam a sokkhatáson és csalódottan állapítottam meg, milyen jól jött volna az a maradék...
Hát így kezdődött kapcsolatom ezzel a fagyizóval és azóta, ha Győrben járok és szép az idő, be kell térnem ide.
Persze tanultam a leckéből, vagyis, hogy a jóból is megárthat a sok, ezért egyedül nem vetemedem újabb kehelyre. Hanem inkább megosztozom rajta.
Például hónap elején, mikor munka miatt a városban jártam, elvittem ide Tigrist, hogy ő is átélhesse a fagyizó varázsát. Testvériesen megosztoztunk egy gondolán.
Ahogy a mellékelt kép is mutatja, valóban egy helyes kis gondolát rendeltünk, amiben három gombóc gyümölcsfagyi utazott. Közöttük ananász, alattuk és körülöttük pedig eper, kivi és banán szeletek lapultak. A rakományt tejszínhab, szirup és roletti adta.
Bőven elég volt kettőnknek.
Szóval ha valaki Győrben jár és fagylaltra vágyik, esetleg van vele egy másik fagylaltrajongó, akkor térjen be ide, akár egy gombócra, akár egy ilyen csinos és hatalmas kehelyre. Azonban vigyázat, ezek a képek nem csalnak és tényleg van az a mennyiség, ami még fagylaltból is sok.

Komolyzene
Talán zene iránti szeretetem nem olyan látványos, mint könyvmolyságom, pedig a muzsika legalább annyira lételemem, mint a nyomtatott betűk. Ezért is érzem úgy, hogy itt a világvége, ha megfosztanak tőle (például tavaly szeptemberben). No, de persze nem csak otthon, tömegközlekedési eszközön és néha munkában szoktam zenét hallgatni, hanem az élőzene nagy rajongója is vagyok. Lehet picike koncert vagy nagy fesztivál, a lényeg, hogy élő legyen, teremtse meg azt az atmoszférát, amitől a sejtjeimben is érzem a zene ütemét és már boldog is vagyok.
Műfajilag széles skálán mozgok, de ezúttal egy kicsit talán kevésbé népszerű vonalat hoztam, a komolyzenét. Pedig a komolyzene is lehet populáris, ha megfelelő helyen csendül fel. Például egy filmben.
Nagyon szeretem a filmzenéket és most nem az előzetes alatt dübörgő betétdalra gondolok, hanem a film egy-egy jelenete alatt felcsendülő dallamokra. Ezek nélkül ugyanis a film lapos lenne és nem hatna úgy a jelenet, hogy a néző bele tudja élni magát. Az ennyire hatásos zene, főleg ha mondjuk egy epikusabb filmről van szó, bedobozolható a komolyzene skatulyába.
No, és hogy miért fecsegek ennyit erről? Mert Hans Zimmer koncerten jártam.
Spontán jött a lehetőség, (a jegyért köszönet Mäxhennek), amit nem szabadott kihagynom. Egyrészt mert még nem jártam a Budapest Arénában, másrészt pedig mert nagyon szeretem Hans Zimmer zenéit. Ha esetleg valakinek a neve nem ugrik be rögtön, akkor a teljesség igénye nélkül néhány film, amelyben hallhatta: Gladiátor, Az oroszlán király, A Karib-tenger kalózai, Pearl Harbor, Eredet, Esőember, Batman és még sorolhatnám.
Na, ugye, hogy máris jobban hangzik a komolyzene?
És még hogy hangzik egy sportcsarnokban! A koncert első fele egyébként kicsit tényleg komolyabb volt a szimfonikus és lágyabb dalokkal, de aztán a második felén átcsapott rockkoncertbe. A frissebb alkotásai ugyanis kicsit elmentek az elektronikus irányba és ettől olyan zúzást csaptak a színpadon, hogy néhány metál zenekar is megirigyelhetné.
Tehát hatalmas élmény volt és megkaptam azt a sejtszintű koncerthatást, amit vártam.
Azonban nem ez volt az egyetlen koncert, amire a hónapban elmentem. Jártam ugyanis a Zeneakadémián hagyományos komolyzenei koncerten.
díszterem
Egyszer már megfordultam ebben a gyönyörű díszteremben egy zongoraesten, így szívesen mentem újra. Haraguchi Shoji karmester diplomakoncertje keltette fel az érdeklődésemet és vittem el magammal F. barátomat, aki szintén a komolyzene lelkes rajongója. Sőt, ő benfentes is a témában, mivel hegedűn játszik. Néha kértem is, hogy súgjon, mit kell figyelni a nagyon szimpatikus és lelkes japán karmester munkájában. Egyébként azonban csak élveztük a zenét, ami hagyományosan komolyzenének mondható, mivel Kodály, Haydn és Shcumann dalokat játszottak. Tökéletes esti program volt.
Szóval, bár az emberek többsége valami unalmas vagy esetleg sznob dologra gondol, ha meghallja, hogy komolyzene, azért ez jóval több. Persze ez is egy műfaj, amit lehet szeretni és nem szeretni, de mindenesetre nem érdemes elzárkózni előle. Zenerajongóknak ugyanolyan élményt ad, mint egy népszerű popénekes koncertje, sőt megkockáztatom, hogy felül is múlja. Egy ilyen koncert - legyen modernebb filmes vagy klasszikus - olyan profizmust és összhangot kíván minden egyes zenésztől, hogy csak csodálni lehet. Aki tehát kedvet érez hozzá, nézzen be egyszer a Zeneakadémiára, garantálom, hogy nem fog csalódni.

Jono Yogo
Finomsággal kezdtem, így finomsággal zárok. A napsütésben ugyanis nem a fagyi az egyetlen édes kényeztetés, hanem ott a fagyasztott joghurt is.
Ez persze egész évben elérhető és a plázák nagy részében fellelhető, például kóstoltam Budapesten az Allee-ban és a WestEndben, valamint a győri Árkádban is. (Utóbbit mondjuk más cég üzemelteti, ami meg is látszik a kínálaton.) Sokáig szkeptikus voltam vele, hiszen mégis csak joghurt és nem hozott nagyon lázba. Aztán egyre kíváncsibb lettem és Kristennek hála, kipróbáltam. Azóta a rajongója lettem ennek a finom és mókás édességnek.
A varázs abban rejlik, hogy önkiszolgáló. Egyszerűen fogsz egy poharat és a gépekből megtöltöd olyan ízű és mennyiségű joghurttal, ami neked tetszik. Aztán megpakolod még jó néhány finomsággal a cukorkáktól a csokoládén át a gyümölcsökig. Meglocsolhatod öntettel, tehetsz mellé rolettit, szóval szinte minden színes, édes kísértés adva van, hogy az egyszerű fagyasztott joghurt olyan édességcsodává váljon, mint a mellékelt képen. Csupán két dologra kell figyelni, a végösszeg súlyra megy, ezért óvatosan a joghurtot adagoló karral és néhány gumicukorral meg kell küzdeni. Én mondjuk pont szeretem a kemény és rágós darabokat, csak úgy öt percig birkózom velük kacarászva.
Tehát, ha valaki szereti a joghurtot és a különféle cukorkákat és esetleg unja a fagylaltot, akkor próbálja ki bátran a Jono Yogot és készítsen magának egy egyedi édességet.

Ezzel a rovattal kizárólag kedvet szeretnék hozni ahhoz, amit szerintem érdemes kipróbálni, de ötleteket is ugyanolyan szívesen fogadok. Szóval, ha van valakinek tippje, merre lenne érdemes csavarognom, ossza meg velem bátran. :)

2016. május 28., szombat

Fedőneve Verity

A borító miatt figyeltem fel erre a könyvre. Gyengéim a borítókon megbújó kézírásos szavak. Aztán átfutottam a fülszöveget és újabb csalétket találtam, a barátságot. A kiadó munkájára tehát nem lehet panasz, szépen becsomagolta ezt a történetet 392 oldalnyi kedvcsináló köntösbe.
Fülszöveg:
"1943. október 11. Egy brit kémrepülőgép kényszerleszállást végez a náci megszállás alatt álló Franciaországban. A pilóta és utasa a legjobb barátnők. Egyikük megpróbálja túlélni. A másik már akkor elvesztette a játszmát, amikor még el sem kezdődött.
Gyönyörűen megírt, szívszorító regény egy felejthetetlen barátságról, amely a végtelen gonoszságnak is ellenáll."
Izgalmasnak ígérkezik, nem igaz? 
Nos, a cselekmény valóban leköti az olvasót, azonban van egy hibája, ami miatt nem tudtam élvezni a könyvet. Az írónő érezhetően megtett mindent, hogy hihető legyen, csak sajnos cseppet sem sikerült neki.
Az egész történet teljességgel hiteltelen, hiába a sok repülőkkel kapcsolatos adat. A szereplők tettei középkategóriás kémfilmeket idéznek, pedig volt néhány kifejezetten kreatív ötlete az írónőnek. Csak hogy két "apróságot" említsek: egyetlen náci (vagy akármilyen más) tiszt sem cicózna ennyit egy nem túl értékes, kémgyanús fogollyal, a rajtaütésnél pedig félhomályban a bilincseket simán ellövik, mint vurstliban a céltáblát, de képtelenek leszedni három katonát... Ez a két momentum akkora öngólt rúg a könyv hangzatos igazságának, hogy képtelen voltam komolyan venni. Mellettük persze volt több kisebb szemforgatásra alkalmas dolog, jelenet, cselekedet, amely szintén csitították lelkesedésemet. A cselekményről azonban nem kívánok szólni, mert hihetőség ide vagy oda, senkinek sem akarom ellőni a regény fordulatait, mint a légvédelmi ágyúval zsonglőrködő főhősnők.
A hiteltelenség természetesen nem ássa el egyből a történetet egy bombakráterben, csupán egy oka a vérző sebeknek. A karakterek azonban számomra szintén lyukat ütöttek rajta.
Az egyes számú főhősnő meglehetősen bosszantó figura. Volt valami a stílusában, amitől meg kívántam tartani az öt lépés távolságot. Ellenben az ő elbeszélésében a kettes számú főhősnő kifejezetten szimpatikussá vált. Csakhogy közelebbről megvizsgálva, a kettes számú is pont olyan gyanús egyén mint az egyes. Pontosítok, mindig az a gyanús, aki épp szem előtt van. Ez a gyanúsítgatás ráadásul kizárólag az írói stílusból fakad. Talán a szóhasználat, talán a kiszólások, talán a napló jellegű leírásokhoz teljesen hiteltelen mondatok miatt. A két hölgy konkrét személyével ugyanis nem volt különösebb bajom, maximum ostobának találtam őket néha.
A regény többi szereplője nem sok vizet zavar. Talán Jamie az egyetlen említésre méltó, de őt sem hagyták jobban kibontakozni. Az azonban tetszett, hogy mindkét katonai oldalon voltak csúnya és kevésbé csúnya figurák.
Ami a barátságot, vagyis a kötet mondanivalóját illeti, átjött. Ez volt az a rész, ami kissé elcsépelt ugyan, de rendben van. Rendben van, mert az üzenet pozitív és minden máz ellenére befogadható.
Összességében ez egy háborús kaland két hölgy barátságára kihegyezve. Vonaton elütni vele az időt jó volt, de nem hagyott mély nyomot.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik háborús kalandokra vágynak női szemmel. A könyv élvezetéhez azonban mindenki tegye félre a 20. századi háborúkra vonatkozó ismereteit, mert nem lesz szüksége rá. Ez egy fikció molyrágta világháborús köntösben, így aki bármi valósághoz közelit szeretne olvasni, keresse egy másik polcon. 

2016. május 24., kedd

Psycho-Pass

Már egy ideje foglalkoztatott ez az anime, mert rengeteg szépet és jót hallottam róla. Kíváncsi is lettem, tényleg olyan nagy durranás-e és egy picit tartottam is tőle, hátha túl magasak lesznek az elvárásaim.
Most, 22 epizód után mindez felesleges szőrszálhasogatásnak tűnik. Ez a sorozat valóban zseniális!
Ismertető:
Egy utópisztikus jövőbeli Japán, ahol az emberek tökéletes biztonságban vannak a bűnözéstől. Ezt a Szibülla Rendszer biztosítja, amely egy kiterjedt hálózat és folyamatosan figyeli a lakosság pszicho-képét. Ha a rendszer megengedettnél magasabb számot mér valakinél, rögtön értesítik a rendőrséget. A főhős, Akane az első részben lép munkába, mint felügyelő és tanul bele a bűnüldözés modern gyakorlatába társával és az alatta szolgáló kényszerítőkkel. Az egyetemen megtanult elmélet azonban nem feltétlenül egyezik a valósággal.
Nem könnyű leírást adni erről a történetről. Egyrészt mert a háttér olyan részletes és jól felépített, hogy minden mondat egy-egy apró meglepetés tönkretételével fenyeget. Másrészt epizodikus jellegű, minden részben újabb és újabb bűnesetek kerülnek terítékre, amelyek a háttérben megbújó fő konfliktushelyzettel szövődnek össze. Azért igyekszem néhány hasznos és kedvcsináló információt elárulni róla.
Ahogy már említettem, az alapkoncepció zseniális. Hiába tűnik békésnek ez a jövőkép, a néző kezdettől fogva tisztában van a buktatóival. Sőt, ahogy pörögnek a részek és egyre több gyilkosságot lát, ráébred, hogy az elnyomott erőszak előbb vagy utóbb lecsapódik valahol.
Ha be kellene kategorizálnom, azt mondám rá, hogy egy jó krimi sci-fi elemekkel színesítve és remek pszichológiai adalékokkal megtoldva. A hangsúly ugyanis nem csak a nyomozáson van, hanem a szereplők lelkivilágán. A karakterek ehhez mérten sokszínűek és bár a készítők nem részletezték a hátterüket, teljesen érthetőek. Igen, én a főhősnőt is teljesen megértettem. (Nem, nem gondolom, hogy egy bizonyos részben béna és szerencsétlen lett volna. Egyszerűen hű maradt a személyiségéhez, bármennyire is szomorú és dühítő ennek az eredménye.)
Akane néha valóban rendkívül naiv teremtésnek látszik, de ez teljesen tudatos húzás volt a készítők részéről. Így tudták csak igazán összeütköztetni a különféle nézőpontokat és ettől lett kifejezetten érdekes a szereplők egymásra gyakorolt hatása. Akane és Kougami látszólag tűz és víz, mégis egy rugóra jár az agyuk. Jó volt nézni, ahogy a kis csapat összecsiszolódott és ahogy hatottak egymás gondolkodásmódjára. Mind kedvelhető figura.
Makishima pedig egy zsenilás negatív főhős. Az intelligenciájával és a konzervatív nézőpontjával néha képes meggyőzni a nézőt, hogy gyilkosságok ide vagy oda, mégsem olyan rossz fiú.
A pszichológiai vonal tehát tökéletesen a helyén van, ahogy a háttérvilág részletei is. Erről azonban nem ejtenék több szót, meghagyom mindenkinek a felfedezés örömét.
A grafika nagyon szép. A karakterdizájn felnőttesebb és a hátterek lenyűgözőek. A pisztolyok és más rendőrségi kellékek kifejezetten kreatívan lettek megoldva. A zene tökéletesen passzol. Van a sorozatnak egy sajátos, kissé borongós hangulata, amelyet nagyon szerettem.
Összességében tehát ez egy remek anime, amelyet csak ajánlani tudok az erőszakos jelenetek miatt elsősorban a felnőtt korosztálynak.
A történet izgalmas, tele csavarokkal és elgondolkodtató elemekkel. Aki nyomozásra és mély lélektanra vágyik, garantáltan nem fog csalódni. Egyetlen dolog hiányzik csupán belőle, a szerelem. Bizony, nincs benne szerelmi szál, mert bár egyértelműen szoros kapcsolat alakul ki a két főhős között, a dolognak köze sincs a romantikához.

Kiegészítés:
A sorozathoz készült egy mozifilm is és kapott egy 11 epizódos második évadot, illetve egyéb kiegészítőket (manga, light novel, visual novel).
A második évadba már bele is pillantottam, mert bár az első évad lezárt, megoldódott az elsődleges konfliktushelyzet, azért nincs minden teljesen rendben ebben a világban. A lehetőség tehát adva van még több zseniális részre és kíváncsi vagyok, a készítők mennyire éltek vele.

2016. május 15., vasárnap

Sosehol

Neil Gaiman a kifejezetten népszerű írók táborába tartozik. Az ismeretségi körömben többen szeretik és itt is és ott is belefutottam a nevébe. Ezért már egy jó ideje szerettem volna megismerkedni a munkájával és csak azért halogattam, mert az egyik könyvéből (Csillagpor) készült mozifilm egyáltalán nem tetszett. Legutóbbi könyvtározásom során azonban úgy döntöttem, ideje választanom tőle olvasnivalót. A bejegyzésnek is címet adó kötetet találtam a legszimpatikusabbnak.
A borító gyönyörű és tökéletesen passzol a történethez. A cím figyelemfelkeltő és 270 lapjával úgy ítéltem meg, kezdésnek ideális.
Az első, 2008-as kiadást olvastam és nyomdai szempontból nem voltam megelégedve vele. Több oldalon elmosódott a nyomtatás és ez kifejezetten zavaró a szemnek.
Fülszöveg:
"A világ és ami alatta van. 
Richard Mayhew egy fiatal üzletember jó úton a fényes karrier, szép feleség és kellemes élet felé… ami mind semmivé lesz, amikor egy bajba jutott lány segítségére siet. Jótette jutalmául a hétköznapi Fenti Londonból átkerül a baljós, sötét Lenti Londonba, az elveszett idők, elveszett helyek és elveszett emberek bizarr világába. Különös társaságba csöppen: Ajtó – a lány, akin segített – nemesi származású és szülei gyilkosát keresi; de Carabas márki kétes szívességeket behajtva éli még kétesebb életét; Vadász a világ legnagyobb szörnyeit hajszolja.
A csatornák és metróalagutak labirintusában velük kell boldogulnia Richardnak, hogy segíthessen másokon és így segíthessen magán is. Vajon megleli-e azt az életet, amelyet már jóval korábban elveszített, mint hitte?"
Gaiman stílusára tényleg nem eshet panasz. Könnyedén belerázódtam a szövegbe, az angol humorába és megállapítottam, tetszik. Cseppet sem zavart a helyenkénti naturalizmus, főleg mert ez mutatta, hogy a történet valóban egy felnőtteknek íródott mese.
Tetszett a fenti és a lenti London párhuzama és összekapcsolódási pontjai és bár a cselekmény szokványosnak mondható (bajba jutott lány, megszeppent főhős, barangolás erre és arra, a bosszú és a nyomozás minden kalandos történet alappillérei), szórakoztató. Ennek elsődleges oka pedig nem a nagy csatákban rejlik, hanem az író élénk fantáziájában.
Lenti London egy kifejezetten szürreális világ és bár az Alice Csodaországban és hasonlók nem nekem készültek, tetszett. Értékeltem a kreativitást, nem éreztem túlzásnak és volt néhány szereplő, akiket megkedveltem.
Richard számomra közömbös volt. Egy tipikus főhős, aki időnként szórakoztató. Ajtó hasonló jelenség, Vadász pedig nos, nem sok vizet zavart. A negatívabb hősök azonban jóval figyelemfelkeltőbbek voltak, leszámítva a háttérben megbújó főkópét. Az abszolút kedvencem de Carabas márki volt, de valahol a két pszichopatát, Mr. Croup és Mr. Vandemar párosát is kedveltem. Minden gyilkos őrületük ellenére rendkívül szórakoztatónak találtam a modoros társalgásukat és a furcsa érdeklődéseiket.
A cselekmény tehát kalandok sorozata a csatornában, metróhálózatban és különféle híres londoni épületekben illetve rajtuk. Végig fenntartja az olvasó figyelmét és az említett rosszcsont szereplők sokat dobnak rajta. Pedig az elsődleges konfliktushelyzet és a főhős életére vonatkozó mondanivaló cseppet sem új sem a fenti, sem a lenti nap alatt.
Összességében tehát ez egy szórakoztató tündérmese felnőtteknek. Kicsit angol, kicsit elvarázsolt.
Elsősorban a fantasy kedvelőinek ajánlom, de bárki belekezdhet, ha kíváncsi London metróhálózatára. Turistáknak nem épp informatív, de ez nem is baj, mert néha egyszerűen jó elveszni, kihullani a réseken.

Kedvenc idézetem a könyvből:
"Az események gyávák: egyenként nem történnek meg, csak csoportosan, bandában mernek ránk rontani."

Zárszó:
Gaiman termékeny író és mivel a stílusa tetszett, biztosan olvasok még valamit tőle.

2016. május 14., szombat

Rózsaszín pöttyök X.

Habár a könyvek azok, amelyekkel szemben időről-időre gyengének bizonyulok és csak nagy lelki erő árán tudom legyőzni a könyvvásárlási késztetést, néha előjön belőlem a tipikus lány is. Ebben a bejegyzésben ezért ezeket a lányosan gyenge pillanataimat foglalom össze az elmúlt hetekből.

A mellékelt kép nem hazudik, nekem nem a cipők a gyengéim. (Oké, egy bizonyos cipőtípus az...) Mezítláb azonban mégsem járhatok, így időnként cipővásárlásra vetemedem. Ez pedig estemben nem egyszerű, amire tanúim is vannak.
Queen B. jegyezte meg egyszer, hogy nálam a cipővásárlás kész tortúra. Vagy kíntúra, attól függ, honnan nézzük... Mindezt pedig arra az ominózus esetre alapozta, amikor egy teljes délutánt töltött velem végigjárva a főváros majdnem minden cipőboltját és a túra végére, nos, cipőt azt nem vettem.
Tehát nem vagyok egyszerű eset, leszámítva a tornacipőt.
Történt ugyanis, hogy unokatestvérem felhívott, megyek-e velük Glamour-napokra. Mivel munka miatt pont el kellett utaznom, azt feleltem, sajnos nem. Aztán, mielőtt letettem volna a telefont, felcsillant bennem a cipőcentrikus nő:
- Converse boltban is van akció? 
- Igen. 
- Oké, vegyél nekem egy 37,5-st!
a szajré
Szóval gyorsan (két óra töprengés után..) eldöntöttem, melyik színből kell, elküldtem neki és vártam az eredményt. Másnap, míg én az ország másik fele felé robogtam, jött is az üzenet "Megvan a szajré!" címmel és a mellékelt képpel.
Azóta tart a szerelem, mert ez az a cipőtípus, amelyikből tudom a pontos méteremet, látatlanban is meg tudom venni és még csak meg sem követelte a szokásos véráldozatot, mint a többi cipő első viseléskor.
F. barátom megjegyezte, mikor meglátott az új tornacsukában, hogy szerinte ez az a cipő, ami sosem fog kimenni a divatból. Nos, ez engem nem különösebben érdekel, csak az számít, hogy nekem tetszik és a lábam kényelmi szempontból is elégedett vele.

Másik gyenge pontom a bögre (sosem elég belőle, hiába állnak halomban a konyhapolcon) és a cuki dolgok. Például a plüssállatok. Ha pedig ez a két dolog együtt jár, vége az önuralmamnak.
Fogatlan
Benzinkúton megállva munkatársaimmal beálltunk a kígyózó sorba és míg várakoztunk, módszeresen körbenéztünk (édességek, magazinok, cuki dolgok), mikor kiszúrtuk az aktuális pontgyűjtés tárgyát. Azonnal fellelkesültem, hogy kérjünk füzetet és pontokat, mert nekem kell egy Fogatlan. Mikor sorra kerültünk, meg is tettük, sőt Tigris még szerzett nekem, a "gyereknek" néhány plusz matricát is. Megvolt hát a boldogságom és míg letudtuk a fizetést és elindultunk kifelé, örömmel konstatáltam, hogy összegyűlt a szükséges pontmennyiség.
- Gondolom, nem állunk be újra a sorba, hogy megvegyem? - kérdeztem megtorpanva a küszöbön visszapillantva a továbbra is több méteres sorra a pénztár előtt. 
- Jól látod! - vágta rá Tigris, így sóhajtozva mentem tovább.
Azt azonban még kiharcoltam, hogy ha legközelebb tankolunk, csak ilyen típusú kútnál állhatunk meg. Ez meg is történt hazafelé, így gazdagabb lettem egy Így neveld a sárkányodat bögrével és egy cuki plüss Fogatlannal.
Még szerencse, hogy ismernek és nem néznek hülyének, hogy felnőtt fejjel oda és vissza vagyok a mesékért és a kitömött figurákért. Bár, kinek ne tetszene egy ilyen édes, fekete sárkányka?
Egyébként a képen látható fülbevalóval is ők leptek meg. Csak egy cseppet ismernek...

Még egy történetet hoztam az öt perc hírnévről.
A sztori két hónapja kezdődött, mikor egyik munkanapon tévéstábot vártunk és úgy volt, hogy nekem is beszélnem kell velük. Csakhogy összeszedtem egy makacs torokgyulladást, amit megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, ezért bosszút állt rajtam. Konkrétan Mickey egér hangszínnel áldott meg egy teljes napra. Igen, pont arra a napra. Így történt:
– Na, lányok, készen álltok az interjúra? – kérdezte egyik kollégám.
– Van egy kis gond – vinnyogtam, mint aki elszívott egy csokor héliumos lufit.
– Oké, Minnie egér, kit ajánlasz magad helyett?
– Nem kapok szinkronhangot?
Öt perc hírnevem tehát váratott magára, mert szinkronhangot nem kaptam, és lecsapott, amikor a legkevésbé számítottam rá. Így kerültem kamera elé saját, szerintem túlságosan magas hangommal, Japán iránti szeretetemet hirdető póló és kardigán kombinációban, förtelmes frizurával, ám meglehetősen király piros tornacsukában. Tehát nem repestem az örömtől, mert még azt sem szeretem, ha fényképeznek, nemhogy videóra vesznek, de megedződtem. Ezért egy másik alkalommal, mikor a kedves torokgyulladás egyik kollégámat szállta meg, már fel sem vettem a következő felkiáltást: "Szellem, de jó, hogy itt vagy! Adj interjút helyettem!" Egyszerűen sztoikus nyugalommal fogadtam a hírt és elkönyveltem, hogy azt a bizonyos öt perc hírnevet nem érdemes megváratni, mert olyan, mint a torokgyulladás, megbosszulja, ha az ember semmibe veszi.

Zárszónak hoztam egy igazán rózsaszín manikűrt. Valentin-napon vetemedtem erre a mintára.
Kell hozzá:
Pink, fehér, fekete és színtelen lakk.
Lakkozás:
Csak a gyűrűs ujjamra festettem amőba mintát, ám ez tetszőlegesen variálható. 
Az alapszín a pink. Erre jön a körmök hegyére egy-egy fekete szívecske.
A gyűrűs ujjon fehért használtam alapnak. Vékony ecsetű fekete lakkal berácsoztam, majd a kockákba x-et és rózsaszín szívecskét festettem. Nálam átlósan kijött a szív sorozat, de ez is tetszés szerint variálható.
Az egészet átlátszó lakkal fixáltam. Valentin-napra jópofa minta, de meglehetősen élénk, így csak bevállalós lányoknak ajánlom. Mivel a sötétebb színeket részesítem általában előnyben, néztek is nagyot ismerőseim ezen a kifejezetten lányos mintán.

Még egy kép Fogatlanról, mert Gideon tetszését is elnyerte:


2016. május 4., szerda

Mozgóképek XLIV.

Az elmúlt hónapban picit kevesebb időt töltöttem filmnézéssel. Összesen hat filmet néztem meg, ebből kettőt moziban. Egyik moziélményemről (Eddie, a sas) írtam is külön bejegyzést, így most csak öt film kerül terítékre.

Mustang
"Öt lánytestvér egy török faluban él nagybátyjukkal és nagyanyjukkal. A kamaszlányok felhőtlen boldogságban vágnak neki a nyári szünetnek, de a bigott török közeg a legkisebb kilengést sem tűri: az egyik szomszédasszony jelenti a lányok erkölcseire vigyázó nagymamának, hogy azok együtt fürödtek a tengerben a falubeli fiúkkal. A nyári vakáció a lányok számára nem azt a szabadságot hozza, amire számítottak, éppen ellenkezőleg, nevelőik egyre drasztikusabb módszerekkel próbálják betörni őket és megakadályozni, hogy az ezeréves tradíciók ellenében viselkedjenek. Az öt lány öt különböző választ ad az elnyomásra."
Oscar-díj kapcsán figyeltem fel erre a filmre. Egyrészt szeretem szélesíteni filmes horizontomat, mert Hollywood határán kívül is vannak bőven jó filmek, másrészt megfogott a téma. Elég erőteljesen feminista típus vagyok és nagyon kedvelem a határozott nőket középpontba állító történeteket.
Szóval nagy elvárásaim voltak és bár a film nem teljesen olyan volt, mint vártam, tetszett. Tetszett, mert valóságosnak hatott, tetszett mert elgondolkodtatott és tetszett, mert egyszerre tudtam beleélni magam a lányok helyzetébe és elhatárolódni tőle. Tehát élveztem annak ellenére, hogy a történetvezetés lassú, az egyetlen fordulat rendkívül kiszámítható és a záró képsorok sem hozzák el teljesen a feloldozást. No, de drámánál mindez talán nem is baj.
Ajánlom minden hölgynek, mert itt, a szabados Európa szívében néha elfelejtjük, mennyi jogot harcoltunk már ki magunknak. Illetve ajánlom uraknak is, mert ez az öt lány jó példája a női lélek változatosságának.

Naomi and Ely's No Kiss List
"A film Rachel Cohn és David Levithan könyve alapján készült és egy különleges barátságot mutat be. Naomi és Ely egész életükben szerették egymást, habár Ely nem éppen a lányokhoz vonzódik. A kapcsolatuk az "akikkel nem csókolózunk listára" alapult, ami egészen jól működött, de a kötelék megkérdőjeleződik amikor mindketten ugyanabba a srácba esnek bele."
Két mentségem van: nagyon sokan dicsérték és Matthew Daddario játszik benne.
Az alapötlet egyáltalán nem rossz, mert a gyerekkori barátságokból szövődő románcok mindig népszerűek. A csavar, hogy ez a románc egy hetero lány és egy homoszexuális fiú között alakulgat, is rendben van. Szóval értem én, mit akar mondani, de kicsit túlzásba esett. A készítők nagyon a szélsőségek felé mozdultak el és ettől az egyébként kissé fura, de hihető sztori teljességgel hiteltelenné vált.
Egyrészt a főhősnő ostoba, a főhősúr pedig vak. Másrészt barátok nem szoktak ennyit enyelegni egymással, akkor sem, ha barátságuk kezdetén óvodásként együtt rohangáltak pucéran és elvileg szexuális hovatartozásukból kifolyólag úgyse lehet köztük semmi. Tehát túl sok volt a tipi-tapi, a szájra puszi, a sok verbális érzelemkinyilvánítás és a "megvárom az ágyadban, míg hazajössz" figura. Mindezektől az egyébként hiteles barátság hiteltelen és hormonálisan feszült katyvasszá vált. Ezen a sok furcsaságon pedig még az sem segített, hogy a kisminkelt felszín alatt a mondanivaló tényleg ráillett egy barátság buktatóira.
Összességében jó lehetett volna ez a film, ha nem akar ennyire modern, trendi és görcsösen tabupiszkálgató lenni. Elsősorban azoknak ajánlom, akik átestek már egy viszonzatlan szerelmen, mert a film fókuszában mégis csak ez áll.

Emlékek őrzői
"Anne Guegen több, mint egy középiskolai történelemtanár: őt valóban érdeklik a gyerekek és szenvedélyesen szívén viseli a különböző vallási és felekezetű diákjainak a sorsát, akiket empatikus képességeire hagyatkozva nem csak tanítani, hanem az életre nevelni is igyekszik. Annak ellenére, hogy hosszú évek munkájával szerzett szakmai tapasztalatokkal rendelkezik, az idei osztálya még számára is különösen komoly kihívást jelent.Az osztály érdektelensége a tananyag iránt, tiszteletlenségük tanáraik és egymás iránt, arra készteti a tanárnőt, hogy szinte megoldhatatlan feladat elé állítsa a gyerekeket. Benevezi őket egy középiskolai versenyre, amelynek témája: Gyerekek és tinédzserek a náci koncentrációs táborokban. Anne minden akaraterejét és kreativitását beveti, hogy a dolgozat megírásán keresztül felébressze a gyerekek érdeklődését és tenni akarását, hogy felfedezzék magukban a gondolkodni képes, mindenre nyitott fiatalt. Ahogy közeleg a dolgozat leadásának határideje a gyerekek elkezdenek hinni magukban, kinyílnak egymás felé, elmosódnak a vallási és etnikai korlátok közöttük és, noha mindez hétköznapi problémáikra nem feltétlenül hoz megoldást, de megtanulnak együtt dolgozni a közös sikerért és az élethez való hozzáállásuk is alapjaiban változik meg. A film valós eseményeket dolgoz fel."
Ez a film nagyon okosan van összerakva. Egyrészt mai emberek szemén át közelít egy múltbeli és meglehetősen nehéz témához. Másrészt nagyon jól bemutatja a diákok problémáit külön kitérve a "Mitől lesz jó avagy rossz egy osztály?" kérdésére. Harmadszor pedig cseppet sem szájbarágós.
Francia film, ezért ott van benne a francia könnyedség, az európai mentalitás és mindettől hatásvadász elemek nélkül is erőteljesen hat a nézőre. Van, amikor vicces, van amikor kicsit feldühíti az embert és van, amikor megszorongatja a szívét. Nekem nagyon-nagyon tetszett, mert bár kicsit sokat akart egyszerre, már ami a témát és mondanivalót illeti, sikerrel járt. Megfogott és elgondolkodtatott, sőt miután hazajöttem a moziból, többször eszembe jutott.
Ajánlom mindenkinek, akinek egy picit is felkeltette érdeklődését, mert megéri megnézni. Remek film!

Büszkeség és balítélet meg a zombik
"Jane Austen klasszikusának átértelmezéséről van szó. A 19 századi Angliában zombikkal is számolni kell. A történet szerint a pestis utóhatásaként elözönlötték a Földet az élőhalottak, melyek levágására a Bennett-lányokhoz hasonló ifjú hölgyeket a férfiakhoz hasonlóan már kiskoruktól kezdődően képzik, hogy megtudják védeni magukat és családjukat. Csakhogy a makacs és harcias Elizabeth megismerkedik a nagy zombiölő hírében álló, fess Mr. Darcy-val (Sam Riley) és a páros vonzódni kezd egymáshoz.
A Seth Grahame-Smith által Jane Austen története alapján írt regény adaptációjának főszereplői Lily James (Elizabeth), Bella Heathcote (Jane), Ellie Bamber (Lydia), Millie Brady (Mary) és Suki Waterhouse (Kitty) lesznek, a mellékszerepekben pedig olyan színészeket láthatunk, mint Sam Riley, Jack Huston, Douglar Booth, Matt Smith, Charles Dance és Lena Headey."
Nagyon vártam ezt a filmet. Amikor a könyvet olvastam, végig  az motoszkált a fejemben, milyen látványos és szórakoztató filmet lehetne készíteni belőle. Nos, megtették, de nem lett akkora durranás, mint számítottam.
Ez a film (mint az alapmű, a könyv is) paródia. Ehhez mérten lehetne akár horrorparódia is, mert tényleg meglehetősen abszurd. Nem kell tehát komolyan venni, csak hagyni kell, hogy elringassa az ember agyát a csoszogó hulláival és éles pengéivel. Ha pedig ezt megtesszük, akár jól is szórakozhatunk.
A szereposztás nagyon erős, a látványvilág rendben van, a harcjelenetek jól koreografáltak, tehát tényleg mindent megtettek a siker érdekében. Azonban a taps elmarad, mert ahogy a könyv, úgy a film is néhol unalmas. Itt-ott elül a cselekmény, vagy nagyon a románc felé halad, így nincs olyan intenzív hatása a zombiknak. Pedig akad benne bőven remek jelenet, például Darcy belépő gyilkolása és a két főhős párharcba forduló veszekedése.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik szeretik a paródiákat. Megrögzött Jane Austen rajongók azonban jobb, ha elkerülik.

Brooklyn
"Eilis (Saoirse Ronan) többre vágyik, mint amennyi jutott neki. Elhagyja hát az anyai otthont, és Írországból New Yorkba költözik. 1950-ben ez egy magányos, kíváncsi lány számára ez olyan, mintha egy másik bolygóra került volna. Hamar magával is ragadja a nagyváros forgataga, és a honvágyat gyorsan legyőzi egy mindent elsöprő szerelem.Ám nem ilyen egyszerű új életet kezdeni. A lány régi élete nem tűnik el nyomtalanul, és Eilis hamarosan válaszút előtt találja magát: választania kell két világ és két élet között."
Ez a film egy meglehetősen jó és okos dráma. Azért nevezem okosnak, mert igazán intelligens mondanivalót állít a középpontjába és erről a szerelmi szál sem tudja elvonni a figyelmet. Ráadásul ez a mondanivaló kifejezetten aktuális és a lakosság nagy részét érinti is valamilyen szinten.
A színészekre nem eshet panasz, a látványvilág is teljesen helyén van, a szereplők érzelmi állapotát pedig szinte le lehet olvasni a képernyőről. Hangulatos alkotás és csupán egy dolog von le picit az értékelésből, az, hogy nincs kézzel fogható konfliktushelyzet. Az egész film egy belső, lelki vívódásról szól és ezt zseniálisan jól be is mutatja, csakhogy egy filmnéző nem csupán átérezni akar, hanem beleélni is. Utóbbi pedig elmarad, mert izgalom nem sok szorult a filmbe. 
Szóval aki pörgős filmekhez van szokva, óvatosan álljon neki, drámarajongóknak azonban meleg szívvel ajánlom. Illetve mindenki, aki fontolgatja a költözést, legyen szó az ország másik végéről, egy másik országról vagy egy másik kontinensről, nézze meg, mert sokat megtudhat arról, mégis mire vállalkozik.

Értékelés:

  Emlékek őrzői                                         ->  10
Brooklyn                                                 ->  9
Mustang                                                  ->  8
Büszkeség és balítélet meg a zombik     ->  7
Naomi and Ely's No Kiss List                 ->  6

2016. május 3., kedd

Halálkúra

A trilógia befejező kötete és ahogy a borító is hirdeti "eljött az igazság ideje..."
Az első kötet (Az útvesztő) tetszett, míg a második rész (Tűzpróba) már hagyott maga után némi kivetnivalót. A kiadó munkájára azonban nem eshet panasz. A borító ezúttal is szép, tökéletesen mutat a polcon a többi kötet mellett és az ajándék könyvjelzőért még mindig jár a piros pont.
400 oldal, bár az utolsó tizenöt lapon reklám (könyvajánló a kiegészítő kötetről) foglal helyet.
Fülszöveg:
"A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?"
Vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt sokkal jobban tetszett, mint a második kötet és visszahozta számomra a kezdeti izgalmakat, másrészt viszont nem vagyok teljesen elégedett.
A cselekmény nagy része most is menekülés menekülés után, azonban mivel a szereplők ezúttal meglehetősen tágas térben menekülgetnek, nem éreztem úgy, mintha körbe-körbe szaladgálnának. Néha persze elég erőltetettnek hatott, hogy Thomas minden sarkon bajba került, ám ezt elkönyveltem az izgalom számlájára.
A világról sem tudtam meg sokkal többet a sanyarú tényeken kívül. A poszt-apokaliptikus légkör mégis itt jött át a leginkább. Ráadásul az olvasó egy idő után feladja, hogy értelmet keressen a háttérben. A VESZETT motivációja elveszíti jelentőségét, ahogy az olvasó sodródik a főhősökkel és már ő is csak a menekülést látja maga előtt.
Valahogy mégis minden kaotikus eleme ellenére összeállt ez a könyv. Érezhetően haladt valamerre és nem csak bolyongott a cselekmények folyosóján. Néhol felvillantott pár kifejezetten kemény jelenetet, ami azt mutatja, megpróbált fel is nőni picit. Ráadásul a befejezés is hozta az elvárt formát, igaz, üthetett volna is egy kicsit. 
Ahhoz azonban, hogy részletesebben tudjam kifejteni gondolataimat, muszáj néhány kulcsmomentumot elárulnom, ezért innentől spoiler veszély!
Nem igazán értettem Thomas múltfóbiáját. Most nem csak az emlékek visszaszerzésére gondolok, mert ott egyértelműen nagy volt a kockázat, hanem hogy belefojtotta emberekbe a szót, mikor meg akartak osztani vele néhány dolgot. Elvileg ő lenne a zsenik zsenije, erre ilyen könnyen lerázza magáról a plusz információkat és elfelejt egy olyan fontos dolgot, mint az egyik barátja levele.
Apropó levélíró barát, ami vele történt, várható volt. Ettől persze lehetett volna sokkal megrázóbb, ha nem kerülgeti az író azt a bizonyos kását és elvarrja a szálat akkor, amikor kellett volna. Ő azonban hagyta tovább tekeregni és ezzel elvette az élét a dolognak.
James Dashner egyébként érezhetően próbált kemény lenni, mégis minden egyes kegyetlen megnyilvánulása kiszámítható, várható és egy kicsit kényelmes volt. Nem kockáztatott sokat, mert csak olyan szereplőket likvidált, akikről az olvasó érezte, bajban vannak.
A végkifejlet ehhez mérten szintén kiszámíthatóan alakult. A VESZETT valóban megveszett (pedig elvileg ők is zsenik lennének vagy mi fene) és kissé furcsának találtam, hogy ennyi idő kellett, míg valakinek feltűnik a Muncsik által nyújtott lehetőség. 
Spoiler vége!
A történetben tehát akadnak még lyukak, vagy inkább hiányosságok, de így is leköti az olvasót. Ez a könyv nem akarja megváltania világot, ahogy a szereplők tervei között sem szerepel ilyesmi, csak biztonságba akarja juttatni a szerelőket és ezzel a kaland így működik is.
Thomas néha kicsit ostoba, a szerelmi szál fárasztó, de Newt és Minho egy-egy megnyilvánulása megmenti a karakterek jó hírét. A felnőttek ellenben függetlenül attól, kinek dolgoznak, meglehetősen bököttek.
Összességében tehát egy jó lezárása a sorozatnak, mert a fő konfliktust megoldotta. Számomra visszahozta a kezdeti lelkesedést, ezért azt mondom, tetszett. Nem lett a kedvencem, de nem is mondanám rossznak.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki az első két könyvet már olvasta. Ha azok tetszettek, nem fog csalódni ebben sem, ha pedig esetleg a második rész nehezebben csúszott, ez garantáltan jobban fog.

Kiegészítés:
A mozifilm 2017-ben várható, ám addig is van mivel elfoglalniuk magukat a rajongóknak. Magyarul ugyanis már megjelent a Halálparancs, a sorozat kiegészítő kötete, amely előzményként funkcionál. Nem érzek magamban késztetést, hogy rohanjak elolvasni, ám egyszer lehet, hogy kézbe veszem. Az író stílusát kedvelem és egy előzmény könyv remélhetőleg megmagyaráz ezt-azt.