2017. április 30., vasárnap

A fehér király

Érdekel a kortárs magyar irodalom, Dragomán György nevével pedig többször találkoztam könyvesboltban és egyéb könyves fórumokon, majd meghallottam, hogy film készült az egyik művéből, így még jobban felkeltette az érdeklődésemet. Valahogy így került a kezembe ez a kötet.
A borító csúnya. Nekem legalábbis nem tetszik, nem mondd semmit, nem látom a kapcsolódási pontot a történettel. A másik változat, a fehérebb már egy fokkal jobbra sikerült, de az sem az igazi.
Vastagságra kellemes 300 lapjával és a nagyobbacska betűmérettel.
Fülszöveg:
"Hogyan dolgozza fel egy tizenegy éves kamasz, ha apját a szeme láttára hurcolják a Duna-csatorna munkatáborába? Hogyan éli meg az apa hiányát és az elhurcolás köré épített családi hazugságokat vagy titkolt történeteket? Milyen remények éltetik a mindennapok amúgy sem könnyű kamaszviharait megnehezítő élethelyzetben? Erről szól A fehér király című lendületesen megírt regény. A hol vicces, hol tragikus történetekből kirajzolódik egy abszurd, de gyerekszemmel mégiscsak szép világ, amely inkább elemeiben, mint konkrét történelmében azonos a kora nyolcvanas évek Erdélyével és Romániájával. A kiskamasz fiúnak apja elvesztése miatt hirtelen szembesülnie kell a felnőttség terheivel. A főhős a gyermekkor értetlen-ártatlan optimizmusának és a felnőttség reménytelenségének határhelyzetében még képes arra, hogy játékosan és mitikusan lássa a brutális hétköznapokat."
 A téma megkapó, érdekes és közel áll az olvasó szívéhez. Habár a helyszín, a szereplők és a politikai helyzet fiktív, nagyon könnyű párhuzamokat felfedezni a közelmúlttal. Az olvasó így önkéntelenül is összehasonlít, gondolkodik, emlékezik és néha borzong tőle.
A megfogalmazás több szempontból eltér a megszokottól. Habár regényről van szó, a fejezetek úgy osztják fel a könyvet, mintha novelláskötet volna. Csupán lazán kapcsolódnak egymáshoz, nem is mindig jelenik meg bennük az összetartó erőként is funkcionáló elsődleges konfliktusszál, az apa elhurcolása, és lényegében önállóan is megállják a helyüket. Minden fejezet egy kerek egész történet.
Ehhez a felépítéshez jön hozzá a kissé szokatlan elbeszélői nyelvezet. A könyv nem egyszerűen egy gyerek szemszögéből íródott, hanem olyan, mint egy gyerek gondolatáradata. A mondatok rendkívül hosszúak, már-már dagályosak. Párbeszéd nincs, minden szereplő mondanivalója bele van építve ezekbe a kilométeres mondatokba, amelyek tele vannak kiegészítő információkkal. A főhős néha csapong, ez azonban nem zavaró, mert minden kitérője érdekes és valamit ad a cselekményhez. A megfogalmazást ezért érdekesnek találtam, kicsit bele kellett jönnöm a végtelennek tűnő mondatokba, de amint ez megtörtént, már nem is volt zavaró az eltérő szövegforma.
Tekintve, hogy 18 fejezetből, vagyis 18 rövid történetből áll, nem szeretnék írni a cselekményről. Egyrészt, mert túl hosszú lenne, másrészt mert senki elől nem szeretném elvenni az olvasás élményét. Inkább csak benyomásokat, érzéseket, gondolatokat osztok meg róluk.
Ez a könyv nyomasztó. Hiába gyerek a főhős, hiába kezeli lazán a helyzetet, minden fejezetet körbeleng a mélabú, a kilátástalanság. Ehhez adódik egy nagy adag erőszak és most nem csak a gyerekek verekedéseire gondolok, hanem a sok szadista megnyilvánulásra. Nehezen viselem, ha egy könyvben állatokat bántanak, itt ez nem csak egyszer fordul elő. Az olvasó tehát nem lesz túl boldog tőle, sőt időnként inkább csak felháborodik az igazságtalanságokon.
A főhős és édesanyja ettől függetlenül szerethető figura. Emberiek, megérthetőek és lehet nekik drukkolni.
A könyv remekül ábrázolta egy tizenegy éves fiú lelki világát. Egyszerre volt gyerek, aki gombfocival játszik, kamasz, aki elkezd érdeklődni a lányok iránt és felnőtt, mert míg az apja vissza nem tér, ő a férfi a háznál. A családi konfliktusok is remekül lettek bemutatva és úgy általánosságban az emberi reakciók, legyen szó barátságról vagy tömeghisztériáról, igazán valósághűek voltak.
A regény tehát nyomasztó, érdekes és elgondolkodtató egyben. Két dolog azonban nem nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Végig vártam, hogy a címben is szereplő fehér királynak jelentősége legyen, ez azonban elmaradt. A cím ezért számomra olyan, mint a borító, nem passzol igazán. A könyv lezárása pedig keserű szájízt hagyott bennem. Tudom, tudom, ez passzol, ez így jó, mégis dühös voltam kicsit, mikor becsuktam a könyvet, mert nem kaptam feloldozást az olvasás közbeni frusztrációimra.
Összességében azt mondom, jó könyv, érdekes és érdemes elolvasni, ezért örülök, hogy megtettem. Gyerek főhős ide vagy oda, felnőtt korosztálynak ajánlom.

Kiegészítés:
Ahogy említettem, készült belőle mozifilm. Nem igazán tudom, hogyan lehet filmvászonra vinni ennyi különálló történetszálat, hogy az élvezhető kerek egésszé álljon össze, így még kíváncsibb vagyok rá. Biztos, hogy hamarosan meg fogom nézni, de látatlanban is azt javaslom, akit érdekel, előbb a könyvvel kezdje.

2017. április 22., szombat

Az árulás szíve

Az árulás csókjának folytatása.
A borító ezúttal sokkal szebbre sikeredett, mivel jobban passzol a cselekményhez. Vastagságra viszont követi az első részt 404 lapjával. Fizikai megjelenésére ezért csupán egy panaszom van, gyenge a kötés. 
Könyvtári példányoknál gyakran előfordul, hogy elenged a ragasztó, illetve megtörnek a lapok, de nem ilyen gyorsasággal. Alig egy éves könyvről van szó és témáját tekintve biztosra veszem, hogy nem forgatták még olvasók hadai, mégis olyan állapotban van, mintha ezer éve a rajongók kezei között senyvedve. Túl gyenge a ragasztás, a borító kezd leesni a lapokról, ami véleményem szerint inkább a gyártás, mint a gondatlan olvasók hibája. Fülszöveg:
"Egy hercegnő keresi a helyét az újjászületett világban.
A Venda barbár birodalmában foglyul esett Lia és Rafe számára alig van esély a menekülésre. Kaden, hogy megmentse Liát, akit korábban meg kellett volna ölnie, most azt állítja, hogy a hercegnő különleges adottságot birtokol – ez pedig felkelti a vendai komizár érdeklődését.
Semmi sem fekete vagy fehér többé. Rafe hazudott Liának, ám feláldozta a szabadságát, hogy megvédje. Kaden az életére tört, most mégis megmenti. A vendaiakról pedig, akiket Lia világéletében barbárnak hitt, kiderül, hogy távolról sem azok.
Liának meg kell küzdenie a neveltetésével, az adottságával és saját érzéseivel, miközben veszedelmes játékba fog az ellenséges főváros szívében… és döntései mindörökre megváltoztatják hazája, Morrighan és a saját sorsát."
Ez a könyv pont olyan, mint az előző, egyetlen fontos dolgot leszámítva: nincs benne csavar.
A történet ott folytatódik, ahol az előző kötet véget ért. Az események lassan, lassan haladnak és sok a kitérő. Ezek a kitérők egy ideig érdekesek, hiszen fel kell építeni Venda világát és szokásait, ám egy idő után puszta helykitöltésnek tűnnek. Persze, lehet, hogy bennem van a hiba, amiért cseppet sem érdekelt Lia új ruhatára és rettentően untam a 66. csontos imádkozást. Ráadásul ahhoz képest, hogy ez egy babár világ, ahol nem ejtenek foglyokat, eléggé könnyen megtartották királyi nyakukat a főhősök.
Apropó főhősök, ők sem változtak sokat. A két fiú továbbra is szerelmes és bekerül a képbe egy harmadik is, akivel lehet rivalizálni. Ez a harmadik úriember egyébként rettentően sablonos jellem lett és hiába próbálta az írónő kiszámíthatatlan és körmönfont alaknak beállítani, tiszta és egyszerű volt minden tette.
Lia szintén hozta a megszokott formáját és kereste a bajt újra és újra és újra. Tényleg nem tudom, hogy van még életben, mikor élete védelmének érdekében semmit sem tett. Az adottsága sem fejlődött tovább, így ez a misztikus szál továbbra is lóg a levegőben, mint kísértetlány lába a párkányon.
Apropó kísértetek, az írónő még mindig csak húzza és húzza a meséket, de nem mond semmi konkrétumot. Még mindig nem tudni, mi történt az ősökkel, miért akarja bárki is tudni vagy nem tudni mindezt és ugyan mi hasznuk van a könyveknek? Oké, egy példát hozott rá, de ez édeskevés. A ruházati és étkezési szokások helyett inkább a történelmi vonatkozásokat kellett volna jobban fejtegetni.
A történet tehát nem sokat haladt előre, csak elmesélte a hercegnő egy újabb kalandját. Az olvasó ettől nem lett sokkal okosabb, hiszen csak sablonokat kapott szegénységről és királyságokról. Pedig ebben a világban lenne még potenciál. Az írónő azért megpróbálta a végkifejletet olyan drámaian lezárni, mint az első részben, csakhogy nem sikerült. A dráma itt súlytalan, hiszen 300 oldalon át alig volt bármi, amit igazán komolyan kellett volna venni, és a csatajelenet sem sikerült kifejezetten izgalmasra.
Összességében tehát meglepetés hiányában, ez a rész nem tettszett úgy, mint az előző. Könnyed kis kalandocska, ami sajnos felejtős. Elsősorban azoknak ajánlom, akiknek az első könyv csavartól függetlenül is tetszett. Ők valószínűleg ezt az újabb kalandot is élvezni fogják. Aki azonban többre, meglepőre és kifejezetten izgalmasra vágyik, óvatosan álljon neki, mert sajnos erre a részre egyik jelző sem igaz.

2017. április 21., péntek

Csavargások XII.

Az elmúlt hetekben sokfelé megfordultam. Kihasználtam a napsütéses szép időt és kipipáltam az egyik idei kirándulós tervemet. Plusz kiéltem magam gyerekként. Minderről pedig most számot adok, hátha olvasóim is kedvet kapnak valamelyik helyszínhez.

Budakeszi
mosómedve, aki reméli, hogy nem tudsz olvasni
Korábban egyik rokonomat látogattam meg Budakeszin, mikor az ottani szanatóriumban volt. Akkor szembesültem vele, hogy gyönyörű hely, bár a szanatórium rettentően lehangoló volt. (Látni, hogy életerős fiatalok ágyhoz vannak kötve egy motor- vagy autóbaleset miatt és ők még a "szerencsésebbek", mert túlélték, eléggé megterheli az ember lelkét.) Sajnos, akkor már nem volt időm, hogy a Vadasparkot is megnézzem, pedig igazán jót tett volna a hangulatomnak, de elhatároztam, valamikor elmegyek.
Nos, ez a valamikor az egyik hétvégét jelentette, mikor szépen sütött a nap és San Diego is épp ráért. Egy délutánt töltöttünk el itt az állatokat csodálva. Habár elsőre nem tűnik nagynak a hely, meglehetősen tágas és igazán változatos. Akad itt mindenféle állatka a mosómedvétől az aranysakálon át a medvéig. Az állatok helye kreatívan van kialakítva, ez főleg a rágcsálók és a rókák esetében mutatkozott meg és a kis táblák, amelyek leírják, ki kicsoda, kedves humorral vannak fűszerezve.
róka és rezidenciája
Akadnak madarak is hollótól a fácánon át a baglyokig. A vadaspark tágasabb részén pedig szarvasok, szamarak és más növényevők foglalnak helyet. Természetesen van állatsimogató is kecskékkel és egy kis parasztháznál lehet megcsodálni nyuszit, kakast, bárányt és malacot is. Apropó malac, vaddisznók is vannak. Mi pont láthattuk a fiatal kismalacokat is.
A vadasparkhoz tartozik még kalandpark, ám azt nem próbáltuk ki, mert ezúttal csak az állatok miatt mentünk. A park sztárja egyébként Hubert, a hiúz. Nem csak azért, mert igazán aktív típus, hanem mert matuzsálem. 23 éves, ami hiúzéknál nagy szó!
Budakeszi tehát egy remek kirándulóhely. A környezet igazán szép és aki szereti az állatokat, biztosan örömmel bóklászik itt. Nekünk tetszett.

Hubert

Solymár
Mivel a vadaspark után még nem volt kedvünk hazamenni, újabb látnivaló után indultunk. Nem mentünk túl messzire, csak a solymári várhoz.
Oké, kicsit túlzás várnak nevezni a domb tetején megmaradt várfalat, de szépen felújították és egy kilátót is építettek rá.
Szóval érdemes megmászni a dombot, bejárni kicsit az egykori vár maradványait és felmenni a kilátóba megcsodálni a környéket.
Ahogy a mellékelt kép is mutatja, ilyen szép onnan a kilátás. Igazán nem kell messzire menni a fővárostól, ha valaki egy rövid kirándulásra vágyik a tavaszi időben.

Játszóház
Lélekben még mindig 6 éves vagyok, ezt tudják jól a barátaim. A bennem élő gyerek pedig irigykedve nézi a mai kölyköket. Én ugyanis még a minimalista, vasszerkezetes hintákkal "felszerelt" játszótereken szocializálódtam, ahol már az nagy szó volt, ha ülőkéje is volt a hintának és a csúszda nem volt felpúposodva. A mai kicsik nem is tudják, micsoda kiváltság a mászófal és a sokféle hinta és mászókás kuckó, ami őket várja. Sajnos, engem már nem, mert hiába tagadhatok le akár 10 évet is a koromból, még mindig kirívok, ha játszótéren randalírozok.
Ezért voltam rettentő boldog, mikor San Diego mesélte, tud egy helyet, ahol felnőttként is kipróbálhatom mindezt. Az egyik nagy budapesti játszóház ugyanis néhány alkalomra kinyit éjszakára, hogy kizárólag felnőtteknek biztosítson ugrálós gyerekmókákat. 
Ez az ötlet zseniális!
Mikor megérkeztünk, örömmel konstatáltam, hogy itt mindenki gyermeteg lelkű. A felnőttek szinte megőrültek, ahogy egyik mókából rohantak át a másikba. Nekünk is csupán pár perc kellett, hogy felvegyük a ritmust.
Van itt minden picike kerékpároktól a trambulinon át az ugrálóvárig. Lehet csúszdázni, falat mászni (mint a mellékelt kép mutatja), léghokizni, szivacslabda meccset vívni és még egy kisebb kalandparkon is végig lehet menni. Mindent kipróbáltunk, amit csak lehetett. Belevetettük magunkat sok színes labda közé, szaltóztam a trambulinon, San Diego mászott, mint Pókember és kiugráltuk magunkat.
Rettentően jól éreztem magam, főleg hogy a lézerharcot is kipróbálhattuk, bár nem éreztem úgy, hogy a helyzet magaslatán lettem volna. Természetesen elfáradtunk, sőt leizzadtunk ennyi ugrálásban, de megérte. Imádtam minden percét és csak ajánlani tudom mindenkinek aki lélekben még kisgyerek!

Schönbrunn
A rovat egyik korábbi bejegyzésében már írtam Bécsről. Nem igazán tudom megunni ezt a várost, főleg amíg van olyan része, amelyet még nem csodáltam meg. Schönbrunn például eddig ilyen volt.
Összehoztunk hát egy hosszú hétvégét az osztrák fővárosban, hogy megcsodálhassuk a kastélyt és hatalmas parkját, ahol az állatkert is helyet foglal.
Az első napon nem állt mellénk a szerencse, mivel esett az eső, ám ez nem gátolt minket. A kastélyt bejárni bármilyen időben lehet. Kicsit ugyan késve érkeztünk, így a leghosszabb túrát nem választhattuk, csak a Grand Tourt. (Érdemes tehát korán megérkezni!)
A kastély nem csupán gyönyörű (belül nem lehet fényképezni, így csak kívülről készíthettem róla képeket), hanem tökéletesen szervezett. A vizes esernyők számára nem csupán a ruhatár áll rendelkezésre, hanem zacskókat is osztogatnak, nehogy a látogató mindent összecsöpögtessen. A túrához tartozik audio guide többféle nyelven, természetesen magyarul is. A látogató, így mindig tudja merre kell mennie és a főbb információkat is megkapja. Számomra kevés volt, amit a fülembe duruzsolt virtuális kísérőnk és a termekben sem volt semmi kiírva (még németül sem), de háttértudásból megoldottam és elszórakoztattam San Diegót a kiegészítő megjegyzéseimmel.
A kastély leggyönyörűbb része egyébként a bálterem. Meseszép!
Másnap már nagyobb szerencsénk volt az időjárással, így az egész napot a szabadban tölthettük. 
Bejártuk a kastély parkját. Gyönyörű és igazán rendezett a legutolsó bokorig.
A kastélypark olyan hatalmas, hogy nem csupán egy tágas ösvényekkel átszelt park van itt, hanem egy hatalmas állatkert és egy nagy terület egy másik szép építménnyel.
Nem túl meglepő módon az állatkertben töltöttük az időnk nagy részét. Egyrészt, hogy minden állatot megnézhessünk, néhányat többször is, másrészt pedig, hogy ámuldozzunk kicsit a legremekebb kifutókon. Itt igazán tágas helyet kapott minden kisállat. 
Az elsődleges látnivaló természetesen, a panda. Ez a rettentően cuki és kissé szerencsétlen állatka nem csak megmelengeti az ember szívét, hanem ha épp aktív, remekül el is szórakoztatja. Az egyik kicsi panda például megpróbált felmászni egy magas és vékony ágra, csak útközben beszorult cseppet. Végül persze megoldotta, a közönség pedig csak vigyorgott a gyönyörűségtől.
Sokáig tartana felsorolni, minden állatot, így ezt nem teszem, csak válogatok a kedvenceim közül képekben és elmesélem, mit tartottam érdekesnek.
Nagyon tetszett, hogy meghagyták az állatkert régi elrendezését, hogy kör alakban helyezkednek el a különféle kifutók. Tetszett, hogy láthatólag nem csupán a fizikai, hanem lelki egészségére is ügyelnek az állatoknak. Tetszett, hogy bár megvolt a kellő távolság, az ember mégis úgy érzi, igazán közel kerülhet hozzájuk.
A mellékelt kép például jól mutatja, hogy csupán egy karnyújtásnyira voltunk ettől a gyönyörű gepárdtól. Ő volt az egyik személyes kedvencem.
Nagyon bírtam még a bohókás fekete medvéket. Az egyikük a lustaság élő példája is lehetett volna, bár ezt a fókák is kiérdemelhetnék. A pingvinek pedig folyton minket figyeltek, kezdtem is kicsit paranoiás lenni a közelükben.
A madárházat sajnos nem tudtuk megnézni, mivel madárinfluenza miatt zárva volt, és a zsiráfok is kimaradtak. Náluk ugyanis épp tatarozás folyik, no de hogy addig hová tették őket, arról ötletem sincs.
Az orangutánok mellett ebédeltünk, ismét kifogtunk egy magyar pincért és felmentünk a dombra is hiúz és farkaslesre. Az itteni hiúz sokkal kisebbnek tűnt, mint Hubert.
Az erdős rész tetején pedig megnéztünk egy hatalmas parasztházat, ahol simogattam macskát és kecskét is. Utóbbiak igazán élvezték a hátvakargatást, ám mi már kevésbé élveztük, hogy még este is kecskeszagunk volt, hiába zuhanyoztunk. No, de az ilyesmi vele jár.
A kedvenceink egyébként a pandák mellett a koalák voltak, így őket többször is meglátogattuk, bár nem sok aktivitást mutattak.

mókás mackók

lusta fókák

Az állatkerti legnagyobb élményünk egy kis gidához köthető. Először jót nevettünk, hogy egy majom megpróbált kurkászni egy gidát, akinek viszont ez cseppet sem volt kedvére, majd kiszúrtam egy másik gidácskát. Olyan kis picike volt és olyan ingatagon állt a lábain, míg a mamája nyalogatta, hogy meg is jegyeztem, biztosan nemrég született. Aztán, ahogy a mamakecske elfordult, döbbenten vettük észre, hogy a méhlepény még mindig csak félúton van kifelé. A kis gida tehát pár másodperccel előbb látta meg a napvilágot, minthogy mi megérkeztünk. No, és hogy mi volt a kicsi első tette? Persze, hogy megpróbált hegyet mászni! Imádom a természetet!
Az állatkerti séta után, a park többi részét is bejártuk a kastély mögött a dombbal, szökőkúttal és giccses építménnyel együtt. Egyszerűen nem akartak elfogyni a látnivalók. Nem is tudom megállni, hogy ne tegyek még be néhány képet, mert Schönbrunn remek hely, amit érdemes megnézni.




2017. április 20., csütörtök

Kimi ni Todoke

Ez volt a terápiás sorozatom. Lázasan az ágyban fekve nem vágytam másra, csak valamire, ami eltereli a figyelmemet minden nyűgömről, kicsit szórakoztat, könnyed hangulatú és rövid, ugyanakkor sok részt meg lehet nézni belőle. Tökéletesen megfelelt a célnak.
Ez az anime egyértelműen lányoknak készült és az iskolai élet megunhatatlan kérdéskörébe tartozik. Természetesen manga adta az alapját, így Kauho Shiina ötletgazdát illeti a dicséret. Bár a képregény még fut, két évadnyi anime és sok kiegészítés készült már hozzá.
Az első évad 25 epizódból áll, míg a második csupán 12 részt kapott. Utóbbi cseppet sem baj, mert ha még tovább húzták volna, attól függetlenül, mennyire legyengítettek a bacilusok, valakit megütöttem volna.
Ismertető:
"A főszereplő Sawako Kuronuma, akit az osztálytársai csak Sadako-nak hívnak a Kör című film után, hiszen kinézetük sok hasonlóságot mutat, emiatt félnek tőle. Az iskolában rögtön elterjednek a pletykák, hogy látja a szellemeket, és ha valaki 3 másodpercnél hosszabb ideig néz a szemébe, azt megátkozza. Ennek ellenére próbál kedves lenni mindenkihez, azonban csak menekülnek előle. Nincsenek barátai, ezért amikor a népszerű Kazehaya elkezd vele beszélni, minden megváltozik. Ő lesz a példaképe, hiszen személyisége pont ellentéte az övének."
Első ránézésre talán kicsit elcsépeltnek tűnik és számomra is kellett pár rész, hogy ráérezzek az ízére. Hozzá kellett például szoknom a grafikához, ami kifejezetten változatos. Az alapgrafika szép, kidolgozott és ezt néhány pasztellszínű képkockával dobják fel időnként, főleg ha valami nagyon romantikus történik. Csakhogy sokkal gyakrabban váltanak át chibi karakterekre, ezzel is kiemelve a humort és a főhősnő furcsaságait.
Chibi
Szóval nagyon sok benne a "cuki" képkocka, ami egy jóval kidolgozatlanabb és gyengébb képminőséget ad. Igen, szórakoztató, de a vizuális lelkem egy ideig nehezen viselte.
A grafika tehát sajátos és ez igaz az egész sorozat hangulatára is. Erre a zene ráerősít, ami kellemesen rövid és tökéletesen passzol a sorozathoz.
A történet természetesen tele van tipikus konfliktusokkal, jelenetekkel, de mégis igyekszik új megközelítést adni mindennek.
Például nagyon kreatív, hogy a főhősnő azért vált kiközösítetté, mert hasonlít egy horrorfilm szereplőjére és ráadásul elég ijesztő, mikor valakire szándékosan rámosolyog.
"Jó reggelt!"
Az is tetszett, ahogy az antiszociális lány meglehetősen nehezen kezelte a szocializálás lépcsőfokait. (A szerelem kérdéskörét egyelőre hagyjuk.) Nem lett hirtelen a társaság közepe és minden felé nyitó gesztust rendkívül értékelt. Ettől Sawako karaktere kedves, kissé suta, de igazán szerethető.
Ez a szerethetőség igaz nagyjából a teljes szereplőgárdára, még a negatívabb karakterekre is, mint Kurumi. Egyedül Kento-t nem bírtam egy picit sem megkedvelni.
Minden karakter kellő teret kapott, mivel az egyes részek szépen egymásra épülnek és mind hozzátesz valami újat a fejlődésükhöz. Ettől a történet szépen halad előre.
Természetesen a történet mozgatórugója a kapcsolatok. Kapcsolat az osztálytársakkal, mert egy reggeli üdvözlés sem mindig zökkenőmentes, kapcsolat a barátokkal, mert a bizalmat fel kell építeni és kapcsolat az ellenkező nemmel. Igen, egy ilyen lányos animénél borítékolva van a szerelem.
A mellékszereplők szerelmi életét kifejezetten okosan oldották meg. Van itt minden idősebbek iránti vonzalomtól a viszonzatlan szerelemig. Nem szájbarágósan cukorsziruposan, hanem mesélősen, valósághűen. A karakterek másik nagy erőssége az, hogy hihetőek. Hihető a viselkedésük és megérthető minden érzelmük és ez sokat tesz a történet élvezhetőségéért.
szereplők
A főhősök szerelmi szálával azonban voltak gondjaim. Az első évadban megszoktam, hogy két kis mulya tini románca ez, így nem vártam túl sokat. Sőt, még élveztem is, ahogy elpirulva botladoztak. Csakhogy a második évad az agyamra ment.
Az a 12 rész nem szól másról csak arról, hogyan értik félre egymást a főhősök, hogyan rombolnak le mindent, amit az első évad során felépítettek. Nem egyszer kedvem támadt megragadni, megrázni és megütni őket, hogy vegyék már észre azt, ami majd' kiszúrja a szemüket. Ezen pedig a kis utálatos Kento sem segített sokat, akit szívem szerint bolygóközi pályára rúgtam volna, amint megjelent.
A szerelmi huzavonát tehát túlságosan elnyújtották a készítők. Sokkal rövidebben és élvezetesebben meg lehetett volna oldani. Ettől eltekintve azonban egy igazán kedves, aranyos és szórakoztató anime. Bátran ajánlom minden olyan hölgynek, aki valami finoman romantikusra vágyik és nem zavarja a változékony grafika.

Kiegészítés:
Ahogy említettem, a manga még fut, de találni még bőven kiegészítést hozzá. Készült például 3 epizódnyi special, vagyis kiegészítő rész. Megtalálható a történet visual novel formában is, sőt egy élőszereplős film is napvilágot látott már. 

2017. április 19., szerda

Tengernyi szerelem

Szeretem Moyes könyveit, gyűjtögetem is őket sorjában. Így történt, hogy mikor megtudtam, új könyv jelent meg tőle, rövid gondolkodás után le is csaptam rá.
A borító mutatós, nagyon tetszik a színvilága, ám a címe már kevésbé. Vonaton utazva, mikor egy férfi megkérdezte tőlem, mit olvasok és megmutattam neki, muszáj volt hozzátennem: "Nem olyan nyálas, mint amilyennek tűnik!"
Nem hazudtam, tényleg nem nyálas, sőt kifejezetten romantikusnak sem mondanám. Ez a könyv inkább olyan kis semmilyen.
Fülszöveg:
"1946-ban ​járunk, amikor szerte a világon fiatal nők ezrei kelnek útra, hogy csatlakozzanak a háború idején megismert vőlegényükhöz, férjükhöz. Sydneyből is több száz ifjú asszony tart Angliába a Victoria fedélzetén. A hajó nem pompás óceánjáró, hanem sok viszontagságot látott repülőgép-hordozó, melyen egész seregnyi tengerész és tiszt szolgál, illetve utazik, szigorúan elkülönítve a női részlegtől. A négy főszereplő – Frances, a zárkózott ápolónő, a gazdag családból való, elkényeztetett Avice, a komolytalan, alig tizenöt éves Jean és az őszinte, nyílt természetű Margaret – egy kabinba kerül, s a hathetes utazás alatt sok mindent megtudnak egymásról és önmagukról. Sorra kiderül, hogy mindenkinek van valamilyen féltett titka, és a múlt bonyodalmait csak még terhesebbé teszik a jelen váratlan fordulatai, melyek akár egészen új irányba terelhetik a lányok életét. Hogy az átélt örömök, félelmek és megpróbáltatások után végül mindenkinek jól alakul-e a sorsa, az csak sok év elteltével derül ki…"
Az alapötlet igazán érdekes, nem olyasmi, amiről sokat hallhat az ember. A remek szituáció azonban önmagában kevés, főleg hogy megtöltsön egy 512 oldalas kötetet.
Igen, ez azt jelenti, hogy voltak problémáim vele. Egyrészt nehezen kötött le. Egyik karakter sorsa sem tűnt izgalmasnak és sokáig csak vártam, vártam és vártam, hogy történjen valami. Majd keserűen állapítottam meg, hogy a háború véget ért, semmi sem fog történni. Vagy legalábbis semmi olyasmi, ami egy unatkozó olvasót lekötne.
Ennek megfelelően a cselekmény lassan halad és ezt a folyamatos ugrálás egyik szereplőről a másikra sem pörgeti fel. A szereplőkkel egyébként nem volt különösebb bajom, bár nem is kedveltem meg őket igazán. Valahogy ők is és a gondolataik is érdektelenek voltak számomra.
A sok női locsogás pedig az őrületbe kergetett. No, nem feltétlenül a főhősökre kell gondolni, hanem a többi hatszáz nőszemélyre, akik pont úgy viselkedtek, ahogy a női sztereotípia nagy könyvében meg van írva. Persze, a hajón dolgozó férfiakat sem kellett félteni, így akár egy tipikus esettanulmány is lehetett volna ebből a könyvből, milyen az ha sok embert hosszú időre összezsúfolnak egy picike helyre. Ennyire azonban nem ásta bele magát az írónő a dolgokba, inkább megmaradt a romantikánál.
Apropó romantika, a hölgyek szerelmi élete is hidegen hagyott. No, nem csak azért, mert szkeptikusan kezeltem a háborús románcokat, hanem mert nem értettem a sietséget. A háborúnak vége, szabad a közlekedés, ráadásul a repülős közlekedés kezdi virágkorát élni, erre mindenki nyomakodik fel az első úszó valamire, hogy 6 hetet senyvedjen egy pár négyzetméteres kabinban legalább két idegen nővel. Tudom, tudom, ez így romantikus és szerelemben az ember ne keressen logikát, de így nehéz volt komolyan venni a hölgyek panaszait.
Mindez sajnos azt jelenti, hogy nem nyűgözött le a könyv, sőt megkockáztatom, hogy még csak le sem kötött. Hosszú és unalmas volt számomra ez az utazás, aminek a lényegét pár mondatban össze tudnám foglalni.
Be kell vallanom, hogy csalódtam. Moyes tollából sokkal jobb és többet mondó történetre vágytam. Ezért kizárólag a könnyed, romantikus könyvek kedvelőinek ajánlom. Mert ez bizony könnyed is meg romantikus is, csak sajnos a súlytalan fajtából.

Kiegészítés:
Ez a kis csalódás persze nem vette el a kedvemet a többi könyvétől. Sem pozitív, sem negatív értelemben nem szoktam elfogult lenni az írókkal szemben. Szóval hamarosan újra kézbe veszek egy könyvet tőle, mert úgy gondolom, minden kötetet önmagában, önmagáért kell értékelni.

2017. április 11., kedd

Mozgóképek LV.

Mozgalmas volt a március is és bár nem néztem sokkal több filmet ebben a hónapban sem, többször jártam moziban. Szám szerint háromszor, az egyikről írtam is külön bejegyzést: Testről és lélekről.
Ezekhez jött még két film, amelyet a kanapé kényelmében néztem meg. Most tehát 4 filmről tudok számot adni.

Bob az utcamacska
"Amikor James Bowen egy sérült, vörhenyes szőrű, kóbor macskát talált egy folyosón, még fogalma sem volt arról, hogy az élete mennyire meg fog változni. James egyik napról a másikra élt London utcáin, és biztosan tudta, hogy amire végképp nincs szüksége, az egy háziállat. Mégsem tudott ellenállni a meghökkentően intelligens kandúrnak, akit befogadott, és gyorsan el is keresztelt Bobnak. Gondos ápolásának köszönhetően Bob lassan visszanyerte az egészségét, James pedig készült útjára engedni az állatot – úgy hitte, soha többé nem látják viszont egymást. Bobnak azonban más elképzelései voltak.
Ők ketten hamarosan elválaszthatatlanok lettek, s komikus – alkalmanként kockázatos – kalandjaik fokozatosan átalakították az életüket. Így segítettek egymásnak abban, hogy zaklatott múltjuk sebei lassan begyógyulhassanak. "
Ezt a filmet San Diego választotta. Igen, azért mert tudja, hogy imádom a macskákat és a kedvemben akart járni. Arra azonban nem számított, hogy neki is igazán tetszeni fog.
Könyv alapján készült, a könyv pedig igaz történet alapján, így többszörös adaptációról van szó, ám ez csak ad az értékéhez. Tetszett, hogy nem próbálta cukorszirupba mártani a problémákat, csak bemutatta a lehető leghűbben a valósághoz, a néző meg kezdjen vele, amit akar. Az is tetszett, hogy Bob igazi macska volt. Jó, macskához képest szelíd és kedves természet, de akkor is macska, akire tipikus módon reagálnak az emberek. Még a drog kérdéskörének körbejárása is tetszett, bár nem a szívem csücske ez a téma.
Összességében tehát érdekes volt és szórakoztató. Nem csak macskakedvelőknek ajánlom.

Logan
"Az egyik legerősebb mutáns ő. Szelídíthetetlen, elpusztíthatatlan, kiismerhetetlen. És szeret szivarozni. Egy titkos katonai fegyverkísérlet alakította annál is keményebbé, amivé a génjei tették. A csontjait adamantiumötvözetre cserélték, ám azt a képességét, hogy a sebei azonnal begyógyulnak, nem vették el tőle. Ökléből gyilkos karmok bújnak elő, és nem fél használni őket. A kanadai erdőkben érzi magát igazán jól. Magányos. Bosszúálló. Nem barátkozik senkivel.
De valaha egy csapat tagja volt. X-Men volt ő is. És az emlékeknél talán nincsenek fontosabb dolgok..."
Ez az ismertető szörnyű, de nem találtam jobbat. Talán nem is kell, mert mindenki ismeri ezt a fickót és valószínűleg ismertetőtől függetlenül is megköveznek majd a rajongók.
Applequeen barátom volt rákattanva, hogy menjünk el moziba erre a filmre, mert az összes eddigi X-men filmet látta már és szerette, szóval ő választotta és neki bizony tetszett is. Imádta, mint a rajongók 90%-a, én meg szkeptikusan igyekeztem csöndben maradni.
Nekem ez a film kevés. Értem én, mit akart kifejezni és mennyire vagány, hogy ilyen drámai lett egy képregényfilm, de pont ez a bajom vele. Ez egy képregényfilm, ne akarjon ennyire komoly lenni, mert nem áll jól neki. Legyen laza, ahogy az elején tette, mert az eleje bizony jó volt. Kemény kislány és kiégett férfi mindig jó párosítás. Még a humora is rendben volt. Még az indokolatlan mészárlás is oké volt, mert hiába szuperhősök, azért nem minden csillogó. A vége azonban... butus és klisés. Olyan klisés, hogy nemhogy könnycseppet, még egy szikrányi együttérzést sem csiszolt ki belőlem. Én ezt a jelenetet már vagy húszmilliószor láttam, így nem hat meg.
Összességében nem azt kaptam, amit vártam és nem vagyok elég szuperhősrajongó, hogy magasztalni tudjam. Kizárólag rajongóknak javaslom.

Vadon
"Cheryl (Reese Witherspoon) fiatal, mégis úgy érzi, mindent elveszített. Az élete összeomlóban van (és ő is mindent elkövetett, hogy tovább omoljon), de lát kiutat. Csak nagyon hosszút. Bár életében nem kirándult, egy hirtelen ötlettől vezérelve vándorútra indul. Több mint 1500 kilométert gyalogol az Egyesült Államok nyugati partvonalán. Átkel a Mojave sivatagon, megmássza a Sierra Nevadát, végiggyalogol Kalifornián és Oregonon, kibírja a havat és a forróságot. És legfőképpen: a magányt. Hosszú útja során persze sok emberrel találkozik, köt barátságokat és túlél néhány ijesztő kalandot: de az igazi társaságát a múltjából meríti. Menet közben a régi, elrontott élete szereplői kísértik."
Ezt a filmet ismét San Diego választotta egyik hétvégi esti programunknak. Megtetszett neki a rengeteg pozitív értékelés alapján, én pedig nem beszéltem le róla, mert szeretem nézni a gyönyörű tájakat. Csalódtunk.
Ez a film fáj. No, nem azért, mert közelről végig kellet néznünk egy leszakadt lábkörmöt (bár ez is igazán fájdalmas volt), hanem mert a főhősnő egy idegesítő, gyenge, hisztis, ostoba liba. Ezzel pedig leminősítettem a hölgyet, aki a valóságban is létezik, mivel önéletrajzi alkotás, de cseppet sem érdekel. Értettem én a problémáit és élete drámáit, így nem ezzel volt a gondom, hanem a válasszal, amit ezekre felelt. Egyszerűen durcás lett és még tovább fokozta a gondjait. Az pedig, hogy nem pusztult ott a vadonban, isteni csoda.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik elviselik a szenvelgő főhősöket. Ha pedig valaki ötletet akar meríteni, hogyan lehet nekivágni egy hosszú túrának, szakkönyvet vegyen ezt pedig felejtse el, mert nem mindenkinek van akkora mázlija, mint a hölgynek volt.

A szépség és a szörnyeteg
"A szépség és a szörnyeteg Belle varázslatos utazásának története; az eszes, gyönyörű és független ifjú hölgyet kastélyába zárja egy szörnyeteg. Félelmeit leküzdve a lány összebarátkozik új, kényszerű otthona elvarázsolt személyzetével és végül képes lesz arra is, hogy meglássa a gyöngéd, érző szívű herceget a szörnyeteg rettentő külleme mögött."
Ezt a történetet gondolom senkinek sem kell bemutatni. Rengeteg feldolgozása van. Franciák például nem is olyan régen, 2014-ben készítettek belőle filmet. Számomra mégis a Disney rajzfilm az igazi, gyerekkorom kedvence. Ezért is örültem nagyon, mikor megtudtam, hogy élőszereplős feldolgozása készül. Applequeen barátom is bezsongott tőle, így eldöntöttük, csajos mozis napot tartunk.
Már az előzetes alapján tudtam, hogy meglesz a hangulat, ami be is bizonyosodott. A díszlet csodálatos lett, pont mint a mesében. Zenében azonban volt egy kis baki. A magyar szinkronos változatban az első dal borzalmas lett és többször csúszott a hang a szereplők szájmozgásához képest. Ez pedig rettentően bosszantott. A karakterek szépen lettek felépítve, tetszett a történet hátterének kidolgozottsága és a színészekre egyáltalán nem volt panaszom. Sőt, Luke Evans kellemesen meglepett. Nem igazán kedvelem (valószínűleg a korábbi filmjei miatt, mert még mindig nem bocsátottam meg, amit Smaug ellen elkövetett), itt viszont zseniálisan hozta Gastont. A másik színfolt LeFou volt, aki a legszórakoztatóbb karakter címet is kiérdemli.
Szóval működött a varázs, ismét 6 évesnek éreztem magam és csak élveztem ezt a kedves mesét. Bátran ajánlom mindenkinek, aki a rajzfilmet szereti, mert tényleg remek lett ez a feldolgozás.

Értékelés:
A szépség és a szörnyeteg               ->  10
Bob az utcamacska                          ->   9
Logan                                              ->   7
Vadon                                              ->   4

2017. április 6., csütörtök

Üvegszilánkon táncolni

Van valami megkapó ebben a borítóban. Valami, amitől az ember kíváncsivá válik és akár minden korábbi félelmét félreteszi, hogy a végére járhasson ennek a kíváncsiságnak. Én legalábbis ezért választottam ezt a romantikus és amolyan "sírós" könyvet.
432 oldalával kellemes hosszúságú olvasmány, bár az utolsó 30 oldal kissé döcögősen csúszott le.
Fülszöveg:
"Lucy Houstonnak és Mickey Chandlernek nem lett volna szabad egymásba szeretniük, még kevésbé összeházasodniuk. Mindkettejüket hibás génekkel sújtotta ugyanis a sors: a férfi bipoláris személyiségzavarral küzd, a nő családjában a mellrák szedi áldozatait. Ám amikor Lucy huszonegyedik születésnapján útjaik összetalálkoznak, fellángol a szikra, és többé le sem tagadhatják az egymás iránti vonzalmukat.
Eltökélten és megfontoltan küzdenek azért, hogy a kapcsolatuk működhessen, ezért írásba foglalják az ígéreteiket. Mickey szedi a gyógyszereit. Lucy nem hibáztatja azért, ami felett nincs hatalma. A férfi őszinteséget fogad. A nő türelmet. Mint bármely házasságban, nekik is vannak jó, rossz és néha nagyon rossz napjaik. Annak érdekében, hogy megbirkózhassanak az egyedülálló kihívásokkal, szívszaggató döntést hoznak: nem vállalnak gyermeket.
Amikor azonban Lucy megjelenik egy rutin orvosi vizsgálaton, olyan meglepetés éri, ami mindent megváltoztat. Mindent. Egy pillanat alatt értelmüket vesztik a szabályok, és ők ketten kénytelenek újradefiniálni a szerelem valódi lényegét."
Az alaptörténet rendkívül érdekes és kellően romantikus. Két sérült ember finoman kibontakozó szoros kapcsolata és a rengeteg küzdelem, ami mögötte van, inspiráló tud lenni.
Tetszett, hogy a két főhős nézőpontja remek egyensúlyban váltakozott. Mickey naplórészletei tökéletesen kiegészítették a főhősnő narrációját. Az is tetszett, ahogy a kapcsolatuk megelevenedett. Az írónő finoman osztotta el a múltba visszatekintő részeket, így cseppet sem zavarta meg a cselekmény gördülékenységét. Még a hangulat is tetszett, ahogy állandó jelleggel körbelengte egy borongós felleg.
Igen, ez a sok tetszett mondat azt jelenti, hogy akadt olyan is, ami nem tetszett.
Az első dolog, ami rettentően zavart a könyvben, az a halál. No, nem a tényre gondolok, hogy halásos fenyegetés árnyékában álltak a szereplők, hanem konkrétan a Kaszásra. Persze itt se kaszája, se csuklyája, mégis idegesített. Nem tett jót az amúgy szépen és hitelesen felépített szerelmi történetnek, hogy a főhősnő médiumot játszott. Elvette a súlyát és meglebegtetett valamit, ami a giccs felé hajlik.
Nem tetszett a kiszámíthatósága sem. Vannak történetek, amelyek tökéletesen működnek úgy is, ha az olvasó tudja az elkerülhetetlen végkimenetelt. Sőt, ha drámáról van szó, zseniálisan fel lehet építeni mindezt fokozatosan megkedveltetve a karaktereket, hogy az olvasó minden igyekezete ellenére ne tudjon távolságot tartani velük. Itt azonban nem ez történt. A cselekmény halad a könnyedén megjósolt úton és annyira akar kapaszkodni az olvasóba, hogy az inkább zavaró, mint dicséretes.
Félreértés ne essék, nem volt semmi problémám a szereplőkkel, csak néhol túl soknak bizonyultak. Túl kedvesek, túl megértők, túl kiszámíthatók voltak és úgy csimpaszkodtak belem a "Szeress! Akkor is sírni fogsz." üzenetükkel, hogy kedvem támadt beáldozni a kedvenc pulcsimat is, hogy megszabadulhassak a túlzásos ujjaiktól. Nem vagyok romantikus alkat, ez tény, de nekem ez a könyv néhol akkor is sok volt és egy picit akaratos is.
A narrációbeli harmónia érzelmi szinten tört meg a két főhős között. Habár gyógyszer és kezelés tekintetében mindkettőjük estében kitett magáért az írónő, úgy éreztem, Lucy érzelmeit néhol elhanyagolta. No, nem a romantikus és rózsaszín gondolataira célzom, mert abból volt bőven, hanem a betegség lelki megélésére. Nem, a csevegést a kedves Kaszással nem tekintem annak...
A baba dilemmája is cseppet hiányosnak hatott. Sokkal erőteljesebben is ütközhettek volna a pro- és kontraérvek. Ezzel szemben a kötet lezárásának kérdésköre túlnyújtott volt. Mintha az írónő nem akarta volna elengedni a könyvet és a szereplőit. Úgy tűnik, ő is csimpaszkodós típus...
Szóval nem voltam teljesen megelégedve ezzel a könyvvel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tetszett, mivel néhány kifejezetten érdekes kérdést vetett fel. El tudtam tehát gondolkodni rajta és lekötött, de nem érte el azt, amit szeretett volna. Nem ájultam el tőle és nem hullattam könnyeket.
Elsősorban romantikus beállítottságú olvasóknak ajánlom, illetve azoknak, akik kedvelik az érzelmi dilemmákról szóló könyveket, vagy csak kíváncsiak rá, milyen lehet egy bipoláris emberrel élni.