2017. április 6., csütörtök

Üvegszilánkon táncolni

Van valami megkapó ebben a borítóban. Valami, amitől az ember kíváncsivá válik és akár minden korábbi félelmét félreteszi, hogy a végére járhasson ennek a kíváncsiságnak. Én legalábbis ezért választottam ezt a romantikus és amolyan "sírós" könyvet.
432 oldalával kellemes hosszúságú olvasmány, bár az utolsó 30 oldal kissé döcögősen csúszott le.
Fülszöveg:
"Lucy Houstonnak és Mickey Chandlernek nem lett volna szabad egymásba szeretniük, még kevésbé összeházasodniuk. Mindkettejüket hibás génekkel sújtotta ugyanis a sors: a férfi bipoláris személyiségzavarral küzd, a nő családjában a mellrák szedi áldozatait. Ám amikor Lucy huszonegyedik születésnapján útjaik összetalálkoznak, fellángol a szikra, és többé le sem tagadhatják az egymás iránti vonzalmukat.
Eltökélten és megfontoltan küzdenek azért, hogy a kapcsolatuk működhessen, ezért írásba foglalják az ígéreteiket. Mickey szedi a gyógyszereit. Lucy nem hibáztatja azért, ami felett nincs hatalma. A férfi őszinteséget fogad. A nő türelmet. Mint bármely házasságban, nekik is vannak jó, rossz és néha nagyon rossz napjaik. Annak érdekében, hogy megbirkózhassanak az egyedülálló kihívásokkal, szívszaggató döntést hoznak: nem vállalnak gyermeket.
Amikor azonban Lucy megjelenik egy rutin orvosi vizsgálaton, olyan meglepetés éri, ami mindent megváltoztat. Mindent. Egy pillanat alatt értelmüket vesztik a szabályok, és ők ketten kénytelenek újradefiniálni a szerelem valódi lényegét."
Az alaptörténet rendkívül érdekes és kellően romantikus. Két sérült ember finoman kibontakozó szoros kapcsolata és a rengeteg küzdelem, ami mögötte van, inspiráló tud lenni.
Tetszett, hogy a két főhős nézőpontja remek egyensúlyban váltakozott. Mickey naplórészletei tökéletesen kiegészítették a főhősnő narrációját. Az is tetszett, ahogy a kapcsolatuk megelevenedett. Az írónő finoman osztotta el a múltba visszatekintő részeket, így cseppet sem zavarta meg a cselekmény gördülékenységét. Még a hangulat is tetszett, ahogy állandó jelleggel körbelengte egy borongós felleg.
Igen, ez a sok tetszett mondat azt jelenti, hogy akadt olyan is, ami nem tetszett.
Az első dolog, ami rettentően zavart a könyvben, az a halál. No, nem a tényre gondolok, hogy halásos fenyegetés árnyékában álltak a szereplők, hanem konkrétan a Kaszásra. Persze itt se kaszája, se csuklyája, mégis idegesített. Nem tett jót az amúgy szépen és hitelesen felépített szerelmi történetnek, hogy a főhősnő médiumot játszott. Elvette a súlyát és meglebegtetett valamit, ami a giccs felé hajlik.
Nem tetszett a kiszámíthatósága sem. Vannak történetek, amelyek tökéletesen működnek úgy is, ha az olvasó tudja az elkerülhetetlen végkimenetelt. Sőt, ha drámáról van szó, zseniálisan fel lehet építeni mindezt fokozatosan megkedveltetve a karaktereket, hogy az olvasó minden igyekezete ellenére ne tudjon távolságot tartani velük. Itt azonban nem ez történt. A cselekmény halad a könnyedén megjósolt úton és annyira akar kapaszkodni az olvasóba, hogy az inkább zavaró, mint dicséretes.
Félreértés ne essék, nem volt semmi problémám a szereplőkkel, csak néhol túl soknak bizonyultak. Túl kedvesek, túl megértők, túl kiszámíthatók voltak és úgy csimpaszkodtak belem a "Szeress! Akkor is sírni fogsz." üzenetükkel, hogy kedvem támadt beáldozni a kedvenc pulcsimat is, hogy megszabadulhassak a túlzásos ujjaiktól. Nem vagyok romantikus alkat, ez tény, de nekem ez a könyv néhol akkor is sok volt és egy picit akaratos is.
A narrációbeli harmónia érzelmi szinten tört meg a két főhős között. Habár gyógyszer és kezelés tekintetében mindkettőjük estében kitett magáért az írónő, úgy éreztem, Lucy érzelmeit néhol elhanyagolta. No, nem a romantikus és rózsaszín gondolataira célzom, mert abból volt bőven, hanem a betegség lelki megélésére. Nem, a csevegést a kedves Kaszással nem tekintem annak...
A baba dilemmája is cseppet hiányosnak hatott. Sokkal erőteljesebben is ütközhettek volna a pro- és kontraérvek. Ezzel szemben a kötet lezárásának kérdésköre túlnyújtott volt. Mintha az írónő nem akarta volna elengedni a könyvet és a szereplőit. Úgy tűnik, ő is csimpaszkodós típus...
Szóval nem voltam teljesen megelégedve ezzel a könyvvel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tetszett, mivel néhány kifejezetten érdekes kérdést vetett fel. El tudtam tehát gondolkodni rajta és lekötött, de nem érte el azt, amit szeretett volna. Nem ájultam el tőle és nem hullattam könnyeket.
Elsősorban romantikus beállítottságú olvasóknak ajánlom, illetve azoknak, akik kedvelik az érzelmi dilemmákról szóló könyveket, vagy csak kíváncsiak rá, milyen lehet egy bipoláris emberrel élni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése