2017. július 22., szombat

Rózsaszín pöttyök XVIII.

Az elmúlt néhány hétben akadt bőven rózsaszín pillanat. Ezekért a pillanatokért a barátaimnak tartozom hálával, így most úgy érzem, ismét világgá kell kürtölnöm, hogy nekem vannak a legaranyosabb barátaim. Egyszerűen el vagyok kényeztetve.

Skót meglepetés
Korábban már beszámoltam róla, hogy Pucca barátom dezertált Skót földre. Pár hete azonban hazatért és jó barátként felajánlottam neki a vendégágyamat, amit a repülőjáratokhoz igazodva igénybe is vett.
Volt bőven mit elmesélnünk egymásnak és ezt meg is tettük bodzaszörp és pizza mellett. Sőt, még Poly is csatlakozott hozzánk, hogy igazán csajos csacsogós estét csaphassunk. Szóval kifaggattuk, milyen skótok között élni - a hűvös időjárás és érthetetlen skót akcentus nem csupán legenda -, megvitattuk a magánéletünket és minden más fontos dolgot. Közben még néhány aprósággal is meglepett minket. (Lásd a mellékelt képen.)
Kaptam hát angol kekszet és igazi angol teát (Rettentően finom!) és egy Harry Potter pólóval is gazdagabb lettem.
Gideon az önkontroll
rózsaszín egérrel koronázott királya
Utóbbi különlegessége, hogy Pucca nem szereti J. K. Rowling világát, ám nagyon jól tudja, hogy én ellenben igen, ezért pont az első regény 20. születésnapján sikerült meglepnie vele. Na, ilyen egy jó barát! Tiszteletben tartja és támogatja amit szeretsz még akkor is, ha nem feltétlenül ért egyet vele.
Ráadásnak pedig még Gideon is kapott valamit, egy rózsaszín macskamentás játékegeret. Pucca az elkényeztetett úri macskájuknak vette, ám mivel kettő volt a csomagban, az egyiket nekem adta. Kíváncsi is lettem, hogyan reagál majd Gideon a "könnyű drogra", de csalódnom kellett. Szokták mondani, hogy a macska pont olyan, mint a gazdája, nos van benne igazság, mert az én cicámat pont annyira hidegen hagyják a tudatmódosító szerek, mint antialkoholista gazdáját. Bár az is lehet, hogy vérbeli ragadozóként nem látta értelmét szétcincálni valamit, amiben nincsenek belsőségek...

Évforduló
Gloxinia
A dátumok fontosak, néha azonban problémás meghatározni, mi, mikor történt. Egy jó ideig például nem tudtam, mit feleljek a "És mióta vagytok együtt?" kérdésre. Mármint, a kérdező mégis mire kíváncsi, Mióta randizunk? Mikor csókolóztunk először? Mikor bújtunk ágyba? Mikor mutatott be a barátainak és/vagy a szüleinek? Olyan sok a dátum, én meg a naptáram nélkül (ami gyakorlatilag az agyam papíron) hadilábon állok a napokkal.
Szóval úgy döntöttem, kell egy dátum, hogy mindenki boldog legyen és hogy tudjunk ünnepelni (mindig kell egy jó alkalom az ünneplésre) így megbeszéltük San Diegoval, hogy azt számoljuk, mióta ismerjük egymást. Amúgy is kicsit nehéz lenne meghatározni, mikor lett a kapcsolatunkból szerelem. Ezért múlt hónapban volt az évfordulónk. Ennek alkalmából megleptük egymást.
Korábban már írtam, miért kapok ritkán virágot és ez még mindig aktuális. Így történt, hogy miután én megleptem egy felszólítással, hogy csomagoljon, mert megyünk Hollókőre, elszaladt a boltba kenyeret venni. Na, ebből lett a mellékelt képen is látható virág. San Diego a praktikussági elveket követte, vagyis ha elutazunk, akkor nincs értelme a csokornak, mert csak elhervad, mire hazaérünk. Úgyhogy választott egy cserepes virágot, ami kitart és én ezt a gondolkodásmódot nagyon szeretem. 
Hollókőn pedig, mikor egy kézműves boltban olvadoztam a fülbevalók előtt, egyszerűen közölte, válasszak egyet. Így gazdagodott a fülbevaló készletem ezzel a szépséggel:


Meglepetés Krétáról
A barátaim is szoktak csavarogni és időnként gondolnak közben rám is.
Applequeen barátom például Krétán töltött egy hetet. Nyaralás és családlátogatás céljából. A fiúja ugyanis félig görög és úgy döntött, ideje bemutatni szíve hölgyét a tágabb családnak.
Cseppet irigykedtem, mert mióta hőség van a fővárosban és a szobám hőmérséklete egyre csak kúszik fölfelé, tengerpartra vágyom. Szóval külön öröm volt kapni valamit a tenger mellől.
Ahogy a képen is látszik, meg lettem lepve egy hűtőmágnessel, egy olívás szappannal, ami krétai nevezetesség és egy pólóval. Mintha a barátaim összebeszéltek volna, hogy pólókra van szükségem...

Női munkatársak
Nőkkel együtt dolgozni nem könnyű. A lányok ugyanis jóval érzelmesebbek, mint a fiúk, így nehezen tudják külön skatulyákba rakni a dolgokat. Ez persze általánosítás, mégis igaz, hogy azzal a munkatárssal, akit kedvelnek, akivel munkahelyen kívül is szívesen elmennek valahová, sokkal kedvesebbek, mint azzal, akit ki nem állhatnak. Ugyanakkor, ha konfliktus támad, legyen az akár személyes is, kivetítik a teljes munkakapcsolatra.
Ezért van az, hogy lányokkal dolgozom együtt, akiket szeretek, de néha annyira csajosak, hogy csak a szememet forgatom. Hiába vagyok én is nő, vannak nekem is érthetetlen hangulatingadozásaim, sértődékeny időszakaim, a csajos hisztit nehezen viselem. Időnként tehát az agyamra mennek a műbalhékkal, de aztán mindig történik valami, ami miatt mégsem cserélném le őket. Ilyen az élet, ha az ember lánya dívákkal dolgozik...
Azért akad bőven előnye is a dolognak, például a ruhák megosztása. Nagy szerencsémre Nel mérete egyezik az enyémmel, így mikor például rendezvényre ruha kellett és nem volt kedvem elmenni velük vásárolni, Nel próbált ruhát helyettem is. A holmikon pedig testvériesen meg szoktunk osztozni beleértve a csokit, üdítőt, kozmetikumokat és persze a ruhatárat is. Például Tigris bababulijára készülve a következő jelenet zajlott le:
Madonna próbálgatta, mit vegyen fel. Nel hozott neki néhány felsőt a színkódnak megfelelően. Aztán egyszer csak Madonna felé fordult és kijelentette:
- Rajtad mi van? Add csak ide! Az jobban tetszik.
Nel pedig zokszó nélkül bújt ki a felsőjéből.
Néha a dolgaik rám is hatással vannak, például amikor szabad kezet adok Madonnának a frizurámat illetően, mikor elgondolkodom egy-egy kritikus megjegyzésükön a ruhatárat illetően (aztán persze vállrándítással tovább hordom a cuki pingvines pulcsimat is...) vagy mikor találok az asztalukon egy körömlakkot, ami megtetszik. Így történt, hogy találtam egy üveg rózsaszín körömlakkot, ami passzolt az aktuális körömszínemhez, hát gyorsan kipöttyöztem vele, aztán büszkén mutogattam nekik.
Minden hiszti ellenére tényleg szeretek velük dolgozni.

Hátizsák
Még egy vidám és lányos dolog történt velem mostanában, hazajött Ribizly barátom.
Ez azért nagy dolog, mert Kínában él és csak évente egyszer vagy esetleg kétszer szokott hazalátogatni. Illetve azért is, mert vele hazajött az új hátizsákom is.
Mikor legutóbb találkoztunk, aminek már nagyjából fél éve, rögtön kiszúrtam, milyen remek hátizsákja van. Meg is dicsértem, majd tüzetesen szemügyre véve megállapítottam, hogy nem csak csinos, de praktikus is. Ribizly ezért felajánlotta, hogy hoz nekem. Kicsit ugyan vacilláltam, hiszen tudtam, ez minimum fél év múlva lesz, de végül győzött a szerelem (igen, belezúgtam ebbe a táskába) és bevállaltam a várakozást. Múlt héten pedig végre megkaptam.
Azóta tart csak igazán a szerelem és fog még sokáig, mert azon dolgaimat, amelyekbe ennyire belehabarodtam, nem szoktam megunni. Sőt, addig használom, míg szét nem esnek. Mivel valódi bőrből van, nagyon remélem, hogy ez nem mostanában lesz.

2017. július 21., péntek

Az utolsó szerelmes levél

Szeretem Jojo Moyes stílusát. Több könyvét olvastam már, volt ami nagyon tetszett (Akit elhagytál) és volt ami kevésbé (Tengernyi szerelem), ezt a könyvet pedig már régóta szerettem volna megkaparintani. Mivel oda és vissza vagyok a kézzel írt levelekért, úgy gondoltam, nekem való lesz. Sajnos csalódnom kellett.
Az új borító teljesen rendben van, ám nekem a régi, borítékos sokkal jobban tetszik. 544 lapjával nem vékony könyvecske.
Fülszöveg:
"Ellie ​századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. A szerkesztőség archívumában – megírható téma után kutatva – véletlenül rábukkan egy levélre, melyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibogozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából.
Az eseménydús, váratlan fordulatokban bővelkedő regényben a múlt és a jelen romantikus, megható, szenvedélyes – olykor erotikus – képei váltakoznak. Jennifer a múltban próbálja megtalálni elveszett szerelmét, az időközben újabb szerelmes levelekre bukkanó Ellie pedig a jelenben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon egymásra találtak-e végül?"
Először is le kell szögeznem, hogy ez a regény annyira erotikus, mint egy bögre kávé. Oké, hogy reggelente kéjesen nézek rá a csipáim mögül, de cseppet sem fogok zavarba jönni tőle. Az esetleges megbotránkoztató szókimondástól - mégis csak házasságtörés áll a főszerepben - pedig fényévekre távol van. A könyv ugyanis maga is egy szerelmes levél annak minden giccses és kissé közhelyes velejárójával.
Azt is muszáj megjegyeznem, hogy nem vagyok romantikus alkat. Nem ájulok el egy-egy kedveskedő megjegyzéstől és elég határozott véleményem van a megcsalást illetően. Mindebből következik, hogy az én nézőpontom valószínűleg nem egyezik meg a célközönség véleményével.
Nos, ennyi bevezető elég is lesz, lássuk azt a regényt.
Moyes ismét két idősíkot használt, a jelent és az 1960-as éveket, utóbbi azonban jóval több szerepet és hangsúlyt kapott. Ezúttal is tetszett, ahogy a korokhoz nyúlt, ahogy megpróbálta visszaadni a '60-as évek hangulatát és társadalmi berendezkedését. A két korszak szembeállítását pedig külön öröm volt olvasni. Itt is fokozatosan adagolta az információkat és pont ott váltott szálat, ahol a feszültségkeltés megkívánta. Csakhogy ebből a feszültségből nem lett semmi, mert a cselekmény rettentően kiszámítható. Olvasás közben egyetlen picike meglepetés sem ért, mert mindig jó pár lépéssel a szereplők előtt jártam. Túl sok volt a romantikus papírséma.
A kiszámíthatóság azonban egy dolog, ha az ember megkedveli a szereplőket, cseppet sem zavaró, én azonban nem tudtam megszeretni őket. Rideg távolságtartással kezeltem mindkét románcot, mert romantikus levelek ide vagy oda, én egyiket sem éreztem nagy szerelemnek. Ráadásul amennyire fel volt magasztalva Boot levele, annyira nagy csalódás volt újra és újra végigolvasni a sorait. Egyszerűen nem jött át a szerelmük, nem láttam bennük azt a közös pontot, ami elválaszthatatlanná tehette volna őket. Azt meg főleg nem értettem, miért mindig csak levélben próbáltak kommunikálni egymással, mikor olyan sok más alternatíva is van.
Jennifer félrelépését mégis valahogy jobban elfogadtam, bár nem tetszett, hogy meg sem próbált beszélni a férjével. Ellie ezzel szemben tipikus ostoba liba volt, aki álmokba ringatta magát. Nem értem azokat a nőket, akik belemennek a szerető szerepbe. Az ő boldogságáért tehát főleg nem tudtam izgulni, inkább csak vártam, mikor koppan végre.
A kötet végére kicsit túlságosan sok lett az egybeesés, ami csak növelte a könyv cukormértékét
Összefoglalva tehát, ez most sajnálatos módon nem tetszett. Nem fogott meg sem a klisés történet, sem a szereplők és túl ragadósan romantikusra lett megírva. Épp ezért kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik kifejezetten romantikus olvasmányra vágynak és nem zavarja őket a teljes kiszámíthatóság.

2017. július 13., csütörtök

Könyves várólista XXIV.

Ideje ismét írnom ebbe a rovatba, mielőtt huzamosabb ideig elfeledkeznék róla. Főleg mivel mostanában szereztem néhány új könyvet. Lássuk hát, milyen kötetek csücsülnek a polcomon olvasásra várva:


Saját könyvek:

Markus Zusak - Az üzenet
Ajándékba kapott utalványon vettem meg ezt a könyvet. Egyszerűen csak körbejártam a könyvesboltban és lecsaptam az adott pillanatban legszimpatikusabbnak tűnő kötetre. Oké, volt szimpátiámnak oka is, már olvastam a szerzőtől. Az a könyv pedig (A könyvtolvaj) nagyon tetszett, így bizalmat szavaztam az új könyvének is.

Dan Wells - Csak a holttesteden át
Az ördög egyetlen barátjának folytatása. Egy picit még érlelem a polcomon - kicsit sok volt mostanában a vérpermetes olvasmányokból, ezért olvasok jelenleg romantikus könyvet - de nem túl sokáig. A sorozat következő és egyben záró kötetét ugyanis már előrendeltem és augusztusban ismét hazánkba látogat az író, így feltett szándékom addig behozni a lemaradásomat.

Maggie Stiefvater - A Hollókirály
A Hollófiúk sorozat utolsó kötete, amit megjelenését követően azonnal muszáj volt megvennem. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan végződik a sorozat, ám tudom, ha belekezdek, pár nap alatt befalom és egy jó sorozatot befejezni mindig kicsit keserédes, így tartogatom még egy csöppet.

Brent Weeks - A Tört Szem
Egy másik sorozat, A Fényhozó harmadik kötete. A második részt (A vakító kés) is halogattam kicsit, így nem meglepő, hogy ismét ezt teszem. Ez a könyv ugyanis rettentően vastag, ám puha borítójú változatban szereztem meg, így nem praktikus cipelgetni. Szóval még nem is mozdítottam el az otthoni polcomról, mert volt bőven más, mobilisebb olvasmányom. Azért igyekszem nem túl sokáig váratnii.

Könyvtári könyvek:

Mark Lawrence - Az Osheimi Kerék
Nagyon régóta vadásztam már erre a könyvre, elő is kellett jegyeznem rá, hogy végre megkaparinthassam. A vörös királynő háborújának befejező kötete. Nagyon szeretem ezt a fantasy világot, kedvelem a szereplőket és a második kötet (A Hazug kulcsa) lezárása igazán felcsigázott. Szóval alig várom, hogy rávessem magamat és mivel bár nem vékony könyv, kemény kötést kapott, még a táskámba is bele tudom tuszkolni. Na ezért járok szívesebben csini női táska helyett egy praktikus hátizsákkal...

2017. július 11., kedd

Őszi köztársaság

Úgy szeretem a Lőpormágus-trilógia borítóit! Remekül passzolnak a történethez, ezért kifejezetten sajnálom, hogy végére értem a könyveknek és nem tapizhatok még több ilyen gyönyörűséget.
568 oldal ide vagy oda, szívesen cipelgettem mindenfelé, hogy más is megcsodálhassa a borítót.
Fülszöveg:
"Tamás tábornagy sikeresen visszaérkezik szeretett hazájába, ám a főváros, Adró, történetében először idegen megszállók kezére került. Egyetlen fia eltűnt, szövetségeseit képtelen megkülönböztetni az ellenségeitől, az erősítés pedig csak hetek múlva érkezhet.

A továbbra is a Kez támadásait nyögő, vezető nélkül maradt adrói hadsereg végül önmaga ellen fordul. Adamat felügyelő ebbe a konfliktusba keveredik elrabolt fia keresése közben.

Kétlövetű Tániel, akit saját katonái üldöznek, igyekszik megóvni az egyetlen reményt arra, hogy Adró pusztulás nélkül vészelje át a háborút…"
A végjáték ott veszi kezdetét, ahol az előző kötet (Karmazsin hadjárat)  befejeződött. A harcok tehát tovább folynak, sőt újabb és újabb okok merülnek fel egy-egy újabb csatához, mert az ármányok és cselek sem értek még véget.
Ez a könyv pont olyan, mint az előző. Az olvasó csak sodródik az árral, egyik veszélyes küldetésből a másikba, néhány szereplőért izgulva és a végére úgy jár, mint Tamás. Már azt sem tudja, melyik csata mikor volt, mert egybefolynak az emlékeiben. Ez egyrészt remek, mert az olvasó egy pillanatra sem unatkozik, másrészt viszont kicsit elhamarkodott dolog gyorsan befalni ezt a könyvet. Volt, hogy egy ültő helyemben olvastam el 150-200 oldalt, ami azért egy hangyányit leterhelte az agyamat.
A cselekmény tehát pörög, ahogy háborúban illik és továbbra is ugrál egyik szereplőről a másikra. Ebben a részben Tamás nézőpontjai, illetve Nila és Bo párosa tetszett a legjobban. Ennek persze az is oka volt, hogy a kedvenc szereplőm, Olem is ezen fejezetekben tűnt fel.
Adamat újabb nyomozása újfent a papírforma szerint alakult, vagyis az elején nem különösebben érdekelt, majd egyre jobban felkeltette a figyelmemet, hogy a végére úgy érezzem, igen, ez egy remek és hasznos része volt a történetnek.
Tánielben azonban csalódtam. Amekkora potenciál volt az istenek és mágusok egyre fantasztikusabb csatájában és amennyi lehetőség rejlett a tipikus hős magánéletében, olyan lapos lett. Nem hozott csavarokat, nem hozott meglepetést, pusztán Tamás karakterének hátterévé vált. Tániel tehát végül mégis csak az apja árnyékában maradt.
Azonban függetlenül attól, hogy egyik vagy másik nézőpont mennyire tetszett, az összhatás remek volt. A politikai helyzet és a hadjáratok realisztikusak voltak, akadt bőven fordulat, amin lehetett izgulni és a fináléra minden összeállt. 
A három végtelen csatának tűnő könyv után cseppet aggódtam, hogy nyitott marad a vége, de szerencsére nem így történt. A háttérben megbújó szálak napvilágra kerültek, az országok így vagy úgy, de megegyeztek és a köztársaság megtartotta győzelmét. A főhősök sorsa pedig pont úgy alakult, ahogy kellett. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden szép és jó és extrán boldog lett, de ehhez a puskaporos világhoz mérten olvasói lelkeket megnyugtatóan alakult a lezárás.
Összességében tehát jó könyv és egy remek sorozat. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy különleges világban játszódó hadjáratra vágyik, akit nem zavar a puskapor csípős szaga és egy kis vér az utcaköveken. Katonai dolgokat kedvelők számára pedig erősen javallott.

Zárszónak egy kedvcsináló idézet:
"– Nem bízik önben, uram – kommentálta a helyzetet Olem.
– Különösebben nem tudom hibáztatni. Elvégre egyszer megpróbáltam megölni.
Olem leeresztette a látcsövét, és kivette a szájából a cigarettáját.
– Ő legalább egy tucatszor megpróbálta megölni magát.
– Igaz – válaszolta elmélázva Tamás. – De én a saját kezemmel szorongattam a torkát. Azért az egy kicsit más.
– Aha. Elmeséli majd egyszer ezt a történetet?
– Talán egyszer, részegen.
– Ön nem iszik, uram.
– Pontosan."

2017. július 8., szombat

Csavargások XIV.

Kicsit besűrűsödtek nyári napjaim, így újabb két csavargásról tudok beszámolni.

Hollókő
vendégház szemből
Ez a falucska a Világörökség része és Nógrád megye legszebb csücske. Talán a húsvéti locsolkodásról a legismertebb, így nem épp a főszezonban látogattam meg, ám nem is ez volt a cél. Pusztán egy kis nyugalomra vágytunk kettesben távol a világtól és ezt tökéletesen teljesítette.
Az ófalu cseppet sem nagy és szerencsére tele van vendégházakkal. Sikerült is lefoglalnom az egyik apartmant, így a szállásunk is autentikusnak bizonyult. Parasztházban tölthettünk egy éjszakát régi bútorok között, parasztágyban aludtunk és ez megalapozta a hangulatunkat.
Az utca egyébként önmagában is tündéri. Szívem szerint körbefényképeztem volna az összes házat, annyira édesek. Vidéki lányként természetesen nem most láttam először parasztházat, mégis kislányos lelkesedéssel bámultam meg őket.
vendégház oldalról
Talán jogosan felmerül a kérdés, mire ez a nagy lelkesedés, ha egy falucska számomra nem új és egyáltalán miért akarhat az ember visszamenni kicsit az időben. A válasz egy szó: városiasodás.
Szeretek a fővárosban élni, szeretem a pezsgését és már a sok szürke és beton sem zavar igazán. Azonban vidékről jöttem, így hiányzik az igazi zöld környezet és a nagyvárosban egyszerűen nem tudok kikapcsolni. Éppen ezért, mikor rettentően lemerül az energiaszintem és fel kell töltenem magam, visszatérek a kiindulóponthoz, mert vidéken más a ritmus. Ez a lassú, kényelmes tempó pedig úgy feltölt, mint talán semmi más. Hollókő egy remek hely erre.
a szobánk
Szerencsére San Diego is értékelte a régies romantikát, az ágyunk például kifejezetten tetszett neki. Mikor pedig konstatáltuk, hogy a térerő nem tökéletes és internet is alig van a falu bizonyos pontjain kívül, még jobban kiélveztük a nyugalmat.
A turistacsapatokat leszámítva igazán csendes hely és igazán természetközpontú. A falut több kisebb túraútvonal veszi körbe. Ezek tanösvények, így nem kell túlzottan megterhelő útvonalra számítani, sőt, inkább csak egy könnyed sétára a vidéken. Nekünk mégis nagyon tetszettek, mert előjött belőlem a gyermek és mert az egyik ösvényt sötétedéskor jártuk végig és belebotlottunk egy vaddisznóba. Jól meg is ijesztett minket, mivel a motozás alapján azt hittem, csak egy újabb macska (sok van belőlük a faluban és szelídek is) így hívni kezdtem. Erre azonban olyan nagyot röfögött, hogy még én, a "minden állatot rögtön meg akarok simogatni" típus is megugrottam kicsit. Szóval inkább békén hagytuk és továbbálltunk az ösvényen.
a vár
Az egyik út felfelé vezet egy dombra, amelynek tetején foglal helyet a vár.
13. századi építésű várról van szó, ám hiába épült egyre nagyobbra és nagyobbra a századok során, a 18. században szinte teljesen lerombolták. Köveit a helyi lakosság elhordta építkezéshez, így erőteljes rekonstrukcióra volt szükség, hogy ma látogatható legyen.
Szép munkát végeztek. Körbejártuk, gyönyörködtünk a kilátásban és igazán örültünk, hogy még egy várat is megcsodálhattunk. Kezdem San Diegót is rászoktatni a várakra.
utcácska az ófaluban
Az ófalu is ad jó néhány lehetőséget a nézelődésre. Vannak kisebb múzeumok - olyan kicsik, hogy csak két szoba az egész - mint a Posta Múzeum vagy a Palóc Népviseletes Baba Múzeum,  de akad néhány kézműves hely is. Lehet itt találni mindent a kosárfonástól a fafaragásig. Természetesen a legtöbb helyen vásárolni is lehet a csodaszép kézműves holmikból.
Aztán, ha az ember elfáradt, betérhet valahová enni és inni valamit. Mi kipróbáltuk a helyi pékséget (Remek volt!), megkóstoltuk a helyi fagyit és megvacsoráztunk az egyik étteremben.
Igazi palóc menüt választottunk, San Diego palóc levest és őzpörköltet, míg én maradtam a juhtúrós sztrapacskánál. Aztán jóllakottan csak élveztük a falu varázsát.
Összefoglalva remek hétvégét töltöttünk itt. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki vidéki levegőre vágyik, aki szereti a kézműves dolgokat és persze azoknak, akik szeretnének elbújni kicsit romantikázni.
palóc finomságok

tanösvényen

kilátás a várból az ófalura


Wakeboard
Nem vagyok egy sportember. Sőt, elvem, hogy akkor sem vagyok hajlandó futni, ha egy medve üldöz. Inkább megvárom, hogy utolérjen és megpróbálom megsimogatni. Azt sem állíthatom, hogy túlteng bennem az önfenntartási ösztön...
wakeboarding
Azonban szorult belém egy hatalmas adag kíváncsiság és egy csipet kalandvágy, hogy mindenféle érdekesnek tűnő dolgot ki akarjak próbálni. Így történt, hogy mikor San Diego megkérdezte, lenne-e kedvem kipróbálni a wakeboard-ot, lelkesen rávágtam egy igent. Aztán persze cseppet elbizonytalanodtam, mert ő sem próbálta még és a főszervező az edzője volt, aki hivatásos testépítő. Szóval nem voltam stresszmentes, mikor megérkeztünk a tóra, megismerkedtem az edzővel és a többi lelkes emberkével, akiket toborzott. Egyrészt ők már mind próbálták, másrészt még a rajtam kívüli egyedüli nő is kétszer akkora volt mint én. Szóval hat sportember között kissé elveszettnek éreztem magam, bár mind nagyon kedvesek voltak. Egyedül a pályát kezelő srác lógott még ki a sorból, mert fiatal volt és vékony, a vízen viszont leiskolázott mindnyájunkat.
Egymást váltva használtuk a pályát és mikor rám került a sor, ismét kicsinek érezhettem magam, mert nagy volt rám a többiek mentőmellénye. Kaptam hát egy gyerekmellényt, amin jót nevettünk. Aztán feltették a nagy kérdést, mint minden kezdőnek:
- Milyen lábas vagy?
- Bal. Gördeszkán legalábbis a bal lábam van elől - feleltem.
Ezzel nőttem kicsit a csapat szemében, amiért gördeszkázom, hiába tiltakoztam, hogy évek óta nem léptem deszkára, valószínűleg már el is felejtettem mindent.
Megkaptam az utolsó instrukciókat, lábamra került a deszka és megragadtam a handy-t. Aztán indult is a móka. Kiderült, hogy a deszkázás olyan mint a biciklizés, nem felejtem el. A tartásom ezért rögtön jó volt, ráéreztem a dologra és csak az irányítással voltak gondjaim, mert kanyarodni bizony nehéz. Szóval csobbantam rendesen, de rögtön újra felpattantam a deszkára és addig száguldoztam, míg bírtam szusszal.
Szinte az egész napot ezzel töltöttük és mikor az utolsó köröm után szabályosan úgy másztam ki a stégre, a pályát kezelő srác megjegyezte, biztos én sem megyek majd holnap edzésre. Az edző erre nevetve rávágta, hogy az tuti, mert én bizony nem járok hozzá. Mire felmerült a kérdés, hogy akkor mit sportolok.
- Semmit - vágtam rá.
- Ő San Diego intellektuel barátnője - adta meg a titulusomat az edző.
Azért kicsit hízelgett nekem, hogy mégis csak megálltam a helyemet. Csupán arra nem számítottam, hogy utána két napig nem bírom majd felemelni a karomat, olyan izomlázam lesz.
No, de így is megérte, remek élmény volt. Szóval ha valaki kacérkodik a gondolattal, ne habozzon, remek móka!

2017. július 5., szerda

Az ördög egyetlen barátja

Folytattam kedvenc szociopatám, John Wayne Cleaver történetét. Ahogy a trilógiánál már beszámoltam róla, a kalandok elsősorban fantasy vonalon haladnak tovább.
A borító passzol a sorozathoz, kellően véres hatást kelt. 310 oldalával gyorsan végig lehet lapozni, ha az ember felveszi az öldöklési tempót.
Fülszöveg:
"Titokban köztünk élő démonok tették tönkre John Wayne Cleaver egész eddigi életét, ám mégis sikerült győzelmet aratnia felettük, és most már ő vadászik rájuk. Egy titkos kormányzati elitcsapat tagjaként arra használja különleges adottságait, hogy a lehető legtöbb szörnyeteggel végezzen. Csakhogy a démonok is tudják, hogy üldözik őket, és az eddigi macska-egér játék lassan totális háborúvá fajul.
John nem akar többé az FBI bábja lenni, nem akarja, hogy egyetlen barátját elmegyógyintézetbe zárják, és legfőképp nem akar embereket ölni. De nagyon is le akar számolni a magát Vadásznak nevező, rettenetes kannibállal, miközben az áldozatok egyre csak szaporodnak.
Ám ez a csillapíthatatlan éhségű szörnyeteg hatalmasabb és vérszomjasabb minden eddiginél…"
Csak akkor jöttem rá, mennyire a szívemhez nőtt ez a szívtelen, gyilkos hajlamokkal megáldott fiú, mikor belekezdtem a kötetbe és rájöttem, hiányzott. Hiányzott a gondolkodásmódja, hiányoztak a szabályai és hiányzott az a sok vércseppes izgalom, ami mindig körülötte kavarog. Jó volt tehát újra elmerülni ebben a világban, bár cseppet szkeptikus voltam az FBI vonalat illetően.
Nehezen tudtam elképzelni Johnról, hogy igába hajtja a fejét és beáll egy csapatba. Ezt pedig az első néhány oldal alapján úgy tűnt, ő maga sem tudja elképzelni. Valahogy mégis belesimult a szedett-vetett pandúr bandába, amelynek tagjai hol szimpatikusak voltak, hol nem, hol csak hidegen hagytak. A nyomozás így új mederbe terelődött és John vívódása is új irányt vett. A félelem helyett, hogy sorozatgyilkos válik belőle, állandó jellegű morgolódás került a középpontba, amiért nem hagyják dolgozni. Nos, ez borítékolva volt, így nem mindig értettem a hisztit és hogy egyáltalán miért viselte el a köteléket.
Brooke helyzete sokkal érdekesebbnek tűnt és örömmel fogadtam minden információt, amit a Sorvadtakról elejtett. Sajnos ez nem volt túl sok és ahogy egyre több természetfeletti lény jött és ment - természetesen a süllyesztőbe egy adag fekete trutyi formájában - a korábbi egyediségük kicsit odalett. Ez azonban minden démonos történet velejárója, így nem róhatom fel a könyvnek.
Azt azonban igen, hogy ellaposodott a nyomozás. Szeretem a heuréka érzéseket, a szépen elejtett nyomokat és a hosszú okfejtéseket, itt viszont céltalan csapongásnak tűnt az egész. Mintha az író egyszerre kicsit túl sokat akart volna. Nem adott elég időt a Sorvadtak kibontakozására és inkább csak ködösített, miközben John nyafogott, hogy így nem lehet dolgozni. Ettől a történet fordulatszáma alacsonyan mozgott, mint egy haldokló pulzusa és csak a legvégén kapta meg azt az adrenalinlöketet, amelyre végig szükség lett volna.
Az utolsó néhány fejezetig úgy éreztem, csalódni fogok a könyvben, mivel nem hozta azt az izgalmat, amit az előzmény trilógiánál megszoktam és a naturalista leírások is szűken lettek mérve. A végkifejlet azonban kárpótolt, megkaptam a vérfürdőt, amit vártam. (Nem, nem vagyok szociopata...)
Szóval, bár az előzmények sokkal jobban tetszettek, ez a könyv is rendben volt. Nem ütött úgy, mint az első rész és nem volt olyan izgalmas mint a második vagy a harmadik, de kellemes volt olvasni. Kellemesen elmebeteg és kellemesen véres.
Akinek tehát eddig tetszett John szociopata világa, az olvassa el ezt is, mert a folytatás mindig tartogat néhány új csontot, amin az olvasó elrágódhat, akár kannibál, akár nem.

Kiegészítés:
A következő kötet, Csak a holttesteden át már a polcomon pihen, hamarosan rá is vetem magamat. A befejező rész, Már nincs vesztenivalód pedig információim szerint augusztusban fog megjelenni magyarul. Ráadásul a megjelenés alkalmából az író ismét Magyarországra látogat, így tervezem elcsípni egy újabb dedikálásra.

2017. július 2., vasárnap

Mozgóképek LVIII.

Úgy néz ki, tartom a nyári tendenciát, mivel júniusban is 5 filmet néztem meg. Ez nem rossz arány, főleg ha hozzáteszem, hogy ezek közül hármat moziban láttam.

1945
"1945 augusztus 12, 11 óra. Titokzatos szállítmányukkal két fekete ruhás, fekete kalapos idegen jelenik meg egy magyar falu vasútállomásán. A falu népe az orosz megszállás árnyékában a jegyző fiának esküvőjére készül, de a menyasszony korábbi vőlegénye is hazatér a hadifogságból. Néhány óra alatt minden megváltozik. Titkok, bűnök, számvetés, szerelem, árulás, szembesítés..."
San Diego választotta ezt a filmet hétköznap esti mozizáshoz. Picit meglepett vele, bár valószínűleg mióta elcsaltam művész mozikba és magyar filmekre, megnőtt kicsit a bizodalma a hazai alkotások iránt.
Nem tudom, mi van ebben az évben, de már megint egy magyar film, ami jó. Talán mert végre önállóan, mindenféle filmsikerek másolása nélkül készülnek ezek az alkotások, talán az én ízlésem formálódott kicsit közelebb feléjük, talán csak ez a szerencse éve magyar filmes szempontból. A lényeg az, hogy ez a film is pont úgy magyar, ahogy szeretem. Nagyon tetszett, ahogy a falut, az ott élőket ábrázolta. Az is tetszett, hogy egy viszonylag feldolgozatlan témához nyúlt. Még a színtelensége is tetszett, mert remekül passzolt a fezsültségkeltéshez. Azt azonban mindenképpen muszáj megjegyeznem, hogy ez egy lassú dráma, ami komótosan halad, nem siet, mindent körbejár, hogy beszippanthassa a nézőt ebbe a korba.
Nekem tehát tetszett (egyedül a zenét éreztem itt-ott soknak, mert kicsit túllőttek vele a feszültség fokozásán) és bátran ajánlom azoknak, akik egy jó magyar drámára vágynak. Főleg ha az illető ismerős a vidéki falvak világában.

Kódjátszma
"A második világháború egyik legnagyobb hatású, mégis talán legkevésbé ismert hőse a tragikus sorsú Alan Turing, aki nélkül ma lehet, hogy egészen máshogy nézne ki Európa és a világ térképe. A zseniális matematikus 1912-ben született, napjainkban pedig a modern számítógép-tudomány egyik atyjaként tisztelik. A második világháború alatt a brit Bletchley Parkban működő kódtörő központ munkatársaként dolgozott és kulcsszerepe volt a német Enigma nevű titkosító gépek jeleinek megfejtésében. Ez a becslések szerint legalább két évvel rövidítette le a második világháborút és elősegítette a németek legyőzését. A teljes titokban zajló műveletről egyébként a hetvenes évekig senki sem tudott."
Sok jót hallottam erről a filmről. Benedict Cumberbatch viszont nem a szívem csücske, így sokáig halogattam megnézni.
Nos, talán nem kellett volna, mert igazán jól összerakott filmről van szó. A sztori érdekes, a karakterek érdekesek, sőt még a lebutított technikai izék is érdekesek. Persze az emberben marad jó néhány kérdés, amire nem ad választ és egy kis frusztráció is a filmben bemutatott előítéletek miatt, de összességében teljesen rendben van. 
Akit tehát érdekel a téma vagy kedveli a számomra érthetetlenül nagy népszerűségnek örvendő színészt, mindenképpen nézze meg.

Out
"Ágoston, a középkorú mérnök egy leépítés során elveszíti munkáját. Rövid gondolkodás után egy új állás reményében útnak indul a Baltikumba. Családját, feleségét és lányát hátrahagyva, egyedül vág neki élete új kihívásának. Új munkahelyén azonban nem tudnak az érkezéséről, és azzal kell szembesülnie, hogy átverte őt a munkaközvetítő. Ágoston nem adja fel, bármilyen munkát elvállalna az idegen országban, hogy ne valljon ismét kudarcot. Útkeresése során számos szürreális élmény, és valószínűtlen találkozások egész sora éri. Ágoston pedig nem akarja elfogadni, hogy szép lassan külföldön is meghiúsulnak az álmai és a reményei."
Erre a filmre nyertem a mozijegyet, így nem sokat tudtam róla a vetítés időpontján kívül. San Diego, aki elkísért pedig még ennyit se,  mert nem szokott visszakérdezni, hogy mégis mit is fogunk megnézni.
A film sok ország közös munkája, ám mivel a rendező magyar, mondhatjuk magyar filmnek is. Az ismertetőből jól látszik, hogy egy középkorú férfi útkereséséről van szó, amit meglehetősen abszurd humorral tálalnak. Maga a történet nem túl izgalmas, sőt kicsit lassúnak is lehetne mondani, ám annyi szürreális jelenet van benne, hogy nem lehet unalmasnak nevezni. Persze az ember vagy élvezi a kitömött nyúl által gerjesztett kissé groteszk humort vagy nem. Mi nevettünk rajta, de nem igazán tudtuk hová tenni.
Csak azoknak ajánlom, akik szeretik a kissé fura filmeket és nem zavarja őket, hogy a szereplők mindig más nyelven beszélnek.

Vaiana
"Vaiana egy kalandvágyó tini, aki vakmerő küldetésre indul, hogy megmentse népét. Útja során Vaiana találkozik az egykoron hatalmas félistenként tisztelt Mauival, aki szárnyai alá veszi a lányt, hogy igazi felfedezőt faragjon belőle. Együtt vágnak neki a nyílt óceánnak, az út pedig nem szűkölködik az eseményekben. Hatalmas szörnyekkel és elképesztő veszélyekkel szállnak szembe, s közben Vaiana teljesíti ősei küldetését és felfedezi azt, amit a legjobban keresett: saját magát."
Nagyon szeretem a meséket és ebbe a Disney rajzfilmek kiemelt szerepet töltenek be.  Szóval örültem az új mesének, bár nem értettem, miért kellett megváltoztatni a címét. Az eredeti, Moana is tökéletes volt....
Kicsit fáj beismerni, de csalódtam. Ez nem az a fajta alkotás lett, mint amit vártam, mivel kifejezetten a kisebb korosztálynak készült. Nincs benne semmi plusz töltet (oké, Maui tetkója az), ami miatt a felnőttek is igazán élvezhetnék a filmet. Ennél sokkal jobb alkotásokat láttam, méghozzá nem is olyan régen, így csalódott voltam. Persze ettől függetlenül aranyos mese, de nyugodt szívvel csak a kisebbeknek tudom ajánlani.

Wonder Woman
"Nem hívták mindig Wonder Womannek. Valaha ő volt Diana (Gal Gadot), az amazonok hercegnője, aki egy távoli, titkos szigeten, csupa nő között élt. Uralkodónak nevelték, legyőzhetetlen harcosnak képezték ki, de békében teltek a napjai.
Míg meg nem látta az első férfit.
Egy pilóta (Chris Pine) lezuhan a parton, és óriási háborúról beszél a páncélba öltözött nőknek, amely a kinti világban dúl. Diana biztos benne, hogy ő véget tudna vetni a vérengzésnek, a lábadozó pilótával együtt elhagyja az otthonát, és beleveti magát a harcba.
Csak a küzdelem közben érti meg, mibe keveredett, de akkor már nincs visszaút. Véget akar vetni minden háborúnak, és közben rácsodálkozik saját, emberfeletti erejére... és megsejti, hogy mi a végzete..."
Applequeen barátommal néztem meg ezt a filmet, csajos estének ideális volt.
Habár a legtöbb képregényből készült filmet láttam, nem vagyok a műfaj rajongója. A DC által kreált filmekkel pedig főleg kritikus vagyok, mert sem Batman sem Superman nem nyerte el a szimpátiámat. No, de egy női karakter mégis csak érdekesebbnek tűnt ennyi férfi szuperhős között, így adtam neki egy esélyt. Nem bántam meg. Ugyan nem az év legjobb filmje, de szórakoztató, látványos és az üzenete is tetszetős.
Teljesen rendben volt, szóval ha valaki szuperhősös képregényfilmre vágyik, nézze csak meg.

Értékelés:
1945                                       ->   10
Kódjátszma                            ->   9
Wonder Woman                     ->   8
Vaiana                                    ->   7
Out                                         ->   5