2017. november 17., péntek

A barackfa titka

Szeretem Sarah Addison Allen könyveit. Szeretem a légkört, amit a szavakkal teremt, szeretem, hogy a karakterei szerethetőek és szeretem a kissé titokzatos, ám mégis otthonos hangulatot, ami olvasás közben körbevesz. Nagyon hiányzott már egy újabb olvasmány a tollából.
A borító nagyon szép (gyönyörű ez a zöld szín) és a dombornyomott barackfavirág szirmokat nem lehet nem tapogatni. 
250 lapjával könnyed olvasmány.
Fülszöveg:
"A ​harmincéves Willa Jackson az anyagi romlásba dőlt régi, előkelő déli család sarjaként kétes hírnévnek örvend. A Blue Ridge Madam – amit még Willa ükapja építtetett, és ami a környék legpompázatosabb otthonának számított – évek óta a hanyatlás és a szégyen jelképe.
Willa megtudja, hogy volt osztálytársa, a nemesi származású Paxton Osgood, kívül-belül fel akarja újíttatni az épületet, hogy első osztályú fogadót alakítson ki belőle. Ám amikor az építkezés közben egy csontváz kerül elő a magányosan álló barackfa alól, rég eltemetett titkok kerülnek napvilágra, a városkában pedig furcsa események követik egymást.
A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, ami azóta is hatással van az élők sorsára."
Ettől a könyvtől ismét megkaptam azt a könnyed és bájos hangulatot, amit vártam. Az írónő ismét remekül forgatta a szavakat és átadott minden ízt és illatot, ahogy már megszoktam tőle. Ezúttal is kedves karaktereket állított középpontba, akik bár nem tökéletesek, nagyon is szerethetőek. A negatívabb szereplőkkel pedig pont olyan jól bánt, hogy ne essenek a mesehős gonoszok hibáiba. Elvárásaim tehát többnyire teljesültek, bár a történet korán sem hibátlan.
Nem zavart, hogy ismét szingli hölgyekről szólt a mese és ebből adódóan a szerelem köré építkezett. Az sem zavart, hogy teljesen kiszámítható volt és olyan alap életbölcsességeket tartogatott, mint a "Ne ítélj elsőre!" közhelyes ám akkor is fontos üzenete. Szóval romantikus könyvnek pont tökéletes volt.
Allen azonban nem tipikus romantikus történeteket ír, hanem annál valamivel többet. Ezt a pluszt viszont, amitől több lesz a könyv egy habkönnyű szerelmi mesénél, sajnos csak visszafogottan adagolta.
Előző könyveiben is csínján bánt a mágiával, amit imádtam. Nagyon tetszik, ha a varázslat a hétköznapokból ered, ha nincs bevonva csillámporral, csak a maga természetességében kiviláglik a hétköznapokból. Itt azonban nem világított, csak meg-megcsillant időnként. A könyvben ugyanis a mágia babonákból és néhány szállóigéből állt, ezért is volt csöppet furcsa a kötet végi madárraj. Az egyik szereplő kávémágiája azonban rettentően tetszett. Szívesebben olvastam volna belőle többet, sőt, szívesen rendeltem volna a hölgynél egy forró italt, hogy megjósolhassa, vajon mi jár a fejemben.
A történet másik hiányossága a múltbeli szálnál akadt. Tetszett, hogy a főhősök a múlt titkait feszegették, tetszett, ahogy az információk finoman adagolódtak, de nem tetszett, hogy összecsapták ezt a szálat. Amennyire kidolgozott volt a főbb karakterek násztánca minden romantikus egymásra nézéstől a bútorok kárpitozásáig, olyan puritán lett a múlt felgöngyölítése. Sokkal, de sokkal többet akartam tudni a barackfa alól előkerült úrról és annak céljairól. Illetve a sorsát is könnyedén elsikálták, pedig még rendőr is nyomozott az ügyben, igaz, meglehetősen lagymatagul.
Egy olyan történetben tehát, ahol a múlt és jelen szorosan összefonódik és régi titkok adnak választ az új kérdésekre sokkal több részletet várok el. A barackok tehát nem voltak elég hangsúlyosak és itt van az a bizonyos serpenyő elásva.
Összességében jó könyv volt, élveztem olvasni, de nem nyűgözött le. Hiányzott nekem belőle valami, egy csepp édes szomorúság vagy egy csipet ropogós öröm, hogy kiteljesedettnek érezhessem az élményt.
Ettől függetlenül bátran ajánlom mindenkinek, aki könnyed romantikus történet vágyik a kedves, aranyos és hétköznapian csodálatos fajtából. Azoknak pedig, akik kedvelik az írónő könyveit, kötelező darab. Főleg, hogy az írónő korábbi könyvének (A csodálatos Waverley-kert) hőse is felbukkan egy köszönésre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése