2016. november 16., szerda

Érkezés

Általában egyet szoktam érteni Szirmai úr véleményével, de most nem teszem. Sőt, kifejezetten úgy éreztem hazaérve a moziból, miután megnéztem a kritikáját, hogy csak azért is írnom kell egy véleményt még ma.
Pontosan másfél órája, hogy kijöttem a moziból, vagyis rettentően friss az élmény, ezért most bebizonyítom, hogy igen is lehet véleményt formálni róla anélkül, hogy az ember aludna rá egyet.
Nem vagyok sci-fi rajongó, ezért ez a film sem hozott lázba. Applequeen barátom vetette fel, hogy nézzük meg. Előzetes információm nem sok volt, csupán annyi, hogy novella alapján készült és míg Nel pár napja egekig magasztalta, addig Tigris leszólta, mikor a friss mozis filmek szóba kerültek.
Lássuk, miről is szól ez az egész. Ismertető:
"Ha egyszer eljönnek hozzánk az idegenek, akkor nem csak az lesz a kérdés, mik a szándékaik, hanem az is, miként fogunk velük kommunikálni - és hogyan. Amy Adams egy elismert nyelvészt alakít, akit az amerikai katonaság kér fel, hogy közvetítsen köztük és az idegenek között."
A film alapja Ted Chiang novellája, amelynek a címe sokkal kifejezőbb: Életed története.
Első ránézésre tipikus sci-fi, jönnek a földönkívüliek, a katonaság kicsit túlbuzog, mint mindig, csihi és puhi, de talán valaki megmenti a békét. Én legalábbis így gondoltam erre a filmre, ezért is volt kifejezetten ütős élmény megnézni. Teljesen mást kaptam, mint amit vártam.
Először is, ez nem sci-fi a téma klasszikus értelmében, hanem egy szépen felépített lélektani dráma. Minden bolygón kívüli dolog csak hátteret, a hangulat egy részét, az izgalmi szintet és persze a történeti keretet adja ennek a filmnek. A látványra nem lehet panasz, míg a zene gyönyörű. Max Richter és Jóhann Jóhannsson olyan csodásan oldották meg az aláfestő zenét, hogy a filmélmény felét nekik köszönheti a néző. Ha pedig összeadjuk az egyik dalt az eredeti címmel, megkapjuk a történet eszenciáját.
Ez egy rettentő lassan kibontakozó történet. A csigatempó csak a hangulat és a hét lábon fenntartott feszültség miatt bocsájtható meg. Babaléptekben halad előre, amit a "visszaemlékezések" még lassúbbá tesznek. No, de mivel ez egy dráma, nincs is oka sietni.
Főleg mert a néző agyát így is leterheli a nyelvészeti és fizikai kérdésekkel és az állandó kíváncsisággal. 
Ez egy kifejezetten pislogós film, amikor az ember néz, pislog, nem érti, mi a fene van és ezt valahol mazochistán élvezi, mert tudja, hogy majd a végére minden szépen körbeér. 
De még milyen szépen! Zseniálisan jó a csavar, ahogy egy csattanós novellában elvárt.
No, és akkor itt térnék rá arra, miért nem értek egyet a fent említett kritikusokkal.
Nekem ez a film adott valamit a moziélményen kívül. Adott egy búskomor, kissé lúdbőröző hangulatot (ismét köszönet a zenének) és adott rengeteg gondolatot, amelyek hazafelé elkísértek és továbbra is itt lebegnek körülöttem. A film rengeteg problémás kérdést felvet a nyelvről, gondolkodásról, kapcsolatokról, jövőről, tudásról, életről, időről, szeretetről és veszteségről. Mindezt pedig olyan könnyedén teszi, mint ahogy a filmben az űrlények írnak. Nem nyom le semmit az ember torkán csak felvet rengeteg kérdést, amin rágódhat és én ezt kifejezetten szeretem. Szeretem, hogy nem adott kézzel fogható tanulságot, hanem rákényszerített, hogy keressek egyet magamnak. Tetszett, hogy a vége szépen lezárt, de mégis hagyott több elvarratlan dolgot. Nagyon tetszett, hogy mindenféle tekintetben új volt.
Ez a film tehát egy friss és üde színfolt nem csupán a sci-fi palettáján, hanem a mozifilmek nagy listáján is. Pont azzal, hogy nem adott szabályosan megragadható dolgokat adott jóval többet, mint rengeteg más film. Igen is van mondanivalója, csak nem a vásznon, hanem a néző fejében, mint egy alku a jövőre nézve.
Nekem tehát tetszett és bátran ajánlom azoknak, akik szeretik az elgondolkodtató filmeket. A hangulatfilmek szerelmeseinek pedig kötelező. Azok azonban, akik hagyományos értelemben vett sci-fi filmre vágynak, vagy akik szeretik készen kapni a dolgokat, inkább kerüljék.

Kiegészítés:
Agave Kiadónak köszönhetően Ted Chiang novellája már elérhető magyarul az író másik néhány novellájával egy kötetben. Rettentően szeretném elolvasni.

2016. november 12., szombat

A lány, aki távolról tökéletes

Bírom ezt a Geek girl sorozatot. 
Az első könyvet (A lány, akit soha senki sem vett észre) nagyon szórakoztatónak találtam és ez a a második könyvvel (A lány, aki mindig mindent félreért) csak fokozódott.
Ránézésre nem eshet panasz a harmadik kötetre sem, hiszen a borító pont olyan remek, mint az előzőek (nagyon tetszik az amcsi napszemüveg) és vastagságra is a szokásos 330 lapjával.
Fülszöveg:
"Harriet Manners több tényt ismer, mint az átlag. Tudja, hogy New York a legnépesebb város az Egyesült Államokban. Azt is, hogy a hivatalos mottója a „Még feljebb". Tudja, hogy az amerikaiak 27%-a szerint sosem landolt ember a Holdon. De arról fogalma sincs, milyen a modellek élete a Nagy Almában, és hogy a családja hogyan birkózik meg az új, amerikai élettel. Ahogy azt sem tudja, hogyan „válhat branddé" a New York-i modellekhez hasonlóan. De ami a legfontosabb, azt sem, mi a teendő, ha a nagy romantikus gesztusokat nem a pasijától kapja…
Vajon a stréber lány ezúttal túl messzire megy?"
Az okostojás modell, bár már nem igazán modell (Nem, mintha klasszikus értelemben valaha az lett volna...), hozza a megszokott formáját. Információk tömkelegét zúdítja az olvasókra, lehetetlenül távol áll a divat világától, szociális értelemben szinte kész katasztrófa és továbbra sem látja a héliumtól a periódusos rendszert. Harriet azonban ettől Harriet, így mindez cseppet sem meglepő. Ahogy az előzmények ismeretében az sem lehet meglepetés, ha azt mondom, ismét csinos listám van a könyv elolvasása mellett:

1. Szórakoztató.
2. Oroszlánfiút nem lehet nem szeretni.
3. Harriet családja különdíjat érdemel.
4. Hányzott Wilbur.
5. Tökéletes kamaszkönyv.

Ezt a könyvet nyugdt szívvel nyomhatnám bármelyik kamaszlány kezébe. A nyilvánvaló tényen kívül, hogy szórakoztató, ugyanis kifejezetten okos is. A cselekmény egyszerű, a problémák is hétköznapiak és minden olyan tiszta, érthető és világos és annyira pozitív, hogy jó olvasni.
Jó olvasni, bár Harriet néha idegesítő, a problémák többsége nyilvánvaló - lehetséges megoldásával együtt - és kevés volt benne Wilbur bájából. Nos, igen, ez a könyv jó volt, jó volt, de valahogy az előző kettőt erősebbnek éreztem.
Talán, mert Harriet nem fejlődik, továbbra is esetlen, bizonytalan és még mindig mindent félreért. Kicsit túltervez, kicsit túlgondolja, kicsit nem néz a szeplős orra elé.
Talán, mert igyekezett felnőttként viselkedni (mert 16 évesen az ember felnőtt... gondolják a 16 évesek...) és így kevesebb volt a kedves humorból, ami olyan jó ezekben a könyvekben.
Talán, mert az olvasónak is hiányzik a modellkedés.
Ugyanakkor minden szereplő továbbra is szerethető figura, Oroszlánfiút szabályosan meg kell zabálni, annyira édes, és a kalandok is a megszokott mederben haladtak. Ráadásul felleltem néhány párhuzamot Harriet és köztem.
"Néhány dolog, amit jobban szeretek a vásárlásnál: Minden"
Szóval, bár az előző két rész picit jobban tetszett, ezt is szórakoztatónak találtam. 
Bátran ajánlom tehát mindenkinek, aki az előző két könyvet olvasta és kedvelte. Habár a célközönség a tinédzserek, ez ne rettentsen vissza senkit. Én sem tartozom bele, mégis olvasom, mert jó olvasni.

Kedvcsináló idézet a könyvből:
"– Na és – folytatom egy roppant eredeti kérdéssel – milyen Afrika? 
– Dögmeleg. És itt mászkál fel-alá egy csomó magas lény, akik nem tudnak rendesen futni a hosszú nyakuk és a szempilláik miatt, a fejükön pedig fura kis szarvakat viselnek.
– Zsiráfok?
– Én a modellekre utaltam – nevet fel Nick. – De amúgy ja, van pár zsiráf is."

Kiegészítés:
A sorozat eredeti nyelven 6 kötettel és 3 kiegészítő történettel lezárult. Magyarországon viszont még csak a felénél jár, mivel nemrég jelent meg a következő, 4. kötet, A lány, aki ragyogni akart. Biztosan el fogom olvasni valamikor és nagyon remélem, hogy a kiadó gondoskodni fog az utolsó két rész megjelenéséről is.

2016. november 7., hétfő

Rengeteg

Naomi Novik sárkányos sorozatát nagyon szeretem, így rettentően sajnáltam, hogy a negyedik kötetnél félbeszakadt a magyar megjelenése. Épp ezért nagyon lelkes voltam, mikor meghallottam, új regénye jelenik meg. Főleg, hogy ebben is akad sárkány...
A borító nagyon szép és kifejezetten jól áll neki a kemény kötés. 488 oldalához el is kél.
Fülszöveg:
"Agnyeska szereti csendes faluját a völgyben, az erdőket és a csillogó folyót. Kis világának peremén túl azonban a gonosz varázslattól sötétlő Rengeteg burjánzik, melynek árnyéka a lány életére is rávetül.
Népét egy szigorú varázsló oltalmazza a Rengeteg hatalmától, a Sárkányként ismert mágus azonban szörnyű árat követel a segítségéért: tízévente egy hajadont. Ahogy közeleg a kiválasztás ideje, Agnyeska félelme egyre nő, mert tudja, hogy legjobb barátnőjére, a szépséges és bátor Kasjára fog esni a Sárkány választása, és senki sem mentheti meg a rá váró rettenetes sorstól.
Amikor azonban a Sárkány eljön, nem Kasja lesz az, akit elragad."
Nem igazán tudnám meghatározni, mire számítottam, de az biztos, hogy egészen mást kaptam.
Nehezen rázódtam bele a könyvbe, ebbe a világba, Agnyeska gondolataiba, a mágia működésébe és persze a Rengetegbe is. Szinte meg kellett küzdenem vele, mint egy burjánzó erdővel. Utat kellett vágnom a történet szálai és szereplői között, hogy megtaláljam a mélyben rejlő harmóniát.
A cselekmény kifejezetten lassan indul be, csak kóstolgatja az olvasót, bírja-e még az apró-cseprő furcsa varázslatokat, a főhősnő ismétlődő botladozását és a Rengeteg lappangó fenyegetőzését. Aztán, ahogy Agnyeska ráérez a varázslásra, úgy kezd a kitartó olvasó is ráérezni a könyvre.
Ettől függetlenül akadnak itt hegyek és völgyek is. Az első harcok izgalmas jelenetei után a könyv felénél ismét fűbe kushad a cselekmény. Hiába értettem, hogy a háttérvilág árnyalásához szükség volt egy kis udvari politikára és csipetnyi intrikára, cseppet sem érdekelt. Alig vártam, hogy a főhősnő végre észbe kapjon és a szoknyáját felcsippentve rohanjon vissza a kalandok dzsungelébe.
Aztán megtörtént és innen ismét érdekessé vált a történet, hogy a kezdeti sok kuszaság összeálljon egy kerek egésszé. Az írónő tehát ismét szépen kibontott egy világot, egy történetet a kissé hullámzó izgalmassági faktor ellenére is. A végére pedig én is rájöttem, mégis mit olvasok.
Igen, sokáig nem volt egészen világos, mi is akar lenni ez a könyv. Fantasy vagy kalandregény? Romantikus történet mágiával fűszerezve? Középkori köntösbe bújtatott eposz? Kicsit mindegyikre hasonlított, de mégsem volt igazán egyik sem. Aztán megvilágosodtam, hogy ez egy mese, méghozzá annak eredeti fajtájából.
Ez a történet pont olyan, mint a Grimm mesék. Tele vannak fantasztikus elemekkel, elrugaszkodnak a valóságtól, szórakoztatni akarnak és felnőtteknek szólnak. Nos, ez a könyv pont ilyen. A központi eleme a mágia, egyszerű lányrablós történet köré építkezik, ott lapul benne az ismeretlen iránti ösztönös félelem, akad benne halál és vér, illetve néhány sikamlósabb romantikus jelenet. Közben pedig felvet jó néhány gondolatot irigységről, hazaszeretetről, hatalomról és gyűlöletről, természet és ember kapcsolatáról, de egyiket sem ragadja meg, csak hagyja, hogy lebegjenek az olvasó fejében, mint néhány kósza falevél. 
Ettől a visszanyúlástól a mese gyökereiig lett igazán különleges a történet. Az olvasó nem féletlenül éli bele magát minden sorba, nem feltétlenül szimpatizál a szereplőkkel, de végighallgatja, mint egy mesét a tűz mellett, mert a kíváncsiság pont olyan, mint néhány mag, ha gyökeret ver az emberben, szinte lehetetlen kiirtani.
Összességében tehát meglepő élmény volt ez a könyv, mert valami egészen másra számítottam, végül mégis elégedett voltam azzal, amit kaptam.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretik a régi meséket és nem rettennek vissza attól, ha lassan indul be a cselekmény. Kitartástól mentes olvasók azonban jobb ha inkább mellőzik, mert a Rengeteg nem nyel el rögtön, hanem fokozatosan kúszik fel a bokádon és míg valami másra figyelsz, már a válladnál jár...

2016. november 5., szombat

Mozgóképek L.

Nemrég megkérdezte tőlem valaki, milyen sűrűn járok moziba. Kis töprengés után rávágtam: hetente. Ki is kerekedett a szeme. Pedig nem túloztam, amit jól bizonyít ez a rovat. Az előző bejegyzésben kizárólag moziban látott alkotásokról írtam és ez most sem lesz másként. Egyszerűen szeretem a mozi hangulatát és az élményt, amit a film utáni eszmecsere ad. Ezért is vannak bejáratott filmnézős társaim, mint Nel és Applequeen.
Októberben tehát 5 filmet láttam és mindet moziban. Közülük kettő megérdemelte a különálló bejegyzést: Kubo és a varázshúrok, valamint a Jutalomjáték. Ezért most csak három filmfől fogok jelentést írni.

Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
"Jake imádott nagyapja nagyon szeretett füllenteni. Sokat emlegetett gyerekkori emlékei mind olyanok, mint a tündérmesék. A srác nem sokat örököl a nagypapája után: csak pár furcsa feljegyzést - amelyekről hamarosan kiderül, hogy nyomok, amiket követve Jake egy különleges világ felé indulhat el.Még az is lehetséges, hogy az öreg nem volt hazudós, és legőrültebbnek tűnő történetei valóban megestek. Igazán létezik a Sziget, igazán lehet az időn kívül élni, és működik Vándorsólyom kisasszony iskolája, ahova azokat fogadják be, akik kivételes képességeik miatt kívül rekednek az emberi társadalmon.Sajnos az sem volt kitaláció, hogy ez a világ nagy bajban van: és talán éppen Jake az, aki megmentheti. Ha először elhiszi, hogy mi a dolga..."
Könyvadaptáció, így a történetről már korábban is hallottam, bár végül lebeszéltem magamat a könyvvásárlásról. Ettől függetlenül vártam  ezt a filmet, hogy betekintést nyerhessek végre ezeknek a különleges gyerekeknek az életébe. Illetve volt még valaki nagyon vonzó benne, akit úgy hívnak, hogy Eva Green. Ez a nő zseniális! Nem csak szép, hanem rendkívül tehetséges is, amit a Penny Dreadful minden egyes részében bebizonyított. Applequeen barátomnak is megvolt a motivációja, hogy megnézzük, az egyszerű rajongás a fantasy filmekért.
Tehát nagyon vártuk és talán ezért nem ütött úgy, ahogy kellett volna. Ez ugyanis egy kedves mese, semmi több, mi pedig többet vártunk. Többet Evából, többet a humorból - bár Samuel L. Jackson hozta a formáját - és kevesebbet a cukorból. Összességében ezért szórakoztatónak találtul és a szörnyek kontra csontvázhadsereg jelenet mindenért kárpótolt, de nem nyűgözött le. Lehet, hogy kezdjük kinőni ezeket a filmeket, mert nem csak kiszámítható volt, hanem elcsépelten romantikus is.
Ezért elsősorban azoknak ajánlom, akik egy fantasztikus elemekkel fűszerezett mesére vágynak és épp romantikus hangulatban vannak.

Gólyák
"Az újszülöttet a gólya hozza. Illetve dehogy. Régen talán így volt, de ma már a gólyák egy multinacionális internetes áruszállító cégnél vállalnak szállítmányozást. Junior a vállalat legsikeresebb tehergólyája, és éppen előléptetés előtt áll, amikor véletlenül működésbe hozza a Babagyártó gépet, amely - hisz ez a dolga - gyárt is egy bűbájos, de engedély nélkül készült kislányt. Junior a gyárban fellelhető egyetlen ember segítségével igyekszik minden nyomot eltüntetni a főnöke szeme elől. Olyat tesz, amit még sosem: elszállítja a babát."
San Diego választotta ezt a filmet, bár nem kellett sokáig győzködnie, mivel imádom a rajzfilmeket. 
Ez a mese pedig rajzfilm a javából, mert ugyanolyan szórakoztató egy kisgyereknek, mint a felnőtteknek. A történet egyszerű, az animáció szép, ahogy kell és a humor sem marad el. Van azonban valami, ami különlegessé teszi a farkasfalka rettentően szórakoztató csapatán kívül, és ez a téma.
A készítők olyan szépen ragadták meg a gyerekvállalás minden szépségét és kemény küzdelmét, hogy vastapsot érdemelnek. Van egy jelenet, amikor a baba nem hajlandó elaludni és a két főhős szóra pontosan olyan párbeszédet folytat, mint a friss szülők egy újszülött fölött. Zseniális!
Ezt a filmet tehát bátran ajánlom mindenkinek. Kicsiknek, mert aranyos mese és nagyoknak, mert rettentően jól fognak szórakozni. Épp babát váró pároknak pedig tökéletes randifilm.

A lány a vonaton
"Rachel (Emily Blunt) minden áldott nap felül a vonatra, hogy bemenjen a városba, és minden áldott nap kétszer elhalad a régi háza előtt. A ház előtt, ahol a volt férje (Justin Theraux) az új feleségével (Rebecca Ferguson) és nemrég született gyermekükkel lakik. Rachel képtelen elengedni a múltat, és miközben fájdalmát alkohollal próbálja enyhíteni, egy fiatal párról talál ki történeteket, akiket a várakozó vonatról figyel meg. A nő elképzelése szerint Megan (Haley Bennett) és Scott (Luke Ewans) élete tökéletes: gyönyörűek, szerelmesek és hűségesek egymáshoz. Ám egy nap valami olyan megdöbbentőt pillant meg a vonat ablakából, ami mélységes félelemmel tölti el. A kétségbeesett nő mindenáron ki akarja deríteni az igazságot. Tanúnak jelentkezik a rendőrségen, ám alkoholizmusa és emlékezetkiesései miatt senki se hisz neki - még ő maga sem..."
Ez a film is egy könyvadaptáció, de rémesen túl van értékelve.
Teljesen spontán ültünk be rá, mert elnéztem a naptárt és vigaszdíjnak másik filmet kellett választanunk. (Bakimról írtam a Rózsaszín pöttyökben.)
Mielőtt elkezdeném megrugdosni ezt a filmet, elmondom, hogy én értem azokat, akiknek tetszett. Ők valószínűleg csak egy kis krimire vágytak, de egyébként nem sokat néztek eddig ebben a műfajban és biztosan nem láttak igazán jó pszichológiai thrillert. Ez a film ugyanis harmatgyenge.
Kriminek rettentően kiszámítható, sablonos és hiteltelen. A rendőrök még a hazai lopásokkal foglalkozó zsaruknál is bénábbak. Nem kell zseninek lenni, hogy az ember rájöjjön ki a gyilkos, mert teljesen kézenfekvő.
Pszichológiai történetnek is gyenge, mert minden karaktere gyenge. A három főhősnő mindegyike sarkított jellem, az urakat meg inkább nem méltatom. A hátterük pedig teljesen kidolgozatlan. Nem látunk bele a szerelmi viszonyokba, pedig ettől lehetne jó ez a történet. Oké, Megan háttere megelevenedik, de itt jön a képbe a következő probléma, hogy a thriller műfajának a nyomába sem ér. 
Nincs benne nagy csavar - nem, az nem csavar, hanem szánalom a szereplőkre és a nézőre nézve is - és a készítők annyira görcsösen félre akartál vezetni a nézőket, hogy az már botrányos. Az időbeli ugrálgatások, a rengeteg ködösítés és művészien semmitmondó képsorok csak arra jók, hogy kitöltsék a perceket, amitől ez a történet zakatolóan vontatottá válik.
Az utolsó negatívum pedig, amit felhozhatok ellene és amivel elvette a kedvemet, az a szereplőgárda. Mindhárom főhőst agyoncsapnám (szerencsére az egyiket agyon is csapják a filmben), annyira irritálóak. Nyafkák, ostobák és gyengék, az erős női karakterektől olyan messze állnak, mint pingvin a holdtól. Ha ez még nem lenne elég, ott vannak a mellékszereplők, akik szintén irritálóak kezdve a rendőrnővel és folytatva a férjekkel. Luke Evans amúgy sem a szívem csücske, de az indokolatlan pucér fenekével nem lett szimpatikusabb. Apropó fenék, a készítők nagyon bele akartak simulni a trendbe, hogy szürke zombiköd után szabadon kellően erotikusak legyenek. Nos, ez sem jött össze...
Ez tehát egy amolyan "délután szódával elmegy ha nagyon unatkozom" film, aminek nagyobb a füstje, mint a lángja. Kizárólag azoknak ajánlom, akik nem merültek még el nyakig a krimi és thriller műfajában. Kóstolónak rendben van, de főfogásnak nem csak kevés, hanem még rágós is.

Értékelés:
Gólyák                                                                       ->   10
Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei    ->   8
A lány a vonaton                                                       ->   6

2016. november 2., szerda

Revulsion - Szivacs nézőpontja

Habár már elmúlt október 14, szülinapozzunk! 
Sajnos az oldal pont októberben mondta fel a szolgálatot, így se új fejezetet nem tudtam feltölteni, se megünnepelni ezt a jeles napot. Na, de most, hosszú hetek után újra működik és ennek örömére egyrészt fel is tettem az új részt, másrészt hozom a születésnapi extrát.
Ezúttal is a nézőpontváltás mellett döntöttem. Szerettem volna újdonságot adni, így bár tudom, hogy Peter fejébe mindig szívesen belenéznétek, egy másik hasonlóan közkedvelt szereplőt választottam. Tehát Szivacs rajongók figyelem, alant lehet olvasni a 103. fejezetet egy punk nézőpontjából. Jó szórakozást! :)

Zenei aláfestésnek két dalt ajánlanék:

Szivacs

A siker a lételemem. Olyan ez, mint a drog, csak nem leszek tőle másnapos. Jobban feltölt, mint bármi. Szörnyű beismerni, de még a szexnél is jobb. Szétvet tőle az energia és ha nem vezetem le, felrobbanok. Boldog cafatokra szakadok és Alex kapirgálhat fel a padlóról. Már ha megteszi, de valószínűbb, hogy csak átlép felettem. A hálátlan, őstehetség kis dög.

Hiába zúztunk végig negyvenöt percet a színpadon és ugráltam végig jó néhány számot az utánunk következő, egyébként rém amatőr bandára, még mindig nem bírtam magammal. Még mindig pörögtem és még mindig kedvem lett volna lesmárolni valakit. Az egy kicsit lenyugtatott volna, vagy el kellett volna szívnom egy cigit. Nem, leszoktam, maradtak a lányok.

Ó, az a barna a pulthoz közel nem is rossz.

Közelebb verekedtem magam az egy emberként mozgó tömegben. Ringatóztam velük és cseppet sem zavart, hogy a könyökömmel meglöktem egy kart sörösüveggel együtt és néhány korty a bakancsom orrára loccsant. Az sem zavart, hogy átizzadt pólós pasas dörgölőzött hozzám, ahogy elmentem mellette. Kár, hogy nem lány volt, akkor végre megleltem volna energiám levezetésének módja.

Francba, a barna foglalt. Mi az isten van ma, hogy minden csajon lóg valaki vagy több valaki? Lehet, hogy maradnom kellett volna a többiekkel. Alex úgy vonzza a csajokat, mint leárazás a plázában. Csakhogy azok a lányok rá buknak, a szomorú szemére meg a többi szarságra. Bezzeg rám nem tapadnak, mikor önsajnálatban dagonyázom. Nincs igazság a földön!

Inkább iszom egy sört.

Nem is volt olyan nehéz átvágni a tömegen, csak ismerni kellett a módját. Szerencsére elég nagy gyakorlatom volt benne és elég szegecs volt rajtam, hogy senki se vegye zokon, ha átgázolok rajta. Azért bárszéket szerezni már volt nem olyan egyszerű. A megfelelő alany kellett hozzá. Valaki, aki elég részeg, hogy ha oldalba bököd, lecsússzon a székről és hopp, már szabad is a szék.

- Fred! Adj egy sört! – kiáltottam felmászva a megszerzett bárszékre és a ragacsos pultra támaszkodtam.

Három másik pultos is pörgött a túloldalon, de tudtam, hogy nem fognak kiszolgálni. A csaj a múltkori koncert után haragudott rám, amiért nem kértem el a számát. Bár, lehet az zavarta, hogy nem emlékeztem a nevére. Pedig figyeltem. Tudtam, hogy főiskolára gyűjtötte a pénzt, azért melózott itt. Tudtam, hogy két hete kezdett és a pöcs góré már második nap megpaskolta a fenekét. Azt is tudtam, hogy mikor nevetett, kis gödröcske jelent meg az arcán és olyan nyelvjátéka volt, amitől eldobtam az agyamat. Tehetek én róla, hogy a nevét pont nem értettem a hangfal mellett, mikor az említett játékba kezdtünk?

- Kifizeted? – pillantott rám Fred és tovább töltögette a vodkát kis poharakba.

- Itt dolgozom – méltatlankodtam.

Megrázta a fejét és három srác elé tolta a vodkás poharakat. Aztán, mintha nehezére esne, kivett egy üveg sört a hűtőből, lecsapta a kupakját és a kezembe nyomta.

- Kösz!

Még csak válaszra sem méltatott, hanem átnézve a vállam fölött felvette a következő rendelést. Bírtam a srácot, de ráfért volna némi lazaság. Nem kell mindent olyan komolyan venni, attól csak rosszabb lesz. Ha például komolyan vettem volna az apám fenyegetőzését, hogy kirak otthonról, ha nem járok be a kibaszott matekórákra, nem csak egy sörre lett volna szükségem.

Néhányszor meghúztam az üveget és figyeltem a nemtudomanevét lányt, ahogy sürgölődött és megpróbált ügyet sem vetni rám. Eszméletlen dögös volt a feszülős lila pólójában. Háromszor villantottam rá széles mosolyt, míg elértem valami hatást. Kár, hogy ez a hatás az volt, hogy helyet cserélt egy sráccal és a pult távolabbi végében folytatta a munkát.

- Hé, cukifiú! Egy martinit kérek!

Felröhögtem, pedig a cukifiú nem Frednek szólt, hanem a másik srácnak. Őt láthatólag nem dobta fel a jelző és unott rutinnal válaszolt.

- Elmúltál már tizennyolc?

Meg sem várta a választ, rögtön fordult egy másik alkoholra vágyó integető alak felé. Volt belőlük bőven.

- Faszfej – jött a következő, már nem épp hízelgő jelző és muszáj volt szemügyre vennem a hang tulajdonosát.

Kissé spicces lány állt tőlem jobbra és rózsaszín körmeivel úgy kapaszkodott a piafoltos pultba, mintha azt fontolgatná, átvetődik fölötte.

- Mit bámulsz? – förmedt rám és kisimított néhány szőke tincset az arcából.

- Téged, hercegnő.

A mosolya inkább megvető volt, mégsem egészen sértett. Nem is sértegettem, hiszen tényleg olyan volt, mint egy hercegnő a szőke loknikkal, fehér bőrrel és vörös ajkakkal.

- Leülsz? – kérdeztem és a jól begyakorolt mozdulattal lepiszkáltam a szomszédos bárszéken kornyadozó alakot.

Meglepetten nézett körbe, de sem azt nem fogta fel igazán, hogy a kezében szorongatott pohár már rég üres volt, sem azt, hogy egy hercegnő épp elfoglalta a helyét. Én ellenben nagyon is tudatában voltam az utóbbinak, ahogy a fekete szűk nadrágba préselt formás fenék fellendült a székre.

- Egy martinit kérek! – lengettem meg a kezemet a pultos srác felé.

Aztán, ahogy rám nézett, már nyúltam is a tárcám után. Fred volt az egyetlen szövetségesem, a többiek túl komolyan vették a zenészeknek csak egy ital jár szabályt. Ettől függetlenül megvolt az előnyöm, hogy ismertek, így gyorsabban megkaptam a martinit, mint bárki más.

- Tessék, hercegnő! – toltam a lány elé mosolyogva.

- Köszönöm!

Ez a mosoly most őszinte volt és nem bírtam levenni a szememet a szájáról. Belekortyolt a pohárba olyan kecsesen fogva azt, mintha legalább a királynő társaságában iszogatna. Még a kisujját is eltartotta és ebben volt valami megmagyarázhatatlanul szexi. Oké, az egész csaj szexi volt csupa nagy betűkkel.

- Szivacs vagyok – nyújtottam felé jobb kezemet.

- Charlotte.

A keze nem csupán ránézésre, hanem tapintásra is igazán kecses volt és megint kezdett túl sok energia összegyűlni a véremben.

- Örvendek, hercegnő – nyomtam egy gyors csókot a kézfejére.

Charlotte felkacagott és visszaszerzett kezével kihorgászta az italában úszkáló olajbogyót. A fogai közé csippentette és egyértelműen kacéran nézett rám, ahogy kettéharapta.

Nagyot húztam a sörömből.

- Te valami anarchista vagy? – kérdezte.

Pislogva méregetett vörös hajamtól citromsárga pólómon át szakadt farmeremig. Reméltem, a hajamra rápazarolt zselé és hajlakk még mindig kitartott és pont olyan egyenesen álltak tincseim a plafon felé, ahogy elindultam otthonról.

- Valami olyasmi.

- Izgalmasan hangzik.

Újra belekortyolt az italába és már megint ráfeledkeztem azokra a vörös ajkakra. Közelebb csúsztam hozzá, de ügyeltem rá, hogy a testsúlyom továbbra is szilárdan a bárszéken maradjon. Nem könnyen adtam volna ezt a remek helyet.

- Tudod, mi izgalmas még? – kérdeztem.

Charlotte érdeklődve fordult felém. Tartottam a szemkontaktust, bár nem csak a száján szeretett volna elidőzni a tekintetem. Zöld felsője kifejezetten előnyös domborulatokat mutatott.

- Piercinggel csókolózni – feleltem meg saját kérdésemet.

Kék szeme egy pillanatra elkerekedett, mire rávigyorogtam. Úgy néztem rá, ahogy az imént ő énrám az olajbogyóval, vagy legalábbis reméltem, hogy voltam ennyire provokatív.

- Neked aztán van önbizalmad – kacagott.

Mivel még mindig felém fordult, közelebb hajoltam hozzá és jobb kezemmel megtámaszkodtam formás combja mellett a bárszék szélén. Nem sikerült olyan tökéletesen elhelyezkednie rajta, így félig lelógott esélyt adva a székvadászoknak.

- Csak őszinte vagyok – válaszoltam.

Tudtam jól, hogy nem én voltam a legvonzóbb srác a teremben, azt is tudtam, hogy a taraj, piercing és szegecsek jó néhány lányt taszítottak, de nem hazudtam. Kurva jó volt piercinggel csókolózni.

Charlotte felhörpintette maradék italát és egész testével felém fordult. Combja így a bárszéken nyugvó tenyeremnek ütközött. Reflexből fordítottam csuklómon, hogy nagyobb legyen az érintkezési felület.

- Mutasd!

Nem kellett kétszer mondania, már hajoltam is felé. A szeme csillogásából tudtam, hogy nyert ügyem volt. Nem ellenkezett, mikor elértem vörös ajkát. Nem igazán szerettem a rúzs ízét, de cseppet sem érdekelt. Megvolt, amit akartam. Megvolt a csókom, ami elszívta felesleges energiámat, hogy más energiákat ébresszen bennem.

Hercegnőm belekuncogott a csókba, amikor ajkai közé fogta az ezüstkarikát. Nem hagytam, hogy az első piercing elterelje a figyelmét. Jobb kezemet már büntetlenül a combjára simíthattam, majd onnan a derekára, hogy meg se forduljon a fejében elhúzódni. Aztán mélyítettem a csókot és a pillanatnyi megdermedéséből tudtam, mikor találkozott a másik piercingemmel.

Tényleg nem hazudtam, mert nem csak én éreztem úgy, hogy órákig tudnám folytatni, hanem ő is. Miután levegőt vettünk, megragadta a karomat és visszahúzott. Nem ellenkeztem. A csókja is előkelő volt. Olyan, amibe jó belefeledkezni.

- Ez tényleg izgalmas – jegyezte meg szélesen mosolyogva.

A rúzsa elkenődött és tudtam, hogy került belőle rám is, de hidegen hagyott. Megfogtam a sörös üveget és ígérettel teli válaszra nyitottam a számat, de hirtelen felkiáltott.

- Peter! Szia!

A köszönéssel együtt már csúszott is le a bárszékről. Szerencsére a kezemet a combján felejtettem, így sikerült valamennyire megtartanom, míg Peter elkapta a valószínűleg integetni készülő karját. Ann félszegen álldogált mögötte.

- Ismeritek egymást? – kérdeztem és belekortyoltam a sörömbe.

- Persze! Ő az, aki nem hív vissza – nevetett Charlotte és mutatóujjával megfenyegette Petert.

Nem igazán lepődtem meg. A világ túlságosan kicsi volt, így mindig volt valakinek valakije, akit ismertem. Az sem lepett meg, hogy Peter nem hívta vissza, mert engem sem szokott.

- Mennyit ivott? – kérdezte Peter.

- Passz. Én csak egy martinit fizettem neki – vontam vállat és a pulton sorakozó poharak felé intettem.

Már akkor sem volt józan, mikor cukifiúnak nevezte a pultost, így biztosra vettem, hogy már túl volt néhány poháron.

- Nem sokat – nevetett Charlotte, majd mutatóujjával Peter mellkasára bökött. - Meghívhatsz még valamire, Mr. X.

Elég béna poén volt, ám a hercegnőnek tetszett. Sőt. hirtelen minden nagyon tetszett neki. Kezdett beütni az alkohol.

- Szerintem már eleget ittál – válaszolta Peter az említett X feliratú pólóban.

Gondolatban feljegyeztem magamnak, hogy majd kérdezem meg, hol vette. Egyre több volt a fellépésünk és punk életforma ide vagy oda, egy énekes válogassa meg, mit vesz fel. 

Charlotte megrázta a fejét, kecsesen hátrasimított pár elkóborolt tincset és elkobozta a sörömet. Nagyot húzott belőle, aztán lecsapta a bárpultra.

- Tudtad, hogy égnek áll a hajad? – nézett rám.

- Ja, két órát szenvedtem vele – vigyorogtam vissza.

Bárki bármit is gondolt, a punk taréjt megalkotni kemény munka volt. Időnként Nora segítségére szorultam, ha épp olyan kedve volt és épp nem vette észre, hogy megint lenyúltam a hajlakkját.

- Mindent a sikerért. Menő lett, nem? – fűztem tovább a flörtöt.

- Az! Nagyon menő! – vihogott hercegnőm, majd csuklani kezdett.

Hiába pihentettem még mindig jobb kezemet a combján, lecsúszott a bárszékről. Peter is csak annyit tehetett az ügy érdekében, hogy nem hagyta elesni. Eléggé bizonytalanul állt azokban a szexi tűsarkú cipőkben. Leugrottam a székről, hogy segítsek neki.

Megragadtam jobb karját, ám hercegnőm kezdett elárulni, ahogy Peterre csimpaszkodott.

- Haza kellene menned – szólalt meg Peter.

Bármennyire fájt beismernem, hiszen ezzel elestem a további csókcsatától, igaza volt. Charlotte nem volt olyan állapotban, hogy maradjon és Ann féltékenységtől gyilkos tekintete sem ígért sok jót. Egy szót sem szólt, csak állt Peter mellett, de a tekintete mindent elárult.

- Nézzétek, a Csodabogár is itt van! Nem is csoda, inkább csak bogár – kacagott Charlotte.

Tényleg megártott neki a martini, ha bogarakat hallucinált.

Aztán csuklani kezdett és ez már egy másfajta tünet volt. Peterre néztem és tudtam, ő is tisztában volt vele, mi következik most. Mielőtt azonban bármit szólhattunk volna, Charlotte megtántorodott és a pultba kapaszkodott.

- Furcsán érezem magam – motyogta a padlót bámulva. – Miért mozog a föld?

Ez egy határozottan rossz jel volt, így megragadtam egyik karját, míg Peter a másikat és elkezdtük a női mosdó felé húzni.

- Gyorsan, mielőtt lehány valakit! – morogtam.

Nem akartam látni, hogyan lesz a hercegnőből egyszerű részeg lány és egy hányásfoltra sem vágytam. Peterrel szinte vittük, mert így gyorsabb volt, mintha hagytuk volna a tűsarkakon botorkálni.

Egész gyorsan áttörtünk a tömegen és csak egy tizedmásodpercre torpantunk meg a női mosdó küszöbén. Ez amolyan kódolt udvariasság volt, főleg mert egyszer már jártam odabent, hogy kirángassam Alexet az egyik fülkéből és egyúttal egy barna lány karjaiból. Képes lett volna lekésni a koncertet egy gyors menet miatt. Csipet kötelességtudat sem szorult belé.

A mosdóban lévő három lány nem örült érkezésünknek, pedig a lehető legmegnyerőbb mosolyomat villantottam rájuk. Úgy iszkoltak ki, mintha égne az egyik fülke.

Charlotte hirtelen kitépte magát a kezünkből és a mosdókagylónak támaszkodott.

- Kifelé! – nyöszörgött.

Tudtam, hogy hányni fog, mégsem mozdultam. Peter is maradt és a nyomában álldogáló Ann kifejezetten tanácstalannak tűnt.

- Peter, tűnj el! – kiáltotta felénk pördülve és az ajtóra mutatott. – Mindketten kifelé!

Ez megoldotta a kérdést, így vállat vonva kisétáltam. Peter követett és megálltunk az ajtó túloldalán. Néhány percig némán bámultuk a női mosdó ajtajának piktogramját és talán füleltünk is volna, ha a zene nem nyomja el a hangokat.

- Szerinted jó ötlet kettesben hagyni őket? – kérdeztem.

Peter kissé meglepetten nézett rám.

- Charlotte nincs olyan állapotban, hogy rátámadjon.

Felkacagtam. Peter összeráncolt homlokkal nézett rám, amitől csak tovább nevettem.

- Én inkább Ann miatt aggódnék. Ha tekintettel ölni lehetne, már a pultnál végzett volna vele.

Peter megrázta a fejét, pedig biztosra vettem, hogy tudta jól, milyen féltékeny típus a barátnője. Igaz, ennek a féltékenységnek hangot nem adott. Ebben is különbözött attól a hibbant libától, akivel korábban kavart. Rühelltem a csajt. Megfojtottam volna egy kanál vízben és az érzés kölcsönös volt. Nem is értettem, hogyan bírta elviselni, főleg olyan sokáig.

- Charlotte-nak élesebbek a karmai – szólalt meg.

Ha nem ismertem volna jobban, még azt hihettem volna, hogy aggódik.

- Mi a fenét csináltok? – förmedt ránk Fred.

Rámosolyogtam, de ahelyett, hogy viszonozta volna, tovább faggatózott.

- Ti mentetek be a női mosdóba? Most panaszkodott néhány lány, hogy két srác rájuk törte az ajtót.

- Ja, mi voltunk – feleltem.

Fred egyre dühösebb lett, így a vigyorom nem hervadt. Több lazaság, erre lett volna szüksége.

- Charlotte-ot kísértük be, mert rosszul van – tette hozzá Peter békítőleg.

- Egyedül hagytátok?

- Nem, Ann is bent van.

Fred megdöbbenten nézett Peterre és mintha aggodalom csendült volna a hangában, ahogy újra megszólalt.

- Kettesben hagytad őket? Ann-nek nem lesz baja?

- Már miért lenne? – szóltam bele.

Nem igazán értettem, miért a színjózan és kissé féltékeny lány miatt aggódtak, mikor egy hercegnő úgy szétcsapta magát, ahogy egyetlen lánynak sem lenne szabad. A részeg lányok cseppet sem vonzóak, ez van.

- Nem igazán kedvelik egymást – válaszolta Peter.

Fred felhorkant és ebből tudtam, lenne még mit hozzáfűznie. Kezdett furdalni a kíváncsiság, mert a cicaharc viszont kifejezetten vonzó tudott lenni.

Mielőtt azonban faggatózni kezdhettem volna, a női mosdó ajtaja kinyílt és Ann dugta ki a fejét.

- Mi a helyzet? – kérdezte Peter.

- Charlotte kéri a táskáját.

A következő pillanatban mindhárman rám néztek, mintha tőlem várnának feletet, így megvontam a vállamat.

- De legalább láttad nála? - faggatott Peter.

- Szerinted, azt figyeltem? A dekoltázsa valahogy jobban lekötött.

Meg az a vadítóan vörös ajka és a feszes feneke. Ezt azonban csak gondolatban tettem hozzá, mert hölgyek is jelen voltak. Ketten meg is próbáltak bemenni a mosdóba, de Fred útjukat állta és műszaki hibára hivatkozva elhessegette őket.

- Kerítsétek elő, mielőtt kirúgnak – morogta.

Cseppet sem akartam kirúgatni beépített emberemet, főleg mert igazán ígéretes fejlődést mutatott dobolás terén, így szó nélkül megindultam teljesítve a feladatot. Peter velem tartott, így hatékonyabban követhettük vissza az utat a bárpultig.

Megkérdeztem a nemtudomanevét lányt, látott-e egy kóbor női táskát, de csak felhúzta az orrát és otthagyott. Peter sem járt több sikerrel a többi pultossal. Aztán szétnéztünk a bárszékek között és két meglehetősen részeg tag lábánál találtunk is egy fekete táskát. Felmarkoltuk és siettünk vissza.

Míg a lányok ismét magukra zárták a mosdó ajtaját, Peter hívott egy taxit, Fred pedig visszasietett a pulthoz. Kicsit csalódott voltam, hogy így ért véget ez a remek este.

Az utca hűvösében vártuk a taxit. Charlotte idegesen rágózott és kissé még bizonytalannak tűnt magas sarkú cipőjében. Hiába tudtam, hogy hányt, még mindig egy szexi hercegnőnek találtam. Aztán megérkezett a taxi és búcsút intett.

- Jó éjt, Peter!

- És velem mi lesz? – fakadtam ki jogos felháborodásomban.

Egyáltalán nem erre számítottam. Hiszen olyan meghitt pillanatokat töltöttünk együtt a piercingemmel.

- Neked is jó éjt, Szita! – nevetett.

- Szivacs – morogtam.

Tudtam, hogy a nevem szokatlan, de cseppet sem bonyolult, még részeg lányoknak sem. Kezdtem átérezni a nemtudomanevét pultos lány haragját. Aztán hercegnőm nem épp hercegnői mozdulatokkal beült a taxi hátsó ülésére.

- Nem fog emlékezni rám, mi? – kérdeztem csalódottan.

- Nem valószínű – bólintott Peter.

Peter igazi barát volt, mindig megmondta az igazat, így most sem kételkedtem a szavában. Sietősen a taxihoz ugrottam, feltéptem az épp becsukódó hátsó ajtót és benyomakodtam Charlotte mellé.

- Hé, ez az én taxim! – kiáltott fel, ahogy behuppantam mellé.

- Meghitt taxi, tetszik! Ki tudja, milyen alakok mászkálnak éjszaka, jobb lesz, ha hazakísérlek.

Lovagiasságomra sosem eshetett panasz és nem eshetett olyan csorba önérzetemen, hogy ez a hercegnő elfelejtse a nevemet.

- És tőled ki véd meg? – kérdezte kissé idegesen.

- Természetesen a lelkiismeretem.

Bármennyire rámenős voltam, tettekre csak akkor szántam magam, ha tudtam, a vágy kölcsönös. Vele a pult mellett egyértelműen kölcsönös volt és igazán szerettem volna feleleveníteni azokat a perceket.

A taxis szerencsére nem foglalkozott szócsatánkkal, hanem megindult a kiadott cím felé. Charlotte durcásan karba fonta a kezét mellettem és tüntetőleg kibámult az ablakon. Így azonban csak azt érte el, hogy büntetlenül bámulhattam a dekoltázsát.

Mikor megérkeztünk, olyan gyorsan nyomta a fuvardíjat a sofőr kezébe jó adag borravalóval együtt és ugrott ki a kocsiból, hogy alig tudtam követni. Szinte amint becsaptam a taxi ajtaját, már el is hajtott. Lehet, hogy néha segített a szakadt ruha és néhány fémszegecs, de néha kifejezetten hátránynak tűnt. Nem hiszem, hogy a finnyás taxis gyönyörű kísérőm nélkül elvitt volna.

- Hercegnőm, a búcsúcsók hol marad? – kiáltottam utána.

Úgy masírozott kopogós cipőjében egy hatalmas ház felé, mintha az élete múlna rajta.

- Kopj le! – vetette hátra.

Szememet forgatva kocogtam utána. Bakancs kontra tűsarkú egy-null.

- Nem kérek sokat – perdültem elé és hátrafelé sétálva tartottam tempóját. – Csak ismételd utánam: Szivacs.

- Szivacs! – förmedt rám. – Most boldog vagy?

- Nem. Mondd újra! – vigyorogtam rá.

Charlotte dühösen megtorpant. Tudtam, hogy a határon táncolok, de rettentően tetszett, ahogy mérgesen összeszorította a száját, ráadásul a harag piszkosul jól állt neki.

- Szivacs, Szivacs, Szivacs, Szivacs. Lekopnál végre?

- Ahogy óhajtod, hercegnőm! – hajoltam meg előtte.

- Te dilis vagy.

- Mondták már páran.

Charlotte hirtelen felkacagott. Úgy nevetett, mint korábban, pedig most nem volt martini a kezében, hogy fokozza a hangulatot.

- Nagyon örültem – kacsintottam rá és elsétáltam mellette.

Négy lépést tehettem meg, mikor utánam kiáltott.

- Jó éjt, Szivacs!

Nem néztem hátra csak elmosolyodtam. Hercegnőm tudta a nevemet, egyelőre ennyi elég volt.

Záró megjegyzések:
Mivel igazi kihívás volt számomra megírni ezt a pár oldalt, ne fogjátok vissza magatokat, ha tetszett, ha nem, kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Illetve arra is kíváncsi vagyok, van-e még olyan karakter, akinek a gondolataiba bepillantanátok. A Szivacsnak szánt telefonszámokat pedig egyszerűen hagyjátok itt megjegyzésben és majd postázom neki. ;)