2016. október 31., hétfő

Csavargások VII.

A könyveken kívül vannak mások is, amelyeket jobban szeretek az embereknél, az állatok. Legyen kicsi vagy nagy, szőrös vagy pikkelyes, másszon vagy ússzon, számomra érdekes. Ráadásul hiába húz a szívem a macskák felé (lélekben én is macska vagyok, vagy legalábbis a viselkedésük tüneteit produkálom) nincs olyan állatfaj, ami ne nyűgözne le valamilyen okból.
Nem meglepő hát, ha szívesen csavargok olyan helyekre, ahol állatokat is lehet nézni. Az idei kellemes őszi időt pedig ki kell használni. Ezért múlt hétvégén egy újabb igazán állati helyre látogattam el, ami legalább akkora élmény volt, mint a Medveotthon.
Az időjárás ezúttal is kegyes volt és ilyen szép színes faleveles időben még az autókázás is nagy élmény. Főleg, hogy alig volt forgalom az utakon.

Magán Zoo
A Magán Zoo könnyű kitalálni, hogy egy magán állatkert. Azonban mégis egészen más, mint egy állatkert. Itt nincs mindenféle tipikus állatkerti állat, bár meglehetősen nagy a választék, jóval nagyobb teret kaptak és néha még a gazdi is benéz közéjük. A fő profiljuk a nagymacskák és igen, ez is egy olyan hely, ahol nemrég - még a miniszteri rendelet előtt - lehetett kölyökoroszlánt és kis tigrist simogatni... Ma már sajnos ez nem lehetséges...
No, de tapizás nélkül is élmény itt csavarogni. Budapesttől nincs messze Felsőlajos, nagyjából másfél óra autóval, ám csak az találja meg, aki tudja mit keres. Néhány tábla azért segíti a tájékozódást a lovardák és mezők között.
lámák
A belépő mellé lehet venni zoocsemegét, mivel bár a fő profil, ahogy említettem, a nagymacskák, akadnak bőven növényevő jószágok is, akik igazán szívesen esznek egy kis finomságot kézből. Például a képen látható lámák, akik nagy barna szemükkel igazán hatékonyan tudtak ropogtatni valót kérni.
Rajtuk kívül, akad itt afrikai sörényes juh, kétpúpú teve, ló, póni, kecske, szamár és néhány birka is.
A fő attrakció azonban a ragadozók, akikből szintén meglehetősen széles a felhozatal. Macskarajongóként teljesen oda és vissza voltam tőlük. Nekem ők nagyra nőtt cicák és igen, nagyon szívesen megsimogattam volna a fülük tövét...
afrikai oroszlán
Afrikai oroszlánpár előtt álltunk meg legelőször gyönyörködni (majd persze később is, mert vagy háromszor körbejártuk a helyet). Állatkerthez viszonyítva, itt jóval közelebbről szemlélhettem meg őket, hiszen ahogy a képen is látszik, a kerítés és a fakorlát - ameddig a látogató elmerészkedhet - igazán közel engedi a nagymacskákat.
Mondhatnám ismét, hogy nem is olyan nagyok, de aztán megcsodálhattam a tigris urat a szomszédban és visszaszívtam.
A képen látható hölgy annyira nem érdeklődött a bámészkodó emberek iránt, ám párja, mintha csak meg akarná mutatni, hogy ő az úr, minden szögből megcsodáltatta magát. Olyan gyönyörű volt, hogy muszáj volt videóra vennem.


Az oroszlánok szomszédságában jobbra szibériai tigrisek laknak. Szám szerint hárman, bár mivel a két nőstényből az egyik vemhes, hamarosan négyen lesznek. A kismama nagymacska végig szundikált, míg ott voltunk, húga ellenben aktívan nézelődött. A valaha általam látott legnagyobb cica, a hím tigris pedig elégedetten terpeszkedett egy pocsolyában.
szibériai tigris
Minden állat kerítésén van egy tábla különféle információkkal a fajtáról. A tigriseknél azonban van egy másik tábla is: Vigyázz, spriccel! No, nem a pocsolya miatt kell vigyázni, hanem mert a hím területjelölés közben megjelölheti az óvatlan látogatót is. Egyszer minket is célba vett, de szerencsére jó volt a reakcióidőnk, így nem váltunk a nagymacska tulajdonává.
Ha már szóba került a mérete, meg kell jegyeznem, hogy a csíkos bundás úr 2-300 kilót nyom és két lábra állva bőven magasabb, mint két méter. Utóbbit onnan tudom, hogy a cicák gazdája egy kis tejszínhabért cserébe kinyújtóztatta. És hogy mitől nőtt ilyen nagyra? Neki egy jó ebéd 50 kg húst jelent.

így nem is tűnik olyan nagynak...

így viszont...
igen, az ott balra egy magas felnőtt férfi...

Nem csupán szibériai tigriseket lehet itt megcsodálni, hanem fehér bengáli tigriseket is. Már maga a tigris is egzotikus, ám ez a csíkos cica fehérben igazán különleges látványt nyújt. Belőlük kettő lakik a fenti oroszlánok baloldali szomszédságában, egy fiú és egy lány. Hogy melyik melyik, arra csupán tippem volt. Egyszerűen meseszépek!


Gyönyörű!

Ha már szóba kerültek a különlegességek, oroszlánok táján is akadnak hasonló ritkaságok. Igen, belőlük is van fehér összesen három. Papa, mama és a kicsi. Oké, ez nem egészen igaz, mert a kis fehér oroszlán nem a két nagy babája, de egész jól kijönnek, főleg kerítésen át.
a fehér oroszlánok tere
A fehér oroszlán egyébként nagyon ritka és csupán a színében különbözik elterjedtebb testvéreitől. Ezért van az, hogy a kis fehér oroszlán lánynak olyan jó barátja a kicsit nagyobb barna hímoroszlán. 
A kicsit nagyobbacska kölyök egyébként "csak" 50 kg. Gyakorlatilag, a tigris vacsoraadagja, de kölyöknek akkor sem picurka...
Ők is nagyon szeretik a tejszínhabot, így mikor a gazdi feléjük járt, szabályosan nyávogva követelték az édességet. A nagyok rutinosan és udvariasan nyalogatták le a tulajdonos kezéről, míg a kicsik mindent megtettek érte. Azért ha egy 50 kilós baba rácsimpaszkodik az emberre, azt meg lehet érezni.
az 50 kg-os baba

Játszunk?

mint egy család

jó testvérek

a gazdi ölelésében

Ahogy a fenti képen is látszik, már csak a tulajdonos foghatja meg a cicusokat. Ez azonban nem tartja vissza a látogatót, hiszen érintés nélkül is hatalmas élmény közelről megcsodálni őket. Főleg a legkisebbeket.
Jelenleg három picurka tagja van ennek a fogadott családnak. Két kis oroszlán és egy kicsi tigris. Mindhárman szeretnek játszani, főleg labdával vagy plüssmackóval és bár az oroszlán és a tigris nem igazán kedveli egymást, ebben a bölcsődés korban még szépen megvannak. Megsimogatni őket tehát nem lehet, de karnyújtásnyira megcsodálni igen. A tulajdonos pedig, mint büszke apa, szívesen mesél róluk és tűri, ha a fejére nőnek.

bébi oroszlán


fogadott család

Még egy macskafélét lehet megcsodálni, az eurázsiai hiúzokat. Ők jóval mozgékonyabbak, mint nagyobb rokonaik, így nehéz volt lencsevégre kapnom őket.
hiúzok
A nagymacskákon és az említett növényevő állatokon kívül, lakik itt még néhány egzotikus állat.
Vannak gyűrűsfarkú makik, selyemmajmok, makákók, ormányos medvék, tarajos sülök, óriáspapagájok, kakaduk és néhány kevésbé egzotikus, mint a páva, illetve a nyulak.
Mindenki találhat kedvére valót és bár a cicusokat nem lehet megsimogatni, a zoocsemege után vágyókat annál inkább.
Összességében tehát nagy élmény volt, igazán jól éreztem magam. Illetve ami ugyanilyen fontos, láthatólag az állatok is jól érzik itt magukat. Ezért bátran ajánlom mindenkinek, főleg nagymacskák rajongóinak. Megéri elmenni.
Aki kedvet kapott ITT megtalálja. Zárszónak még néhány kép:

selyemmajmok

kétpúpú teve

gyűrűsfarkú makik

páva

A Hazug kulcsa

A vörös királynő háborúja folytatódik.
A Bolondok hercege után kíváncsian vártam, hogyan haladnak előre a figurák ezen a többnyire vértől vörös sakktáblán. Nos, Mark Lawrence ezúttal sem okozott csalódást.
A borító mutatós, vörös, ahogy kell és 512 oldalával igazán nem lehet a szemére vetni, hogy bárki bármit kispórolt volna belőle.
Fülszöveg:
"A Bolondok hercegében elmesélt vérfagyasztó kalandok során Jalan Kendeth, a gyáva és élvhajhász herceg és Snorri ver Snagason, a megkeseredett viking harcos szert tesz Loki kulcsára, amely minden ajtót ki tud nyitni, és amelyre a Széthullott Birodalom legveszedelmesebb erői vágyakoznak – köztük maga a Holt Király.
Jal csupán haza szeretne térni a nőkhöz, a borhoz és az élet egyéb örömeihez, de Snorrinak célja van a kulccsal: ő az alvilág kapuját keresi, hogy szélesre tárhassa, és visszahozhassa családját az élők világába.
A kettejüket összeláncoló varázslat miatt a herceg kénytelen Snorrival tartani veszedelmes útján. Váratlan útitársként csatlakozik hozzájuk Kara, a tüzes völva, akinek szintén megvannak a saját kifürkészhetetlen céljai."
Amint elkezdtem olvasni, ráébredtem, hogy hiányzott Jal. Hiányzott a humora, a gyávasága és az a sok baj, amibe újra és újra belesodorja magát. A főszerelő tehát még mindig szimpatikus, szerethetően emberi és rettentő szórakoztató.
Kísérői szintén remek karakterek, mert őket is könnyű megkedvelni és igazán jót tett ennek az újabb utazásnak egy női szereplő bevonása. Igaz, Kara nem szokványos csaj és Jal minden szomorúságára szóba sem jöhetett egy szerelmi szál belecsempészése. Főleg mert a hangsúly egy bizonyos kulcson volt és egy újabb hosszú utazáson.
Az olvasó azt hihetné, hogy 500 oldalnyi utazgatás fárasztó, esetleg unalmas lehet, de cseppet sem az. Egyrészt mindenkinek kell az a kulcs, így időről időre felbukkan egy gaz viking vagy egy tucat csoszogó hulla, hogy megpróbálja elvenni. Másrészt már az első kötet bebizonyította, hogy egy kényes herceg és egy céltudatos viking útja csupa szórakozás. Legalábbis olvasói szempontból. A könyv ezért végig izgalmas.
Szerencsére az író a mágiát sem hagyta kiveszni a sorokból, vagy sorvadni a nekromanciában, hanem hozzáadott egy kis vért, amitől ez a háború még összetettebb lett. Nagyon tetszettek a múlt felelevenedő pillanatai és hogy szépen kirajzolódott a politikai pókháló. Az is tetszett, hogy Jorg csatája újra és újra előkerült említés szintjén, így a rutinos és szemfüles olvasók tudhatják, hogy ő most épp hol gyilkol, amitől a széthullott birodalom darabjaiban is egésszé vált.
Az író pedig egyre több morzsát hullajtott el, mégis mitől hullott szét ez a birodalom és ebben a kerék közelsége csak még csábítóbbá vált. Remélem, az utolsó kötetben tovább tisztul majd ez a kép.
Gideon is a kulcsra vágyik,
a szundikálás csupán álca...
Visszatérve Jalanra, hiszen mégis ő itt a kulcsfigura, örültem, hogy nem változott. Jó volt olvasni, hogy továbbra is önző, gyáva és kényes, illetve időnként teljesen ostoba. Hozzá ugyanis cseppet sem illik a hős szerep, még akkor sem, ha a múltbéli látomások felébresztettek benne néhány pozitív tulajdonságot. Ettől függetlenül senki se gondolja őt negatívnak, mert nem rossz fiú (mint például Jorg, eszem a vérpermetes szívét), hanem kifejezetten emberi. Ezért is volt remek látni az elvárásait - például a hazatéréséről - és azt, amit végül kapott. Az élet pont ilyen.
Mark Lawrence tehát ismét nagyot alkotott. A történet izgalmasan lett összeszőve, a karakterek továbbra is zseniálisak és a megfogalmazás is csillagos ötös. Nagyon tetszett és ezen már meg sem lepődtem.
Tehát meleg vértől dobogó szívvel ajánlom mindenkinek, aki az első kötetet olvasta. Ha valakit ott elcsábított Jalan személyisége, itt sem fog csalódni. A terjedelem pedig senkit se riasszon vissza, legalább tovább tart az élvezet.

Kiegészítés:
A harmadik kötet, The Wheel of Osheim idén jelent meg angol nyelven. Mivel a Fumax Kiadónál gyorsan pörög az élet, a jó munkához pedig idő kell, sejtéseim szerint jövőre fog megjelenni magyarul. Egy ilyen remek könyvre azonban megéri várni. Illetve arra is, hogy az író, mihez kezd, ezután. Bármit is tervez, kíváncsi leszek rá. 

2016. október 28., péntek

Feszülő húr

Attól tartok, be kell látnom, hogy én már öreg vagyok ezekhez a könyvekhez. Nem feltétlenül életkorból adódóan, hanem olvasási tapasztalatok miatt. Olyan sok hasonló jellegű könyvet lapoztam már át, hogy ha nem nyűgöz le az írásmód vagy nem fog meg igazán egy karakter, rettentően tudom unni őket. 
Sajnos ez történt ezzel a kötettel is, pedig sok pozitívat hallottam róla. Oké, a borító egyértelműen tininyálas, de igazán lehetett volna szórakoztató, főleg 436 oldalnyi terjedelemmel.
Fülszöveg:
"Senki sem tudja, mi történt aznap éjjel Echo Emersonnal, amikor a menő fiúval járó népszerű lányból pletykák tárgya, kirekesztett lett, karján hátborzongató sebhelyekkel. Még Echo sem emlékszik a teljes igazságra. Amikor aztán berobban az életébe Noah Hutchins, a szívdöglesztő, lányfaló, megközelíthetetlen fiú a fekete bőrdzsekijében, és meglepően megértő vele, Echo élete olyan fordulatot vesz, amilyenre sosem gondolt volna.
Valószínűleg semmi közös nincs bennük. Mindketten olyan titkokat rejtegetnek, melyek lehetetlenné tehetik kettejük kapcsolatát. Egymás iránti őrült vonzalmuk mégsem foszlik szét, és Echo felteszi magának a kérdést, hogy meddig FESZÍTHETIK A HÚRT, és mit kockáztatna azért a fiúért, aki talán megtanítja őt ÚJRA SZERETNI."
Ez a történet borzasztóan klisés. Ha nem olvastam már legalább egy tucatnyit hasonló témában, hasonló szereplőkről és hasonló cselekményelemekről, akkor egyet sem.
Tehát adva van két látszólag ellentétes főhős, akikben mégis közös, hogy valaha "normális" életük volt, de jött egy tragédia és bumm, számkivetettek lettek. Aztán elkezdenek szemezni, smacizni, összejönnek, de nem lehetnek együtt, mert csak és végül mégis minden happy. Klisé, klisé és még több klisé...
A történet tehát semmi újat nem ad, sőt, meglepően pontosan követi a legkiszámíthatóbb forgatókönyvet. Ezen pedig a karakterek sem segítenek, akik szintén unalmasan elcsépeltre sikeredtek.
Echo a tipikus amcsi gimis csaj, aki valamikor népszerű volt és mióta ezt elvesztette, nyalogatja sebeit. A barátai förtelmesek, a kapcsolata a családjával szintén és a nebáncsvirág viselkedése idegesítő. A mentális zavarait pedig egyelőre hagyjuk. Természetesen rögtön halálosan szerelmes lesz a főhős úrba és elindul a szokványos tinilány lamentálás, lefeküdjön-e vele vagy sem.
Noah ehhez tökéletes partner, mert ő az ügyeletes rossz fiú, aki csak szeretetre vágyik. Aki eddig a legyet is röptében, de most holt szerelmes és képes várni bármeddig, mert sajt. Tényleg csak nekem bökdöste a szememet ez a rengeteg elcsépelt instant románc?
No, de ez a könyv nem csak a szerelemről szól, hanem a határokról és mély lelki megpróbáltatásokról, vagy legalábbis az írónő így szerette volna. Kár, hogy nem jött össze.
Egyrészt a múlt időbeli elhelyezése szinte lehetetlen. Újra és újra előkerült egy-egy múltbéli esemény, de valahogy mégsem tudtam hová tűzzem őket a fejbeli idővonalamon. Tavaly volt vagy két éve, esetleg több? Ettől pedig egy nagy kusza maszlag lett a drámai elemekből, amelyek így csipesz nélkül lógtak az időkötél mellett.
Másrészt, mielőtt valaki mentális zavarokhoz nyúl, nézzen kicsit utána, milyen is az. Echo mentális állapota teljesen hiteltelen volt, csakúgy mint a hozzáállása az emlékeihez. Elnyomott emlékek, oké? De ha valaki nem hisz annak a kevésnek, amit elmondanak neki, többet kíváncsiskodik, majd egyszerűen összerakja. Főleg, hogy a homályos múltbéli trauma könnyedén kikövetkeztethető volt. Ráadásul a hölgy érzelmei legalább olyan kuszának tűntek, mint az említett múltfoszlányok.
Noah problémái már egy fokkal szebben összeálltak és jóval hitelesebbnek tűntek. Igaz az ő családi helyzetére is igaz, hogy ha a szereplők egyetlen egyszer leültek volna beszélgetni, megspóroltak volna száz oldalnyi huzakodást.
Az összes mellékszereplő unszimpatikus volt, vagy azért, mert az írónő úgy állította be őket, vagy azért mert förtelmes egysíkú jellemek. Ezen pedig a könyvvégi nagy összeborulások sem segítettek. Apropó befejezés, az utolsó száz oldal egy merő giccs. Annyi cukrot erőltetett bele a szerző, csoda hogy nem ragadnak össze a lapok.
Összefoglalva, ez ismét egy szokványos tinirománc a szokásos "csavarokkal". Én unatkoztam olvasás közben és nem valószínű, hogy pár év múlva eszembe fog jutni belőle akár egy jelenet is, annyira tucat íze van. No, de ahogy az elején említettem, én ehhez már túlkoros vagy túlolvasott vagyok.
Épp ezért azt mondom, csak a célközönségnek, tizenéveseknek ajánlom, ha még nem untak bele ezekbe a huzakodó szerelmekbe. Ha azonban valaki különlegesre vágyik, máshol keresse.

Kiegészítés:
Katie McGarry nem állt meg egy könyvnél. Nem kell megijedni, nem Echo és Noah románcát fűzte tovább, hanem más kamaszok életét. Eredeti nyelven eddig 5 regénye jelent meg ebben a kategóriában, míg magyar nyelven három. A második könyv Aki mer, az nyer (Rejtő Jenő után szabadon...) illetve a harmadik, Szívkarambol. Egyelőre cseppet sem érzek vágyat, hogy megismerkedjem velük.

2016. október 27., csütörtök

Rózsaszín pöttyök XII.

Régen írtam ebbe a rovatba, pedig volt jó néhány rózsaszín dolog, ami megesett velem az elmúlt hetekben. Kaptam sok kedves meglepetést és volt pár vicces pillanatom. Ezek mind illenek a rovatba, hiszen vagy kedvesen rózsaszínek, vagy egyszerűen viccesek, amitől az embernek kicsit színesebbek lesznek a napjai. Meg is osztok néhányat, hátha olvasóimat is felvidítja kicsit.

Meglepetések
angol csoki és Gigi
Igazán könnyű engem meglepni, mivel egyáltalán nincsenek nagy igényeim. Például nagyon tudok örülni egy adag csokinak, főleg ha különleges helyről származik.
Első körben San Diego lepett meg brit csokoládéval, ami rettentően finom volt és ahogy a mellékelt kép is mutatja, igazán különleges ízvilágú (sós tejcsoki és citromfüves fehér csoki). Másodszor pedig Queen B. egy adag amerikai csokival. Szóval házhoz jött az édesség. 
Szeretem, hogy világjáró barátaim vannak, főleg hogy igazán különleges sztorikkal és apróságokkal szoktak meglepni.
Néha azonban meglepem én magamat is. Így esett meg, hogy mikor A kis kedvencek titkos élete mozikba került, annyira rákattantam a témára, hogy muszáj volt betérnem egy gyorsétterembe venni egy Happy Meal-t. Nem igazán szeretem az ilyen egyértelműen egészségtelen, pofátlanul drága, valahol mégis csalogató helyeket. Ráadásul nem eszem húst, így sokra mentem a sajtburgerrel. Mindezzel azonban mit sem törődtem, mert a lényeg a picike plüsskutya volt.
Nos, Gigit sikerült is beszereznem, az említett sajtburgert pedig lepasszolnom, így teljes volt az örömöm, amit újabb meglepetés követett.
Szerzeményemet szorongatva sétáltam a plázában, mikor megszólított egy kislány. Pontosabban a kezemben lévő plüssre bökve nagy mosollyal közölte, hogy neki is van. Aztán már húzta is elő a zsebéből, hogy együtt örömködjünk, milyen cuki ez a plüsskutya. Ez az egyetértés pedig teljesen feldobta a napomat.
meglepik Kínából
Ugyanígy feldobta egyik napomat Ribizly barátom is, mikor a nyáron hazatérve a messzi Kínából meglátogatott és ismét elhalmozott mindenféle kincsekkel.
Kaptam rengeteg matricát, cicás vonalzót, gallér formájú könyvjelzőt, határidőnaplót és egy különleges teát.
Utóbbi különlegessége abban rejlett, hogy a kis teafűgombóc forró vízbe téve kinyílt, mint egy virág. Mindig ki akartam próbálni egy ennyire látványos italt és nem csalódtam.

virág-tea

galléros könyvjelző használatban

A spontán meglepetések mellett, azonban van, amikor az ember számít a dologra. Például, ha születésnapja van.
panda-fánk
Ettől függetlenül azért sikerült meglepniük munkatársaimnak, mikor nem egyszerűen felköszöntöttek, hanem tortát is szereztek.
Az említett torta pedig rettentően kreatívan egy pandának álcázott fánk volt. Még gyertyát is tűztek bele, ráadásul elfújhatatlan, öngyulladós fajtából, hogy véletlenül se legyen könnyű dolgom. Vonzalmammal a helyes figurák iránt valószínűleg nem csak ránézésre tagadhatnék le jó néhány évet...

A naptárhasználat rejtelmei
Nem vagyok kifejezetten csetlő-botló, ügyetlen típus, néha mégis hatalmas bakikat tudok elkövetni. Így jártam nemrég egy mozijeggyel, pontosabban többel.
Nagy mozirajongóként örömmel fogadom a híreket a különféle filmnapokról. Főleg, ha a tematika érdeklődési körömbe vág. Szóval, rögtön feljegyeztem magamnak, hogy a legközelebbi filmnapok alkalmával japán művek is vászonra kerülnek. Majd, mikor kiírták, hogy lehet rájuk jegyet venni, rögtön lecsaptam a jegyvásárlás gombra. Nellel gyakorlatilag tíz perc alatt döntöttünk és vettünk két-két jegyet két előadásra egy szombati és egy hétfői napra. Aztán jól végezve dolgunkat hátradőltünk, hogy akkor mozizunk. 
Ez rólam szól!
Szombaton hát felkerekedtem nagy lelkesen és mivel Nelnek más dolga volt, San Diegót vittem magammal. Büszke is voltam magamra, hogy végre én szerveztem a programot. (Rettentő jók a megérzései vagy bepoloskázott, mert mindig azokat a programokat veti fel, amit épp javasolni akartam, csak még nem jutottam el a kimondásáig.)
Azonban már a pénztárnál felbukkant egy intő jel: nagyon vigyorgott ránk a lány, mikor átvettük a jegyeket. Aztán nem találtuk a promóciós standot, ahol pecséteket lehet gyűjteni filmnapos mozijegyet felmutatva. Majd hosszan üldögéltünk a terem nyitására várva, de mindenki másik filmre és terembe tartott. Kezdtem gyanakodni, mikor San Diego feltette a világ egyik legegyszerűbb kérdését: 
- Hányadika van ma?
- 15. Miért? - feleltem gyanútlanul.
- A jegyen nem 29-e szerepel?
Rögtön rászóltam, hogy ne is vicceljen ilyesmivel, majd rápillantottam a kezemben tartott jegyre és döbbenten állapítottam meg, hogy igaza volt. A felismerést pedig fájdalmas nyögés, asztalfejelés, vihogás, majd telefonálás követett, hogy Nelt is felvilágosítsam, mégse most hétfőn megyünk moziba... Igen, ő sem vette észre a dátumot... Igen, mindketten felnőtt, felelősségteles emberek vagyunk, csak gőzünk sincs a naptárról...

Nyugdíjas klub
Nem csupán filmek terén vonzódom a japán dolgokhoz, hanem mindenféle más vonatkozásban is. Ezért, mikor hónapokkal ezelőtt megtudtam, hogy Japán-est lesz, rögtön regisztráltam magam. F. barátom azt mondta, messze van még az október, de persze, szívesen eljön velem. A programban ugyanis főleg zenei műsorok szerepeltek, erre pedig zenésszel az igazi elmenni.
Csakhogy ez sem úgy alakult, ahogy elterveztem. F. nem tudott elszabadulni a munkahelyéről, így új társat kellett találnom. Szerencsére Pucca is szereti a japán dolgokat, így elég volt megemlítenem, már rá is bólintott. Szóval rászántuk az egyik esténket, hiszen a program, japán zene, sárkánytánc és japán irodalom meggyőzött minket.
gésa
Első meglepetés akkor ért, mikor a helyszínre értem és a telt házas terembe belépve megállapítottam, hogy egy nyugdíjas klubba csöppentem.
Pislogtunk nagyokat, mikor a terem közepe táján helyet foglalva konstatáltuk, hogy az átlagéletkor 70 fölött van és úgy kirívunk a nénik és bácsik között, mint teknős a baromfiudvarban. Majd elkezdődött a műsor és folytatódott döbbenetünk. Egyrészt a kotón játszó (koto gyakorlatilag egy kapán hárfa) művésznő szenvtelensége döbbenetes volt. Nagyon szépen játszott, de mindezt olyan szintű élettelen mimikával és testtartással tette, hogy kezdtem aggódni, él-e még vagy csak a zene tartja benne a lelket. Másrészt a sárkánytánc kis színpadra készült előadás volt és nem az az autentikus, amire számítottunk. Harmadrészt betipegett a gésa-díva.
A képen is látható hölgy haláli volt. Kissé túljátszotta a szerepét és bár a japán színház valóban ilyen, rettentően soknak tűnt. Pucca oda is súgta nekem: "Nem tudom, mit szív a néni, de előadás után kérjünk tőle!" Egyébként nem mertünk egymásra nézni, mert ő véresre harapdálta a száját, nehogy elnevesse magát, míg én nem túl diszkréten a tenyerembe vihogtam. Kaptam is a gésa társától, egy szintén beöltözött bácsitól néhány gyilkos pillantást.
Két mentségem van: könnyű volt engem kiszúrni a nyugdíjasok tengerében és a haiku nem az én világom. (Hacsak nem Fodor Ákos írta, de itt sajnos nem az ő művei voltak terítéken.) Egyszerűen nem tudtam értékelni a pársoros nyilvánvaló dolgokat közlő japán művészetet. Oké, japánul egész dallamosak, de az értelmük még így is hagy maga után nem kevés kivetnivalót. Tudom, tudom, bennem van a hiba, hogy a "kerékpár néha gyorsabb, mint a mozdony" magasztos irodalmisága meghaladja a képességeimet...
A nyugdíjas klub azonban nem ért véget a rettentően lelkes gésa éneklő távozásával, mert húsz hosszú percnyi bambuszfurulya koncert következett. Mondanám, hogy átjárt a zen, de inkább kezdtem eljutni arra a szinte, ahol a koto-művésznő létezett.
Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy megbántam ezt az estet, meg kell jegyeznem néhány dolgot. A japán hölgy, aki csellón és zongorán játszott nagyon ügyes volt. Messze a legjobb része volt az estének. A túlságosan vidám gésa végül is igazán szórakoztató volt és a körülöttünk helyet foglaló nyugdíjasok végi lelkesen tapsoltak. Plusz hazafelé végignevettük az utat Puccával és ki az a huszonéves, aki elmondhatja, önként és dalolva elment egy nyugdíjas klubba?

2016. október 26., szerda

Jutalomjáték

Ez a film több szempontból jutalom volt. 
Egyrészt, mert nyertem jegyet a premier előtti vetítésére. Másrészt igazi jutalom a magyar filmek frontján. Harmadrészt a vetítés után extra jutalmat is kaptam, néhány személyes gondolatot a rendezőtől és negyedrészt, a páros jegy miatt, megjutalmazhattam vele valakit. 
Most pedig én fogom megjutalmazni a filmet ezzel a bejegyzéssel, hátha másnak is kedvet hozok hozzá és mindenféle jutalmakhoz.
Fülszöveg:
"Sir Michael Gifford (Brian Cox) egy visszavonult színész, aki egykor igazi legenda volt. Nemrégiben Parkinson kórt állapítottak meg nála, ami miatt gyakran frusztrált és zsémbes. A családja ragaszkodik ahhoz, hogy egy ápoló felügyelje a színész állapotát. A feladatra egy magyar származású lány, Dorottya (Coco König) vállalkozik, aki szerelmes a színjátszásba."
Első ránézésre nem tűnik kirívó alkotásnak, bár ez előzetese kétségtelenül szórakoztató. Ha azonban az ember közelebbről is megnézi, rájön, hogy igazi kincsre bukkant. (Igen, elég volt a szóismétlésből, aki akarja képzelje a sorokba a "jutalom" szót, ahányszor csak jólesik.)
Ahogy már említtettem, magyar alkotásról van szó. Edelényi János munkája, aki a film utáni beszélgetésben megosztotta, milyen valós eseményekből merített ihletet és miért kellett hozzá szövetkezni az angolokkal. Úgy gondolom, nagyon jót tett ez a szövetség, mert így a film valóban több emberhez eljuthat. 
Lássuk miért érdemes megnézni:
Az első számú ok a mondanivaló. A film remekül dolgoz fel nem épp könnyű témákat, mint öregség, betegség, bevándorlás és hírnév. Nagyon tetszett, ahogy nyíltan, mégis a néző sokkolása nélkül feszegetett olyan dolgokat, mint például a vizelettartási problémák. Az is tetszett, ahogy a bevándorló lány nehézségeit és beilleszkedését megmutatta. Itt kapcsolódik a második ok, a film magyarsága.
Nem nagyon nézek magyar filmeket, mert sajnos túl sok rosszat láttam már és rossz alatt nem feltétlenül a "másoljuk le az amerikai filmeket" tömegcikkekre gondolok, hanem saját magunk rossz színben való feltüntetésére. Számomra egyszerűen nem vicces a kisemberek nyomora, hiába van bennem egészséges hajlam az öniróniára. Ez a film azonban meghozta a magyaros kedvemet. Tetszett, hogy néha elejtettek benne egy-két magyar mondatot (eredeti, angol nyelven, felirattal láttam a filmet) és tetszett, ahogy kedves magyarosan bennfentes viccekkel dolgoztak.
mogorva, öreg színész és vidám, fiatal színésznőpalánta
Harmadik okként felsorolhatók a remek karakterek és az őket életre keltő színészek. Mindegyikük természetesnek és emberinek hatott, ami ilyen témák mellett nagyon fontos.
Negyedik ok a szórakoztatósága. Egy mogorva öregember és egy vidám fiatal lány mindig jó párosítás, főleg ha a kommunikációjuk meglehetősen szabad szájú. Itt ebből volt bőven és a főhős úrnak szinte minden szavában bujkált némi humor. Ez a humor persze a sötétebb, szarkasztikusabb fajtából volt, amit különösen kedvelek.
Ötödik okként felhozhatom az érthetőségét. Ezt az alkotást felesleges túlgondolni, mivel mindenki számára nyilvánvaló az üzenet. A néző csupa olyan dologgal szembesül a vásznon, ami akár megtörtént vagy még megtörténhet életében, hiszen az öregedés elkerülhetetlen. A remek gondolatokat pedig tökéletesen összefoglalja a filmet záró beszéd. A beszédet - hála a rendező súgásának -, elárulhatom, hogy maga a főhős, Brian Cox írta. Igazán szép lezárása volt egy remek filmnek.
Hatodik és utolsó okként pedig meg kell említenem a hangulatot. A film könnyed légkört teremtett, amit az eltalált zene és a rengeteg Shakespeare idézet csak tovább fokozott. Ráadásul ez az irodalmiság különleges fűszert adott a dialógusoknak, amelyek az említett szókimondástól nem mindig voltak mentesek a trágár kifejezésektől.
Összességében tehát nagyon tetszett a film. Örülök, hogy végre a magyar alkotások között is kezdek kedvemre valót találni. Épp ezért bátran ajánlom mindenkinek, különösen azoknak, akik hozzám hasonlóan szkeptikusak a magyar filmekkel szemben. Illetve buzdítok mindenkit, aki kicsit is érdeklődik a film témái iránt, hogy moziban nézze meg. Nem egy látványos akciófilm, de megérdemli a széles vásznat, hogy mindenki lássa, van igény az igényes alkotásokra is. 

2016. október 22., szombat

Grisam kapitány és a szerelem

Elisabetta Gnone remek háromkötetes meséjéhez (első rész: Az ikrek titka) készült még négykötetnyi kiegészítés. Az első a sorban ez az igazán romantikus könyvecske.
Már a címe és a borító is hangsúlyozza, hogy extrán aranyos lesz, ami, ha levesszük a védőborítót és megpillantjuk alatta a szerelmes muslincát, csak fokozódik.
Vastagságra szokványos 240 lapjával és a gyönyörű illusztrációkra ezúttal sem eshet panasz.
Fülszöveg:
"Egy ​​titkos barlang mélyén, a téli fagyos zuhatagok rejtekében öt ifjú barát kinyitja a régi ládát, amelyből kiszabadul egy évtizedek óta rejtve maradt és elfeledett, akarattal elfeledett történet! Rejtély árnyékolja be annak az embernek a múltját, aki azt állította magáról, hogy hős és bátor kapitány. Vaníliára, Pervinkára, az ifjú Grisam mágusra, a mókás Floxra és a Kapitány egész Bandájára vár a feladat, hogy összerakják az eltemetett múlt apró darabjait, amely nem csak sötét, de nagyon félelmetes is.
Mégis a kép, amely lassan kibontakozni látszik az ikrek és kis barátaik szeme láttára, lassan összeáll. Ami azonban a ködből előbukkan, úgy tűnik, a szerelem jegyeit hordozza magában.
Ki is volt valójában a Kapitány? Kihez utazott vissza, amikor hajója zátonyra futott az elvarázsolt kis falu partjainál? És vajon miért van mindenkinek valami szerelemről szóló története, amióta kinyitották a ládát? A befejezés vidám, de nem mentes a meglepetésektől, és főleg Vanília szívét dobogtatja majd meg."
A romantikus jelzőt jelen esetben a szó klasszikus, illetve műfaji értelmében kell tekinteni. Ez a kötet ugyanis - csakúgy mint az előzmény trilógia - egy mese. Gyerekeknek íródott, gyerekek a főszereplői (na meg persze tündérek), így a szerelem csupa báj.
Azonban, mielőtt valaki azt feltételezné, hogy semmi másról nem szól ez a kötet, mint az ikerlányok sóhajtozásáról két helyes fiúk után és Pervinka haragjában szőrős pókká változtatná, fel kell világosítanom, hogy nem, többről van itt szó. 
Jim
A cselekmény egy régi titok felgöngyölítését helyezi a középpontba. Ez a titok a Kapitány személyazonossága és titokzatos holmik útján bontakozik ki. Az írónő egészen jó rejtélyt hozott össze és közben annyi cukiságot csempészett a sorokba, amennyit csak tudott. Ezért ez a kötet több egy egyszerű romantikus kalandnál.
A szereplők továbbra is szerethetőek és a kis szerelmi történetek szórakoztatóak és rettentően aranyosak. Nagyon tetszett például, hogyan találtak egymásra a lányok szülei. No, de ez ennyi tündérporral cseppet sem meglepő.
"Sok-sok évszázaddal azelőtt, hogy a világra csillantam volna, a hosszú nevek mentették meg a tündéreket az emberek kegyetlenségétől."
Ráadásul a tündéri sorok mögött néhány kifejezetten okos gondolat is megbújik és ez az, amitől igazi mese ez a könyv. Az egyértelmű esztétikai élményen túl, élvezetes történetet kínál és még a mondandó sem marad ki belőle. Egyszerűen zseniális.
"Nem szabad hazudni és kész. Még akkor sem, ha az ember úgy gondolja, jó oka lenne rá. De soha nem lehet elég jó ok. Ezenkívül pedig, ha az ember hazudik, azt kockáztatja, hogy akkor sem hisznek majd neki, amikor igazat mond."
Nem érdemes többet elárulni róla, inkább olvasni kell.
Nekem nagyon tetszett, sőt megkockáztatom, hogy ez a kiegészítő kötet volt eddig a legédesebb, amit az írónőtől olvastam. Csak ajánlani tudom különösen esti, lefekvés előtti olvasmánynak, mert az ember szíve egy tündérsóhajnyit könnyebb lesz tőle.
Természetesen érdemes előbb elolvasni a trilógiát, hiszen háttértudás nélkül nem olyan izgalmas sem a nyomozás, sem a romantikus kapcsolatok.
"A muslinca A rovaroknál a hím az, aki általában a meghódítandó leány bogárkának egy selyemgubót ad, amelybe apró kis zsákmányt tekert. És ha a kislány vegetáriánus? Akkor a selyemgubó… üresen marad. És ő, aki ezt megérti, értékelni fogja, mert ahogyan mondani szokták: A gondolat is elegendő!"

Kiegészítés:
Még további három kötet van ebben a mágikus világban. A következő Shirley varázslatos napjai. Egészen biztos, hogy sort fogok rájuk keríteni.
A fenti rajz pedig ismét mutatja, hogy az ilyen csodálatos könyvek mennyire inspirálóak tudnak lenni. Jimet még a trilógia olvasása alatt rajzoltam le.

2016. október 19., szerda

Egy könyvmoly naplójából XIII.

Habár a napjaim ismét rettentően besűrűsödtek, nem hanyagolom molyságomat. Sőt, kiélem, ahol és amikor csak tudom.
Például, ha betévedek kedvenc könyvtáramba, nem bírok a csábítással. Egyszerűen muszáj egy csinos könyvtoronnyal távoznom függetlenül attól, lesz-e elég időm ennyi kötetet végigolvasni. Az elvem egyébként az, hogy könyvet olvasatlanul csak egy okból viszek vissza: ha annyira, de tényleg annyira rossz, hogy nem bírom tovább. Épp ezért nagy mázli, hogy jóban vagyok a könyvtárosokkal és így mindig kapok egy kis extra haladékot a kölcsönzési időben.
Szóval olvasok rendületlenül és igyekszem erről hírt is adni, amit jól mutat felélesztett kívánságlista rovatom.
Most azonban nem hétköznapi olvasási szokásaimról szeretnék beszámolni, hanem egy dedikálásról.
Dan Wells az országban van (információim szerint péntekig) és két napon is szívesen fogadta magyar olvasóit.
Mikor meghallottam a hírt, első gondolatom az volt: "Na, akkor most beszerzek valamit tőle." Mivel a Nem vagyok sorozatgyilkos trilógiával már egy ideje szemeztem, erre esett a választásom. Csakhogy, három kötetet összevadászni, főleg hogy fogyóban van a készlet belőlük, nem egyszerű. A kiadó azonban gondolt erre és újranyomatta a három kötetet egy nagyon vastag könyvben. Azonnal le is csaptam rá és előrendeltem.
nem épp pici könyvecském és az ajándék könyvjelző
Sajnos a keddi dedikálás nem jöhetett szóba, pedig nagyon szívesen meghallgattam volna a beszélgetést is, így célnak a mai, szerdai alkalmat tűztem ki.
Első feladatom azonban a vaskos kötet átvétele volt, amiért ebédidőben zarándokoltam el. Nagyon bírom, ha kiadóhoz házhoz kell menni. Csak ámultam a Fumax iroda könyvzsúfoltságán. Olyan jó raklapnyi jó könyveket egyben látni. Ráadásul néhány plusz információt is bezsebeltem a kedves sráctól, mikor átvettem a könyvet.
Innen tudom, hogy
- Dan Wells péntekig marad az országban és Frankfurtba megy tovább
- nagyon kedves és közlékeny, nem szabott limitet, bármennyi könyvet aláír, amennyit csak az olvasók az orra alá dugnak
- a kalap a védjegye
- jó barátja egy másik írónak, Brian McClellannek, akivel ráadásul egy utcában laknak
Úgyhogy nagyon izgatottan vártam a délutáni találkozást és nagyon boldog voltam az ajándék könyvjelzőtől. (A Vérrel írt ígéretek jó könyv!)
Munkából ezért rohantam a helyszínre az egyik nagyobb Libri boltba. Ott pedig már egy komplett tömeg fogadott, bár az író még nem mutatkozott. Jó könyvmolyként lefoglaltam magam nézelődéssel (kiolvastam egy fél képregényt), majd beálltam a szépen kialakult sorba.
dedikált könyvecském
Dan Wells tényleg kedves, rögtön készített a rá váró tömegről egy képet és nagy lelkesen állt neki a dedikálásnak. Mivel volt, aki az összes eddig magyarul megjelent könyvét elhozta, eltartott egy jó ideig míg sorra kerültem.
Türelmes típus vagyok és egyébként is erre számítottam, így nem rázott meg a sorban állás. Sőt, kifejezetten jó volt a várakozás. Egyrészt könyves eszmecserébe bonyolódtam az előttem álló lányokkal, másrészt belehallgattam mások könyves eszmecseréibe és harmadrészt igazi molyos észlelésben volt részem.
Azt már megszoktam, hogy kiszúrom az összes könyves arcot - itt a nagyon aktív molyokat, könyves bloggereket és írókat kell érteni -, ám ahhoz nem vagyok hozzászokva, hogy a dolog kölcsönös legyen. Egy kedves mollyal mégis sikerült spontán összefutnunk. Egyszerűen egymásra néztünk és pár év távlatából is megismertük egymást. Csupán egyszer találkoztunk egy Molyszülinapon, azóta csak kölcsönösen figyeljük egymás olvasmányait virtuálisan, mégis úgy csevegtünk, mintha az a szülinap a múlt hónapban lett volna. Zseniálisan jó, hogy a közös hobbi ennyire összeköti az embereket!
Tehát cseppet sem unatkoztam, míg a soromra vártam, aztán megkaptam az áhított "firkámat". Kicsit csodálkoztam, hogy az író alkoholos filcet részesített előnyben, de pont olyan volt, mint számítottam rá. Kedves, mosolygós és hatékony. A sor pedig csak kígyózott és kígyózott utánam is.
Szóval, volt ma egy remek könyves és molyos élményem. Szereztem egy jó könyvet, megnézhettem magamnak, ki írta és érezhettem a könyves közösség összetartozását. Ezért szeretek könyves eseményekre járni. Jó buli és jó a társaság.
Mivel jelenleg két könyvet bújok és az egyik nem épp vékony, plusz a könyvtári határidő is szorít, nem biztos, hogy a héten belekezdek új szerzeményembe. Pedig szívem szerint minden mást félredobnék, elfelejtenék munkába menni és a nyelvsulit is kihagynám, hogy bekucorogva egy puha takaróba egy adag kakaóval megtudhassam sorozatgyilkos-e...

2016. október 16., vasárnap

Csavargások VI.

Ősszel különösen jó csavarogni. Szeretek a hűvös levegőben sétálni, szeretem, ha a talpam alatt színes falevelek szőnyege húzódik meg és szeretek egy ilyen kellemes séta után beülni valahová meginni valami finomat és forrót. Ennek szellemében ezúttal két olyan helyet hoztam, ahol finomságokat kapni és egyet, ahol remek sétálni.

My Green Cup
F. barátommal mindig újabb és újabb helyeket fedezünk fel a fővárosban. Megvannak a bejáratott helyeink, ám ha az épp nem jöhet szóba (például felújítják) vagy valami egész másra vágyunk, elkezdünk keresgélni. 
Így esett meg egyik szombaton, mikor kávézni vágytunk, hogy sorra vettük a lehetőségeket, az internetet is segítségül hívva. Végül F. egyik ismerősének képei között találtuk meg ezt a helyet.
Részben azért is írok szívesen kávézókról és más helyekről, hogy pont így ötletet adhassak. F. mondta hogy a lány nagy kávémániás, így megnéztük, merre járt mostanában és ez egy igazán jó ötletnek bizonyult.
A My Green Cup egy hangulatos kávézó a Pozsonyi úton. Néhányszor már elmentem mellette és néztem is az üvegen át, de most először merészkedtem a küszöbön túlra. Nem mondanám olcsó helynek, de nem is olyan drága mint a felkapott amerikai kávézók. Nevéhez híven a zöld uralkodik odabent, bár nem csak zöld csészéjük van. A kávé kínálat meglehetősen széles és különlegesebb teák is várják az őszi hűvösben felmelegedni vágyókat. Ráadásul nagyon finomnak tűnő sütemények sorakoznak a pult mellett.
Hosszas töprengés után a képen látható finomságok mellett döntöttünk. F. maradt a szokványos kapucsínónál, míg én kipróbáltam a Flat White névre hallgató tejes kávét. Leültünk velük az ablakba és miután nagy nehezen rászántuk magunkat a tejhabvirág megrongálására, megállapítottuk, hogy jó helyre jöttünk. A kávé finom, a hely hangulatos, lehet hogy máskor is benézünk.
Aki kedvet kapott hozzá, ITT megtalálja.

Veresegyházi Medveotthon
Régóta szerettem volna elmenni Veresegyházra megnézni a mackókat. Épp ezért, mikor a srác, akivel randizgatok (nevezzük innentől San Diegonak) felvetette az ötletet, rögtön rábólintottam.
Ez a hely több szempontból zseniális. Egyrészt remek kezdeményezésre alapul, a megviselt cirkuszi medvék megsegítésérése. Másrészt jó példája annak, milyen jó dolgokat hozhat létre egy közösség, ha összefog. Az otthont ugyanis a város maga tartja fenn és ez a támogatás kifejezetten példaértékű. Harmadrészt az állatok jó helyen vannak, így a látogató is szívesebben nézi őket. Számomra például az állatkertek mindig lehangolók kicsit. Hiába vannak jól ellátva, akkor is szűkös helyen bezárva szomorú látványt nyújtanak. Itt viszont láthatóan nagy terük van és elégedettek a helyzettel. A medvék legalábbis mindenképpen.
európai medve
A mackók többsége európai medve. Ők kisebb termetű medvék, szerintem kis aranyosak, San Diego szerint így is medvék, szóval nagyok.
Egy meglehetősen nagy terület van leválasztva nekik, amit a látogató körbejárhat. Nem kell megijedni, senki sem fog lemaradni a mackókról, mert hiába nagy a terület, szinte mindig a kerítés mellett téblábolnak vagy üldögélnek.
No, nem szökni szeretnének, csak mézet kapni. A látogató ugyanis hatalmas fakanalakon benyújthat nekik egy kis édességet, amit hálásan lenyalogatnak. A tábla szerint nem lehet túletetni őket, ami megnyugtató, mert csak akkor mozdulnak meg, ha mézes kanál jön a közelükbe.
Hangjukat nem nagyon lehet hallani, esetleg a cuppogást, ahogy a mézet kérik és láthatóan jól elvannak a helyzettel.

mackó mézszerző körúton

pont mint egy plüssállat

Hát nem cuki?

Habár egyértelműen a medvék itt a sztárok, nem csak őket lehet megcsodálni. Vannak mellettük farkasok, velük egy területen és külön is. 
Nos, a farkasokat valószínűleg túl lehet etetni, főleg hogy ők is szívesen lenyalogatják a mézes fakanalat. Néhányuk kifejezetten kövérnek tűnt, de azért akad köztük olyan, aki tudatosan lefutja a cukrozott energiát.
Ők már egy fokkal aktívabbak, együtt szaladgálnak, időnként összekapnak és néha megörvendeztetik a látogatókat egy koncerttel. Igazán különleges érzés volt, mikor egy szundikáló medvét figyelve megütötte fülünket a farkasok üvöltése.
Látszólag jól kijönnek a medvékkel, egymással már nem mindig, és ők is jól elvannak a környezetükkel. Akad köztük sérült állat is, egyiknek például a farkincája hiányzott, de mind fenséges látványt nyújt. Egyszerűen gyönyörűek a farkasok, kár hogy rossz volt a marketingjük.
a falka

Piroska hazudott, higgy nekem!


Az állatok repertoárja azonban nem merül ki ennyiben. Akadnak még itt mosómedvék (bár őket nem láttam, mert a házukban bujkáltak) ormányos medvék, rénszarvasok, hollók, egerészölyvek és teknősök.
aligátorteknős levélnek álcázva
Utóbbinál meg is jegyeztem, hogy milyen jó, hogy Ropi ékszerteknős, mert egy aligátorteknőst nem olyan szívesen nézegetnék a lakásban. Egyrészt jóval nagyobbra nő (nem mintha Ropi kicsi lenne...) másrészt nagyon szabadba való állatkának tűnik.
Az otthon szomszédságában pedig lehet háziállatokat simogatni. Szokványos kecske, birka, malac, kacsa, tyúk (ebből mondjuk pont a vicces fajták) nyulak, láma és szamár várja a kisállatot tapizni is kívánó látogatókat. Természetesen nem hagytam ki és a simogató egyetlen macskáját is kiszúrtam.
Továbbá lovaglásra is van errefelé lehetőség, ám ezt már nem próbáltuk ki.
Nagyjából két órát bóklásztunk a medvéket és farkasokat csodálva. Nem kívántam megetetni őket, mert már attól cukormérgezésem lett, hogy láttam, mennyi mézet toltak már be, de készítettünk emlékérmét.
Összességében tehát remek hely. A belépő nem drága az élmény viszont óriási. Mindenkinek csak ajánlani tudom! 
Az otthonról bővebben ITT. Kedvcsinálónak még néhány kép:

rénszarvas szabadságon

felülnézetből


ormányos medve

medve és farkas jó barát

szieszta a farkaslakban

Ahoy!
A bejegyzés végére hoztam még egy helyet, ahol finom forró italokat lehet kapni. Konkrétan finom édességeket, mert itt a hangsúly a forró csokin és a gofrin van.
Szintén F. barátom fedezte fel ezt a helyet a ELTE jogi karának szomszédságában. Nevéhez és a logóhoz híven ez egy igazi különlegesség. A kivitelezés kreatív, ahogy az itallap is.
Az ember maga választatja ki, milyen csokiból kéri az italát (tej, ét vagy fehér csoki) milyen ízesítést kér bele a szokásos ízektől (fahéj, narancs) a különlegesebbekig (sós karamell), mivel egészítené még ki (gyümölcs, magvak, cukorkák) és hogy hidegen vagy melegen kívánja elfogyasztani.
Nos, nem volt egyszerű a döntés, de végül mindketten a forró fehér csoki mellett maradtunk. F. málnás ízesítést kért és tejszínhabot is, míg én sós karamellel kényeztettem magam és hab nélkül is kértem a mogyoródarabkákat. Az eredmény egy nagy pohár ínycsiklandó édesség volt, amitől úgy megugrott a cukorszintünk, hogy gofrira már nem vetemedtünk. Pedig abból is ilyen széles a választék és a viszonylag kicsi beltérben a frissen sült gofri illatának igazán nehéz ellenállni.
Apropó beltér, a hely nem túl nagy, ezért érdemes előre asztalt foglalni. Erről infók ITT.
Édességre vágyóknak csak ajánlani tudom.