2017. október 15., vasárnap

Hóember

Jo Nesbo meglehetősen népszerű író, könyves berkekben többször találkoztam már a nevével. El is döntöttem, hogy valamikor olvasok majd tőle valamit. Azonban nem vagyok krimirajongó, így jegeltem kicsit.
Aztán megtudtam, hogy filmadaptáció készül szóban forgó kötetéből és filmes vonatkozásban mostanában kifejezetten naprakész vagyok, ami meg is látszik olvasmányaimon. Szóval követve elvemet, mi szerint "előbb olvasom és aztán nézem" kivettem a könyvtárból.
A borító tetszetős, de semmi különleges és vastagságra is megszokott 416 lapjával.
Habár ez a főhős, Harry Hole 7. nyomozása, vagyis a sorozat 7. kötete nem aggódtam az előzmények miatt. Minden könyv egy-egy újabb bűntényt göngyölít fel, vagyis önállóan is megállják a helyüket.
Fülszöveg:
"Harry Hole, az oslói rendőrség különc főtisztje az ősz elején névtelen levelet kap, Hóember aláírással. Amint lehull az első hó, titokzatos eltűnések, bestiális gyilkosságok sora kezdődik a norvég fővárosban. Az áldozatok egytől-egyig családos nők, s az esetek riasztó hasonlóságot mutatnak évekkel ezelőtti eltűnési ügyekkel. A rendőrség sorozatgyilkosra gyanakszik, ugyanis az elkövető különös nyomot hagy maga után: egy-egy hóember őrzi a tetthelyeket."
Ez a könyv tipikus krimi egy hideg skandináv helyszínen. Minden megvan benne, ami a műfaj kelléke. A főhős egy ügyes, ám különc és magánéleti problémákkal küzdő nyomozó. A rendőrségen akad még néhány szerethető figura és a hóban néhány holttest, hogy legyen min nyomozni. Közben rengeteg a mellékszereplő, hogy kellőképpen összezavarja az olvasót és egy kicsit mindenki sáros valamiben. Aztán persze melléfogás és kalandok közepette fény derül a rejtélyre, ahogy elvárt.
Szóval tipikus. Rögtön össze is foglalom, mi az, ami a pozitív fénybe és mi az, ami a negatív sötétségbe löki ki abból a bizonyos krimisorból.
Tetszett a stílusa. Tettszett az írásmód, a sok zenei utalás és tetszett, hogy bár a főhős állt végig reflektorfényben, szépen és könnyedén hagyta kibontakozni a többi szereplőt is. Megvolt a keret, megvoltak a motivációk, ami olvasási szempontból gördülékennyé tette a könyvet.
A tempó is tetszett, mert bár nem rohant az ügy lezárása felé, nem is éreztem lassúnak. Mindig volt kellő mértékű új adalék a nyomozásban, hogy a rejtély iránti kíváncsiság megmaradjon.
Nagyon tetszettek a karakterek. Minden szereplő emberi, mindegyikük gyarló és ez így hiteles. A gyilkos motivációja is érthető volt, ezért látszott, hogy az író jól átgondolta őket. Ahogy átgondolta a sztorit is, ezért az elejtett utalások és morzsák szépen összeálltak a kötet végére.
Csakhogy nem ájultam el tőle.
Nagyjából a könyv háromnegyedénél rájöttem, miért is nem olvasok több krimit. A helyzet ugyanis az, hogy vagy olyan lassan halad, hogy megunom és érdektelenné válok a nyomozás iránt, vagy jó a tempó, csak túl kiszámítható. Itt az utóbbi eset áll fent.
Elég hamar átláttam, hogy ki kicsoda és a nyomozó előtt jóval megfejtettem a gyilkos kilétét is. Így pedig inkább bosszantó volt, mint izgalmas, mikor a főhős vakvágányra futott.
Krimi esetében azt várom, hogy hitessen el velem valamit, aztán a végén lepjen meg egy hatalmas fordulattal. Nos, ez a fordulat itt elmaradt, mert bár az utolsó ötven oldal tényleg pörgött, a végkifejlet kiszámítható maradt. Pedig volt egy pont, ahol megcsaphatta volna kicsit az olvasót, az író mégsem élt vele.
A katarzis tehát, amit egy krimi lezárásától várok, elmaradt. Ettől függetlenül azonban kellemes olvasmány volt, nem bántam meg, hogy kézbe vettem.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a klasszikus nyomozós történeteket, főleg ha nem zavarja őket az sem, ha idő előtt megfejtenek néhány titkot.
Habár nem ájultam el tőle, lehet, hogy fogok még olvasni az író tollából.

2017. október 9., hétfő

Tarot Café

Ezt a képregényt ajándékba kaptam. Ennek azért van jelentősége, mert grafikailag távol áll az ízlésemtől.
Manhwa, vagyis koreai művész, Sang-Sun Park munkája és természetesen egy sorozat első kötete. Csupán 184 oldal, így gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Ismerkedjünk meg Pamelával, a Tarot Café tulajdonosnőjével, kinél a kínálat nem mindig az ügyfelek kedvére való. Pamela jósnő, akihez különleges vendégek, vámpírok, tündérek és más, az emberek közt élő természetfölötti lények is betérnek – nem csak egy kávéra, hanem hogy a kártyalapok segítségével feltáruljon előttük a jövő. Azonban Pamela múltjában is sötét titok lappang, és csak ha e múltat lezárja, akkor léphet át következő életébe."
A borító nem tetszik, mert mint mondtam, a grafikai stílusa távol áll tőlem. Ez az elsődleges oka annak, hogy összességében sem igazán tetszett.
Szeretem a képregényeket, bírom a csiricsáré részleteket (A vízisten menyasszonyát például kifejezetten szeretem), ám mérhetetlenül idegesít, mikor egy karakterről nem tudom eldönteni fiú-e vagy lány. Park stílusa pedig pont erről szól, babaszerű lányok és feminin fiúk amerre a szem ellát. Ez pedig nem csak zavaró, hanem egy olyan téma felé mozgolódik, ami szintén távol áll tőlem. Ha japán lenne ez a könyv, valószínűleg megkapta volna a shounen ai (férfi-férfi szerelem) besorolást is, amire nem csak a grafika, hanem az utolsó történet utolsó mozzanata is okot ad.
Na, de visszatérve a rajzokhoz, hoztam két példát:

súgok: a göndör, hosszú hajú a lány, a többi fiú
itt meg pont a göndör a fiú...

Az én ízlésemnek ez a fajta kifejezésmód fura. Olvasás közben megmutattam néhány képkockát a barátomnak azzal a felszólítással, hogy mondja meg, csaj vagy pasi van a képen. Nem túl meglepő módon az összes hímnemű szereplőt lecsajozta... 
A képregény képes fele tehát nem tetszett, lássuk, mi a helyzet a történettel.
Mivel bevezető kötetről van szó, a főhősről, Pameláról nem sok dolgot tudhat meg az olvasó. Látja kicsit munka közben és ennyiben ki is merül a dolog. Apropó munka, ötletes volt minden tarot kártyát leírni, kár hogy nem tett semmit a történethez. Kicsit úgy éreztem, hogy Pamela néhány direkt kérdést leszámítva olyan, mint a televíziós távjósok. Meghallgatja a kuncsaftot, ehhez mérten mond néhány alapigazságot, de valójában nem ad semmit az illető életéhez.
Szóval a kötet lényegében a jósoltató személyekről szól, az ő életüket meséli el. Mivel fantasy történetről van szó, mind a négy vendég természetfeletti lény és mindegyikük központi problémája a másságukból és a szerelemből adódik.
Az első történetet kifejezetten kreatívnak éreztem, vagy csak a macskamániám miatt voltam elfogult. A második történet ezzel szemben klisésnek és rettentően kiszámíthatónak hatott. A harmadik kicsit kevés volt, de azért humoros, egy reggeli metrózáshoz pont ideális. A negyedikről nem tudok kerek véleményt mondani, mivel a második kötetben folytatódni fog. Azonban mégis ez volt az a pont, ahol rájöttem, hogy ez a sorozat nem az én világom.
A cselekmény tehát nem javított annyit a grafikai háttéren, hogy végső ítéletem pozitívabb irányba billenjen. Összességében azt kell mondanom, tömegközlekedésen olvasnivalónak rendben volt, de ha inkább az ablakon bámultam volna ki üveges tekintettel, akkor sem maradtam volna le sokról. Ez a sorozat nem az én stílusom, így nem hoz lázba a folytatás gondolata. (Eddig egyébként 7 kötete jelent meg magyarul.)
Kizárólag azoknak ajánlom, akiket nem zavar, ha nem tudják eldönteni a szereplők nemét és kedvelik a romantikus természetfölötti történeteket.

2017. október 6., péntek

A Hollókirály

A Hollófiúk sorozat befejező kötete, így nagy várakozásokkal ugrottam neki. A borító alapján, amely ismét gyönyörű lett, csupa jót feltételeztem róla és a harmadik rész mindezeknek alapot is adott, most viszont, hogy befejeztem, szomorú vagyok.
440 oldal, vagyis nem vékony könyv, mégis olyan üres szegényke.
Fülszöveg:
"Gansey már évek óta egy eltűnt király nyomait kutatja, és szép lassan a barátait is bevonja a küldetésbe: Ronant, aki álmokat rabol meg; Adamet, aki elérte, hogy más rendelkezzen az élete fölött; Noah-t, akinek már nincs is igazi élete; és Blue-t, aki szerelmes Gansey-be… miközben jól tudja, arra rendeltetett, hogy megölje a szerelmét. A végjáték megkezdődött. Az álmok és a rémálmok egybefolynak. Szerelem és veszteség elválaszthatatlanná válnak. És a keresés már nem egy konkrét útvonalra szorítkozik."
Csalódott vagyok és szomorú. Szeretem Maggie Stiefvater stílusát, szeretem az élénk fantáziáját és az egyedi karaktereit. Még a "lassú víz partot mos" tempót is szeretem. Azonban nem szeretem, mikor felültetnek. Igen, most pont úgy érzem magam, mint Gansey, mikor megtalálta Glendowert...
Az eddigi három könyvben kaptam mágikus rejtélyeket, legendákat, érdekes karaktereket, kusza szerelmi szálakat és rengeteg, de tényleg rengeteg utalást a jövőre, vagyis erre a befejező kötetre. Szóval joggal voltak elvárásaim. 
Elvártam, hogy a rejtélyek kibogozódjanak, hogy a karakterek története lezáruljon, hogy a mágia, már amennyire a varázslat fizikailag leírható, megvilágosodjon előttem. Ja, és joggal vártam valami királyt ettől a királyfüggő történettől. Sajnos azonban nem kaptam semmit.
A könyv eleje kellemes, mert kellemes a megszokott karakterekről olvasni. Ötven oldal után azonban megint belesikkad a kényelmes aludttej tempóba és elkezd unalmassá és kissé túlírttá válni, bármennyire is szeretem az írónő stílusát. A legnagyobb fájdalom azonban az utolsó száz oldalon következik be.
Kisebb spoilerek előfordulhatnak!
A könyv tempója a végére felgyorsul, a szálak kezdenek összefutni. Az írónő legalábbis megpróbálta ezt a látszatot keltei azzal, hogy minden karakteréről közölte, hogy ez a történet akár róla is szólhatna. Csakhogy sajnos ez a történet valójában egyikről sem szól.
Ó, igen, itt van az az angol király elásva, ez a történet üres. A várt végkifejlet üres, a kincsesláda üres, a sír üres és a jóslat elmehet a búsba az összes egységes masszaként mozgó jósnőjével együtt. Nem, nem Glendowerrel volt problémám, mert az a csavar pont tetszett. (Talán mert ez volt az egyetlen csavar eben a könyvben...) Azzal volt problémám, hogy három kötete kajáltam, hogy a démonok és a műkincs vadászok veszélyesek, hogy a mágiának vannak azért szabályai, hogy a jóslatok borongósak, mégis éhes maradtam. A démon szála nem lett befejezve, a mágia (meg úgy általánosságban semmi) nem lett megmagyarázva és még a karakterek sem jutottak sehová, hanem hevertek tovább parlagon. Se válasz, se megoldás, se magyarázat, csak a semmi. A sok pusztítás, ami drámai hatást kívánt kifejteni, pedig tét nélküli tintapaca maradt. Még egy hülye darázs sem csípett meg senkit! Sőt, megkockáztatom, hogy semmi, de tényleg semmi nem történt ezen a több mint négyszáz oldalon.
Spoiler vége.
Összességében tehát azt kell mondanom, bár fájó szívvel, hogy nem tetszett. Nem ezt vártam, nem ehhez vagyok szokva és nem, a gyönyörű borító nem kompenzálhatja azt az ürességet, ami a lapokból árad. Csalódtam.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik úgysem bírják ki, hogy ne olvassák el, ha már az előző három részen túljutottak. Csak egy jó tanácsom van: ne várjatok semmit, mert ebből a kalandból bizony üres kézzel fogtok távozni...

2017. október 4., szerda

Rovinj - város

Mindig megfogadom, hogy nem húzom sokáig az élménybeszámolós bejegyzések megírását, aztán valami mégis mindig közbejön. Az új élményeknek hely kell, kitöltik a gondolataimat és néha sürgetőbbek, mint a távolodó emlékek, ezért nem jutottam még el addig, hogy leüljek, átgondoljam és megírjam, milyen volt Horvátország.
Augusztus utolsó és szeptember első napjain jártam ott, így egy hónap csúszásban vagyok, tovább azonban már nem halogatom. Három bejegyzést szánok ennek a témának, ez ebből az első.

Utcakép
Hogy miért épp ide jöttünk, arról már írtam pár sort, így nem ismétlem magam. Inkább belevágok az élménybeszámolóba.
Szlovénia hegyei után Horvátország radikálisan másnak tűnt. Igazi mediterrán környezetbe csöppentünk pár óra autókázás után csillogó tengerrel a láthatáron. A növényzet és a hőmérséklet is a mediterrán légkört erősítette, ám a leglátványosabban az utcai látkép jelezte, hogy bizony mediterrán tengerpartra értünk.
Egyszerűen imádom ezeket a szűk, macskaköves, kacskaringós, dimbes-dombos utcákat. Oda vagyok a cseréptetőkért és leanderekért. Imádok bóklászni az éttermek utcai vagy épp tengerparti teraszai között és úgy általánosságban azt a légkört, amit egy mediterrán város nyújt.
Ráadásul az óváros le van zárva az autók elől, így a bámészkodni vágyók szinte nyugodt szívvel csodálkozhatnak rá bármire, ami megtetszik nekik.
Mivel a szállásunk az óváros szívében volt, az autót kívül kellett leparkolnunk, ami előzetes nyomozást igényelt. Még indulás előtt felmértük, hogy Rovinj tele van fizetős parkolózónákkal, ezért elkezdtem olyan helyet keresni térkép és fórumok alapján a városban, ami nem esik bele egyik zónába sem és nyugodtan ott hagyhatjuk az autót pár napra. Sikerült is találnom egyet egy étterem mellett, ez viszont azt jelentette, hogy mindent be kellett cipelnünk a szállásunkra.
Érkezésünk az óvárosba így filmszerű és klisés volt. Én lenge nyári ruhában, kalapban tipegtem egy kisebb hátizsákkal, mellettem pedig San Diego baktatott hátizsákkal és két bőrönddel. Mondtam is neki, hogy úgy érzem magam, mint egy filmben, mikor a díva elmegy vásárolni, a sofőr meg cipeli a motyóját. Csak nevetett és közölte, hogy az útvonalra koncentráljak, mert én vagyok a navigátor, ő meg a férfi, akinek néhány csomag semmi.
Térképen egyébként nagyobbnak tűnt a távolság, így laza 15-20 perc séta alatt már el is értük a szállásunkat.

Szállás
A szállásunk egyszerűen tökéletes volt. Egyrészt sikerült az óváros szívében foglalnom egy apartmant, másrészt tengerre nézett a konyha ablaka, harmadrészt pedig igazi mediterrán stílusú volt. Női szemmel maga a csoda, körbe is fényképeztem rendesen.
reggeli kávémat szürcsölve
Apartman jellegéből adódóan mindennel fel volt szerelve és végre megkaptam a hatalmas franciaágyat is, amire vágytam.
Az egyetlen hátránya az volt, hogy sötétnek (mindössze két ablaka volt csupán) és kissé dohosnak bizonyult. A törülközőink és a fürdőruhák nem akartak megszáradni.
Ezt azonban kompenzálta a tenger hullámzása, a kis terasz az ajtótól balra, illetve a környék macskapopulációja. Macskaimádóként mindig plusz pont számomra, ha cica is jár a szálláshoz, itt pedig nem is egyet kaptam.
Fekvését tekintve ennél jobb helyet nem is találhattam volna.
Első nap nem leltük a templomot, ami pedig Rovinj fő nevezetessége. Nos, ez azért történt, mert konkrétan a szállásunk fölött volt, így folyton csak megkerültük.
Aztán, mikor strandolni vágytunk, rájöttünk, hogy az is a templom alatt van, így gyakorlatilag öt percre a bejárati ajtónktól. Elég laza dolog volt, hogy úszkáltunk, majd mikor kiültünk a sziklára napozni és éreztem, hogy pisilnem kell, csak felkaptam a lakáskulcsot, magamra tekertem egy törülközőt és hazacsattogtam papucsban majd vissza. Ennél kényelmesebbek már nem is lehettünk volna.

cicasimogatás a szomszédban

Látnivalók
Ahogy említettem, az utcák és a tenger látványán kívül a templom az igazi nevezetessége a helynek.
A Szent Eufémia-székesegyház a város védőszentjéről lett elnevezve és 12. századi alapokra nyúlik vissza. A barokk stílusú épület lényegi része a 63 méter magas harangtorony, amely már messziről is jól látható. A templom és a harangtorony is látogatható, ám mi utóbbit kihagytuk. Nekünk bőven elég volt az a kilátás, ami a templom lábánál fogadott minket.
Szent Eufémia-székesegyház
A legfőbb nevezetességet így kipipáltuk és csak élveztük a város hangulatát. Órákig sétálgattunk, mert bár a templomban, kikötőben és egy múzeumban kimerülnek a helyi látványosságok, minden érdekes. Még az ablakokban száradó ruhákat is érdeklődéssel figyeltem, így cseppet sem unatkoztunk.
Ehhez persze nagyban hozzájárult a tenger, de erről majd a következő bejegyzésben áradozom.
Kicsi város, remek hangulattal és kellemes éjszakai élettel és ami engem illet, a macskák bőséges választékával.
macska kilátással
Ebből adódik, hogy a legtöbb fényképet macskákról készítettem. (Meg persze végigtapiztam az összeset, mert olyan barátságosak.) Tudom, tudom, menthetetlen vagyok, de amikor az épületek homlokzatát csodálva kiszúrok egy macskát az egyik ablaktábla tetején egyensúlyozni, nem tudok ellenállni neki.
Rovinj látnivalói tehát bundát viselnek és négy lábuk van.
Volt is két bajszos figura, akiket ki kell emelnem. A már említett szálláskörnyéki macskák mind barátságosak voltak, így elkönyveltem, hogy a horvát cicák (ellentétben cseh félénk rokonaikkal) bírják a turistákat. Nem is haboztam hát, mikor kiszúrtam egy ablakpárlányon szunyókáló cicust. Csakhogy ő nem rajongott érte, hogy megzavartam, így le lettem teremtve egy határozott fújással. San Diego persze jól szórakozott rajta és még meg is örökítette eme kevésbé nemes pillanatot.
Az esetet kompenzálva azonban másnap összefutottunk a város legjobb fej macskájával. A szóban forgó foltos kandúr épp egy bokorban gubbasztott, mikor betértünk a parkba, hogy egy kis árnyákot leljünk a tűző napsütésben. Hamar összebarátkoztam vele, majd velünk pihent, vagyis inkább rajtunk. No, de nem elégedett meg egyikünkkel, mindkettőnkre igényt tartott, így bár az én lábamon dorombolt, az egyik macskát San Diego térdén pihentette jelezve, hogy ő is kell neki. Kétségtelenül ő volt a kedvenc cicám.

morcos macska
kedves macska

2017. október 3., kedd

Mozgóképek LXI.

Szeptemberben négy filmre jutott időm. Ez végeredményben nem rossz arány, főleg ha hozzáteszem, hogy közülük hármat moziban néztem meg.

Wind river - Gyilkos nyomon
"Holttestet találnak a Wind River indiánrezervátumban. A világtól elzárt térségbe hamarosan egy FBI ügynök érkezik, aki megállapítja, hogy a tinédzser lány gyilkosság áldozata lett. A holttestre rátaláló tapasztalt nyomkövető és az ügynök együtt próbál a bűnügy végére járni, ám a zárkózott, bizalmatlan helyiek nem segítik az ügy felgöngyölítését. Ráadásul az Egyesült Államok egyik legelszigeteltebb térségében a legtöbb gyilkossági ügyet sosem oldják meg, a legtöbb bűnözőt sosem fogják el."
Ismét ránk mosolygott a szerencse és erre a filmre nyertük a mozijegyet. Szóval Nel barátommal premier előtt néztük meg.
Elég kemény film. Elég fagyos, elég gyönyörű benne a táj és eléggé odacsap a nézőnek. Kicsit művészfilm, kicsit krimi, de velejéig dráma. Lassan bontakozik ki, nagy meglepést krimi vonalon nem okoz (ám így is akad benne elég megdöbbentő mozzanat), ám állandó feszültségben tartja a nézőt és egy olyan mondanivalót ad neki, amitől kényelmetlenül érzi magát, mégis gondolkodóba esik. Nehéz kérdések, remek karakterek és feldolgozandó jelenetek. Női szemmel ez egy kemény dráma.
Nekünk nagyon tetszett, tudjuk ajánlani, ám az élvezetéhez az kell, hogy a néző kedvelje a drámát és az erőteljes mondanivalót, illetve hogy ne zavarja, ha szép lassan fagy össze a kép.

Csábítás
"Az amerikai polgárháború idején járunk. A fogságba esett, sebesült északi katonát a konföderációsok egy bentlakásos leányiskolában tartják bezárva. A fogoly megpróbálja belopni magát az ott élő magányos nők szívébe. A nők előbb egymás, majd a katona ellen fordulnak..."
Már régóta tervezgettük Nellel és Madonnával, hogy elmegyünk hármasban mozizni, ám mindig közbejött valami. Vagy valamelyikünk nem ért rá, vagy nem tudtunk megegyezni a filmet illetően. Nos, most végre sikerült! Ennyiben azonban ki is merül a sikerélmény.
Mindegyikünk nagyon várta ezt a filmet, mert szeretjük a kosztümös alkotásokat, érdekelnek minket a női intrikákon alapuló sztorik és azért a szereposztás sem tűnt rossznak. Épp ezért rettentően sajnáltuk mindhárman, hogy ebből a remek alapanyagból csak egy ilyen középkategóriás alkotást tudtak kihozni.
A történet túl kiszámítható és rettentően lassú. Az ármánykodás nagyon kevés és a hölgyek nem is ugranak igazán egymásnak, pedig elvárt lenne. A szerencsétlen egyedüli férfi szereplő pedig olyan ostoba, hogy arra szavakat sem találok. Ráadásul a karakterek kihasználatlanok maradtak, mivel mindegyiküknek csak egy szelete került fénybe, illetve volt, akiből még ennyit sem mutattak meg a nézőknek. Azért a pufi kislány vitt mindent. Pedig tényleg remek szereplőgárdát szedtek össze, így kár érte.
Ez a film tehát nem csábít, olyan mint egy olcsó kölni, megpróbálja elfedni a hiányosságokat, de nem jön neki össze. Aki mégis megnézi, ne várjon tőle sokat.

Beszélnünk kell Kevinről
"Eva feladja karrierjét és szakmai ambícióit, hogy életet adjon Kevinnek. Az anya és gyermeke közti viszony már a kezdetektől bonyolultan alakul. Mikor Kevin tizenöt éves lesz, egy egészen elképesztő és az egész közösség számára feledhetetlen dolgot művel. Eva saját érzéseivel, a bánattal és a felelősséggel küzd. Szerette valaha egyáltalán a gyerekét? Kevin hibája vajon mennyiben volt az ő hibája, ha másképp neveli, máshogy alakulnak a dolgok?"
Nagyon régóta szerettem volna megnézni ezt a filmet. A megfelelő hangulat azonban nem nagyon akart eljönni. Halogattam hát, míg egyik este San Diego közölte, válasszak én filmet. Mozitárunkból ez tűnt abban a pillanatban a legérdekesebbnek, amitől nem lett lefekvés előtt jobb kedvünk, mégis megérte.
Ez a film remek. Remekül van összerakva, remekek a színészek, remek a látványvilág, remek a hangulat és remek a mondanivaló. Teljesen beszippantja a nézőt és érzelmileg kicsit összefacsarja, ám egy ilyen témánál ez így dukál. Rengeteg gondolatot ébreszt, így mikor vége lett, csak ültünk a kanapén és bámultunk magunk elé, ahogy megpróbáltuk mindezt feldolgozni. Aztán persze egy hosszú beszélgetés lett az eredmény, ami ideális egy ilyen beszédes címnél.
Nagyon ajánlom mindenkinek. Nem könnyű film, nem könnyen emészthető és nem vidám, de érdemes megnézni. Néha kell egy-egy ilyen gondolatébresztő, lelkileg kissé sanyargató alkotás.

Az
"Egyenként eltűnnek egy kisvárosból a gyerekek. Derry gyászol, azután elfeledkezik a tragédiáról, csak hét gyerek képtelen kiverni a fejéből a rettegést. És a bohócot, aki talán felelős mindazért a megmagyarázhatatlan szörnyűségért, ami történt.
Ha ők heten idejében megértik, mi is történik velük, akkor talán megállíthatják a gonoszt... akinek ezúttal piros krumpliorra, és hatalmas, színes cipője van."
Nagyon vártam ezt a filmet, ezért kezdtem el olvasni a könyvet. Aztán elolvastam a könyvet és olyan nagyot csalódtam, hogy egy ideig jegeltem a film gondolatát. Közben viszont mindenki az egekig magasztalta az új filmadaptációt, így erőt vettem magamon és elrángattam San Diegót a moziba. (Azért kellett rángatni, mert nem szereti a horrorfilmeket.) Hú, de milyen jól tettem!
Habár könyvrajongó vagyok, dicsőítem azokat az alkotásokat, amelyek a jó cél érdekében mernek elrugaszkodni az alapanyagtól. Ez a film pedig pont ilyen. King kusza katyvaszából készítettek egy szórakoztató, kerek történetet. Ehhez jött a remek díszlet, a szépen megtervezett bohóc, - aki szerencsére többnyire bohóc is maradt - és az a plusz varázs, amit a gyerekszínészek adtak. Rettentően jól szórakoztam, végigkacagtam az egészet és nem azért mert gagyi volt, hanem mert humoros. Kellő önirónia és kellő gyermeki mulatságosság volt benne, hogy mindegyik szereplőt megkedveljem és érdekeljen a sorsuk. Egy percig sem unatkoztam.
Összességében tehát egy remek adaptáció, ami önállóan, a könyv nélkül (óva intek mindenkit 1600 oldalnyi kuszaságtól meg teknőstől) is tökéletesen megállja a helyét. Nem mondanám kifejezetten ijesztőnek (bár azért ugráltak jó néhányan körülöttem a moziban), de szórakoztatónak igen. Ha valaki egy kicsit borzongató filmre vágyik gyerekekkel a főszerepben, mindenképpen nézze meg.

Értékelés:
Beszélnünk kell Kevinről                 ->  10
Az                                                     ->  9
Wind river - Gyilkos nyomon          ->  8
Csábítás                                            ->  6

2017. október 2., hétfő

Steampunk Panda Party

Ez most egy puszta örömködő bejegyzés lesz.
Eddig is tudtam, hogy nekem vannak a legjobb barátaim, de ez most már mindenki számára nyilvánvaló ténnyé vált. A bizonyítékot pedig most írásba adom és képekkel alá is támasztom.
A történet ott kezdődik, hogy bár mindig megemlékeztem a születésnapomról (általában szűk családi körben) és szoktam kapni ezt-azt néhány barátomtól, sosem volt még igazán nagy bulim. Oké, tizenhárom-tizennégy évesen áthívtam a barátaimat, amolyan tinizsúrra, de ez minden. Épp ezért eddig a 17. születésnapomat tartottam a legjobbnak. Azért ezt, mert ekkor leptek meg először. F. barátom és a fiúja, aki egyébként nagyon jó barátom volt, állítottak be este váratlanul muffinnal, hogy boldog születésnapot kívánjanak. Ez pedig annyira jólesett és olyan boldoggá tett, hogy egészen idáig a legkedvesebb szülinapi emlékemként tartottam számon. Nos, ez most megváltozott.

Munkatársaimat elkapta az ünnepi láz és ez pont nálam csúcsosodott ki. A durva unikornispartiról már beszámoltam korábban, ami nem volt semmi, mégis eltörpül amellett, amit én kaptam a múlt héten.
Tudtam, hogy a munkatársaim (akik a barátaim is) szerveznek valamit, mert ismerem őket és mert gyanús volt, hogy egyikőjük sem akart velem ebédelni. Sőt, azt is sejtettem, hogy San Diego be van avatva, mivel szülinapom reggelén mélyen hallgatott az esti programunkról. Oké, előtte nap elvitt vacsorázni előre ünneplés címszó alatt, így gyanítottam, hogy az volt a kettesben ünnepelünk része a dolognak.
Belépés csak a pandák felelősségére!
Szóval tudtam, hogy készül valami, ám álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen zseniális szervezés áldozatává válok. Ennek elsődleges oka az volt, hogy munkaidő előtt fél órával megbeszélésre kellett mennem. Igen, szerveztek nekem egy kamu megbeszélést, csak hogy az irodámat átvarázsolják a pandák csodálatos birodalmává.
Szóval, mikor kiszabadultam a tárgyalóból a mellékelt kép fogadott az irodám ajtaján. Kíváncsian léptem hát át a küszöböt, majd valószínűleg sokkot kaptam, ami még nagyjából egy napig tartott is.
Az irodában minden fekete és fehér volt és mindent, de tényleg mindent - még a monitoromat is - pandák borították. Az említett sokkhatás miatt akkor nem fényképeztem, így csak a későbbi, már szolidabb állapotokról vannak képeim.
Tehát mindenhol pandát láttam, ám én leragadtam a ténynél, hogy három, ismétlem HÁROM plüsspandát kaptam. Rajtuk kívül pedig volt pandás kitűző, dobozpanda, pandás gumicukor, pandás süti, pandás képeslap és minden mi bulinak kelléke. No, de nem álltak le ennyinél, mivel az ajándékom legjava csak ezután jött.
Pandavilág
Kaptam egy szép dobozt instrukciókkal együtt. Ezek alapján meg kellett fejtenem egy rejtvényt, ami közölte, hogy hová és hányra kell mennem. A dolog azonban nem volt ennyire egyszerű, mert az is meg volt szabva, mit kell felvennem. Konkrétan ott lógott a szekrényemen.
Elsőre kissé ijesztőnek tűnt a dolog, ám megnyugtattak, hogy ők is át fognak öltözni és így már nem volt több kérdésem.
Szóval kezdetét vette a szendvicsek, sütik, ropogtatni valók és üdítők eltüntetése, miközben civilből átvedlettünk steampunk hercegnőkké.
Később többen kérdezték tőlem, miért nem ellenkeztem vagy legalább lepődtem meg, mikor ruhát és teljes stílust kellett váltanom. Természetesen azért, mert már megszoktam. Ha Nel vagy Madonna azt mondja, hogy öltözzek, hát öltözöm és nem akadékoskodom. Ez nálunk megszokott. Főleg, hogy ők a mindeneseim beleértve az öltöztetőt, a fodrászt és a sminkest. Ezen a jeles napon is rájuk bíztam magam.
Rejtvényes ajándékaim
Miközben készültünk, betoppant még két meghívott, Dörmi barátom a fiújával szintén steampunk szerelésben, bár ők hozzánk képest lazábbra vették a figurát. Aztán előkerült egy zöld hajfesték is Nel táskájából, így a bevállalósak - természetesen közöttük voltam én is - zöld tincseket is kaptak. Indulásra készen álltunk hát és a rejtvénymegoldások alapján sietnünk kellett, hogy odaérjünk a megfelelő időpontban a megfelelő helyre.
A villamoson nagyon megbámultak minket, ám ez a buli része volt, így csak jót nevettünk rajta. Aztán jött az újabb meglepetés.
A megjelölt címhez közeledve kiszúrtam egy ismerős alakot és meg is jegyeztem Nelnek, hogy vagy meghívta őt is, vagy magyarázkodhatok erősen, miért zöld a hajam. Szerencsére előbbi volt, mert kedves kollégáim képesek voltak közösségi oldalon levadászni és beszervezni gyerekkori barátnőmet. Kis csapatunk így kiegészült F. barátommal, aki visszafogottan, de szintén steampunk vonalon válogatta meg a ruháit és fény derült a helyszín kilétére.
A ruhám
Szabadulószobához érkeztünk, méghozzá a Maytery Games rezidenciájára, ami nem túl meglepő módon steampunk díszletbe öltözött, így meglett az oka a ruhaválasztásnak is.
Mikor megpróbáltunk bejutni a lezárt üvegajtón, újabb meglepetés fogadott: San Diego bent várt rám.
Nevetve megjegyeztem, mikor az üvegajtó nem akart kinyílni, hogy biztos az a játék, hogy kimentsem a pasimat, de aztán kimentette magát megfejtve az ajtónyitás titkát. Úgyhogy csak a nyakába vetettem magam, mert már annyira fel voltam dobva, hogy majd kipukkantam a boldogságtól. Mindeközben pedig az egyik plüsspandámat ölelgettem, azt amelyiket magammal cipeltem, mint egy dilis óvodás és amelyikről kijelentettem, hogy ő a partiállat panda.
Szóval nyolcan (hat lány és két fiú) beszabadultunk a szabadulandó szobába, kissé lesokkoltuk a helyi arcot a szerelésünkkel és a betépetten boldog (pedig rám való tekintettel alkoholmentes italokkal koccintottunk) viselkedésünkkel és megpróbáltunk túljárni az alkimista eszén.
Steampunk szabadulószoba előtere
Büszkén jelentem, 45 perc alatt kijutottunk a szobából. Ez alatt az idő alatt azonban volt minden, így végignevettük az egészet.
Dörmi fiúja úgy törte át az egyik ajtót, míg San Diego, mikor nem találtunk kulcsot a lakathoz megkérdezte: "Van nálad hajcsat? Feltöröm a zárat." Habár volt a hajamban vagy öt, nem adtam neki, mert figyelmeztettek minket, hogy ne szedjünk szét semmit és ez főleg a mérnök fiúmnak szólt. Aztán leltünk egy kulcsot és rohantam a ládához, hogy kinyissam. Ott viszont Madonna és Nel trónoltak kellemesen csevegve, míg mi, mint a mérgezett egerek rohangáltunk a megoldások után. Szóval szabályosan lehessegettem őket, mert be voltam zsongva. A számkombinációk azért megdolgoztattak minket, így esett meg a következő jelenet:
- Próbáljátok ki a 8, 4, 5, 8 -as kombinációt! - kiáltottam át a szoba túlvégére.
- Oké! De miért pont ezt? - jött a válasz.
- Mert ezzel a kombinációval tettem tönkre ezt a lakatot.
A kód nem működött, de a fiúk jöttek segíteni, így megnyugodtam, hogy mégsem rontottam el a lakatot.
Kiszabadulva a sikerélménytől még lelkesebbé váltunk, így beültünk egy kocsmába, hogy tovább élvezzük az estét és további embereket botránkoztassunk meg a megjelenésünkkel.
pandás muffinok
Egy pub sarkában kaptunk helyet és valahányszor valaki felénk nézett, kikerekedett a tekintete. Még a pincér is kissé furán méregetett minket cilinderben, tüllben és csipkében, főleg hogy a lányok többségének zöld volt a haja és egy plüsspandát ölelgettem. Aztán, mikor megkínáltam gumicukorral - az irodai bulimról vittem magammal a zsákmányt - megenyhült.
Pár órát még beszélgettünk és nevetgéltünk, aztán mivel másnap reggel mindenki ment dolgozni, szép lassan hazafelé indultunk. Életem legjobb születésnapja azonban annyira feldobott, hogy nem bírtam elaludni. Hajnalig csak vigyorogtam a sötétben egyik oldalamon San Diegoval (akinek nincsenek alvásproblémái) a másikon pedig a partiállat pandával. Ez az öröm pedig kitartott egész héten.
Azt hiszem, mindezen információk után senkinek sincs kétsége afelől, hogy nekem vannak a legeslegaranyosabb, legkedvesebb és legvagányabb barátaim. Imádom őket!

2017. szeptember 28., csütörtök

Egy könyvmoly naplójából XVII.

Pár hete találtam egy kvízt és bár nem szoktam ilyeneket töltögetni, elkapott a kíváncsiság, így végigmentem a kérdéseken, hogy megtudjam, olvasmányaim alapján hány éves vagyok.
Bírom ezeket az alternatív életkorokat, mert azt eddig is tudtam, hogy lélekben 5 éves vagyok, míg ránézésre 17, de azt nem nem gondoltam volna, hogy könyvek szempontjából nyugdíjas.
Mondjuk a kérdések nem mindegyikével értettem egyet, mert volt olyan, ahol csupa általam nem kedvelt könyv közül kellett kiválasztani egyet azzal a jelszóval, hogy szeretem. Semmi középút. Semmi "mindet utálom" lehetőség és ez eléggé behatárolja a kvíz sikerességét.
Egyébként valószínűleg azért ezt az eredményt kaptam, mert olvasok klasszikusokat is és nem a túlreklámozott romantikus könyveket ikszelgettem, ha volt más alternatíva.
No, de nem keresek mentségeket, hanem vállalom, könyvmolyként bizony öreg vagyok.

Ha már életkor, tegnap különlegessé tehettem az egyik születésnapi ajándékomat. Igen, ez azt jelenti, hogy dedikáláson jártam, rögtön el is mesélem, milyen volt.

Sarah Andersen dedikálás
Ha valaki esetleg nem ismerné, Sarah Andersen amerikai illusztrátor, aki a kócos, csíkos pulóveres fekete-fehér figurájával gyakorlatilag meghódította az internetet. Karaktere és annak történetei annyira népszerűvé váltak, hogy munkáit könyv formátumban is kiadták.
néhány képkocka a tollából
Fumax Kiadónak köszönhetően eddigi két kötete meg is jelent magyarul, így a magyar olvasó is meggyőződhet róla, hogy Felnőni valóban kiábrándító.
Mikor megtudtam, hogy a kiadó meghívta Budapestre, nagyon izgatott voltam. Aztán azt is megtudtam, hogy pont a szülinapom környékén érkezik, így nem is kellett töprengenem, milyen ajándékot szeretnék. Szóval anyukám megbízásából megvettem magamnak második könyvét és bevéstem a naptáramba az első dedikáltatási lehetőséget.
Persze, előtte muszáj volt végiglapoznom, így már egy átpörgetett kötettel érkeztem meg tegnap délután a Nyugatihoz. A program három órakor kezdődött, ám mivel dolgoztam csak később, öt óra körül értem oda. Helyszínül a többemeletes Alexandra könyvesház szolgált és a sor érkezésemkor az épület előtt kígyózott. Beálltam hát a végére és vártam türelmesen.
Nem ez volt életem első ilyen eseménye, így tudtam, mire számíthatok. Ennek megfelelően volt nálam innivaló és kényelmes cipőben mentem. Plusz rádumáltam San Diegót, hogy kísérjen el és szórakoztasson, míg várakozom. Hát, a végére, mire sorra kerültem, pont oda is ért.
A szervezők szakaszosan engedték be az embereket, így nem is látszott a sor vége és tévesen az a hír terjedt, hogy az írónő a 4. emeleten van. Nos, korábban valóban ott volt, míg a beszélgetés zajlott, ám utána leköltözött az első emeletre, így "csak" addig állt a sor.
zsákmány
Nem mondom, hogy gyorsan haladtunk, ám azon kedves embereknek hála, akik kifelé jövet elmondták, mire lehet bent számítani, nyugodt hangulatban telt a várakozás. 
Sarah mindenkinek rajzolt az aláírás mellé és közben lehetett hűtőmágnest is venni. 
Aztán úgy egy óra várakozás után, mikor épp csak elértem az épület bejáratát, a szervezők ajándékot kezdtek osztogatni, ezzel is kitartásra buzdítva a leghátsókat. Egy füzet és egy képregénykötet közül lehetett választani. Nem volt kérdés, hogy a Tarot Café mellett döntöttem. El is kezdtem olvasgatni, ezzel is telt az idő. Aztán San Diego is befutott és még egy laza tizenöt percnyi várakozás után, sorra is kerültem.
dedikált könyvecském
A művésznő igazán mosolygós volt, nekem is rajzolt az aláírás mellé és ugyanilyen mosolygósan tűrte, hogy rázúdítottam, tegnap volt a szülinapom, illetve örömmel fogadta a pandás gumicukrot, amivel ezen apropó miatt megleptem.
Közben San Diego szerzett nekem hűtőmágnest, aztán már mentünk is haza vacsorázni, mert közben hét óra lett és besötétedett.
Szóval igazán jó élmény volt, de azért sajnálom picit, hogy a beszélgetésről lemaradtam.
Ha valaki esetleg kedvet kapott hozzá, hogy lepacsizzon az írónővel, még pénteken megteheti, mivel akkor megismétlik ezt a maratoni dedikálást ugyanezen a helyszínen. Szerintem megéri türelemmel kiállni a sort, én legalábbis nem bántam meg ezt a röpke két óra várakozást.

2017. szeptember 26., kedd

Puha boldog puffancs

Sarah Andersen korábbi munkáihoz már volt szerencsém, írtam is első kötetéről (Felnőni kiábrándító), illetve folyamatosan követem az interneten. 
Mikor értesültem róla, hogy újabb képregénykötet jelent meg a tollából, lelkes voltam, ám közel sem olyan lelkes, mint mikor azt is megtudtam, Magyarországra látogat. Szóval muszáj volt beszereznem ezt a puha (a borítón a cím és a kék pulóver valóban puha plüss borítást kapott), boldog (végigkacagtam az egészet) puffancsot. Viszem tehát dedikáltatni és nem bírtam ki, hogy addig ne lapozgathassam.
Mindössze 128 lapból áll ez a könyvecske, így gyorsan be lehet falni, főleg hogy az ember úgyse bírja ki, hogy "csak még egyet, csak még egy képkockát, na még egyet" ne olvasson el belőle.
Fülszöveg:
"Itt a fürdőruha-szezon! Készítsd fel a strandoláshoz a tested! Dolgozz azon a hasfalon! Emeld meg a feneked!
… Ööö, vagy mégse. Felejtsd el, és légy inkább puffancs. Puha boldog puffancs!
A Sarah Andersen összegyűjtött képregényeit tartalmazó második kötet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt – vagyis összegömbölyödve egy kupac paplan alatt, figyelmen kívül hagyva a való világ kötelezettségeit. Ezek az új képregények és rajzokkal ellátott személyes jegyzetek a fiatal felnőtt-lét ádáz érzelmi hullámvasútjának magasságait-mélységeit követik: anyagi problémák, nyűglődések, a pulcsilopás rejtelmei, és egy otthonmaradós-pizzázós nap örömei. Mindenki a fedélzetre!"
Ez a kötet pont olyan szórakoztató, mint az előző. Ismét felbukkannak benne azok a kérdéskörök, amelyek az első kötetben is szerepeltek, ám adódik hozzájuk néhány újabb témakör is. A kötet vége pedig kifejezetten képregényesre sikerült.
Míg az elején oldalanként váltják egymást a rövid kis történetek, addig a kötet végén többoldalas történeteket mesél el, mint egy hagyományos értelemben vett képregény.
Mind szórakoztató, mind előhozott valamilyen személyes tapasztalatot (akár rám igaz, akár valakire a környezetemben) és mind pont azzal a bájos egyszerűséggel van grafikailag tálalva, ahogy azt a művésznőtől már megszoktam.
Ezúttal is mazsolázok néhány témából, hogy mások is kedvet kapjanak a puffancs léthez.

Pubertás
A női lét kihívásai nem felnőttkorban kezdődnek, így kapcsolódva ehhez a kérdéskörhöz Sarah gyakran utal a múltra, a pubertás időszakának nehézségeire.
Szórakoztató, ahogy szembe állítja a fiúk és a lányok helyzetét és még szórakoztatóbb, mikor előkerül a múlton merengés. Ebben a kötetben ezért helyet kap az iskola, a szülők és a világ hozzáállása a diákokhoz és a gimnázium borzalma.
A készítő saját életéből merít, vagyis egy introvertált személyiség mindennek az alapja, így a szintén introvertált olvasók azok, akik kifejezetten értékelni tudják mindezt. Én mérhetetlenül átéreztem a lerajzoltakat még úgy is, hogy a gimi kedves emlék maradt.
A könyv tehát ismét mindenkihez szól, főleg mivel olvasás közben a barátomat nyaggattam, hogy "Ez olyan jó! Ezt olvasd el!" és mosolyogva el is olvasta.

Párkapcsolat
Ha már férfiak, akkor szót kell ejtenem a párkapcsolati képkockákról.
Sarah lerajzolta szerelmét is - természetesen ugyanolyan kócos, nagy szemű figurának - és elmesélt néhány általánosan levonható tényt. Például, hogy miért is praktikus, ha férfi van a háznál, amellyel saját esetemben 90%-ban egyet is értek. Sőt, ő is egyetért, mert bóknak vette, mikor közöltem vele, ő az én testhőszolgáltatóm...
Ebben a kontextusban persze ismét felmerültek a férfi-női különbséget (például ruhákban) és az önbizalom hiányos személyiség általános problémaforrásai.
Szóval kapcsolattól függetlenül, ez tényleg minden párra igaz lehet, ami ismét egy rendkívül szórakoztató dolog.

Összességében tehát ez egy olyan könyvecske, ami mosolyt csal az ember arcára.
Csak ajánlani tudom mindenkinek. Ha pedig valaki introvertált, egészséges öniróniával rendelkezik és szereti a képregényeket, oda és vissza lesz tőle. Főleg, hogy tényleg olyan puha a borítója....

Zárszónak életem nagy problémája képekben:


2017. szeptember 22., péntek

Szlovénia - barlangok

Szlovénia bővelkedik természeti kincsekben, amit legutóbbi áradozásom tavairól is jól mutat. Egyszerűen gyönyörű tájon fekszik, tele van hegyekkel, erdőkkel és bár picike ország, még picikébb az a rész, amit a városok foglalnak el benne. Természetbarátok számára tehát ideális környezet.
Azonban nem csak a felszínen találni látnivalót, hanem alatta is. Akad itt bőven olyan barlang, amit érdemes megnézni, máris adom a tippet, hogy hol kell keresni.

Predjama
Még szép, hogy barlangnéző túránkat is egy várnál kezdtük! Várfetisiztáknál ez már csak így megy...
Predjama vára Szlovénia délnyugati régiójában foglal helyet. A várat a 13. században kezdték el építeni a sziklafalba, ám jelenlegi formája a 16. századra nyúlik vissza. Nincs túl magsason, számomra az Alpok hegységei után kisebb dombnak tűnt csak ez a sziklafal.
A vár alatt ingyenes parkoló van, amit legelésző lovak őriznek. Onnan kell felsétálni a várhoz, amely nem egyszerűen a sziklához van építve, hanem inkább magából a sziklából lett építve. A várat ugyanis, ahogy a magyar audio guide-ból megtudtuk (Imádom, hogy a szlovének mindig gondolnak a szomszédokra!) egy természetes barlangrendszerre építették. Belülről ezért a vár bizonyos részei tipikusan várszerűek, míg más részei tömör sziklafalak. Nem a kényelmi szempontok voltak tehát itt az elsődlegesek, hanem a védelmiek.
folyosó a várban
- balra tégla, jobbra szikla -
A vár története épp ezért kalandos. Itt élt egyrészt a helyi Robin Hood, aki a környéken fosztogatott nemes célból. Aztán a vár egy bizonyos Erasmus kezébe került, aki egyébként Mátyás királyunkat támogatta császári ambícióiban és akit ezért ostrom alá vettek a Habsburgok. Az ostrom nagyon elhúzódott és az ostromló sereg, aki megmérgezte a környező kutat és szándéka szerint épp kiéheztette a várlakókat, nem igazán értette, miért vannak még mindig vígan odabent. Állítólag Erasmus cseresznyét és más ételt dobált a várablakból az ostromlóknak azzal a szöveggel, hogy "Nesztek! Egyetek!" Elég laza hozzáállás ez egy épp kiéheztetés alatt álló várkapitánytól...
A lazaság abból fakadt, hogy a vár alatt húzódó barlangrendszer segítségével ostrom ide vagy oda bármit be tudtak vinni a várba. A történetnek azonban még sincs ennyire vidám vége, mert szegény Erasmust utolérte a vég. Árulás következtében, mikor épp a vécén ült, eltalálta egy ágyúgolyó. Pechére pont az árnyékszék volt a várfal leggyengébb pontja...
Szóval kalandos helyről van szó és kalandos bejárni is.
Fel a lépcsőn! Utánam!
Tele van lépcsőkkel és a már említett sziklafal és barlangosság miatt, óvatosan kell eljárni. Az út csúszós, az ember véletlenül beverheti a fejét és meglehetősen meredeken vezet fölfelé. Maga a várrész is olyan, mint egy barlangrendszer, bár azért itt is akadnak szépen berendezett szobák.
A bútorok rekonstruálják az itteni életet és mesélik el lakói történeteit. Igazi kis labirintus és ez még csak a sziklaszirt csúcsa.
A vár barlangrendszere is látogatható. Vezetett túra indul oda, bár egy jó részéhez felszerelésre is szükség van. Mivel mi egy másik barlangra pályáztunk, ezt most kihagytuk. Szóval csupán magát a várat jártuk be, ám ahogy a mellékelt képek is mutatják, így is kaptunk bőven látnivalót. Utunk legmagasabb pontján már tényleg olyan volt mintha barlangászni jöttünk volna.

Oké, lenézve ebbe a mélységbe mégsem mondanám,
hogy alacsonyan fekszik ez a vár...

Az egyik lakószoba
Még feljebb, még feljebb!

Kilátás a csúcsról
(ennél beljebb már csak felszereléssel lehet menni)
Kilátás a várból

Postojna
Predjama várához közel fekszik Postojna, ami egy gyönyörű cseppkőbarlangról híres. A két hely olyan közel van egymáshoz, hogy kombinált belépőjegyet is lehet venni. Szóval mi a várnézés után felszálltunk a kombinált jegyhez járó ingyenes buszra, ami átvitt minket a barlanghoz pont az ottani túra indulása előtt. Ez nagyjából 20 perces buszozást jelent oda, majd a barlangászás után vissza, mégis könnyebb és kényelmesebb így, mint autóval. San Diego például aludhatott kicsit felmentve a vezetés koncentrációja alól, én meg bohóckodhattam az osztálykirándulás érzés hatása alatt.
A Postojnai-barlang 20 km hosszú rendszer, amelybe a látogató 90 percig bóklászhat. Természetesen csak felügyelettel, így folyamatosan indulnak csoportok különféle nyelveken. Mi az angolt választottuk (magyar nyelvű vezetésről nem tudok, de előttünk spanyol csoport ment, mögöttünk pedig valamilyen szláv nyelvű) és okosan, előrelátón, pulóverrel felfegyverkezve belevetettük magunkat a túrába.
kisvasúton
A túra 3,5 kilométeres szakaszát kisvasúton tettük meg. Rendkívül izgalmas utazás volt, végig aggódtam, hogy lefejelek egy cseppkövet, annyira közel süvítettünk el mellettük. Közben megcsapott minket a lenti hőmérséklet, ami nem sok, mindössze 9 C°. Kellett az a pulóver!
Aztán megérkeztünk a barlang közepébe és innen kezdetét vette egy 1,5 kilométeres gyalogtúra a cseppkövek között.
Lenyűgözően szép ez a barlangrendszer. Tele van hatalmas termekkel, bámulatos természeti képződményekkel. Vakut nem szabadott használni, így csupán egyetlen fényképet készítettünk és inkább a szemünkkel gyönyörködtünk. Persze nem mindenki gondolta így, ezért csoportunk le-leszakadozó emberek bevárásával haladt viszonylag lassan.
barlangban
Az egyik leglátványosabb rész egy hatalmas koncertterem volt. Ez akár tízezer embert is be tud fogadni és a barlang remek akusztikája miatt bizonyára hangulatos élményt ad. Karácsonyi koncertet szoktak például itt tartani.
San Diegónak a legjobban a függönyszerű cseppkövek tetszettek, amelyek olyan finoman hullámzónak tűntek, mintha tényleg textilből lettek volna.
Számomra a legérdekesebb azonban a helyi kabalaállat, az emberi hal bizonyult. Túránk végén, mielőtt felszálltunk volna a kisvasútra, ami kivitt minket a barlangból, volt egy nagy akvárium benne ezzel a kis lénnyel.
emberi hal
Ez a mélyen fekvő barlangrendszer tehát nem lakatlan, élnek itt különféle rovarok szép számmal, de a legérdekesebb, legaranyosabb, legelképesztőbb mégis ez a lényecske, akit az akváriumban úgy kellett megkeresni.
Ő egy szalamandra, nagyjából 25-30 cm hosszú állatka, aki a helyi viszonyok miatt: nem lát, de a szaglása kiváló, van kopoltyúja, sokáig, akár 10 évig is kibírja étel nélkül (egyébként tengeri élőlényeket és férgeket eszik) és átlag élettartama 100-150 év.
Szerintem rendkívül aranyos és a szlovének is imádják. Ő a kabalaállatuk, mindenfelé feltűnik és az a hír járja róla, hogy pont olyan, mint egy bébisárkány. Egyszerűen imádom! Legszívesebben hazahoztam volna, de be kellett érnem a plüss változatával. Felnőtt nő vagyok (legalábbis elméletben), de ha puha és aranyos dolgokról van szó, visszavedlek kislánnyá. San Diego szerencsére megszokta már, így csak mosolygott rajtam, mikor elkezdtem mindenhová egy ilyen furcsa kis lényt cipelgetni. Jött velünk vacsorázni, autókázni és még az ágyunkba is beköltözött. (Azt mondjuk nem díjazta, mikor elfoglalta a párnáját...) Szóval igazán a szívemhez nőtt, így illett nevet adnom neki.
Proteusz (alias Kolbászka)
A névválasztás azonban nem volt egyszerű, mivel én a lény latin nevéből (proteus anguinus) adódóan Proteusznak kereszteltem, míg San Diego konzekvensen Kolbászkának hívja. Állítása szerint, úgy néz ki, mint egy bajor kolbász, míg én állítom, hogy csak bosszantani akar. Az első "hármasban" töltött éjszaka utáni reggelen a következő kérdés volt hozzám intézett első mondata: "Na, hogy van a szexi, csupasz állatkád?"
Ja, kétségkívül féltékeny...
Megérte tehát barlangászni kicsit és általánosságban elmondható, hogy megérte elmenni Szlovéniába.
Ezzel a bejegyzéssel végére értem szlovén élményeimnek, ám mivel az utazásunk itt még nem ért véget, folytatom nyári élménybeszámolómat a horvát tengerparttal.
Remélem, kedves olvasóim, még nem unjátok nagyon. 

2017. szeptember 17., vasárnap

Az

A friss filmadaptáció kellő motivációt nyújtott, hogy újra King könyvet vegyek a kezembe. Nos, nem biztos, hogy jó ötlet volt.
Olvasóim valószínűleg meg fognak kövezni, de azt hiszem, King nem az én világom. Hiába talál ki remek történeteket (rengeteg könyve filmadaptációját láttam már), valami nekem hiányzik. Valami, ami elvarázsolna, valami, amitől az állam a padlón landolna, hogy én is úgy gondolhassam, tényleg király.
No, de elég az általánosításból, lássuk milyen Az.
Két kötetről, összesen 1400 oldalról van szó, így nem egy könnyed délutáni olvasmány. Borító tekintetében nekem a legújabb léggömbös tetszik, ám én a mellékelt képen látható változatot kaparintottam meg.
Fülszöveg:
"Heten ​voltak, gyerekek – mind a heten a másság számkivetettjei: Bill, a bandavezér, mert dadogott; Ben, akit kövérsége miatt csúfoltak; Richie, aki mindig előbb jártatta a száját, és csak azután gondolkodott; Stan, akit zsidósága miatt közösítettek ki a többiek; Mike, akit a bőre színe miatt; Eddie, aki félt, szorongott, és persze súlyos asztmás volt, és végül az egyetlen lány, Beverly, aki csak szegény volt, rossz ruhákban járt, és akit az apja ütött-vert, testileg-lelkileg terrorizált. Ők jöttek össze, kötöttek életre-halálra szóló barátságot és vérszövetséget, ami oly nagy erőt adott nekik, hogy még a város életét pokollá tevő, huszonhét évenként feltámadó, gyermekekkel táplálkozó, ezerarcú szörnnyel is szembe mertek szállni odalenn, a város alatti kiismerhetetlen csatornarendszer labirintusában. Meg is sebesítik Az-t, majd felnőttként, drámaian megfogyatkozva újból visszatérnek, hogy gyermekkorukban tett fogadalmukat megtartsák, s ha lehet, egyszer s mindenkorra végezzenek vele – hogy a megmaradt és az eljövendő gyerekeket soha, de soha ne tarthassa többé rettegésben Az."
Szeretem a hosszú könyveket, szeretem a részletes leírásokat, de egek, ez a könyv rémesen túl van írva. Tele van érdektelen kitérőkkel és értem én, hogy a szereplők jellemzéséhez szükség van egy hosszabb karakterbemutatásra, de miért kell megtenni ezt minden egyes felbukkanó alakkal? Mármint kit érdekel, hogy a postás öregapjának köszvénye volt és hat évesen kapott egy kiskutyát, mikor az összes szerepe az, hogy elregéljen egy töltelék gyilkosságot... Ó, igen, töltelék gyilkosság, abból megint akad jó néhány, amelyek ráadásul ötven, száz vagy kétszáz évvel korábban történtek és csak azért töltenek meg vagy 500 oldalt, hogy mindenkinek világos legyen Az gonosz, Az csúnya és Az öreg. Nos, köszönöm, ezt elsőre is felfogtam...
Szóval nagyon sok a kitérő - konkrétan az anekdota - ami körbefonja az elsődleges cselekményt, a hét kiskölyök ádáz csatáját. Ez a cselekmény ráadásul két idősíkon zajlik, a múltban, mikor a kölykök valóban kölykök és pár évtizeddel később, mikor a kölykök már csak lélekben kölykök. A kettősség pedig jót tett a történetnek, fokozatos feszültséget keltve, ahogy mindig csak egy kis szeletet kapott az olvasó a harcból. (Ettől persze a sok anekdota sallang még idegesítőbbé vált.)
Az első kötetnél úgy gondoltam, King jó a gyermekábrázolásban. Tetszett, hogy a kölykök valóban kölykök voltak, úgy viselkedtek, beszéltek, ahogy a koruknak megfelelt. Ez azonban később megváltozott és ott csuktam be felháborodottan a könyvet, de erről majd később.
Még az is tetszett, hogy itt van Az, az alakváltó rémség, aki hol bohóc, hol vérfarkas, hol egy léggömb, mégsem ő követi el a legrémesebb dolgokat - bár kétségtelenül benne van a fehér kesztyűje a dologban - hanem az egyszerű emberek. Az író ebben tényleg jó, az emberi gonoszság bemutatása csillagos ötös, főleg hogy mindig belemászik kicsit a gonosz szereplő fejébe, így ebből a szögből pedig nem is tűnik olyan gonosznak az, amit csinál. A gyerekek csatározása ezért főleg érdekes és izgalmas volt.
Apropó gyerekek, egy gyors jellemzést megérnek. Bill, a tipikus hős, Mike az ész, Eddie a szerethető figura, Richie a mókás - bár jelzem, nekem az agyamra ment, annyira idegesítettek a hangjai - Ben a cserebogár, Stan a felejtős és Beverly a vagány de egyben bosszantó csaj. Volt, akit felnőttként kedveltem jobban, volt akit gyerekként. A barátságuk pedig szívmelengető volt egészen addig a pontig, addig amikor... de erről majd később.
Szóval anekdoták és érdekes cselekménydarabkák váltották egymást, miközben Az a rejtélyes rémből lassan nevetséges figurává alakult. A felnőtt Bennel folytatott párbeszéde számomra annyira komikus volt, hogy itt veszítettem el minden komolyságomat irányába. Ezt pedig tovább mélyítette az "űrhajó" meg az összes többi marhaság, ami a fináléban előkerült.
Igen, ebből következik, hogy nem tetszett a könyv vége. Mit nem tetszett, szabályosan utáltam. A második kötet második felére végre kezdtek összeérni a szálak, végre felpörgött a cselekmény, végre izgalmassá vált kicsit, erre jött a végső nagy csata és tönkre vágta mindezt.
Kisebb dühkitörés és kisebb spoilerek előfordulhatnak.
Az még hagyján, hogy Az, a rettegett Az a végére a legklisésebb ízeltlábú formáját öntötte, az is hagyján, hogy Audra és Tom hiába lettek beharangozva, két fűszálat sem tettek hozzá a lezáráshoz, de a Teknősbékát nem tudom lenyelni. Ennek az egésznek így semmi értelme nem volt. A Chüd szertartása egy merő katyvasz volt és eltüntette Az minden korábbi báját. (Miért nem maradhatott meg bohócnak? Miért?) Mindezt azonban tudtam kezelni egy sajnálatos vállrándítással kísért sóhajjal. De, de, azt a csapatépítést, amit a sötétben csináltak már nem! Tizenkét évesek az ég szerelmére! Felnőtteknél is klisés és gyenge a békülős szex, de gyerekeknél? A könyv nálam ezen a ponton mélyebbre ásta magát, mint ahonnan Az jött. Itt éreztem úgy, hogy kár volt kézbe venni, főleg ennyi időt és energiát elpazarolni rá.
Dühöngés és spoiler vége.
Összességében sajnos azt kell mondanom, hogy nem tetszett a könyv. Voltak benne jó részek, helyenként izgalmas részek és ha levesszük a sok felesleges sallangot, akkor akár jó is kisülhetett volna belőle. Ez azonban elmaradt és helyette az olvasó kapott egy hajmeresztő Chüd szertartást, ami nem a horrorfaktortól állította fel a pihéket a tarkómon, hanem a dühtől.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik nagyon szerezik az írót, ők biztosan megszokták már az őrültségeit.

2017. szeptember 15., péntek

Szlovénia - tavak

Szlovénia legcsodálatosabb részei kétség kívül két tó környékén helyezkednek el. Ezek voltak elsődleges úti céljaink, ahogy azt utazásunk bevezetőjében már említettem.
Mindkét tó gyönyörű, mindkettőt érdemes megnézni, ám míg a Bled nagy köztudatnak és népszerűségnek örvend, addig a Bohinj kicsit megbújik. Talán pont ezért van az, hogy rettenetesen örülök, hogy utóbbi partjához közel sikerült szállást találnom, mert a Bohinj lett a tó-szerelmem. Egyszerűen gyönyörű, egyszerűen nem tudtam betelni vele, szóval imádom.
A következőkben elfogultság, kislányos rajongás és indokolatlanul sok fénykép előfordulhat.

Bled
tó szigettel és várral
Ha Szlovénia látnivalóiról szóló bármit néz az ember, akkor abban biztosan szerepel a Bled. Ez egyrészt jogos, hiszen gyönyörű tóról van szó a Júlia-Alpok lábánál. Másrészt érthető, mivel a tó közepén álló sziget a templommal mesébe illő látványt nyújt, amit a part-menti sziklaszirten őrködő vár csak fokoz. Harmadrészt viszont ez okozta azt is, hogy turistaközpont lett belőle.
Szóval a hely csodás, de rengeteg az ember.
Vállaltan antiszociális vagyok, ha túlzsúfolt helyekről van szó, így bár lenyűgözött a látkép, elszörnyülködtem a strandolók, fotósok, autók, külföldiek és minden más, ami ezzel jár csődületétől. A népszerű helynek sajnos megvan a maga keresztje...
Ezért jól jártunk, hogy az első délutánon, amit itt töltöttünk, borult volt az idő. A szemerkélő eső miatt megfogyatkozott a parton a népsűrűség, aztán míg megvacsoráztunk egy helyi étteremben, olyan vihar kerekedett, hogy minket is megfutamított.
várudvar
No, de nem adtuk fel a vár meghódítását, másnap korán reggel ezzel kezdtünk. Bledet úgysem lehetett kikerülni, mindig rajta keresztül vezetett az út.
A várba érdemes korán érkezni, mert ahogy telt az idő újabb és újabb buszok érkeztek tele turistákkal. Mi, korai pacsirták azonban még kevésbé szűkösen nézelődhettünk, ami fényképezés szempontjából igazi előny.
Nagyon kedvelem Szlovéniában, hogy számol a szomszédokkal. Itt is kaptunk magyar nyelvű leírást, sőt még magyar nyelvű audio guide is volt, ami ingyenesen elérhető telefonról.
Innen tudom, hogy ezen a hegyen mindig állt vár (egyébként 11. századi építésű) és csupán átépítették kicsit a századok során. Habár múzeum is található a várban és a meghallgatott információk is nagyon érdekesek voltak, elsősorban a látvány az, ami miatt betér ide az ember. Impozáns épület magaslati helyen, kell ennél több?
Nekünk nem, úgyhogy jól körbe is fényképeztük. Egyszerűen meseszép.

kilátás a tóra

vár

kilátás a városra és a hegyekre

Bohinj
Ha az embert lenyűgözi a Bled látványa, akkor Bohinj tavához érve a szava is elakad.
Bohinj nem csak nagyobb és ősibb, hanem sokkal békésebb is. A Triglav Nemzeti Park része, háborítatlan terület. A partközelben egyáltalán nem lehet építkezni és vizét még a naptejtől is óvják. Ez pedig teljesen jogos és dicséretes, mert ezt a látványt védeni kell.
Bohinj
Gleccsertó, így még nagy melegben is kellemesen hűvös volt a vize és olyannyira érintetlen, hogy a partközelben lelátni a kristálytiszta víz aljára, ahol fürge halacskák úszkálnak. Habár lehet benne fürdeni, csupán néhány tucat ember pancsolt itt. Annál több volt azonban a túrázó, mivel a nemzeti park túraútvonalainak nagy része a tótól indul.
Mi nem vállalkoztunk nagy túrára, csak körbesétáltunk. Erre azonban ráment a délelőttünk, mivel 12 km barangolást jelentett a tó partján hol ösvényen, hol fák között, hol folyócskán átvágva.
Érintetlenségének újabb bizonyítéka, hogy míg folyton jöttek velünk szembe, illetve mögöttünk más túrázók és itt-ott úszkált a vízben valaki, sem a tóban, sem a tó környékén nem volt nyoma emberi létnek. Igen, ez azt jelenti, hogy egyetlen elhagyott zsebkendőt vagy csokoládés papírt sem láttam. A szlovének igazán vigyáznak kincseikre, tanulhatnánk tőlük!
Az itteni túrázók pedig a tipikus turistáknak teljes ellentétei. Mindenki mosolygott, köszönt annak aki szembe jött, sőt, mikor megálltunk megvárni, hogy a sziklák között átvergődjön egy csapat, mindegyikőjük külön megköszönte a türelmünket. Szóval, bár elfáradtunk, nagyon megérte körbesétálni.
tópart

úton a tó körül
- San Diego kicsit megpihent -

szikla a tóban

sífelvonó a hegyen

még mindig úton egy patak partján

körbeértünk

újra civilizáció

Mikor elterveztem ezt az utat, kijelentettem, hogy csónakázni akarok. Igazi romantikus ringatózásra vágytam a tó közepén és szerencsémre San Diego nem volt ellene. Sőt, bevállalta, hogy végigevez, míg én, mint egy dáma süttetem magam a napon. Oké, valójában én is akartam evezni, de féltünk, hogy helycsere esetén felborulunk. Ez azért sem volt kecsegtető kilátás, mert a tó 45 méter mély. Már akkor, mikor belegázoltam éreztem, hogy nem egy Zamárdi. Combközépig sétáltam be és csak azért nem tovább, mert nem volt rajtam fürdőruha és tudtam, még egy lépés és mellig elsüllyedek.
A tervet Szlovéniában töltött utolsó napunkon teljesítettük. Reggel lementünk a tóhoz, béreltünk egy klasszikus, fából készült csónakot és egy órát lebegtünk vele a tavon. Nagy élmény volt.

Csónakáztunk!

Egy ilyen csónakban!

Azért jó, hogy nem én eveztem...