Én vétkem

Ez a könyv egyszerűen megbabonázott. Megláttam a csodálatos borítót (ami egyébként tökéletesen passzol a történethez), elolvastam a címet és az alcímet - A regények regénye - és eldöntöttem: 

Ez a könyv kell nekem!

Nem épp apró könyvecske, 684 oldal kemény kötésben (szerencsére nem csupán a védőborítóra került a mellékelt csodálatos kép), ez azonban szinte elvárt egy terjedelmesen szerteágazó regénymonstrumtól.

Fülszöveg:

"A ​hatvanéves, korai Alzheimer-kórral diagnosztizált Adria Ardevol megvizsgálja az életét, mielőtt még egytől egyig elveszítené az emlékeit. Visszaemlékszik szeretettelen gyermekkorára Lola Xica gondjaira bízva, aki dadaként dolgozott a tehetős családnak. Anyjára gondol, a visszafogott, hideg, gyakorlatias asszonyra, és a titokzatos apjára, akinek erőszakos halála miatt örökös bűntudatot érez. A család antikvitás boltja az egész világot jelentette a kis Adria számára. E világ középpontjában állt a legértékesebb kincs: a Storioni hegedű, melynek tokja egy évekkel korábbi, rejtélyes bűneset nyomait hordozta. Adria gyermekkora megválaszolatlan kérdésekkel, pasziánsszal és szeretetlenséggel telik. Történelmet és nyelveket tanul az apja kedvéért, hegedülni az anyja kedvéért. De egy baleset véget vet apja életének, ami után Adria világa megtelik bűntudattal, titkokkal és sötét kétségekkel. Visszaemlékezése pedig egészen távolra visz: a késő középkori kolostorok világától a náci koncentrációs táborokon át egészen a huszadik századi Kongóig."

Rettentő nehéz írni erről a könyvről, ami nem is csoda, mivel olvasni sem épp könnyű. Az első száz oldalon szabályosan küzdöttem vele. Nem értettem ki kicsoda, melyik történet a főszál, melyik egyáltalán valóságos és egészében vége, hogy kerülhet egy oldalra egy indián, egy középkori szerzetes, egy náci tiszt és egy napjainkban élő úr. Teljes volt a káosz, mivel az író nem egyszerűen több történetet mesél el párhuzamosan, hanem nem szégyell ugrálni közöttük akár a bekezdés közepén is. Igen, ez azt jelenti, hogy a szereplők, idősíkok és történetek nem fejezetenként, sőt még csak nem is bekezdésenként váltják egymást, hanem puff neki a sor közepén. Ez pedig nagymértékű koncentrációt igényel az olvasótól. Itt nem lehet elbambulni, sorokat átugrani, mert ha az ember nem figyel, elveszíti az üvegtésztaszerű fonalat.

Szóval nem könnyű ezt a könyvet olvasni, bele kell tanulni, rá kell érezni és ki kell tartani. A kitartás ugyanis meghozza gyümölcsét és ahogy cseperedik a főhős, úgy állnak össze a történetszálak. Ez az összeállás pedig Heuréka! érzést kelt az olvasóban, ahogy kezd rájönni, mi köti össze a szereplőket, hol vannak a kapcsolódási pontok és már nem zavarja egy indián és egy seriff közbeszólása.

A történetszálak egyébként mind érdekesek, ám mind tragikusak is. Ez talán a címből adódóan és azt a tényt figyelembe véve, hogy a főhős a gonosz természetéről ír könyvet, nem épp meglepő. A borongós légkör tehát végig körbelengi és ez sem segít sokat az olvasó helyzetén.

Azonban a szomorkás légkör és a vészterhes történelmi időszakok - mert van itt minden az inkvizíciótól a második világháborún át a spanyol diktatúráig - ellenére is lehet szépséget találni ebben a kötetben. Egyrészt rokonszenvet, mert a történet és a szereplői is mind nagyon emberiek, másrészt pedig érdekes, ám kissé filozofikus gondolatokat. Ehhez jön még a művészet szeretete, a rengeteg könyv, a sok muzsika és a rajzolás öröme. A sok szomorúság mellett pedig feltűnik a szerelem, az igaz barátság és minden amiből összeáll az élet.

Nem is tudok többet mondani a könyvről, mert csak csaponganék gondolatmorzsáról gondolatmorzsára. Inkább lezárom itt azzal, hogy cseppet sem bántam meg, hogy átrágtam magam ezen a könyvön, ahogy azt sem, hogy a polcomon tudhatom.

Szívesen ajánlom olvasásra, azoknak, akik kitartóak, mert ez nem egy délutáni kikapcsolódás, hanem egy hosszú utazás; azoknak, akiket nem zavar a csapongás és a szomorúság; illetve mindenkinek, akiben él egy elbújt, picike filológus. Ha pedig valakinek mégsem tetszene, csak annyit mondhatok: mea culpa.

Ízelítő a könyvből:

"Rajzolni, ahogy írni is, azt jelenti, hogy újraéljük a történteket."