Karmazsin hadjárat

A Lőpormágus-trilógia második kötete.

Az első rész, Vérrel írt ígéretek rettentően tetszett, így nem kis elvárásaim voltak a folytatást illetően.

Ránézésre ismét mutatós könyv 584 lapjával és egy ismételten csodaszép borítóval. Tudom, furcsa ízlésem van, hogy még mindig bejönnek a morcos katonák hullákkal a háttérben...

Fülszöveg:

"Tamás Kez elleni hadicsele katasztrófába torkollik, és töredék hadseregével ellátmány és erősítés nélkül az ellenséges vonalak mögött ragad. Hatalmas túlerőtől űzve, erőltetett menetben kell északra vezetnie az embereit, hogy átjusson a hegyeken, és megvédje hazáját.
Eközben Adróban Adamat felügyelő nyomoz elrabolt felesége után, a szálak pedig a kegyetlen Lord Vetashoz vezetnek. Azonban a Vetas rejtélyes urával kapcsolatos kérdések még sötétebb titkok felé mutatnak.
Míg Tamás tábornokai egymás közt marakodnak, a dandárok minden nap kénytelenek meghátrálni a Kez támadások elől. Mivel Tamást és lőportármágusait mindenki halottnak hiszi, Kétlövetű Tániel válik az utolsó védelmi vonallá az előrenyomuló ellenséggel szemben, akiket a pletykák szerint egy újjászületett isten is támogat."

A cselekmény kicsivel az első könyv lezárása után veszi fel a fonalat. A polgárháború csupán a kezdet volt, a hatalmat meg is kell tartani. Ennek bemutatása rendkívül tetszetős és hiteles.

Ezúttal is három szemszögből adódik össze a könyv, bár néhol befut egy negyedik szál is, amely csak a könyv vége felé nyer igazi értelmet. Tamás és Tániel nézőpontja ugyanis pont eléggé leköti az olvasót, hogy elvonja a reflektorfényt holmi Kiváltságosról.

Apropó főhősök, továbbra is kedvelhető figurák és kifejezetten tetszett, hogy Tamás múltjába is nyerhettem bepillantást. Az ő nézőpontja végig pörgött, együtt menetelt a hadsereggel egyik kalandból a másikba. Olem pedig ismét hozta a formáját, hogy a humor se maradhasson el.

Tániel nézőpontja már egy fokkal lassúbb lett, ahogy ő is belassult kicsit a tudatmódosító szerektől és a kaotikus magánéletétől. Továbbra is kedvelem, de néhol picikét soknak tűnt, hiszen ő a könyv hagyományos értelemben vett hős típusa. Ráadásul Ka-Poel szála sem bontakozott tovább, pedig ha van olyan szereplő, akiről minden plusz információ számít, akkor az ő.

A harmadik nézőpont, Adamat újabb nyomozása ellenben pozitív csalódás volt. Az első könyvben őt tekintettem a legkevésbé érdekesnek, most viszont kifejezetten szívesen olvastam róla. Egyre szimpatikusabb karakter és egyre jobban értem, miért fontos figura.

A megbújó negyedik szál, ahogy már említettem, csupán a végén bontakozott ki igazán és ez kifejezetten üdítően hat a könyv összességére. McClellan szépen szövi össze a szálakat és nagyon jól tette, hogy nem játszotta ki mindet egyszerre. Remekül fel tudja csigázni az olvasót a következő fejezetre és a következő könyvre is.

Már otthonosan mozogtam a lőpormágusok világában, mégis örültem minden kiegészítő információnak. Tetszett, hogy végre a Kiváltságosokról is olvashattam picikét részletesebben és az is tetszett, hogy a mágia és az istenek jelenléte nem vitte el a könyvet egy fantasztikusabb irányba. Számomra pont az az egyedi és üdítő ebben a könyvben, hogy mértékkel használja a hihetetlen elemeket.

Összességében tehát nem csalódtam. Ez egy továbbra is izgalmas történet továbbra is érdekes szereplőkkel egy rendkívül szépen felépített, egyedi világban. Nagyon tetszett, így csak ajánlani tudom mindenkinek, aki az első részt már olvasta.

Kedvcsináló:

"– Tábornagy, annyira örülök, hogy itt van. Rendkívül fontos dolgot kell megbeszélnünk. 

Rendkívül fontosat? Tamás még sosem látta Mihalit ilyen feldúltnak. Közelebb hajolt hozzá. Mégis mi aggaszthat egy istent?
– Mi a baj?
– Képtelen vagyok eldönteni, hogy mit főzzek ebédre."

Kiegészítés:

 A trilógia befejező kötete Őszi köztársaság címmel már elérhető. Már megkaparintottam és a polcomon figyel, így hamarosan belekezdek, hogy megtudjam, hogyan alakul az ország és persze kedvenc szereplőim sorsa.