2017. augusztus 16., szerda

Csavargások XV.

Habár még hátra van a nyári nyaralásom (augusztus utolsó hetén utazom majd el), nem tétlenkedtem eddig sem. Kisebb kirándulásokra és néhány érdekes helyszínre már ellátogattam. Össze is foglalom, mi mindent láttam, hátha más is kedvet kap, ha nem is most, talán jövő nyáron.

Balaton
Magyar embernek a Balaton megszokott, mégsem mondhatom, hogy sűrűn látogattam volna. Gyerekkoromban néhányszor családi nyaralásként, gimiben barátokkal pár görbe estéért és egyszer az exemmel spontán kikötöttünk Füreden. Épp ezért, bár hagyományos nyári úti cél, számomra mégis különlegesebb.
Szóval mikor San Diego egyik barátja meghívott minket egy hétvégére a déli partra, lelkesen fogadtam. Még az sem okozott fenntartást, hogy grillpartit terveztek és én voltam az egyetlen vegetáriánus a csapatban. Ezt pedig nagyon jól tettem! Hétvégi kiruccanásunk remekül sikerült, éjszakai fürdőzéssel (én voltam az egyetlen lány, aki bevállalta a fiúkkal), napközbeni fürdőzéssel és labdázással, fagyizással, sütögetéssel és úgy általánosságban mindennel, amit az ember csapatosan (összesen 12-en voltunk) tóparton tehet. Egy vicces történetet azért ki kell emelnem.
A nyaralót viszonylag ritkán használják, ám csak az emberek, mert az ízeltlábúak szezontól függetlenül beköltöztek. Ráadásul San Diego pont kiválasztotta a "pókos szobát". Belépve tehát konstatáltam, hogy egy picike pók az ajtó mellett, egy nagyobb pók a függöny mellett, jó pár pók az erkélyen és egy óriási pók a plafon közepén néztek vissza ránk. Nem félek a pókoktól, de mivel mindegyikőjük keresztes pók volt, ami köztudottan csíp, közöltem, hogy nem fogok úgy aludni, hogy a fejünk fölött szendereg egy tenyérméretű példány. San Diego ellenkezve próbált meggyőzni, nem értve, hogy én, az állatbarát, aki a szerinte legrusnyább lényeket is cukinak találom, miért problémázok egy pókon. A pók úgyis a plafonon marad, nem megy az onnan sehová. Aztán, amint ez a mondat elhagyta a száját, az ajtó melletti bébipók szépen leereszkedett a plafonról az orra előtt. San Diego felnézett az óriáspókunkra és konstatálta, hogy ha ő is eljátssza ezt a manővert, akkor pont az ágyunk közepén fog landolni, így kijelentette, hogy a pók mégsem maradhat. A sarokban lévőkkel viszont megegyeztünk szóban, hogy a következő két éjszakát helyváltoztatás nélkül töltik és akkor nem lesznek kilakoltatva...

FEZEN
A nyár fesztiválszezon és szeretem a fesztiválokat. Sajnos a nagyobb fesztiválok meglehetősen elszálltak a belépőárakat tekintve, így le kellett mondanom a VOLT-ról és a Linkin Park koncertről, amit rettentően sajnálok.  Illetve Nova Rockra sem sikerült kijutnom, pedig az egyik kedvenc zenekarom is fellépett, ami ritkaságszámba megy. No, de kiszúrtam, hogy Székesfehérváron is lesz egy igazán jó móka, így addig piszkáltam vele San Diegot, míg be nem szerezett két jegyet. Szóval FEZEN-en voltam életemben először, de biztos, hogy nem utoljára.
Szombati napot néztük ki és a kényelmes megoldást választottuk, vagyis autóval mentünk és jöttünk. Budapestről könnyedén megközelíthető még autópálya nélkül is.
Késő délután értünk a fesztivál helyszínére, már javában tartott a Paddy and the Rats koncert és még mindig őrülten tűzött a nap, így az első hideg italunkat a koncert végére le is hajtottuk. Utána körbejártunk kicsit és meglepve nyugtáztam, hogy bár ez egy kisebb fesztivál, mégsem olyan kicsi. Két szabadtéri színpad, egy sátras színpad és egy beltéri színpad mellett promóciós standok, ételt és italt kínáló bódék hada és még ringlispíl is elfért. A lényeg azonban persze a koncert volt, így meghallgattuk az Alvin és a mókusokat és az Ignite-ot, ami számomra kellemes meglepetés volt. Nem igazán hallottam még erről a bandáról, de remekül szórakoztunk a kissé őrült, hippi énekes megjegyzésein. Aztán jött a fő attrakció, The Offspring. Gimiben, ha valaki megkérdezte, melyik a kedvenc bandám, őket vágtam rá. Egyszer már volt szerencsém hozzájuk egy VOLT fesztiválon, ami hatalmas élmény volt, így már a nosztalgia miatt is megérte újra látni őket élőben. Megöregedtek, ez kétségtelen. A hangosítással voltak gondok és az egész nézőtér egy nagy dühöngő volt, így lökdöstek rendesen és leöntöttek sörrel és egy fél üveg bort is kaptam a szemembe, amitől pár percre megvakultam. Ráadásul sóderral volt felszórva a nézőtér, így az ugráló talpak által felvert porban ugráltuk végig mi is a koncertet. Összességében azonban azt mondom, megérte. Egy fesztivál ilyen és ha az emberlánya punk koncertre megy, azon se csodálkozzon, ha hátba rúgják (ez történt velem az első Offspring koncertemen...), a zene úgyis kárpótol mindenért.

Titanic kiállítás
Nem annyira új kiállításról van szó (már egy ideje utazgat szerte a világban) és kicsit talán az a kritika is érheti, hogy elcsépelt (legalábbis a James Cameron-féle filmet mindenki látta már vagy ötször), mégis érdekelt. Kíváncsivá tettek az eredeti, tenger fenekéről felhozott tárgyak.
Kísérőm is akadt, mivel egyik rokonom épp a fővárosban volt és San Diegót is sikerült rábeszélnem. (Nagyon szeretem benne, hogy a tipikus fiús érdeklődési köre - műszaki dolgok, sport, playstation - ellenére örömmel elkísér bármilyen bölcsész irányultságú helyre a templomoktól a kiállításokig.) Szóval hárman vágtunk neki az "útnak". Aztán persze elszakadoztunk egymástól.
A kiállítás audio guide jellegű, így a látogató minden teremben meghallgathatja az információk nagy részét, miközben megtekinti a tárgyakat és képeket és úgy általánosságban a szépen berendezett termekben andalog. Közben persze el is olvashat pluszba még rengeteg mindent. Egyszerre azonban ennyi mindenre nem lehet figyelni, így az a laza 3 óra, amit eltöltöttünk a kiállításon, is kevésnek bizonyult. Rokonom gyorsabban haladt, mi pedig San Diegoval a harmadik teremtől a jól bevált módszerrel haladtunk, együtt hallgattuk az infókat.
A kiállítás rendkívül igényes, szépen belehelyezi a látogatót az adott korba. Részletes leírást ad a hajóról a készítésétől a legutolsó darabkájáig. Nem hatásvadász, a süllyedés tárgyilagos és csupán az egyéni sorsok azok, amelyek megviselhetik a látogatót. A tárgyak pedig lenyűgözőek, ezért a berendezett első osztályú folyosón kívül az utolsó előtti terem volt az, ami a legjobban tetszett. Ez foglalkozik ugyanis a kutatással és mutatja be, mi maradt a roncsból. (Sajnos, már nem sokáig lesz belőle még ennyi sem...)
Van még egy nagyon ötletes elem, a belépő jegy mellé járó beszállókártya. Ezen egy utas neve és adatai szerepelnek, akivel a látogató gyakorlatilag együtt utazik és a végén megkeresheti a nevét a túlélők vagy az áldozatok között. Minket nagyon szórakoztatott, hogy míg San Diego egy olyan férfi jegyét kapta meg, aki a luxuslakosztályon utazott az anyjával, két szolgával és rengeteg csomaggal, volt saját sétálófedélzete és a hajó minden szolgáltatását igénybe vehette, addig én csak a harmadosztályra kaptam jegyet. Ráadásul a férjét két gyerekkel elhagyó asszony jegyét kaptam. Végig egymást cukkoltuk a különbségekkel, összehasonlítottuk, ki milyen menüt kapott, kinek milyen volt a szobája és így tovább. Ezen pedig remekül szórakoztunk és csupán az lombozott le egy kicsit, hogy míg San Diego embere túlélte a szolgáival együtt, addig az én emberemnek mindkét fia odaveszett. Ráadásul utánajártam kicsit a személyes történetüknek és csupa szomorú hírre bukkantam.
Ez tehát egy jó kiállítás, érdekes és kicsit talán morbid ezt mondani egy katasztrófáról, de szórakoztató is. A belépőjegy nem olcsó, de nyugodt szívvel tudom ajánlani.

Geoládák
Először egy regényben olvastam a geocaching-ről (Talán az Iránytű önmagamhoz című könyvben.) és már akkor nagyon tetszett az ötlet. El is határoztam, hogy valamikor kipróbálom, ám ehhez nem volt elég okos a telefonom. Aztán egy beszélgetés során szóba került és San Diego felvetette, próbáljuk ki. Ez télen volt, így ismét jegeltük a dolgot, ám hétvégén eszünkbe jutott, így belevágtunk.
A koncepció rendkívül egyszerű, mivel ez a játék ötvözi az ember rejtvénymegoldó késztetését a kincskeresés vágyával. Geoládát keresni ezért remek móka. Nem is igényel túl sok eszközt, csupán egy jobb minőségű okostelefont és internetelérést, no meg egy kis kreativitást.
Első körben regisztrálni kell a magyar geocaching szervezet honlapján. Aztán le kell tölteni a telefonos alkalmazást, ami jelöli a geoládák tartózkodási helyét és már mehet is a móka.
A játék a következőképpen zajlik: kiválasztasz egy geoládát, ami a közeledben van, elolvasod hozzá az információkat, megkeresed (ez a legjobb része a dolognak, mivel egy iránytű segítségével és figyelmes szemmel kell meglelni), kiemeled a rejtekhelyéről úgy, hogy ezt közben mások ne vegyék észre (forgalmas tereken igazi kihívás tud lenni), megnézed, mi van benne (Mindig van benne egy füzetke vagy egy darab papír, amire a megtalálók felírhatják nevüket a dátummal és esetleg egy rövid üzenettel, de a nagyobb ládákban akadnak tárgyak is. Ezek közül a megtaláló egyet elvihet, ha cserébe tesz bele valami.) A megtalálást online is jelezni kell a honlap segítségével és a ládát ugyan úgy vissza kell rejteni a búvóhelyére.
Szóval egyáltalán nem bonyolult, ám remek móka. Ládák nem csupán a fővárosban vannak elrejtve, hanem szerte az országban, sőt a világban, így kirándulás vagy nyaralás közben is fel lehet kutatni egyet-egyet. Mi eddig kettőt kerestünk és találtunk meg, de nagyon rákattantam, így biztosan rendszeres programunk lesz.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki szeretné megtapasztalni, milyen kincset keresni.

2017. augusztus 12., szombat

Csak a holttesteden át

John, a szociopata nem sorozatgyilkos - bár valamilyen értelemben most már mégis csak az... - története folytatódik.
A borító teljesen rendben van és a vastagsága 328 lapjával is a megszokottnak mondható. Ránézésre tehát a sorozat egy újabb remek darabja.
Fülszöveg:
"Miután John és Brooke magára maradt, városról városra stoppolva vadásznak Amerika közép-nyugati részén a még megmaradt utolsó Sorvadtakra. Csakhogy a Sorvadtak is vadásznak rájuk, ráadásul az FBI is a nyomukban van. Minden újabb várossal, minden újabb kamionos pihenővel, minden újabb autópályával egyre közelebb kerülnek egy olyan kegyetlen gyilkoshoz, akire John semmilyen jól bejáratott analitikus és előrejelző módszere nem alkalmazható. Közben Brooke meghasadt pszichéje az elméjén osztozó több százezer halott személyiségtől túlterhelve tántorog az összeomlás peremén. Hol birtokában van szellemi képességeinek, hol nem, és minden nap új nevek, gondolatok és emlékek törnek felszínre benne, mígnem felbukkan az a személyiség, akire John végképp nem számított: Senki utolsó áldozata, csapdába esve John egyetlen megmaradt barátjának testében."
A külcsínnel ellentétben, kicsit kakukktojás ez a kötet. Míg az előző részekben a démonvadászat játszotta a központi szerepet, addig itt csupán a hátterét adta a lélektani kérdéseknek. Igaz, John eddig is hajlamos volt a belső vívódásokra és az előző rész (Az ördög egyetlen barátja) felvillantotta, mennyire problematikus Brooke helyzete, ám eddig az író nem szentelt ennek egy teljes kötetet. Nem mondom, hogy ez rossz dolog, csupán más, mint amit az olvasó megszokott. Nézzük, hogy működött ez a másság.
Brooke személyiségzavara rettentően érdekes. A könyv elején olyan gyorsan és váratlanul vált személyiségeket, hogy nem csupán Johnt, de az olvasókat is feszültségben tartja. Aztán megjelenik a már régen várt személyiség és valószínűleg nem árulnék el nagy titkot, ha megnevezném. Ettől kezdve viszont Brooke testében csupán két domináns karakter váltogatja egymást, na meg néhol feltűnik Senki is borzolni a kedélyeket. Értettem, hogy ha a két lány helyzetét meg akarjuk ismerni, adnunk kell időt a kibontakozásukra, de kicsit csalódtam, hogy a további pár ezer személyiség csak említés szintjére került. Ráadásul átéreztem John helyzetét, mikor nem tudta eldönti, épp melyik hölggyel beszélgetett.
Apropó John, az ő karaktere is sokat változott. Persze még mindig megvannak benne az erőszakos hajlamok és el-eltöpreng azon, hogyan belezne ki valakit, de sokkal jámborabbnak és egy kissé szétesettnek találtam. Állandó készültségben Brooke mellett ez persze nem csoda, de sajnos mindez a logikai képességeinek rovására is ment. Na, és itt jön a kötet negatívuma.
Nem baj, hogy a hangsúly a karaktereken van. Nem baj, hogy ez a rész egy lélektani mély merülés a hasadt személyiségek világába. Nem baj, hogy John már nem olyan rideg és veszélyes, ám baj, hogy a szörnyvadászat lapos lett. Olyan lapos, mintha húsklopfolóval dolgozott volna rajta egy csapat dühkitöréses őrült.
Már alig maradtak Sorvadtak. Alig tudunk róluk valamit. Brooke állandó felvigyázása mellett Johnnak sincs ideje teljes erőbedobással vadászni rájuk. Ez a sok nehéz körülmény pedig egy érdekes hajszáért kiált. Egy igazi logikai fejtörőért, hogy a nyers intelligencia győzelmet arathasson és John ismét bebizonyítsa, ő a legvagányabb szociopata a környéken. Sajnos azonban mindez elmaradt.
Az olvasó előbb rájön, mivel áll szemben, mint a főhősök, sőt még arra is, kivel, így a minden bokorban farkast kiáltó John és az erőltetett gyanúsítgatása csupa-csupa feleslegesen lefutott körnek tűnik. Pedig ez a Sorvadt egy kifejezetten érdekes figura és kifejezetten csavaros megoldást érdemelt volna. Na, meg egy nagyobb finálét, mert a végső harc szintén agyon lett csapva.
A lélektani boncolgatás tehát ezúttal háttérbe szorította a fizikai boncolás lehetőségét, az akciót és izgalmakat, ám mégsem ez zavart igazán. John világa kegyetlen, sok rossz dolog történik vele, ám ez valahogy illik hozzá. Ez egy ilyen történet, ahol bárki meghalhat a közelében. Épp ezért a könyv lezárása, ha tetszik, epilógusa karakteridegenen romantikus lett. Vagy az író érezte úgy, kompenzálnia kell az eddigi erőszakhullámot, vagy John puhult el teljesen, de olyan lett mintha egy véres horrorfilm díszletébe betévedt volna egy helyes, bolyhos nyuszika és a vért falra kenő szörnyek csak nézték volna békésen míg kiugrál a képből. Valószínűleg ez engem minősít, de jobban örültem volna egy drámai befejezésnek.
Összességében nem mondom, hogy nem tetszett, de más volt, mint amit megszoktam. Ezért, bár ajánlom mindenkinek, aki az előző négy részt már olvasta, de azt javaslom, felejtsék el elvárásaikat, mert aki a kezdeti három könyv drámaiságát várja, csalódhat.

Kiegészítés:
Az utolsó rész, Már nincs vesztenivalód a polcomon pihen dedikáltatva. Az író elmondása szerint, olyan befejezést írt, amire az olvasók nem számítanak és úgy lezárta John kalandjait, hogy már nem lehet és nem érdemes folytatni. Nagyon kíváncsi vagyok rá, de lehet, hogy még picit várok vele, nehogy a nagy elvárások csapdájába essek. 
Egyébként, aki kíváncsi rá, milyen az az ember, akinek a fejéből kipattan egy szociopata tinédzser ötlete, elolvashatja beszámolómat a személyes találkozástól ITT.

2017. augusztus 8., kedd

Egy könyvmoly naplójából XVI.

Régen írtam ebbe a rovatba és régen voltam könyvtárban. Ennek ellenére olvasok könyvtári könyveket, ami bár ellentmondásnak tűnik, nem az. Lusta könyvmoly lett belőlem, vagyis másokat ugráltatok magam helyett, ha kölcsönözni szeretnék. Konkrétan anyukámat, így most ő a könyvdílerem.
Mentségemre szóljon, hogy ritkán vagyok otthon és az is többnyire hétvégére esik (nyáron hétvégén nincs nyitva a könyvtár), ő ellenben otthon van és épp rá is ér. Szóval havonta egyszer elküldetem vele az elolvasott könyveket és nyomok a kezébe egy listát, mit hozzon ki helyettük. Tökéletes rendszer, bár néha kicsit összezavarom szegény könyvtárosokat. Így esett meg legutóbb a következő eset:
- Ki kellene hoznod nekem egy Stephen King könyvet.
- Jó, de majd írd le, mi a címe - felelte anyukám.
- Rendben. Az.
- Mi?
- Az.
- Mi?
- Az a címe, hogy Az.
- Azért írd le!
Szóval elkészítettem a szokásos listámat, ami ezúttal mindössze két tételből állt. Anyukám pedig a könyvtáros kezébe nyomta, aki szintén csak ráncolta a homlokát a banálisan egyszerű címen, majd kutatni kezdett utána. Sajnos nem járt sikerrel. 
Aztán eltelt pár nap és már le is mondtam az olvasási élményről (az új mozifilm előtt akartam elolvasni), mikor megcsörrent a telefonom és anyum mesélni kezdte, hogy felhívta a városi könyvtár. Kiderült, hogy először rossz helyen keresték, de most már megvan és lehet érte menni.
Ezért imádom a kisvárosi könyvtárunkat és ezért nem cserélném le a fővárosi nagyra. Ilyen kedves figyelmességre csak kis közösségekben van példa. Igazán törődnek az olvasókkal és ez rettentően jólesik.

Dan Wells újra Budapesten
Tavaly októberben járt először Magyarországon Dan Wells, aki többek között a Nem vagyok sorozatgyilkos szerzője. (Látogatásáról írtam beszámolót, ITT olvasható.) Akkor olyannyira jól érezte magát és olyan jóllakott a magyar fogásoknak hála, hogy szívesen vállalkozott egy újabb útra. A dolognak apropója is akadt, most jelent meg a sorozat hatodik és egyben befejező kötete (Már nincs vesztenivalód)  és egy önálló regénye is (Szellemváros). 
Mikor tudomást szereztem róla, rögtön felírtam a naptáramba. Tavaly lemaradtam a beszélgetésről és csupán a dedikáláson tudtam részt venni és ezen most változtatni akartam. Szóval megrendeltem az új könyvet és személyes átvételt kértem a beszélgetésre, ami ma délután volt a Rácskertben. Élménybeszámoló következik:
zsákmány
A szociopata nem sorozatgyilkos történetében épp az ötödik kötetnél tartok (Csak a holttesteden át), vagyis még picikét le vagyok maradva az új részhez képest, ám ez nem tartott vissza. Munkából rohantam a helyszínre.
Fumax Kiadó jelezte, hogy sokan leszünk és érdemes előbb érkezni, mégis meglepett cseppet az a kígyózó sor, ami a könyvátvételi standnál fogadott. Szerencsére gyorsan haladt, így kezdésre megvolt az új könyvem egy kis reklámmal és két ajándék könyvjelzővel egyetemben és épp tudtam kérni egy limonádét, mikor elkezdődött a program.
Sietve helyet is foglaltam, átvágva egy kisebb tömegen, egy meglehetősen tökéletes sarokban. Mindössze pár méterre az írótól követhettem nyomon a beszélgetést. 
Dan jókedvvel válaszolt az összes kérdésre remek humorról téve tanúbizonyságot, amelybe az őt elkísérő lányát is bevonta időnként, Holló-Vaskó Péter pedig rendületlenül fordította. Nagyjából másfél órán át tartott a szeánsz és sok érdekes dolgot megtudtam. Most ezekből válogatok néhányat:

- Az írónak 6 gyereke van és egy anyósa Denverben, aki nem rajong a veje könyvtémái iránt, sőt aggódik a lánya és az unokái biztonsága miatt. Pedig Dan nem sorozatgyilkos...
- Cseppet a szomszédai is aggódnak, mivel olvasták a könyveit. Pedig tényleg nem sorozatgyilkos...
- Pizsamában szokott dolgozni.
- Jelenleg három történetet ír. Ezek közül a legérdekesebb egy fantasy valóságshow, ám ennek kiadása még kérdéses.
- Nagypapája Alzheimer-kórban szenvedett és ez szolgált háttérül Senki karakterének kidolgozásában.
- Van kedvenc sorozatgyilkosa, de nem, nem sorozatgyilkos...
- Tudott említeni magyar sorozatgyilkost, Kiss Bélát a cinkotai rémet.
- Nagyon megszerette az Erős Pistát, még a desszertre is boldogan tesz belőle. Illetve úgy általánosságban szereti a magyar konyhát.
- Beszél spanyolul, egy ideig élt Mexikóban és Berlinben is.
- Ha elakad az írásban kikéri a gyerekei véleményét, de sosem fogadja meg a javaslataikat.
- Irodalomból és szerkesztői ismeretekből diplomázott.
- Nem sorozatgyilkos...

Számomra ezek a plusz információk maradtak meg a regényekről folytatott csevej mellett.
Aztán véget ért a beszélgetés és kezdődött a dedikálás. Itt pedig meg kell említeni két picurka negatívumot.
dedikált könyvem
1. Magyar ember nem tud sorban állni. Valószínűleg degradálja a tény, hogy más emberek mögött felsorakozzon. Ebből következik, hogy a tömeg gyakorlatilag lerohanta az író asztalát, hiába alakult egy kecses kis sor is. Szóval ott tolongott a többség egy kupacon, én meg beállva a kialakult sorba - a beszélgetés alatt pár méterre voltam az írótól, mégis távolabb sétáltam, mert ott volt a sor - meglepetten figyeltem ezt a sietséget. Mármint, ha valaki rászánja az idejét, hogy eljöjjön egy ilyen eseményre, akkor mégis hová rohan? Az író nem fog elszaladni, amíg van rajongója. Illetve, ha mindenki sorban állt volna a formátlan kupac helyett, nem tűnt volna ilyen soknak a várakozás, mert a sor halad, a kupac ellenben egy helyben toporog.
2. Az sem igazán fér a fejembe, miért kell Dan Wells egész eddigi életművét dedikáltatni egyetlen alkalommal. Főleg, hogy ő nem az a típus, aki személyes üzenetekkel, dátummal, egyébbel megtoldaná az aláírást. Miért jó, ha van hat könyved egy alkalommal dedikáltatva, ráadásul ugyanúgy? Szerintem az élmény a lényeg, hogy az ember ott volt, látta, beszélt vele és ennek nyoma maradt egyik könyvében. Ezért, bár megvan a teljes sorozat és az ötödik rész végig a táskámban csücsült, hiszen most épp ezt olvasom, csak az utolsó kötetet dedikáltattam. Egy alkalommal egy könyv nekem bőven elég. Plusz sokkal nagyobb érték számomra, hogy van tőle két könyvem két alkalommal összefirkáltatva.
No, de ennyit a bosszúságokról, mert igazából nem lehetett haragudni. Türelmes ember vagyok, úgyhogy kivártam azt az egy és negyed órát, míg sorra kerültem. Közben meggyőződtem róla, hogy az udvariasság még nem halt ki, mert az előttem álló srác előre engedett. Nála egy egész könyvtorony volt, nálam csak egy kötet, így felajánlotta, hogy helyet cserél velem.
Az író is díjazta a kitartást, mivel három emberrel előttem előkapott egy kis meglepetést a táskájából. A legkitartóbbaknak a sor végén lehetősége nyílt választani egy filmes (Igen, a regényből készült film, de nem, még nem láttam.) képeslapot, amelyet szintén dedikált. Választottam is magamnak egy szépet nagy lelkesen áradozva, mennyire imádom a képeslapokat.

Ilyen volt tehát ismét találkozni egy nem sorozatgyilkossal. 
Az ötödik könyvet hamarosan befejezem és utána nekiugrom új szerzeményemnek. Addig is, aki még el szeretné csípni az urat, holnap este még megteheti a Líra Fókusz Könyváruházban. Itt már beszélgetés nem lesz, csak dedikálás, de biztosan válaszol, ha kérdése volna, mert igazán kedves ember. Ha viszont valaki erről is lemaradna, ne csüggedjen, mert van egy olyan érzésem, hogy néhány adag Erős Pistáért fog még hozzánk látogatni.

2017. augusztus 7., hétfő

Az Osheimi Kerék

Ezzel a kötettel véget ért A vörös királynő háborúja és egy újabb szívemnek kedves karaktertől kellett búcsút vennem.
A borító és a kötet vastagsága (452 oldal) is passzol az előzményekhez.
Fülszöveg:
"A ​Pokol minden borzalma áll Snorri ver Snagason és családja megmentése közé. Már ha egyáltalán fel lehet támasztani a halottakat.
Jalan Kendethnek viszont csak az számít, hogy megússza élve, persze Loki kulcsával együtt, amely nemcsak minden ajtót és minden zárat nyit, hanem könnyen lehet, hogy egyben sorsának is kulcsa az élők világában.
Jal szeretne végre visszatérni a henye és kicsapongó élete lényegét jelentő örömökhöz, a nőkhöz, a borhoz, és a szerencsejátékhoz. A végzetnek azonban más, nagyobb szabású tervei vannak vele…
Az Osheimi Kerék közben egyre gyorsabban forog, és ha nem állítják meg, hamarosan szétrepeszti a világot. Ha minden elvész, és nincs hová menekülni, még a leggyávább embernek sem marad vesztenivalója.
Jal és Snorri farkasszemet néz a Holt Király hullaseregével, és menekül a Kék Hölgy számtalan tükre elől. A végén azonban, akár gyorsan, akár lassan forog, az Osheimi Kerék az úr, hacsak nem sikerül megérteniük, mi a kerék valódi természete, és mi célt szolgál."
Az első kötetből (Bolondok hercege) megismert főhősök kalandjai folytatódnak, sőt utuk végére is érnek. Elkezdeni ezt a könyvet ezért olyan volt, mint visszatérni egy jól bevált és kedves helyre. Jó volt ismét Jalan szemén át látni a világot és úgy általánosságban újra kalandozni egyet a Széthullott Birodalomban. Az is nagyon tetszett, hogy Jorg (Tövisek hercege) is felütötte a fejét és több említésben is összefutottak a két trilógia szálai, mégis egyenrangú és független maradt a történet.
Mivel záró kötetről van szó, a konfliktusok, amelyek főleg a második részben (A Hazug kulcsa) bontakoztak ki, elkezdtek kicsúcsosodni. Ez pedig egy ideig tökéletesen alakult.
Mark Lawrence szereti késleltetni az információkat, ezzel is feszültséget keltve. A különböző időpontokban történt eseményeket is előszeretettel mixeli össze, ami a kötet elején jól működött. Jalan ismét megkapta a porondmester szerepét, de végig ott motoszkált a háttérben, hogy mi lehet Snorrival, mi történhetett a Pokolban.
Aztán a jelen eseményei annyira felgyorsultak Jal családi és zombis problémáival, hogy a múlt kicsit feledésbe merült átadva helyét a jelen rémeinek. A könyv közepe ezért egy igazán izgalmas és kifejezetten szórakoztató csatában megadta a kötet csúcspontját. Én legalábbis itt éreztem úgy, hogy nem bírom letenni és mikor valaki megzavart olvasás közben, csak rávágtam, hogy hagyjon, mert épp holtakkal küzdök és nem érek rá másra figyelni.
Majd véget ért a harc és a kis csapat elindult a finálé felé. Vikinges lendületem kitartott, ám itt vesztette el a könyv számomra azt a ragyogást, ami eddig páncélként vonta be.
Fájdalom leírni, de csalódtam. Mark Lawrence tudott volna ennél sokkal, de sokkal jobb befejezést írni. A karakterei zseniálisak, igazi egyéniségek, akiket nem lehet nem kedvelni. A felépített világ részletes, alapos, a mágia finoman behatárolt és minden olyan szépen és aprólékosan le volt vezetve. Jal folyamatosan oldotta meg a problémáit, mindenkivel lerendezte a konfliktusait, de aztán jött a kötet vége és úgy kilapult a történet, mintha viking bárddal csapták volna agyon.
Feszültség szempontjából jó egy kicsit a homályban tapogatózni. Jó ha az olvasó nem ért mindent, mikor a főhős sem ért mindent, ám nem jó, mikor csupa utalások sötétségében botladozik. Hiába olvastam át egy-egy oldalt kétszer is, egyszerűen nem tudtam összerakni, pontosan mi a fene történik. Ettől oda lett a fezsültség és a nagy finálé is elvesztette élét. Ráadásul bohókás főhős ide vagy oda, ez mégis csak az a világ, ahol zombik garázdálkodnak, miközben Jorg, ő vérszomjassága küzd a császári trónért, így elkélt volna még némi dráma a lezáráshoz. Cseppet idillikusra sikerült az epilógus.
Összességében ezért, bár nagyon tetszett ez a történet és remek részek voltak benne, a lezárással nem vagyok elégedett. Egy ilyen sorozat megérdemelt volna egy katartikus élményt a végére, ám ez sajnos elmaradt.
Ettől függetlenül bátran ajánlom mindenkinek, aki az előzmény köteteket már olvasta. Jal és Snorri most sem okoznak csalódást.

Kedvcsináló idézet:
"A Széthullott Birodalomban sose volt nagy igény rabszolgákra. Nekünk ott vannak a parasztok. Végeredményben egykutya, csak a paraszt azt hiszi magáról, hogy szabad, ezért nem szökik el."

2017. augusztus 1., kedd

Mozgóképek LIX.

Folytatódik a sorminta, mivel júliusban is 5 mozifilmet láttam és ebből kettőt moziban. Úgy tűnik, hogy a havi öt film az ideális számomra, főleg, hogy a nyár új filmeket tekintve nem hozza a kiválóságok áradatát, plusz jobban rá vagyok pörögve a Trónok harca új részeire, mint a moziműsorra.
No, de lássuk azt az öt filmet:

Fegyvertelen katona
"A Hacksaw Ridge Desmond Doss [Andrew Garfield] szinte hihetetlen története, aki a második világháború egyik legvéresebb csatájában Okinawa szigetén 75 bajtársa életét mentette meg úgy, hogy ő maga nem viselt fegyvert. Vallási meggyőződése volt, hogy noha hazája igazságos háborút vív, neki magának nem szabad ölnie. Szanitécként több alkalommal is egymaga hozta ki sebesült bajtársait az ellenséges vonalak mögül vagy a tűz alatt tartott senkiföldjéről, miközben ő maga is súlyos sérüléseket szenvedett. Doss volt az első olyan katona, aki lelkiismereti okokból megtagadta a fegyveres szolgálatot, és megkapta a Kongresszusi Becsület Érdemrendet, Amerika legmagasabb katonai kitüntetését."
A legutóbbi Oscar gálán indult a legjobb filmnek járó szoborért és unokatestvérem (aki egyébként tank, repülő és úgy összességében háború fanatikus tinédzser) vehemensen ajánlotta. A valós alaptörténet is érdekesnek ígérkezett, így bizakodva álltam neki a filmnek, ami most már tudom, förtelmes.
Ez a film egy vicc. Hiteltelen giccsparádé Mel Gibson kedvenc fordulataival vagyis rengeteg művérrel és agresszív vallási töltettel. Mindezt pedig olyan amerikai stílusban, aminél csak az amerikai zászló amerikaibb. Rögtön ki is fejtem, miért, mert még mindig nem hevertem ki ezt a vackot.
A főhős Forrest Gump és megkapjuk a szokványos háttértörténetet problémás családdal, nagy szerelemmel, meg a többi sallanggal. Aztán jön a bevonulás, aminél elindul a viccparádé. Vince Vaugh játssza a kiképző tisztet, aki cseppet sem megfelelő a szerepre. Még egy csapat kiskacsát sem tudna megfélemlíteni a kiabálásával, nem hogy tesztoszterontól túltengő, hősképzetes férfiakat. Majd jön a csavar, főhős nem fog fegyvert és a büszke Amerika ezzel nem tud mit kezdeni. Egyszerűen a nagy állam, a szuperhatalom nem tud leszerelni egy olyan katonát, aki gyenge láncszem a gépezetben és itt indul el a sok-sok kérdőjel hada. Ezek pedig csak szaporodnak, amint a kiskacsa alakulat elindul a bevetésre. Ekkor jön Mel Gibson fixa ideálja, vagyis hogy minél véresebb, minél undorítóbb, minél több bél és végtag fröcsög szerteszét, annál valóságosabb az akció. Nos, nem. Első öt perceben a néző elszörnyed és megállapítja. amit már tud: háború rossz, emberek meghalnak benne. Utána azonban már sztoikusan szemléli az egészet és nem érti, miért kell még több fröcsögő belsőséget lassítva végigszemlélnie, mikor felfogta az üzenetet. Aztán jön a főhős, hogy mindezt megtoldja egy adag vallási rakétával, mert Mel Gibson lenni vallásos, így vala minden filmje isteni kinyilatkoztatás. Aztán vége. No, igen, a film semmit sem mond a háborúról, a konkrét csatáról, amit vívnak (csak annyit hogy amerikaiak lenni hősök, japánok lenni hülyék lásd kötéllétra) vagy bármilyen hadmozdulatról, mert a néző végig a belsőségeket figyeli, amiben a katonák másznak drámaian kiabálva. Ez tehát nem háborús film, hanem harmadrangú akció(-vígjáték) film, mert egyetlen képkockáját sem hittem el, annyira távol áll a valóságtól. Csupán egy újabb amerikai dráma-giccs parádé a sokból.
Senkinek sem ajánlom! Aki jó háborús filmet akar nézni, talál ennél ezerszer jobbat nem is egyet. Akinek pedig fontos a hitelesség, olvassa tovább ezt a bejegyzést és ajánlok neki egy mesterművet.

Pókember - Hazatérés
"Kamaszodni eleve nem könnyű, és Peter nem arról híres, hogy feltalálja magát. Nagyon vicces srác, mégsem tartozik a nagymenők közé. Nappal. Éjszaka azonban övé a nagyváros, és nemcsak utcaszinten. Különleges szerkóban lendül felhőkarcolóról felhőkarcolóra, nem lehet meglépni előle és nem könnyű legyőzni. Eddig legalábbis senkinek sem sikerült.De a Pókember most egészen új ellenségekkel találkozik, és úgy tűnik, még a szokásos humora is kevés lehet hozzá, hogy életben maradjon. Az új bajban új szövetségesek után kell néznie."
Pókember a kedvenc szuperhősöm. Gyerekkorom nagy kedvence, mert farsangkor míg minden kislány az óvodában tündér vagy hercegnő akart lenni, addig én: Pókember! Szóval megnéztem a korábbi mozifilmeket is. A legelső még tetszett is, bár nem adta vissza az igazi pókos hangulatot. A folytatások már elszomorítottak, míg az újabb próbálkozás Garfield úrral a főszerepben érezhetően próbálkozott, de nem volt az igazi. Egyik filmben sem kaptam meg azt a srácot, akiért óvodában oda és vissza voltam, egészen mostanáig.
Ez a film remek! Friss, üde, vicces és izgalmas, ahogy kell. Tom Holland tökéletes választás volt a szerepre. Megkaptam tőle, azt a vagány, szabadszájú, de mégis kedves figurát, akit vártam és végre az agya is úgy vágott, ahogy kell. Applequeen barátommal és a teljes moziteremmel végigkacagtuk a filmet és mikor a stáblistát is végigültük, ami Marvel filmnél kötelező, hiába kívánkozik már ki az emberből az rengeteg üdítő, amit időközben elszürcsölt, egy kicsit újra gyereknek éreztem magam.
A készítők minden apróságra figyeltek és érezhetően szerették az alapanyagot és pont annyira modernizálták, amennyire szükséges, egy pókpetéit sem tovább.
Imádtam ezt a filmet, így csak ajánlani tudom. Pókember rajongóinak kötelező, a képregényfilmek kedvelőinek pedig erősen javallott.

Az út
"Hosszú évekkel ezelőtt Amerikát rejtélyes katasztrófa sújtotta. Megszűnt az energiaellátás, majd éhínség tört ki, azután a túlélők egymásnak estek. Ebben az apokaliptikus világban az erőszak az úr, bandák vették át a hatalmat. Egy apa a fiával együtt útra kel az óceán felé, miközben megpróbálják túlélni mindezt. Minden vagyonuk elfér egy rozoga bevásárlókosárban. Útjuk során nap mint nap meg kell küzdeniük a betevő falatért, fel kell venniük a harcot a természet erőivel. Egyetlen támaszuk az összetartozás érzése: az emlékek és a szeretet."
Rengeteg jót halottam erről a filmről és persze az alapjául szolgáló könyvről is. Egy ideje ezért meg akartam nézni és nem mondom, hogy baj, hogy ennyit vártam rá.
Ez a film tényleg nyomasztó és Viggo Mortensen tényleg jó drámai szerepekben. Az alapötlet remek, a kivitelezés is rendben van. Pont annyira sötét és brutális, hogy a néző érezze a dolgok súlyát. Az információ azonban kevés. Értem, hogy egy plusz hatás, ha az ember nem ismeri az okokat, de még némi háttértudás elkélt volna, mondjuk arról, hogyan nőtt fel a gyerek. Apropó a gyerek eléggé bosszantó tud lenni, de burokban élt, nem lehet felróni neki, plusz az anyja sem volt százas. Kezdetben ezért azt kaptam a filmtől, amit vártam, de aztán jött a vége és elrontotta az élményt. Cseppet sem tetszett a befejezés, nem illett a történethez, nem illett ehhez a kegyetlen világhoz, egyszerűen elvette a dolgok súlyát.
Összességében rám nem gyakorolt nagy hatást. Egyszer meg lehet nézni, de semmi eget rengető. Azoknak ajánlom, akik bírják a nyomasztó filmeket és a világvége hangulatot.

Farkastotem
"1967. Csen-zent a fiatal Pekingi egyetemistát - több ezer társával együtt - Belső-Mongóliába küldik, hogy írni és olvasni tanítsa a pásztorok egy nomád törzsét. Ám az új környezetben ő az, akinek tanulnia kell, mert a végtelen sztyeppén, ahol az ember a természet erőinek van kiszolgáltatva, új értelmet nyer a közösség, a szabadság és a felelősség fogalma; de leginkább a tiszteleté, amely a természet erői mellett a sztyeppék csúcsragadozóját a farkast illeti meg. A nomádok, és az általuk szent teremtményeknek tartott farkasok között egy különös, összetett, misztikus kötődés alakult ki, amely a ragadozók vadságából, ravaszságából és szépségéből ered. Csen-zen a pásztorok intelmei ellenére, és tudtuk nélkül, magához vesz egy fiatal farkaskölyköt, hogy a farkasok életét, viselkedésüket tanulmányozza, mit sem sejtve arról, hogy tettével nem csak a bölcsek tanácsának, hanem a természetnek a haragját is kihívja maga ellen."
Több okból érdekelt ez a film: farkasok vannak benne, el akarok menni Mongóliába és Kína 20. századi történelme megdöbbentő és érdekes. Az ismertető alapján ígéretesnek tűnt, ezért nagy a csalódásom.
A legnagyobb problémám a filmmel a karakterek szerethetetlensége volt. Az öregen kívül egyetlen emberszereplőt sem tudtam megkedvelni vagy megérteni. Mindegyik ostoba, önző és/vagy gonosz volt a szememben, sajnos a főhőssel az élen. Ehhez jött a tény, hogy Kína nem figyel a természetre, a '70-es években pedig nem figyelt semmire, csak a nagy tervre.  A film így tökéletesen bemutatja, milyen hatalmas károkat képes okozni az emberi ostobaság. Ráadásnak pedig a film végét bár feloldozásnak szánták, nem lett az. Nem éreztem a megváltást, a további lehetőségeket, pusztán a csalódást, szomorúságot és dühöt. Attól tartok mindez közel áll a valósághoz, ám filmélmény szempontjából nem megfelelő a tálalás. Valami számomra nagyon hiányzott a történetből, mondjuk egyetlen értelmes ember.
Nem igazán tudom, kinek ajánlhatnám, talán Kína viselt dolgai iránt érdeklődőeknek. Farkasrajongók mindenesetre jobb, ha elkerülik, mert csak sírni fognak tőle.

Dunkirk
"A II. világháború egyik legtragikusabb emléke lehetne, ám egy különleges mentőakció története lett belőle. 1940 májusának végén a diadalmasan előretörő német hadsereg bevonult Belgiumba, és a franciaországi Dunkerque közelében a tengerhez szorította a brit és francia katonákat. A legfeljebb 5 kilométeres szakaszon a szövetségesek több mint 300 000 embere szorult össze, és nem volt merre menekülniük.
Az angol flottának különleges és váratlan akcióval, hatalmas veszteségek árán mégis sikerült véghezvinni a mentőakciót - és sikerrel juttatta ki a frontvonalból a szabad világ utolsó hadseregét.
Film a menekülésről, a káoszról, a háborúról és a túlélésről..."
San Diego választotta ezt a filmet és milyen jól tettük, hogy moziban néztük meg, mert ez bizony széles vászonra kívánkozik.
A látvány - főleg a légi jeleneteknél - elképesztő, a zene pazar - Hans Zimmertől nem is várhatunk mást - a hitelesség csillagos ötös és úgy összességében minden a helyén van. Egyedül a több szál időbeli összefüggései okozhatnak némi fejtörést, ám ez cseppet sem zavaró.
Kérem szépen, ilyen egy hiteles és jó háborús film. Megvan a kerettörténet, vagyis tudjuk miért vannak ott a katonák és mi a céljuk. Megvan a dráma, bár nem fröcsögnek szerteszét belsőségek, csak néhány hulla lebeg diszkréten a vízen és a szereplők nevét sem tudjuk, mégis körmöt rágva izgulunk értük. Megvan az emberi tényező, mert akad itt ellentét bajtársak között és kedves önfeláldozás is. No, és megvan a valóság legnagyobb tényezője, a vakszerencse.
Ez a film tehát szinte tökéletes. Történelmileg pontos és hiteles - eredeti repülők, eredeti hajók és túlélők visszaemlékezési adják az alapját - filmes szempontból pedig látványos és hatásos. Végig izgalomban tartott és a szereplőknek hála, teljesen beszippantott. Nincs benne hatásvadász jelenet, mert a lezárás bőven belefér a feloldozás kategóriába.
Aki jó háborús filmre vágyik, mindenképpen nézze meg. Nekem nagyon tetszett. Aki viszont egy újabb főhősközpontú, melodramatikus alkotást szeretne, keresse máshol, mert itt a valósághűség az elsődleges szempont és nem a nagy monológ.

Értékelés:
Pókember - Hazatérés                     ->   10
Dunkirk                                           ->   10
Az út                                               ->    7
Farkastotem                                    ->    5
Fegyvertelen katona                       ->    2

2017. július 22., szombat

Rózsaszín pöttyök XVIII.

Az elmúlt néhány hétben akadt bőven rózsaszín pillanat. Ezekért a pillanatokért a barátaimnak tartozom hálával, így most úgy érzem, ismét világgá kell kürtölnöm, hogy nekem vannak a legaranyosabb barátaim. Egyszerűen el vagyok kényeztetve.

Skót meglepetés
Korábban már beszámoltam róla, hogy Pucca barátom dezertált Skót földre. Pár hete azonban hazatért és jó barátként felajánlottam neki a vendégágyamat, amit a repülőjáratokhoz igazodva igénybe is vett.
Volt bőven mit elmesélnünk egymásnak és ezt meg is tettük bodzaszörp és pizza mellett. Sőt, még Poly is csatlakozott hozzánk, hogy igazán csajos csacsogós estét csaphassunk. Szóval kifaggattuk, milyen skótok között élni - a hűvös időjárás és érthetetlen skót akcentus nem csupán legenda -, megvitattuk a magánéletünket és minden más fontos dolgot. Közben még néhány aprósággal is meglepett minket. (Lásd a mellékelt képen.)
Kaptam hát angol kekszet és igazi angol teát (Rettentően finom!) és egy Harry Potter pólóval is gazdagabb lettem.
Gideon az önkontroll
rózsaszín egérrel koronázott királya
Utóbbi különlegessége, hogy Pucca nem szereti J. K. Rowling világát, ám nagyon jól tudja, hogy én ellenben igen, ezért pont az első regény 20. születésnapján sikerült meglepnie vele. Na, ilyen egy jó barát! Tiszteletben tartja és támogatja amit szeretsz még akkor is, ha nem feltétlenül ért egyet vele.
Ráadásnak pedig még Gideon is kapott valamit, egy rózsaszín macskamentás játékegeret. Pucca az elkényeztetett úri macskájuknak vette, ám mivel kettő volt a csomagban, az egyiket nekem adta. Kíváncsi is lettem, hogyan reagál majd Gideon a "könnyű drogra", de csalódnom kellett. Szokták mondani, hogy a macska pont olyan, mint a gazdája, nos van benne igazság, mert az én cicámat pont annyira hidegen hagyják a tudatmódosító szerek, mint antialkoholista gazdáját. Bár az is lehet, hogy vérbeli ragadozóként nem látta értelmét szétcincálni valamit, amiben nincsenek belsőségek...

Évforduló
Gloxinia
A dátumok fontosak, néha azonban problémás meghatározni, mi, mikor történt. Egy jó ideig például nem tudtam, mit feleljek a "És mióta vagytok együtt?" kérdésre. Mármint, a kérdező mégis mire kíváncsi, Mióta randizunk? Mikor csókolóztunk először? Mikor bújtunk ágyba? Mikor mutatott be a barátainak és/vagy a szüleinek? Olyan sok a dátum, én meg a naptáram nélkül (ami gyakorlatilag az agyam papíron) hadilábon állok a napokkal.
Szóval úgy döntöttem, kell egy dátum, hogy mindenki boldog legyen és hogy tudjunk ünnepelni (mindig kell egy jó alkalom az ünneplésre) így megbeszéltük San Diegoval, hogy azt számoljuk, mióta ismerjük egymást. Amúgy is kicsit nehéz lenne meghatározni, mikor lett a kapcsolatunkból szerelem. Ezért múlt hónapban volt az évfordulónk. Ennek alkalmából megleptük egymást.
Korábban már írtam, miért kapok ritkán virágot és ez még mindig aktuális. Így történt, hogy miután én megleptem egy felszólítással, hogy csomagoljon, mert megyünk Hollókőre, elszaladt a boltba kenyeret venni. Na, ebből lett a mellékelt képen is látható virág. San Diego a praktikussági elveket követte, vagyis ha elutazunk, akkor nincs értelme a csokornak, mert csak elhervad, mire hazaérünk. Úgyhogy választott egy cserepes virágot, ami kitart és én ezt a gondolkodásmódot nagyon szeretem. 
Hollókőn pedig, mikor egy kézműves boltban olvadoztam a fülbevalók előtt, egyszerűen közölte, válasszak egyet. Így gazdagodott a fülbevaló készletem ezzel a szépséggel:


Meglepetés Krétáról
A barátaim is szoktak csavarogni és időnként gondolnak közben rám is.
Applequeen barátom például Krétán töltött egy hetet. Nyaralás és családlátogatás céljából. A fiúja ugyanis félig görög és úgy döntött, ideje bemutatni szíve hölgyét a tágabb családnak.
Cseppet irigykedtem, mert mióta hőség van a fővárosban és a szobám hőmérséklete egyre csak kúszik fölfelé, tengerpartra vágyom. Szóval külön öröm volt kapni valamit a tenger mellől.
Ahogy a képen is látszik, meg lettem lepve egy hűtőmágnessel, egy olívás szappannal, ami krétai nevezetesség és egy pólóval. Mintha a barátaim összebeszéltek volna, hogy pólókra van szükségem...

Női munkatársak
Nőkkel együtt dolgozni nem könnyű. A lányok ugyanis jóval érzelmesebbek, mint a fiúk, így nehezen tudják külön skatulyákba rakni a dolgokat. Ez persze általánosítás, mégis igaz, hogy azzal a munkatárssal, akit kedvelnek, akivel munkahelyen kívül is szívesen elmennek valahová, sokkal kedvesebbek, mint azzal, akit ki nem állhatnak. Ugyanakkor, ha konfliktus támad, legyen az akár személyes is, kivetítik a teljes munkakapcsolatra.
Ezért van az, hogy lányokkal dolgozom együtt, akiket szeretek, de néha annyira csajosak, hogy csak a szememet forgatom. Hiába vagyok én is nő, vannak nekem is érthetetlen hangulatingadozásaim, sértődékeny időszakaim, a csajos hisztit nehezen viselem. Időnként tehát az agyamra mennek a műbalhékkal, de aztán mindig történik valami, ami miatt mégsem cserélném le őket. Ilyen az élet, ha az ember lánya dívákkal dolgozik...
Azért akad bőven előnye is a dolognak, például a ruhák megosztása. Nagy szerencsémre Nel mérete egyezik az enyémmel, így mikor például rendezvényre ruha kellett és nem volt kedvem elmenni velük vásárolni, Nel próbált ruhát helyettem is. A holmikon pedig testvériesen meg szoktunk osztozni beleértve a csokit, üdítőt, kozmetikumokat és persze a ruhatárat is. Például Tigris bababulijára készülve a következő jelenet zajlott le:
Madonna próbálgatta, mit vegyen fel. Nel hozott neki néhány felsőt a színkódnak megfelelően. Aztán egyszer csak Madonna felé fordult és kijelentette:
- Rajtad mi van? Add csak ide! Az jobban tetszik.
Nel pedig zokszó nélkül bújt ki a felsőjéből.
Néha a dolgaik rám is hatással vannak, például amikor szabad kezet adok Madonnának a frizurámat illetően, mikor elgondolkodom egy-egy kritikus megjegyzésükön a ruhatárat illetően (aztán persze vállrándítással tovább hordom a cuki pingvines pulcsimat is...) vagy mikor találok az asztalukon egy körömlakkot, ami megtetszik. Így történt, hogy találtam egy üveg rózsaszín körömlakkot, ami passzolt az aktuális körömszínemhez, hát gyorsan kipöttyöztem vele, aztán büszkén mutogattam nekik.
Minden hiszti ellenére tényleg szeretek velük dolgozni.

Hátizsák
Még egy vidám és lányos dolog történt velem mostanában, hazajött Ribizly barátom.
Ez azért nagy dolog, mert Kínában él és csak évente egyszer vagy esetleg kétszer szokott hazalátogatni. Illetve azért is, mert vele hazajött az új hátizsákom is.
Mikor legutóbb találkoztunk, aminek már nagyjából fél éve, rögtön kiszúrtam, milyen remek hátizsákja van. Meg is dicsértem, majd tüzetesen szemügyre véve megállapítottam, hogy nem csak csinos, de praktikus is. Ribizly ezért felajánlotta, hogy hoz nekem. Kicsit ugyan vacilláltam, hiszen tudtam, ez minimum fél év múlva lesz, de végül győzött a szerelem (igen, belezúgtam ebbe a táskába) és bevállaltam a várakozást. Múlt héten pedig végre megkaptam.
Azóta tart csak igazán a szerelem és fog még sokáig, mert azon dolgaimat, amelyekbe ennyire belehabarodtam, nem szoktam megunni. Sőt, addig használom, míg szét nem esnek. Mivel valódi bőrből van, nagyon remélem, hogy ez nem mostanában lesz.

2017. július 21., péntek

Az utolsó szerelmes levél

Szeretem Jojo Moyes stílusát. Több könyvét olvastam már, volt ami nagyon tetszett (Akit elhagytál) és volt ami kevésbé (Tengernyi szerelem), ezt a könyvet pedig már régóta szerettem volna megkaparintani. Mivel oda és vissza vagyok a kézzel írt levelekért, úgy gondoltam, nekem való lesz. Sajnos csalódnom kellett.
Az új borító teljesen rendben van, ám nekem a régi, borítékos sokkal jobban tetszik. 544 lapjával nem vékony könyvecske.
Fülszöveg:
"Ellie ​századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. A szerkesztőség archívumában – megírható téma után kutatva – véletlenül rábukkan egy levélre, melyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibogozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából.
Az eseménydús, váratlan fordulatokban bővelkedő regényben a múlt és a jelen romantikus, megható, szenvedélyes – olykor erotikus – képei váltakoznak. Jennifer a múltban próbálja megtalálni elveszett szerelmét, az időközben újabb szerelmes levelekre bukkanó Ellie pedig a jelenben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon egymásra találtak-e végül?"
Először is le kell szögeznem, hogy ez a regény annyira erotikus, mint egy bögre kávé. Oké, hogy reggelente kéjesen nézek rá a csipáim mögül, de cseppet sem fogok zavarba jönni tőle. Az esetleges megbotránkoztató szókimondástól - mégis csak házasságtörés áll a főszerepben - pedig fényévekre távol van. A könyv ugyanis maga is egy szerelmes levél annak minden giccses és kissé közhelyes velejárójával.
Azt is muszáj megjegyeznem, hogy nem vagyok romantikus alkat. Nem ájulok el egy-egy kedveskedő megjegyzéstől és elég határozott véleményem van a megcsalást illetően. Mindebből következik, hogy az én nézőpontom valószínűleg nem egyezik meg a célközönség véleményével.
Nos, ennyi bevezető elég is lesz, lássuk azt a regényt.
Moyes ismét két idősíkot használt, a jelent és az 1960-as éveket, utóbbi azonban jóval több szerepet és hangsúlyt kapott. Ezúttal is tetszett, ahogy a korokhoz nyúlt, ahogy megpróbálta visszaadni a '60-as évek hangulatát és társadalmi berendezkedését. A két korszak szembeállítását pedig külön öröm volt olvasni. Itt is fokozatosan adagolta az információkat és pont ott váltott szálat, ahol a feszültségkeltés megkívánta. Csakhogy ebből a feszültségből nem lett semmi, mert a cselekmény rettentően kiszámítható. Olvasás közben egyetlen picike meglepetés sem ért, mert mindig jó pár lépéssel a szereplők előtt jártam. Túl sok volt a romantikus papírséma.
A kiszámíthatóság azonban egy dolog, ha az ember megkedveli a szereplőket, cseppet sem zavaró, én azonban nem tudtam megszeretni őket. Rideg távolságtartással kezeltem mindkét románcot, mert romantikus levelek ide vagy oda, én egyiket sem éreztem nagy szerelemnek. Ráadásul amennyire fel volt magasztalva Boot levele, annyira nagy csalódás volt újra és újra végigolvasni a sorait. Egyszerűen nem jött át a szerelmük, nem láttam bennük azt a közös pontot, ami elválaszthatatlanná tehette volna őket. Azt meg főleg nem értettem, miért mindig csak levélben próbáltak kommunikálni egymással, mikor olyan sok más alternatíva is van.
Jennifer félrelépését mégis valahogy jobban elfogadtam, bár nem tetszett, hogy meg sem próbált beszélni a férjével. Ellie ezzel szemben tipikus ostoba liba volt, aki álmokba ringatta magát. Nem értem azokat a nőket, akik belemennek a szerető szerepbe. Az ő boldogságáért tehát főleg nem tudtam izgulni, inkább csak vártam, mikor koppan végre.
A kötet végére kicsit túlságosan sok lett az egybeesés, ami csak növelte a könyv cukormértékét
Összefoglalva tehát, ez most sajnálatos módon nem tetszett. Nem fogott meg sem a klisés történet, sem a szereplők és túl ragadósan romantikusra lett megírva. Épp ezért kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik kifejezetten romantikus olvasmányra vágynak és nem zavarja őket a teljes kiszámíthatóság.

2017. július 13., csütörtök

Könyves várólista XXIV.

Ideje ismét írnom ebbe a rovatba, mielőtt huzamosabb ideig elfeledkeznék róla. Főleg mivel mostanában szereztem néhány új könyvet. Lássuk hát, milyen kötetek csücsülnek a polcomon olvasásra várva:


Saját könyvek:

Markus Zusak - Az üzenet
Ajándékba kapott utalványon vettem meg ezt a könyvet. Egyszerűen csak körbejártam a könyvesboltban és lecsaptam az adott pillanatban legszimpatikusabbnak tűnő kötetre. Oké, volt szimpátiámnak oka is, már olvastam a szerzőtől. Az a könyv pedig (A könyvtolvaj) nagyon tetszett, így bizalmat szavaztam az új könyvének is.

Dan Wells - Csak a holttesteden át
Az ördög egyetlen barátjának folytatása. Egy picit még érlelem a polcomon - kicsit sok volt mostanában a vérpermetes olvasmányokból, ezért olvasok jelenleg romantikus könyvet - de nem túl sokáig. A sorozat következő és egyben záró kötetét ugyanis már előrendeltem és augusztusban ismét hazánkba látogat az író, így feltett szándékom addig behozni a lemaradásomat.

Maggie Stiefvater - A Hollókirály
A Hollófiúk sorozat utolsó kötete, amit megjelenését követően azonnal muszáj volt megvennem. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan végződik a sorozat, ám tudom, ha belekezdek, pár nap alatt befalom és egy jó sorozatot befejezni mindig kicsit keserédes, így tartogatom még egy csöppet.

Brent Weeks - A Tört Szem
Egy másik sorozat, A Fényhozó harmadik kötete. A második részt (A vakító kés) is halogattam kicsit, így nem meglepő, hogy ismét ezt teszem. Ez a könyv ugyanis rettentően vastag, ám puha borítójú változatban szereztem meg, így nem praktikus cipelgetni. Szóval még nem is mozdítottam el az otthoni polcomról, mert volt bőven más, mobilisebb olvasmányom. Azért igyekszem nem túl sokáig váratnii.

Könyvtári könyvek:

Mark Lawrence - Az Osheimi Kerék
Nagyon régóta vadásztam már erre a könyvre, elő is kellett jegyeznem rá, hogy végre megkaparinthassam. A vörös királynő háborújának befejező kötete. Nagyon szeretem ezt a fantasy világot, kedvelem a szereplőket és a második kötet (A Hazug kulcsa) lezárása igazán felcsigázott. Szóval alig várom, hogy rávessem magamat és mivel bár nem vékony könyv, kemény kötést kapott, még a táskámba is bele tudom tuszkolni. Na ezért járok szívesebben csini női táska helyett egy praktikus hátizsákkal...

2017. július 11., kedd

Őszi köztársaság

Úgy szeretem a Lőpormágus-trilógia borítóit! Remekül passzolnak a történethez, ezért kifejezetten sajnálom, hogy végére értem a könyveknek és nem tapizhatok még több ilyen gyönyörűséget.
568 oldal ide vagy oda, szívesen cipelgettem mindenfelé, hogy más is megcsodálhassa a borítót.
Fülszöveg:
"Tamás tábornagy sikeresen visszaérkezik szeretett hazájába, ám a főváros, Adró, történetében először idegen megszállók kezére került. Egyetlen fia eltűnt, szövetségeseit képtelen megkülönböztetni az ellenségeitől, az erősítés pedig csak hetek múlva érkezhet.

A továbbra is a Kez támadásait nyögő, vezető nélkül maradt adrói hadsereg végül önmaga ellen fordul. Adamat felügyelő ebbe a konfliktusba keveredik elrabolt fia keresése közben.

Kétlövetű Tániel, akit saját katonái üldöznek, igyekszik megóvni az egyetlen reményt arra, hogy Adró pusztulás nélkül vészelje át a háborút…"
A végjáték ott veszi kezdetét, ahol az előző kötet (Karmazsin hadjárat)  befejeződött. A harcok tehát tovább folynak, sőt újabb és újabb okok merülnek fel egy-egy újabb csatához, mert az ármányok és cselek sem értek még véget.
Ez a könyv pont olyan, mint az előző. Az olvasó csak sodródik az árral, egyik veszélyes küldetésből a másikba, néhány szereplőért izgulva és a végére úgy jár, mint Tamás. Már azt sem tudja, melyik csata mikor volt, mert egybefolynak az emlékeiben. Ez egyrészt remek, mert az olvasó egy pillanatra sem unatkozik, másrészt viszont kicsit elhamarkodott dolog gyorsan befalni ezt a könyvet. Volt, hogy egy ültő helyemben olvastam el 150-200 oldalt, ami azért egy hangyányit leterhelte az agyamat.
A cselekmény tehát pörög, ahogy háborúban illik és továbbra is ugrál egyik szereplőről a másikra. Ebben a részben Tamás nézőpontjai, illetve Nila és Bo párosa tetszett a legjobban. Ennek persze az is oka volt, hogy a kedvenc szereplőm, Olem is ezen fejezetekben tűnt fel.
Adamat újabb nyomozása újfent a papírforma szerint alakult, vagyis az elején nem különösebben érdekelt, majd egyre jobban felkeltette a figyelmemet, hogy a végére úgy érezzem, igen, ez egy remek és hasznos része volt a történetnek.
Tánielben azonban csalódtam. Amekkora potenciál volt az istenek és mágusok egyre fantasztikusabb csatájában és amennyi lehetőség rejlett a tipikus hős magánéletében, olyan lapos lett. Nem hozott csavarokat, nem hozott meglepetést, pusztán Tamás karakterének hátterévé vált. Tániel tehát végül mégis csak az apja árnyékában maradt.
Azonban függetlenül attól, hogy egyik vagy másik nézőpont mennyire tetszett, az összhatás remek volt. A politikai helyzet és a hadjáratok realisztikusak voltak, akadt bőven fordulat, amin lehetett izgulni és a fináléra minden összeállt. 
A három végtelen csatának tűnő könyv után cseppet aggódtam, hogy nyitott marad a vége, de szerencsére nem így történt. A háttérben megbújó szálak napvilágra kerültek, az országok így vagy úgy, de megegyeztek és a köztársaság megtartotta győzelmét. A főhősök sorsa pedig pont úgy alakult, ahogy kellett. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden szép és jó és extrán boldog lett, de ehhez a puskaporos világhoz mérten olvasói lelkeket megnyugtatóan alakult a lezárás.
Összességében tehát jó könyv és egy remek sorozat. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy különleges világban játszódó hadjáratra vágyik, akit nem zavar a puskapor csípős szaga és egy kis vér az utcaköveken. Katonai dolgokat kedvelők számára pedig erősen javallott.

Zárszónak egy kedvcsináló idézet:
"– Nem bízik önben, uram – kommentálta a helyzetet Olem.
– Különösebben nem tudom hibáztatni. Elvégre egyszer megpróbáltam megölni.
Olem leeresztette a látcsövét, és kivette a szájából a cigarettáját.
– Ő legalább egy tucatszor megpróbálta megölni magát.
– Igaz – válaszolta elmélázva Tamás. – De én a saját kezemmel szorongattam a torkát. Azért az egy kicsit más.
– Aha. Elmeséli majd egyszer ezt a történetet?
– Talán egyszer, részegen.
– Ön nem iszik, uram.
– Pontosan."

2017. július 8., szombat

Csavargások XIV.

Kicsit besűrűsödtek nyári napjaim, így újabb két csavargásról tudok beszámolni.

Hollókő
vendégház szemből
Ez a falucska a Világörökség része és Nógrád megye legszebb csücske. Talán a húsvéti locsolkodásról a legismertebb, így nem épp a főszezonban látogattam meg, ám nem is ez volt a cél. Pusztán egy kis nyugalomra vágytunk kettesben távol a világtól és ezt tökéletesen teljesítette.
Az ófalu cseppet sem nagy és szerencsére tele van vendégházakkal. Sikerült is lefoglalnom az egyik apartmant, így a szállásunk is autentikusnak bizonyult. Parasztházban tölthettünk egy éjszakát régi bútorok között, parasztágyban aludtunk és ez megalapozta a hangulatunkat.
Az utca egyébként önmagában is tündéri. Szívem szerint körbefényképeztem volna az összes házat, annyira édesek. Vidéki lányként természetesen nem most láttam először parasztházat, mégis kislányos lelkesedéssel bámultam meg őket.
vendégház oldalról
Talán jogosan felmerül a kérdés, mire ez a nagy lelkesedés, ha egy falucska számomra nem új és egyáltalán miért akarhat az ember visszamenni kicsit az időben. A válasz egy szó: városiasodás.
Szeretek a fővárosban élni, szeretem a pezsgését és már a sok szürke és beton sem zavar igazán. Azonban vidékről jöttem, így hiányzik az igazi zöld környezet és a nagyvárosban egyszerűen nem tudok kikapcsolni. Éppen ezért, mikor rettentően lemerül az energiaszintem és fel kell töltenem magam, visszatérek a kiindulóponthoz, mert vidéken más a ritmus. Ez a lassú, kényelmes tempó pedig úgy feltölt, mint talán semmi más. Hollókő egy remek hely erre.
a szobánk
Szerencsére San Diego is értékelte a régies romantikát, az ágyunk például kifejezetten tetszett neki. Mikor pedig konstatáltuk, hogy a térerő nem tökéletes és internet is alig van a falu bizonyos pontjain kívül, még jobban kiélveztük a nyugalmat.
A turistacsapatokat leszámítva igazán csendes hely és igazán természetközpontú. A falut több kisebb túraútvonal veszi körbe. Ezek tanösvények, így nem kell túlzottan megterhelő útvonalra számítani, sőt, inkább csak egy könnyed sétára a vidéken. Nekünk mégis nagyon tetszettek, mert előjött belőlem a gyermek és mert az egyik ösvényt sötétedéskor jártuk végig és belebotlottunk egy vaddisznóba. Jól meg is ijesztett minket, mivel a motozás alapján azt hittem, csak egy újabb macska (sok van belőlük a faluban és szelídek is) így hívni kezdtem. Erre azonban olyan nagyot röfögött, hogy még én, a "minden állatot rögtön meg akarok simogatni" típus is megugrottam kicsit. Szóval inkább békén hagytuk és továbbálltunk az ösvényen.
a vár
Az egyik út felfelé vezet egy dombra, amelynek tetején foglal helyet a vár.
13. századi építésű várról van szó, ám hiába épült egyre nagyobbra és nagyobbra a századok során, a 18. században szinte teljesen lerombolták. Köveit a helyi lakosság elhordta építkezéshez, így erőteljes rekonstrukcióra volt szükség, hogy ma látogatható legyen.
Szép munkát végeztek. Körbejártuk, gyönyörködtünk a kilátásban és igazán örültünk, hogy még egy várat is megcsodálhattunk. Kezdem San Diegót is rászoktatni a várakra.
utcácska az ófaluban
Az ófalu is ad jó néhány lehetőséget a nézelődésre. Vannak kisebb múzeumok - olyan kicsik, hogy csak két szoba az egész - mint a Posta Múzeum vagy a Palóc Népviseletes Baba Múzeum,  de akad néhány kézműves hely is. Lehet itt találni mindent a kosárfonástól a fafaragásig. Természetesen a legtöbb helyen vásárolni is lehet a csodaszép kézműves holmikból.
Aztán, ha az ember elfáradt, betérhet valahová enni és inni valamit. Mi kipróbáltuk a helyi pékséget (Remek volt!), megkóstoltuk a helyi fagyit és megvacsoráztunk az egyik étteremben.
Igazi palóc menüt választottunk, San Diego palóc levest és őzpörköltet, míg én maradtam a juhtúrós sztrapacskánál. Aztán jóllakottan csak élveztük a falu varázsát.
Összefoglalva remek hétvégét töltöttünk itt. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki vidéki levegőre vágyik, aki szereti a kézműves dolgokat és persze azoknak, akik szeretnének elbújni kicsit romantikázni.
palóc finomságok

tanösvényen

kilátás a várból az ófalura


Wakeboard
Nem vagyok egy sportember. Sőt, elvem, hogy akkor sem vagyok hajlandó futni, ha egy medve üldöz. Inkább megvárom, hogy utolérjen és megpróbálom megsimogatni. Azt sem állíthatom, hogy túlteng bennem az önfenntartási ösztön...
wakeboarding
Azonban szorult belém egy hatalmas adag kíváncsiság és egy csipet kalandvágy, hogy mindenféle érdekesnek tűnő dolgot ki akarjak próbálni. Így történt, hogy mikor San Diego megkérdezte, lenne-e kedvem kipróbálni a wakeboard-ot, lelkesen rávágtam egy igent. Aztán persze cseppet elbizonytalanodtam, mert ő sem próbálta még és a főszervező az edzője volt, aki hivatásos testépítő. Szóval nem voltam stresszmentes, mikor megérkeztünk a tóra, megismerkedtem az edzővel és a többi lelkes emberkével, akiket toborzott. Egyrészt ők már mind próbálták, másrészt még a rajtam kívüli egyedüli nő is kétszer akkora volt mint én. Szóval hat sportember között kissé elveszettnek éreztem magam, bár mind nagyon kedvesek voltak. Egyedül a pályát kezelő srác lógott még ki a sorból, mert fiatal volt és vékony, a vízen viszont leiskolázott mindnyájunkat.
Egymást váltva használtuk a pályát és mikor rám került a sor, ismét kicsinek érezhettem magam, mert nagy volt rám a többiek mentőmellénye. Kaptam hát egy gyerekmellényt, amin jót nevettünk. Aztán feltették a nagy kérdést, mint minden kezdőnek:
- Milyen lábas vagy?
- Bal. Gördeszkán legalábbis a bal lábam van elől - feleltem.
Ezzel nőttem kicsit a csapat szemében, amiért gördeszkázom, hiába tiltakoztam, hogy évek óta nem léptem deszkára, valószínűleg már el is felejtettem mindent.
Megkaptam az utolsó instrukciókat, lábamra került a deszka és megragadtam a handy-t. Aztán indult is a móka. Kiderült, hogy a deszkázás olyan mint a biciklizés, nem felejtem el. A tartásom ezért rögtön jó volt, ráéreztem a dologra és csak az irányítással voltak gondjaim, mert kanyarodni bizony nehéz. Szóval csobbantam rendesen, de rögtön újra felpattantam a deszkára és addig száguldoztam, míg bírtam szusszal.
Szinte az egész napot ezzel töltöttük és mikor az utolsó köröm után szabályosan úgy másztam ki a stégre, a pályát kezelő srác megjegyezte, biztos én sem megyek majd holnap edzésre. Az edző erre nevetve rávágta, hogy az tuti, mert én bizony nem járok hozzá. Mire felmerült a kérdés, hogy akkor mit sportolok.
- Semmit - vágtam rá.
- Ő San Diego intellektuel barátnője - adta meg a titulusomat az edző.
Azért kicsit hízelgett nekem, hogy mégis csak megálltam a helyemet. Csupán arra nem számítottam, hogy utána két napig nem bírom majd felemelni a karomat, olyan izomlázam lesz.
No, de így is megérte, remek élmény volt. Szóval ha valaki kacérkodik a gondolattal, ne habozzon, remek móka!

2017. július 5., szerda

Az ördög egyetlen barátja

Folytattam kedvenc szociopatám, John Wayne Cleaver történetét. Ahogy a trilógiánál már beszámoltam róla, a kalandok elsősorban fantasy vonalon haladnak tovább.
A borító passzol a sorozathoz, kellően véres hatást kelt. 310 oldalával gyorsan végig lehet lapozni, ha az ember felveszi az öldöklési tempót.
Fülszöveg:
"Titokban köztünk élő démonok tették tönkre John Wayne Cleaver egész eddigi életét, ám mégis sikerült győzelmet aratnia felettük, és most már ő vadászik rájuk. Egy titkos kormányzati elitcsapat tagjaként arra használja különleges adottságait, hogy a lehető legtöbb szörnyeteggel végezzen. Csakhogy a démonok is tudják, hogy üldözik őket, és az eddigi macska-egér játék lassan totális háborúvá fajul.
John nem akar többé az FBI bábja lenni, nem akarja, hogy egyetlen barátját elmegyógyintézetbe zárják, és legfőképp nem akar embereket ölni. De nagyon is le akar számolni a magát Vadásznak nevező, rettenetes kannibállal, miközben az áldozatok egyre csak szaporodnak.
Ám ez a csillapíthatatlan éhségű szörnyeteg hatalmasabb és vérszomjasabb minden eddiginél…"
Csak akkor jöttem rá, mennyire a szívemhez nőtt ez a szívtelen, gyilkos hajlamokkal megáldott fiú, mikor belekezdtem a kötetbe és rájöttem, hiányzott. Hiányzott a gondolkodásmódja, hiányoztak a szabályai és hiányzott az a sok vércseppes izgalom, ami mindig körülötte kavarog. Jó volt tehát újra elmerülni ebben a világban, bár cseppet szkeptikus voltam az FBI vonalat illetően.
Nehezen tudtam elképzelni Johnról, hogy igába hajtja a fejét és beáll egy csapatba. Ezt pedig az első néhány oldal alapján úgy tűnt, ő maga sem tudja elképzelni. Valahogy mégis belesimult a szedett-vetett pandúr bandába, amelynek tagjai hol szimpatikusak voltak, hol nem, hol csak hidegen hagytak. A nyomozás így új mederbe terelődött és John vívódása is új irányt vett. A félelem helyett, hogy sorozatgyilkos válik belőle, állandó jellegű morgolódás került a középpontba, amiért nem hagyják dolgozni. Nos, ez borítékolva volt, így nem mindig értettem a hisztit és hogy egyáltalán miért viselte el a köteléket.
Brooke helyzete sokkal érdekesebbnek tűnt és örömmel fogadtam minden információt, amit a Sorvadtakról elejtett. Sajnos ez nem volt túl sok és ahogy egyre több természetfeletti lény jött és ment - természetesen a süllyesztőbe egy adag fekete trutyi formájában - a korábbi egyediségük kicsit odalett. Ez azonban minden démonos történet velejárója, így nem róhatom fel a könyvnek.
Azt azonban igen, hogy ellaposodott a nyomozás. Szeretem a heuréka érzéseket, a szépen elejtett nyomokat és a hosszú okfejtéseket, itt viszont céltalan csapongásnak tűnt az egész. Mintha az író egyszerre kicsit túl sokat akart volna. Nem adott elég időt a Sorvadtak kibontakozására és inkább csak ködösített, miközben John nyafogott, hogy így nem lehet dolgozni. Ettől a történet fordulatszáma alacsonyan mozgott, mint egy haldokló pulzusa és csak a legvégén kapta meg azt az adrenalinlöketet, amelyre végig szükség lett volna.
Az utolsó néhány fejezetig úgy éreztem, csalódni fogok a könyvben, mivel nem hozta azt az izgalmat, amit az előzmény trilógiánál megszoktam és a naturalista leírások is szűken lettek mérve. A végkifejlet azonban kárpótolt, megkaptam a vérfürdőt, amit vártam. (Nem, nem vagyok szociopata...)
Szóval, bár az előzmények sokkal jobban tetszettek, ez a könyv is rendben volt. Nem ütött úgy, mint az első rész és nem volt olyan izgalmas mint a második vagy a harmadik, de kellemes volt olvasni. Kellemesen elmebeteg és kellemesen véres.
Akinek tehát eddig tetszett John szociopata világa, az olvassa el ezt is, mert a folytatás mindig tartogat néhány új csontot, amin az olvasó elrágódhat, akár kannibál, akár nem.

Kiegészítés:
A következő kötet, Csak a holttesteden át már a polcomon pihen, hamarosan rá is vetem magamat. A befejező rész, Már nincs vesztenivalód pedig információim szerint augusztusban fog megjelenni magyarul. Ráadásul a megjelenés alkalmából az író ismét Magyarországra látogat, így tervezem elcsípni egy újabb dedikálásra.

2017. július 2., vasárnap

Mozgóképek LVIII.

Úgy néz ki, tartom a nyári tendenciát, mivel júniusban is 5 filmet néztem meg. Ez nem rossz arány, főleg ha hozzáteszem, hogy ezek közül hármat moziban láttam.

1945
"1945 augusztus 12, 11 óra. Titokzatos szállítmányukkal két fekete ruhás, fekete kalapos idegen jelenik meg egy magyar falu vasútállomásán. A falu népe az orosz megszállás árnyékában a jegyző fiának esküvőjére készül, de a menyasszony korábbi vőlegénye is hazatér a hadifogságból. Néhány óra alatt minden megváltozik. Titkok, bűnök, számvetés, szerelem, árulás, szembesítés..."
San Diego választotta ezt a filmet hétköznap esti mozizáshoz. Picit meglepett vele, bár valószínűleg mióta elcsaltam művész mozikba és magyar filmekre, megnőtt kicsit a bizodalma a hazai alkotások iránt.
Nem tudom, mi van ebben az évben, de már megint egy magyar film, ami jó. Talán mert végre önállóan, mindenféle filmsikerek másolása nélkül készülnek ezek az alkotások, talán az én ízlésem formálódott kicsit közelebb feléjük, talán csak ez a szerencse éve magyar filmes szempontból. A lényeg az, hogy ez a film is pont úgy magyar, ahogy szeretem. Nagyon tetszett, ahogy a falut, az ott élőket ábrázolta. Az is tetszett, hogy egy viszonylag feldolgozatlan témához nyúlt. Még a színtelensége is tetszett, mert remekül passzolt a fezsültségkeltéshez. Azt azonban mindenképpen muszáj megjegyeznem, hogy ez egy lassú dráma, ami komótosan halad, nem siet, mindent körbejár, hogy beszippanthassa a nézőt ebbe a korba.
Nekem tehát tetszett (egyedül a zenét éreztem itt-ott soknak, mert kicsit túllőttek vele a feszültség fokozásán) és bátran ajánlom azoknak, akik egy jó magyar drámára vágynak. Főleg ha az illető ismerős a vidéki falvak világában.

Kódjátszma
"A második világháború egyik legnagyobb hatású, mégis talán legkevésbé ismert hőse a tragikus sorsú Alan Turing, aki nélkül ma lehet, hogy egészen máshogy nézne ki Európa és a világ térképe. A zseniális matematikus 1912-ben született, napjainkban pedig a modern számítógép-tudomány egyik atyjaként tisztelik. A második világháború alatt a brit Bletchley Parkban működő kódtörő központ munkatársaként dolgozott és kulcsszerepe volt a német Enigma nevű titkosító gépek jeleinek megfejtésében. Ez a becslések szerint legalább két évvel rövidítette le a második világháborút és elősegítette a németek legyőzését. A teljes titokban zajló műveletről egyébként a hetvenes évekig senki sem tudott."
Sok jót hallottam erről a filmről. Benedict Cumberbatch viszont nem a szívem csücske, így sokáig halogattam megnézni.
Nos, talán nem kellett volna, mert igazán jól összerakott filmről van szó. A sztori érdekes, a karakterek érdekesek, sőt még a lebutított technikai izék is érdekesek. Persze az emberben marad jó néhány kérdés, amire nem ad választ és egy kis frusztráció is a filmben bemutatott előítéletek miatt, de összességében teljesen rendben van. 
Akit tehát érdekel a téma vagy kedveli a számomra érthetetlenül nagy népszerűségnek örvendő színészt, mindenképpen nézze meg.

Out
"Ágoston, a középkorú mérnök egy leépítés során elveszíti munkáját. Rövid gondolkodás után egy új állás reményében útnak indul a Baltikumba. Családját, feleségét és lányát hátrahagyva, egyedül vág neki élete új kihívásának. Új munkahelyén azonban nem tudnak az érkezéséről, és azzal kell szembesülnie, hogy átverte őt a munkaközvetítő. Ágoston nem adja fel, bármilyen munkát elvállalna az idegen országban, hogy ne valljon ismét kudarcot. Útkeresése során számos szürreális élmény, és valószínűtlen találkozások egész sora éri. Ágoston pedig nem akarja elfogadni, hogy szép lassan külföldön is meghiúsulnak az álmai és a reményei."
Erre a filmre nyertem a mozijegyet, így nem sokat tudtam róla a vetítés időpontján kívül. San Diego, aki elkísért pedig még ennyit se,  mert nem szokott visszakérdezni, hogy mégis mit is fogunk megnézni.
A film sok ország közös munkája, ám mivel a rendező magyar, mondhatjuk magyar filmnek is. Az ismertetőből jól látszik, hogy egy középkorú férfi útkereséséről van szó, amit meglehetősen abszurd humorral tálalnak. Maga a történet nem túl izgalmas, sőt kicsit lassúnak is lehetne mondani, ám annyi szürreális jelenet van benne, hogy nem lehet unalmasnak nevezni. Persze az ember vagy élvezi a kitömött nyúl által gerjesztett kissé groteszk humort vagy nem. Mi nevettünk rajta, de nem igazán tudtuk hová tenni.
Csak azoknak ajánlom, akik szeretik a kissé fura filmeket és nem zavarja őket, hogy a szereplők mindig más nyelven beszélnek.

Vaiana
"Vaiana egy kalandvágyó tini, aki vakmerő küldetésre indul, hogy megmentse népét. Útja során Vaiana találkozik az egykoron hatalmas félistenként tisztelt Mauival, aki szárnyai alá veszi a lányt, hogy igazi felfedezőt faragjon belőle. Együtt vágnak neki a nyílt óceánnak, az út pedig nem szűkölködik az eseményekben. Hatalmas szörnyekkel és elképesztő veszélyekkel szállnak szembe, s közben Vaiana teljesíti ősei küldetését és felfedezi azt, amit a legjobban keresett: saját magát."
Nagyon szeretem a meséket és ebbe a Disney rajzfilmek kiemelt szerepet töltenek be.  Szóval örültem az új mesének, bár nem értettem, miért kellett megváltoztatni a címét. Az eredeti, Moana is tökéletes volt....
Kicsit fáj beismerni, de csalódtam. Ez nem az a fajta alkotás lett, mint amit vártam, mivel kifejezetten a kisebb korosztálynak készült. Nincs benne semmi plusz töltet (oké, Maui tetkója az), ami miatt a felnőttek is igazán élvezhetnék a filmet. Ennél sokkal jobb alkotásokat láttam, méghozzá nem is olyan régen, így csalódott voltam. Persze ettől függetlenül aranyos mese, de nyugodt szívvel csak a kisebbeknek tudom ajánlani.

Wonder Woman
"Nem hívták mindig Wonder Womannek. Valaha ő volt Diana (Gal Gadot), az amazonok hercegnője, aki egy távoli, titkos szigeten, csupa nő között élt. Uralkodónak nevelték, legyőzhetetlen harcosnak képezték ki, de békében teltek a napjai.
Míg meg nem látta az első férfit.
Egy pilóta (Chris Pine) lezuhan a parton, és óriási háborúról beszél a páncélba öltözött nőknek, amely a kinti világban dúl. Diana biztos benne, hogy ő véget tudna vetni a vérengzésnek, a lábadozó pilótával együtt elhagyja az otthonát, és beleveti magát a harcba.
Csak a küzdelem közben érti meg, mibe keveredett, de akkor már nincs visszaút. Véget akar vetni minden háborúnak, és közben rácsodálkozik saját, emberfeletti erejére... és megsejti, hogy mi a végzete..."
Applequeen barátommal néztem meg ezt a filmet, csajos estének ideális volt.
Habár a legtöbb képregényből készült filmet láttam, nem vagyok a műfaj rajongója. A DC által kreált filmekkel pedig főleg kritikus vagyok, mert sem Batman sem Superman nem nyerte el a szimpátiámat. No, de egy női karakter mégis csak érdekesebbnek tűnt ennyi férfi szuperhős között, így adtam neki egy esélyt. Nem bántam meg. Ugyan nem az év legjobb filmje, de szórakoztató, látványos és az üzenete is tetszetős.
Teljesen rendben volt, szóval ha valaki szuperhősös képregényfilmre vágyik, nézze csak meg.

Értékelés:
1945                                       ->   10
Kódjátszma                            ->   9
Wonder Woman                     ->   8
Vaiana                                    ->   7
Out                                         ->   5