2016. augusztus 17., szerda

Sing Street

Nel ismét mozijegyet nyert és ismét egy zseniális filmre, plusz ismét én voltam az a szerencsés, aki elkísérhette. Meg is állapítottuk, hogy ez a színvonal- és szerencsetendencia igazán tartós lehetne még. (Legutóbb a Rendes fickók ütött ilyen nagyot.) 
Nem vagyok különösebben a zenés filmek híve, a musicaleket kifejezetten nehezen viselem, de ez most hihetetlenül szórakoztató volt. Ismertető:
"Dublin, 1985. A Lalor család ifjú tagja egy tinédzser zenekart alapít, hogy elnyerje egy lány szerelmét és elmeneküljön a családi problémák elől. A botcsinálta banda egyre jobbá válik és a srácok mind érzékletesebben fejezik ki öltözetükkel és zenéjükkel a serdülőkor dühét és lázadását. A zenekaron és a szerelmespár humoros-romantikus kapcsolatán keresztül pedig kibontakozik a nyolcvanas évek Írországának kulturális közege és a fiatal generáció jövőképe, illetve annak hiánya."
Ez egy ízig-vérig nosztalgiafilm és zseniálisan jól van összerakva. A készítők nagyon eltalálták a mértéket a korkép, a zene, a lázadás és a romantika között. Ráadásul a poénok ütnek. Úgy ütnek, hogy kellemes izomláz lesz tőlük a néző mosolygásért, nevetésért felelős izmaiban.
Az alapsztori persze tipikus, mégsem hiteltelen. Az igazán nagy bandák többsége valóban így kezdte, bár lehet, hogy nem a becsajozás volt az elsődleges szempont, amiért bandát alapítottak. (Vagy, de, pont azért kezdték...) A szerelmi szál is borítékolt, de ez a kiszámíthatóság senkit, még a szomszéd nyulát sem érdekli. A film ugyanis ettől még egyedi és zseniális és vicces és látni kell.
A korkép aprólékos és most nem csak a mai szemmel nevetséges videoklipek és a '80-as évek divatja miatt, hanem mert egy nagyon is realisztikusan ábrázolt Írország adja a díszletet. Ott van benne a szegénység, a menekülni vágyás, a társadalmi elvárások (gondolok itt a főhős szüleire), a katolikus iskolák és a lázadás zene által megtestesített eszménye.
A dalok tökéletesen illenek ebbe a korba és tökéletes arányban vannak jelen. A film így egyáltalán nem ment el az énekelgetős tucatfilmek erdejébe, hanem megmaradt a egyedinek és nagyon hangulatosnak. Kedvet kaptam tőle a '80-as évek slágereihez.
a banda
A színészekre sem eshet panasz. A srácok mindent kihoztak a lehetőségekből és igazán jó volt figyelni, hogyan változtak. Nem egyszerűen magabiztosabbá váltak, hanem a stíluspróbálgatások minden mozzanatát magukon, a hajukon, ruhájukon, sminkjükön és persze cipőjükön viselték. Ettől pedig a film kapott egy nagy adag punkos lazaságot, ami csak fokozta a hangulatot.
A szerelmi szál minden klisé ellenére rendben volt és rengeteg apróbb üzenet bújt meg a hátterében. Az ír társadalomkritika, a családi problémák, az iskolai feszültségek és még a vallási összezörrenések is mind helyet kaptak egy-egy jelentben. Ezektől a lappangó mondanivalóktól pedig csak nőtt a film értéke.
No, de szerelem és korkép ide vagy oda, ez akkor is egy zenés film és ez tette fel rá a koronát. A srácok az elején nevetségesen rosszak voltak. Hamisak, ügyetlenek és nem volt se elképzelésük, se stílusuk. Csak próbálkoztak, de azt olyan elszántsággal és lazasággal tették, ami igazán inspiráló. Aztán a sok befektetett energia és meghallgatott lemez után fejlődtek. Ez a fejlődés pedig hiteles volt, mert nem egyik pillanatról a másikra történt, hanem megvoltak a fokozatai. A banda kijárta a zeneiskolát és jól vizsgázott. Nem lett kitűnő, nem kapott csillagot a jeles mellé, de jó lett. Nagyon is jó lett és ettől jó maga a film is, hiteles. A néző egyszerűen elhiszi, amit lát, sőt hinni is akar benne és akár ahhoz is kedvet kap, hogy alapítson egy zenekart. Egyszerűen inspiráló.
Ez tehát egy remek film és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a zenét - irányzattól függetlenül - jól akar szórakozni és valami üdítően egyedire vágyik. Akinek pedig valaha megfordult a fejében, hogy jó lenne zenekart alapítani, az rohanjon a moziba egy kis nosztalgiáért.

Zenei ízelítőnek: The Cure

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése