2018. május 24., csütörtök

Lelkek könyvtára

A különleges gyermekek sorozatának befejező kötete.
Az első részt (Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei) még érdekesnek találtam. Nem volt ugyan hibátlan, de az alapötlet tetszetős volt. A második könyv (Üresek városa) ezzel szemben nagy csalódást okozott, mert bebizonyította, hogy hiába jó egy alapötlet, ha nincs benne elég szufla megtölteni vele több kötetet.
Szóval nem voltak túl nagy elvárásaim a befejezést illetően, bár a borító és a könyv fizikai kivitelezése továbbra is mutatós. 464 oldalával ráadásul ez a legvastagabb kötet.
Fülszöveg:
"A történet elején a tizenhat éves Jacob felismeri nagy erejű, új képességét, és kisvártatva alámerül a történelembe, hogy kimentse különleges társait egy szigorúan őrzött erődből. Jacobot az útján elkíséri Emma Bloom, a lángoló ujjú lány, és Addison MacHenry, az elveszett gyerekeket kiszimatoló kutya. A mai Londonból a Devil's Acre, az Ördög Hektárjának, a Viktória-korabeli Anglia legszörnyűbb nyomornegyedének labirintusszerű sikátoraiba utaznak. Ezen a helyen dől el örökre a világ összes különleges gyermekének sorsa."
Sajnos azt kell mondanom, hogy ez a rész is tartotta az alacsony színvonalat. A korábban már említett hibák mindegyike felelhető volt benne és a végkifejlet is annyira lapos lett, mint számítottam rá. No, de azért nézzük meg ezt a bizarr képek köré pakolt történetet kicsit közelebbről. 
Kisebb spoilerek előfordulhatnak!
Az első gond magukkal a képekkel van. Még mindig úgy érzem, hogy bár látványos fényképekről van szó, kicsit esetlenül lettek összeillesztve a történettel. Némelyik cseppet erőltetett volt illusztrációnak, némelyik meg egyenesen feleslegesnek hatott a szöveg szempontjából.
A második gond az időhurkok kidolgozatlan mivolta. Az előöregedés kérdése végig ott lebegett és végig kidolgozatlan maradt. Míg az első könyv hurka viszonylag ki volt fejtve, addig a többi, amelyeken a főhősök átvágtattak egyikből a másikba, alig kaptak figyelmet. Rendszertelenül nem lehet az időben utazni. Oké, igazából lehet, csak elveszti a hitelességét, szóval én egy idő után meg sem próbáltam figyelni arra, hol és mikor járnak, úgyis érdektelen az egész.
A harmadik problémám a szereplők viselkedése volt és ez itt az igazán nagy gond. Kidolgozatlan háttérrel és kissé kusza sztorival is el lehet adni egy könyvet, ha a szereplők rendben vannak. Itt azonban ők sem voltak rendben. A főhős kivételével ugyanis ezek a gyerekek, elvileg - köszönjük időhurok baromságok - már nem gyerekek, hanem lélekben idős emberek. Ebből adódóan felmerül a kérdés: Miért viselkednek úgy, mint az óvodások? Indokolatlanul gyerekesek voltak és indokolatlanul ostobák. Itt most konkrétan a lelkek könyvtárába történő belépés előtti jelenetre gondolok, mert csak egy gyerek tudja így elcseszni a világ sorsát, mikor már győzelemre áll...
Azonban mindez nem meglepő, mert a cselekményvezetésen és főleg a végkifejleten érezhető, hogy az író nem igazán tudta eldönti, mit is akar kezdeni ezzel az egésszel. A végső "harcjelenet" engem a végtelen hosszúságú csihi-puhi rajzfilmek sokadik epizódjára emlékeztetett. Például eddig az üresek hú de félelmetes és legyőzhetetlen lények voltak, most meg hullottak, mint a legyek. A fő gonoszt meg inkább nem kommentálom, annyira szerencsétlen és nevetséges figura volt.
A vége tehát kaotikus és logikátlan (nem mintha korábban logikus lett volna), de még mindig nincs vége a panaszáradatnak. Az író ezt a gyenge izgalomfaktorú katyvaszt még megfejelte egy adag csillámporral. Ó, igen, a befejezés maga a giccs, hogy minden nagyon boldog lehessen.
Kisebb spoilerek vége!
Összességében tehát nem tetszett és nem értem, hogy lett ez a közepes történet ennyire sikeres. Az alapötlet tényleg jó volt valaha, hajdanán, az első könyv környékén, ám olyan szerencsétlenül lett folytatva és olyan logikátlan, hogy kár volt ezt eddig húzni.
Ha valakinek nem tetszettek az előző részek, inkább bele se kezdjen, mert nem veszít sokat, ha nem ér a cukorszirupos végére.

2018. május 14., hétfő

Átkozott balszerencse

A Borbíró Borbála sorozat második kötete.
Az első könyv (Vámpírok múzsája), bár nem nyűgözött le maradéktalanul, tetszett. Kellemes volt olvasni, így adtam egy esélyt a második résznek is.
A borító stílusa maradt, ám ez nekem most jobban tetszett. Egyrészt ez a színvilág közelebb áll hozzám, másrészt ott a Lánchíd a háttérben.
380 oldalával picit vékonyabb, mint az első kötet.
Fülszöveg:
"Egy közönséges halandó a vámpírok kitüntetett figyelmét, a hirtelen haragú és goromba főnököt és az állandó életveszélyt is átoknak tartaná, ám Borbíró Borbála számára mindez a hétköznapi élet része.

Amikor azonban Magyarország egyetlen még aktív szolgálatban lévő vámpírológusa szégyenszemre vérszívók és vérmedvék védelmére szorul, hogy ne váljon a saját ügyetlensége áldozatává, és egy jövőlátó médium már napi szinten próbálja rábírni, hogy meneküljön, kénytelen beismerni, hogy valami nincs rendben körülötte. Ráadásul már a főnöke taplóságában sem bízhat – Attila kezd egyre különösebben viselkedni.

Peche mindenkinek lehet. Ilyen mérvű balszerencsét azonban csak egy átok okozhat. Elkezdődik a versenyfutás az idővel, és Bori túlélési esélyei egyre halványulnak – ám felvágott nyelvére a végsőkig számíthat…"
Kicsit nehezen indult be ez a rész. Több időre volt szükségem, míg beleszoktam ebbe a hazai vámpíros világba és nem emlékeztem, hogyan került a képbe Géza. Utóbbi azért probléma, mert kifejezetten jó az olvasási memóriám, így ha egy szereplőt elfelejtek, akkor az bizony kicsit sem volt érdekes. Nos, ez most is bebizonyosodott.
Lassan szoktam hát bele a könyve és lassan is indult be a cselekmény és még a kötet végén sem éreztem úgy, hogy pörögnek a lapok. Pedig az írónő mindent megtett, hogy fenntartsa az olvasó figyelmét. Olyan arányban szórta főhősére a balszerencsés baleseteket, hogy cseppet sem kellett volna unatkoznom közben. Időnként mégis megesett.
Kedvelem a bölcsész humort - fura is lenne, ha nem kedvélnem, hiszen én is bölcsész vagyok - tetszett a hazai helyszín, a főbb szereplőket is megkedveltem, néha mégsem a lelkesedés hajtott lapozás közben.
Egyrészt, mert elég sok volt a mellékszereplő, akik tényleg csak tölteléknek kerültek bele, másrészt néhol túl volt írva. Egy idő után elkezdtek zavarni a párbeszédek. Az én ízlésemnek ugyanis túl sok volt belőlük és túlságosan céltalanul. A főhős fecsegett kicsit erről, kicsit arról és az egész beszélgetés nem jutott sehová. Ugyanazokat a verbális köröket futották le újra és újra és ezek cseppet sem vitték előbbre a cselekményt. Illetve Bori ruhaválasztása is állandó jellegű köret volt, mintha a főfogás, a cselekmény, nem állná meg a helyét kiegészítő sallangok nélkül. Persze, az is igaz, hogy ha kivonnánk a kötetből ezeket a mellékes információkat és párbeszédeket, akkor radikálisabban rövidebb szöveget kapnánk.
Ami a balszerencsés konfliktushelyzetet illeti, ezúttal sem ütött nagyot. Nem hozott nagy meglepetést, a katarzis a végén így ismételten elmaradt. A kiegészítő "probléma" pedig egy picurkát erőltetettre sikerült. Nekem ugyanis pont az tetszett Attila karakterében, hogy mentes volt a cukormáztól, ám ezzel a fordulattal, mindez odalett.
Összességében tehát nem fogott meg igazán. Nem volt rossz olvasni, de nem is volt olyan élmény, ami sokáig velem marad és azt az érzést sem váltotta ki belőlem, hogy most rögtön kellene a folytatás. Sőt, elbizonytalanított kicsit, megéri-e egyáltalán tovább olvasni a sorozatot.
Azért, akinek az első könyv tetszett, adjon a másodiknak is esélyt, hátha csak én vártam túl sokat a folytatástól.

2018. május 10., csütörtök

Csavargások XVII.

Régen írtam bejegyzést ebbe a rovatba. Egyrészt, mert télen kevesebbet csavargok, másrészt mert a pár alaklomról, amikor csavarogtam, írtam külön bejegyzéseket. (Amszterdam, Utrecht, Prága, Könyvfesztivál)  Közben persze kitavaszodott - vagy hőmérséklet szempontjából mondhatnám azt is, hogy nyár lett - így egyre nagyobb a kedvem kimozdulni, szóval fel is frissítem a Csavargások rovatot.

Egy éj a Paradicsomban
Másodszor jártam a Vígszínházban (első alkalomról már írtam) és ezúttal kipróbáltam az egyik páholyt.
kilátás a páholyból
Jegyvásárláskor elég sokat gondolkodtam azon, hogy merjek-e oldalpáholyban jegyet venni. Kicsit elbizonytalanított, hogy mégis csak oldalról látom a színpadot és a kétsorsos páholyoknak már csak a hátsó sorában maradt szabad hely. Aztán úgy döntöttem, kipróbáljuk, maximum legközelebb nem ide veszünk jegyet. Nos, kár volt ennyit aggodalmaskodnom. Remekül láttuk a színpadot, egyáltalán nem zavart az oldalsó perspektíva és bár a hatalmas nézőtérnek is megvan a maga hangulata, egy ilyen privátabb ülőhely is remek élmény.
Persze jó volt a darab is. Nem mondom, hogy a legviccesebb vígjáték, amelyet valaha láttam, de kétségtelenül szórakoztató. Remek nemek közötti humor volt benne, na meg egy ajtó, akit nagyon megkedveltem.
Szóval tudom ajánlani, főleg mivel még műsoron van.
Ismertető:
"Georges Feydeau egy őrülten vidám univerzum megalkotója. Méltán dicsekedhet azzal, hogy három órán át szakadatlanul kínozza nevetéssel nézőit. A színpadi hatás nagyszerű mérnöke, pontosan megfigyeli az emberi játszmákat, és görbe tükröt tart azoknak. A Hotel Paradicsomban megvadult nők és férfiak hotelszobákból hotelszobákba, hol ki-, hol be-, hol fel-, hol lekergetik egymást és vágyaikat, az élet értelmét és fejüket elvesztve."
The Box Donut
A másik dolog, aminek kipróbálásán sokat gondolkodtam a "kockafánk" volt.
Lehet, hogy túl konzervatív vagyok ételformákat illetően, de nekem a fánk az bizony kerek, szóval bármennyire is mutatósak ezek a kocka finomságok, kicsit idegenkedtem tőlük. Aztán Poly meggyőzött (ő már többször letesztelte), hogy a Nyugati pályaudvarhoz közeli The Box Donut érdemes egy kóstolóra.
Beültünk hát ide egy beszélgetésre és kértünk néhány szögletes finomságot. A képen a közeli az enyém, ami málnás krémmel volt töltve és fehér csokival bevonva. Illetve a rózsaszín ital mellette szintén az én választásom volt és szintén málnás turmix kicsit sok tejszínhabbal a tetején. Mindkettő nagyon finom volt, így nem bántam meg a próbát. Árkategóriában nem egy olcsó hely és közben rájöttem a kockaforma legnagyobb előnyére is. Nagyon sokan jöttek be, hogy elvigyenek néhány fánkot és egy négyszögletes dobozt szépen és kényelmesen ki tudnak tölteni a négyszögletes fánkok. Szóval igen, szállítás szempontjából ideális, de nekem akkor is a fánk, az gömbölyded.

Szinkronforgatás
Szoktam mozijegyet nyerni (márciusban kétszer is nyertem), ritkán előfordul, hogy könyvet is nyerek (Például: Felnőtteknek nem) és bár a barátaim szerint ennek oka a piszok nagy szerencsém, én tudom, hogy valójában csak a statisztika miatt történik. Rengeteg játékot játszom, ezért a nagy számok törvénye alapján időnként sikerrel is járok. Így történt, hogy nyertem egy különleges lehetőséget.
"Nem lehet mindenki hercegnő.
Valakinek ülni is kell a járdán és tapsolni, ahogy elsétálok."
A Libri oldalán válaszoltam egy könyvvel kapcsolatos kérdésre és nyertem egy próba szinkronforgatást. Szóval elmehettem a SDI Media Hungary stúdiójába, hogy kipróbáljam magamat szinkronszínészként.
Mindig is érdekelt, hogyan működik az ilyesmi, ezért rettentően lelkes voltam. San Diego szintén lelkes volt - mondjuk ő technikai oldalról volt kíváncsi - így megkértem a szervezőt, hogy elvihessem magammal kísérőnek.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire szívélyesen fognak minket fogadni. Három nyertest sorsoltak ki, de csak ketten mentünk el. A másik nyertes azonban szintén hozott egy kísérőt, így végül  négy kíváncsi emberrel kellett foglalkozniuk, amit maximálisan teljesítettek. Minden felmerülő kérdésünkre válaszoltak és mindent meg is mutattak.
Először is kipróbálhattuk a szinkronizálást. Úgyhogy beküldtek minket a stúdióba, odaállítottak a mikrofon elé, kezünkbe nyomták a szövegkönyvet, megmutatták, hogyan vegyük fel a fejhallgatót, hogy az eredeti hangot és a külső instrukciókat is halljuk, majd bedobtak minket a mély vízbe. Nem voltunk épp a helyzet magaslatán és mikor azt hittem, kezdek belejönni, mert sikerül megosztanom a figyelmemet a hang, a kép és a felolvasandó szöveg között, jött a felismerés, hogy ez bizony sokkal nehezebb munka ennél. Képtelen voltam hangsúlyozni, így visszanézve mit alkottunk, nem voltam túl boldog. Egyrészt utálom hallani a saját hangomat, másrészt szörnyen monotonnak is tűnt. Ettől függetlenül jól szórakoztunk, sokat nevettünk közben, ami kellett is, mert egy hatsoros párbeszédet legalább húsz alkalommal kellett újra felvennünk.
Miután elfogytak a próbajelenetek és rájöttem, hogy ez egy nehéz munka, körbevezettek minket a többi stúdióban, hogy megnézzük, hogyan dolgoznak a profik.
Szóval láttam, hogyan készül rajzfilm (Molnár Ilona nem csak hangsúlyoz, hanem hangszínt is vált munka közben, amit nézni is szórakoztató), mozifilm (Bogdányi Titanilla rettentően profi) és tévésorozat (Zámbori Soma, akkor sem esett ki a szerepből, amikor épp fogalma nem volt róla, mit csinál a színész, akinek a hangját kölcsönzi). Csak ámultam és bámultam, milyen ügyesek és mennyire gyorsak, mert nekik maximum egy-egy mondatot kellett újravenni és legfeljebb kétszer. Pedig ők is úgy dolgoztak mint mi, mert amikor a színész megérkezik, csak kezébe nyomják a szöveget, hogy olvasson és ő profin megoldja, pedig nem ismeri sem a történetet, sem a karaktereket. Egy ilyen munka azonban ugyanúgy múlik a háttérstábon: a rendezőn és a hangmérnökön is, akik még a legapróbb hibákat is kiszúrják és megoldják másodpercek alatt. Na, de ami igazán szimpatikussá tette számomra a stúdiót, az a hangulat volt. Munka közben remekül szórakoztak, viccelődtek és olyan rutinnal csináltak mindent, hogy még azt is természetesnek vették, hogy kis csapatunk meredten bámulta őket.
Szóval hatalmas élmény volt és két dologra jöttem rá. Egy, sosem lesz belőlem szinkronszínész. Kettő, minden tiszteletem azoké, akik ezt a munkát végzik, mert ahhoz, hogy egy 45 vagy épp 120 perces fimet a magyar nézők felhőtlenül élvezni tudjanak, ők bizony rengeteget dolgoznak irdatlan sebességben.

Lóverseny
San Diego egyik barátja hívott el minket a Kincsem Parkba lóversenyre. Oké, igazából a Food Truck Show miatt, amit összekötöttek a lóversennyel. Gondolom nem meglepő, ha azt mondom, engem a lovak jobban vonzottak, mint a kaják.
Eddig még sosem voltam lóversenyen. Egyrészt, mert bár minden állatot szeretek, a lovak nem vonzanak olyan nagyon, mint sok más lányt. Szeretem simogatni őket, de csak párszor ültem lovon életemben és nem kaptam rá az ízére. Másrészt elvből nem érdekelnek a szerencsejátékok. Most viszont, hogy kipróbáltuk, meg kell állapítanom, hogy nem volt rossz. Gyönyörű lovakat láttam (megsimogatni sajnos nem lehetett őket, így a gyerekeknek szánt állatsimogatóban kellett kiélnem magam kétévesekkel versengve a nyuszikon), remekül átjött a futam izgalma és végül is a kaja is jó volt.
Ugye milyen gyönyörű?
A lóversenypálya felé sétálva azon elmélkedtünk, mégis ki fogad manapság lóra. Aztán szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy rajtunk kívül szinte mindenki. A fogadóhelyeknél kígyózott a sor, a lelátón mindenki  az újságot böngészte és latolgatta az esélyeket, vagy már kezében a fogadószelvénnyel izgatottan várta a futam kezdetét. San Diegót is elérte a fogadni kellene érzés, mert a felvezetéskor megtetszett neki az egyik ló. Lebeszéltem róla, amit nagyon is jól tettem, mert az említett paci utolsóként ügetett be a célba. Szóval nem fogadtunk, de így is izgultunk a kb. kétperces futamok alatt, annyira körbevett minket a versenyszellem.
Láttunk pónifutamot is, ami rettentően cuki volt. Persze a többség lebecsülte őket, még a bemondó is alig foglalkozott velük, valószínűleg, mert fogadni erre a futamra nem lehetett, én mégis nagyon élveztem. A kis pónik pont olyan elszántan futottak, mint nagyobb társaik.
Az utolsó száz méter izgalma
Az utolsó futamot nem a lelátóról, hanem a pálya mellől néztük végig, ahonnan még szebbnek tűnt a vágta. Szóval már ezért megérte kimenni.
Közben persze ettünk is hosszú sorban állás árán, mert hatalmas volt a tömeg. Ez azonban, mint sejtettem, nem fogott meg annyira. Kissé bosszantott, hogy 15 perc várakozás után kaptam egy szendvicset, majd 30 percet várakoztam San Diegóval az ő szendvicsére és tudtam, ha szeretnék majd még valamit, akkor újra ezt kell végigvárnom. Oké, a fagylaltos sort nagyon megérte kivárni...
Összességében remekül éreztük magunkat, szívesen megyek máskor is lóversenyre, így aki fontolgatja, hogy megnéz egyet, ne habozzon, tudom ajánlani. Azt azért sajnáltam, hogy az agárversenyről lemaradtunk, mert azt még szívesen megnéztem volna.

Még több gyönyörű ló
Georges Feydeau egy őrülten vidám univerzum megalkotója. Méltán dicsekedhet azzal, hogy három órán át szakadatlanul kínozza nevetéssel nézőit. A színpadi hatás nagyszerű mérnöke, pontosan megfigyeli az emberi játszmákat, és görbe tükröt tart azoknak. A Hotel Paradicsomban megvadult nők és férfiak hotelszobákból hotelszobákba, hol ki-, hol be-, hol fel-, hol lekergetik egymást és vágyaikat, az élet értelmét és fejüket elvesztve.
Georges Feydeau egy őrülten vidám univerzum megalkotója. Méltán dicsekedhet azzal, hogy három órán át szakadatlanul kínozza nevetéssel nézőit. A színpadi hatás nagyszerű mérnöke, pontosan megfigyeli az emberi játszmákat, és görbe tükröt tart azoknak. A Hotel Paradicsomban megvadult nők és férfiak hotelszobákból hotelszobákba, hol ki-, hol be-, hol fel-, hol lekergetik egymást és vágyaikat, az élet értelmét és fejüket elvesztve.
Georges Feydeau egy őrülten vidám univerzum megalkotója. Méltán dicsekedhet azzal, hogy három órán át szakadatlanul kínozza nevetéssel nézőit. A színpadi hatás nagyszerű mérnöke, pontosan megfigyeli az emberi játszmákat, és görbe tükröt tart azoknak. A Hotel Paradicsomban megvadult nők és férfiak hotelszobákból hotelszobákba, hol ki-, hol be-, hol fel-, hol lekergetik egymást és vágyaikat, az élet értelmét és fejüket elvesztve.
Georges Feydeau egy őrülten vidám univerzum megalkotója. Méltán dicsekedhet azzal, hogy három órán át szakadatlanul kínozza nevetéssel nézőit. A színpadi hatás nagyszerű mérnöke, pontosan megfigyeli az emberi játszmákat, és görbe tükröt tart azoknak. A Hotel Paradicsomban megvadult nők és férfiak hotelszobákból hotelszobákba, hol ki-, hol be-, hol fel-, hol lekergetik egymást és vágyaikat, az élet értelmét és fejüket elvesztve.

2018. május 3., csütörtök

Mozgóképek LXVIII.

Áprilisban rengeteg dolgom volt, többnyire kötelezettségek, így nem sok szabadidőm maradt filmeket nézni. Ezért csak egyszer jártam moziban és további két és fél filmet néztem meg otthon a kanapén.

Sully - Csoda a Hudson folyón
"2009 telén az egész világ egy csoda lázában égett: egy kiváló pilóta, Chesley "Sully" Sullenberger (Tom Hanks) meghibásodott repülőgépével New York szívében, a Hudson folyó fagyos vizére szállt le, és így megmentette 155 utasa életét.
De miközben a világ hősként ünnepelte a kapitányt, és a híradások mind kivételes ügyességéről és lélekjelenlétéről szóltak, vizsgálat indult. És amire a vizsgálat során fény derült, az egyáltalán nem a pilóta megbecsülését szolgálta. Sőt, azzal fenyegetett, hogy soha többé nem vezethet repülőgépet..."
San Diego választotta ezt a filmet és mivel igaz történetről van szó, engem is érdekelt. Sajnos azonban csalódtunk kicsit.
Ebben a történetben nincs annyi, hogy egy mozifilmet kitöltsön, vagy csak a készítők nem találták a szükséges hangvételt hozzá. Ezt pedig nem azért mondom, mert egy boldog, senki sem sérült meg történetről van szó, mert vér és halál nélkül is izgalmas volt a repülő landolása. Még csak azért sem mondhatom, mert a pilóta is megúszta szárazon, ha szabad egy rossz szóviccel is élnem. Hanem azért, mert ez a történet kevés. Kevés benne a drámaiság (bár át lehet érezni a pilóta szorongását), kevés benne a személyesség (a felesége rettentően irritált) és kevés benne a lényegi rész, mert ez a nyomozás olyan gyengén lett lefestve, hogy a homokozóban két óvodás is izgalmasabb történetet kreál egy odatévedt hangya köré.
Szóval lapos, helyenként unalmas és nagyon amerikai. De ha valaki ráér és katasztrófa helyett egy boldog történetre vágyik, tegyen vele egy próbát.

Mária Magdolna
"A történet a Szentföldön játszódik az első században. Egy fiatal nő elhagyja kis halászfaluját és családját, hogy csatlakozzon egy új, radikális társadalmi mozgalomhoz. A mozgalom karizmatikus vezetője a názáreti Jézus, aki azt ígéri, hogy a világ meg fog változni. Mary új életmódot keres, és valamiféle hitelességet, amit a kor szigorú hierarchiája megtagad tőle. Ahogy a csoport híre egyre terjed, és egyre többeket vonz Jézus ihletett üzenete, Mary lelki útja a történet közepébe helyezi őt, és a fővárosba, Jeruzsálembe vezeti, ahol szembe kell néznie a valósággal: Jézus sorsával, és a saját szerepével, amit ebben játszik."
Csajos mozinak választottuk ezt a filmet. Kicsit talán furcsán hangzik, de Madonna kedveli a vallásos filmeket, Nel mindenre kapható, én meg meg lettem győzve egy kis ráhatással feminista érzeteimre. Nem bántuk meg.
Nem mondom, hogy tökéletes film, de történelmi szempontból jóval hitelesebb, mint a hasonló kaliberű filmek. A főhős Mária, akinek a karaktere megérthető, szerethető és szépen kidolgozott. Jézus ezzel szemben igyekszik sejtelmes lenni és itt úszott el a film térítő ereje. Valahogy sikerült egy olyan karaktert alkotniuk (aki szerintem Ragnar Lothbrok vérmentes változata), akiről nem könnyű elképzeli, mégis mi a fenéért követik. Persze megértem, hogy ettől sejtelmes és ettől nem érzi úgy a néző, hogy meg akarják téríteni, de eléggé karakteridegen. Az apostolokat ezzel szemben nagyon eltalálták, főleg Júdás karaktere tetszett, aki végre igazán emberi figura lett.
Szóval összességében jó film, tudom ajánlani, akár hívő az ember, akár nem. Nőknek pedig különösen, mert tényleg van benne feminista vonal, ám ez is nagyon szépen és kimérten.

Hábor óriásplakát Ebbing határában
"Hónapok teltek el Mildred Hayes (az Oscar-díjas Frances McDormand) lányának meggyilkolása óta, ám a tettes azóta sem került elő. A nő most vakmerő lépésre szánja el magát: kibérel három óriásplakátot, melyeken provokatív üzenetet címez William Willoughby rendőrfőnöknek (az Oscar-díjra jelölt Woody Harrelson). Miután egy másik rendőr, az egyszerű és erőszakra hajlamos Jason Dixon (Sam Rockwell) is beleártja magát az ügybe. A viszony Mildred és az ebbingi hatóság közötti egyre inkább elmérgesedik."
Ez a film zseniális! Zseniálisan szórakoztató és mégis rettentően elgondolkodtató. A karakterek nagyon el lettek találva és hiába játszódik a történet egy amerikai kisvárosban, a magyar nézők is tökéletesen tudnak azonosulni vele. Kicsit ugyan sötét és abszurd a humora, ám ez kell, hogy az ember kezelni tudja ezt a dühítően tétlen helyzetet. Minden szereplő megérthető és megszerethető és a lezárás is illik ebbe a kissé groteszk helyzetbe.
Nekem nagyon tetszett, így bátran ajánlom mindenkinek. Megéri megnézni.

A Wall Street farkasa
"A pénz sosem elég. Jordan Belfort (Leonardo DiCaprio) becsületes tőzsdeügynökként kezdte pályafutását, de az amerikai álom őt is utolérte. A 80-as évek végére az egyik legnagyobb brókercég tulajdonosa lett, 26 évesen heti 1 millió dollárt keresett. Az idáig vezető út azonban korrupcióval és tisztességtelen üzletekkel kikövezett csábító hullámvasútnak bizonyult. Mert minél nagyobb volt a kísértés ő annál többet akart, mit sem törődve az illegális üzelmekkel és a nyomában loholó FBI ügynökökkel. Még több pénz, még több hatalom, még több nő és megint még több pénz: ez Jordan életfilozófiája. És hogy a szerénység egy túlértékelt erény. Jordan és falkája azt sem tudták mit kezdjenek az illegálisan megszerzett milliárdokkal, de vajon a jéghegy csúcsáról merre vezet az út?"
Sokáig nem akartam megnézni ezt a filmet, mert tudtam, nem az én világom. Azonban olyan sok jót hallottam róla, hogy elbizonytalanodtam, talán mégis látnom kellene. 
Nos, jelentem, megtettem és nem, nem tetszett.
Ez a film rettentően túl van értékelve. DiCaprio ide vagy oda ez egy tipikus bulis film, tipikus durvulásokkal. Persze lehet mondani, hogy nem, mert mégis csak egy bróker biznisz nagy átverése, de ez is csak átverés. Ez a film ugyanis nem a Wall Streetről szól, nem a brókerek hamisságáról, még csak nem is egy jól kivitelezett csalásról, hanem arról, hogyan lehet eltapsolni minél több pénzt minél értelmetlenebb dolgokra. Számomra pedig cseppet sem vicces, hogy gyakorlatilag lopott pénzből mennyire tépnek be, mennyi prostit visznek ágyba és hányszor okádják közben nyakon egymást. Untam, untam és untam, olyannyira, hogy a felénél elaludtam, így inkább elmentem lefeküdni és nem vártam meg, hogyan tesznek tönkre egy több milliós jachtot.
Nem tetszett, nem az én világom és nem értem, hogy amúgy filmekre kényes ismerőseimnek, mi tetszik ebben azon kívül, hogy DiCaprio. 

Értékelés:
Hábor óriásplakát Ebbing határában    ->   10
Mária Magdolna                                   ->   8
Sully - Csoda a Hudson folyón            ->   6
A Wall Street farkasa                           ->   3

2018. május 2., szerda

Minden madár az égen

Nagyon tetszik a borító. Van valami ebben a fecskekavalkádban, ami megfogott.
Vastagságra szokványos darab 406 lapjával.
Ez az első olvasmányom a Bluemoon Könyvkiadótól. A külcsínre egyértelműen kellő energiát fordítottak, ám a szöveg gondozása elbírt volna még néhány éles szemet, mert kissé elszaporodtak benne az elgépelések.
Fülszöveg:
"Patricia és Laurence gyerekkori barátok, akik nem gondolták volna, hogy valaha is újra találkoznak, miután a középiskolában rejtélyes körülmények között váltak el útjaik. Patricia varázserői és Laurence kétmásodperces időgépe kicsit sem mondható a fiatalság általános életéhez tartozónak
A cselekmény a nem túl távoli jövőben játszódik. Az egymástól távol töltött idő alatt mindketten felnőttek és San Francisco divat fellegvárában élnek, miközben a bolygó lassan szétesik körülöttük és nem is sejtik, hogy mindketten azon dolgoznak, hogy saját képességeiket felhasználva ezt megakadályozzák.
Laurence egy mérnökzseni, aki szélsőséges csapatával azon dolgozik, hogy technológiájukkal beavatkozzanak a világ változó éghajlatába és ezzel meggátolják a katasztrofális ökológiai összeomlást. Patricia az Eltisley Labirintus misztikus iskola diplomása, amely a világ tehetséges varázslóinak titkos akadémiája, és egy kis csoportnyi mágussal azon fáradozik, hogy titokban begyógyítsa a világ egyre növekvő sebeit. A két főhősnek fogalma sincs arról, hogy valami rajtuk túlmutató kezdődött évekkel ezelőtt, aminek szánt szándéka, hogy a köztük lévő megmagyarázhatatlan kötelék jegyében erőik egyesítésével együtt mentsék meg a világot, vagy egy újabb sötét korszakba taszítsák azt."
Ez egy több szempontból formabontó könyv. Egyrészt remekül vegyíti a fantasy elemeket a sci-fi vonalaival. Másrészt kifejezetten érdekes és kifejezetten esendő főhősöket állított a középpontba, valamint egy olyan probléma elé, ami teljességgel hihető.
A történet három részből áll és váltakozva hol a női, hol a férfifőhősre fókuszál. Ez elég jó dinamikát ad a helyenként lassan haladó cselekménynek.
Az első részben a főhősök gyerekkorát meséli el. Ez alapozza meg az alaphelyzetet, Patricia mágikus képességeit és Laurence technikai intelligenciáját. Könnyű őket megkedvelni és könnyű együttérezni velük. Utóbbira pedig nagy szükség van, mert bár nem a klasszikus Disney-féle módon, de kifejezetten hányattatott gyerekkoruk van. A könyv ettől kap egy kifejezetten nyomasztó, amolyan negatív szemléletű aurát, amelyet a regény végéig meg is tart. A kapcsolatuk is itt ver gyökeret, ám szerencsére még nem a romantikus értelemben.
A második rész már fiatal felnőttekként mutatja meg a főhősöket, ám minden képességük, vagy elismertségük ellenére a melankolikus hangulatot továbbra is fenntartja. Plusz visszaköszön egy fontos szereplő, akit a szemfüles olvasó könnyedén kiszúrhat. Fordulatok szempontjából nem egy kiszámíthatatlan regény.
A harmadik rész gyakorlatilag a könyv lezárása, a nagy finálé és itt veszett el a lendület.
Egy részletekbe menő, néhol kicsit túlnyújtott, de cseppet sem terjengős könyvnél igazán üdvözítő lenne egy gyors és esetleg meglepő befejezés. A történet vége azonban nem érte el ezt a fordulatszámot és sokkal laposabb lett, mint ahogy az előzmények beharangozták.
Vártam a nagy konfliktust mágia és technika között. Vártam az érveket és ellenérveket. Vártam ezek bonyolult összetettségét, ám nem kaptam meg. A mágusok és a tudósok is pont ugyanolyan ostoba ön- és közpusztítók voltak és ennek van ugyan üzenete, csak épp teljesen felesleges. A főhősök társadalmi szenvedései nyomán a könyv kellően megalapozta, hogy mindenki hibázhat, sőt mindenki hibázik is, így nincs szükség ezt újra és újra az olvasó szájába rágni.
Illetve vártam a választ a fa kérdésére, ami egyértelmű csalódás volt és most nem kifejezetten arra gondolok, amit végül Patricia válaszolt, hanem arra, hogy ennek a kérdésnek (megint csak előzetes beharangozások és károgó madarak ellenére) nem volt tétje.
Ráadásul a könyv lezárása döbbenetesen cukormázas körítést kapott. Egy végig borongós, "ami elromolhat, az el is romlik" könyvben egy a "szerelem mindent megold" lezárás elég idegenen hangzik.
Összességében ezért, bár tetszett a könyv kreativitása (nem szeretem a sci-fi elemeket, de itt mindet élvezettel olvastam) és a főhősöket is sikerült megkedvelnem, nem volt maradéktalan a lelkesedésem. Egy sokkal jobb befejezés elkélt volna, hogy igazán ajánlhassam ezt a könyvet.
Azért így is azt mondom, érdekes olvasmány, ha valaki egy fantasy és sci-fi szerelemgyerekre kíváncsi és nem zavarja a világvége hangulat, vágjon csak bele bátran.

2018. április 25., szerda

Macskapásztor


Nagyon kedvelem Sarah Andersen munkáit. Habár igazán egyszerű rajzokról van szó, annyira szórakoztatóak, hogy muszáj volt még egy kötetet beszereznem belőlük. (A Puha boldog puffancs már egy ideje a polcomon csücsül, ráadásul dedikáltatva.)
Így, mikor megtudtam, hogy megjelenik a 3. kötet, ráadásul lila, ráadásul cicás, rögtön elő is rendeltem, hogy a Könyvfesztiválon megkaparinthassam.
A borító tehát nagyon tetszik és vastagságra is hozza a megszokott formát 112 lapjával.
Fülszöveg:
"Nem is olyan egyszerű az élet világhírű művészként! Rémisztő határidők, műkajás dobozok halmai a villogó monitor alatt és a kisállatok örökké gyarapodó hordája… ööö, mindegy – igazából ez mindennapos.

Sarah Andersen képregényeinek és rajzokkal ellátott személyes jegyzeteinek harmadik gyűjteményes kötete a korábbiakra jellemző szellemességgel és eleganciával nyújt túlélési tanácsokat a modern élet őrületéhez: a korán kelő emberek elkerülésén át az internetes trollok elleni védekezésig, egészen a nagytakarítás életre elenyésző hatást gyakorló haszontalanságáig. Ha minden kötél szakad és összeomlik körülötted a világ, készíts egy forrócsokit, számold a napokat halloweenig és öleld meg a remény bundás-bolyhos szimbólumát!"
Ez a kötet ismét tele van szórakoztató képkockákkal és mindennapi kalandokkal.
Egyrészt megvannak benne a szokásos vicces történetek  - amelyekhez az olvasó már az első kötetben hozzászokott és rögtön meg is kedvelte őket - egy introvertált, fiatal nő hétköznapjaiból. Másrészt pedig a könyv végére újra előkerült egy összefüggő gondolatmenet, ezúttal a művész életformáról.
Na, és hogy miért pont ezt a címet kapta, azt rögtön az elején ki is fejti egy fogalommagyarázattal:
MACSKAPÁSZTOR:
„Az, aki hiábavalóan próbálkozik valami irányítására, ami természetétől fogva irányíthatatlan."
Ez persze nem csupán a helyes kis szőrmókokra igaz, hanem az élet más, nehezen irányítható pillanataira is. Nem meglepő hát, hogy rengeteg oldalon magamra ismertem. Egy idő után el is kezdtem megjelölni ezeket az oldalakat. Ahogy a mellékelt képen is látszik, nem kevés oldal kapott ilyen színes jelölést....
színes cetlik, ahol:
"Ez én vagyok!"
A könyv tehát ismét nekem szólt.
Tegnap pont kérdezte tőlem valaki, hogy mi lehet egy ilyen képregényes kötet üzenete és azt feleltem:
"Mutatja, hogy nem vagy egyedül. Más is tud ilyen különc módon ügyetlenkedni."
Én legalábbis ettől gondolom úgy, hogy ez egy remek kötet, tele pozitív üzenettel és tényleg nem érzem tőle magamat olyan elszigetelten különcnek.
Cseppet sem bántam meg, hogy átlapoztam. Remekül szórakoztam közben, jókat kuncogtam a képeken és tényleg újra és újra magamra ismertem.
Ráadásul a kötet végén a tanácsadás fiatal művészeknek különösen tetszett. Jó volt megismerni a képkockák mögötti munkát és annak kihívásait, illetve belepillantani, hogyan is indult a művésznő karriere. No, de ami nekem a legszimpatikusabb volt, az az egészséges kritikai hozzáállása az internethez és a művészethez, illetve az a töretlen pozitív biztatás, amelyet minden lap aljára odabiggyesztett, még a lángokkal lerajzolt apokalipszis közepén is.
Szóval csak ajánlani tudom, annak aki az előző köteteket már olvasta és annak is, aki még nem találkozott a művésznő munkáival. Érdemes megismerkedni vele.
Ízelítő a könyvből:
"a macska és a kutya formái"

2018. április 22., vasárnap

25. Könyvfesztivál

szombati könyvforgatag
Tavaly sajnos nem volt szerencsém és sikerült lebetegednem a Könyvfesztivál idejére. Így a személyes hagyományom (2016-ban ötödszörre jártam itt) megtört kicsit. Most viszont nem tarthatott vissza semmi, még az sem, hogy szombaton kénytelen voltam dolgozni. Szóval ismét kijutottam a Millenárisra, ráadásul két napon is.
Élménybeszámoló következik:

Szombat
Általában a szombat a négynapos Könyvfesztivál legpörgősebb napja. Ilyenkor van a legtöbb program és persze ekkor a legnagyobb a tömeg. A legkeresettebb szerzők dedikálását is erre a napra szokták tenni. Csakhogy idén ez a nap pont egy bedolgozós szombatra esett, ami meg is látszott a népsűrűségen. Én azonban nem bántam, mert így kényelmesen tudtam a standoknál bámészkodni.
Első körben a Fumax standját kerestem meg, mivel előrendeltem náluk Sarah Andersen legújabb kötetét, a Macskapásztort. (Az előzőeket természetesen már olvastam, a Puha boldog puffancs a polcomon is figyel.) Boldogan szorítottam magamhoz friss szerzeményemet és kaptam mellé egy ajándék hűtőmágnest is. Kedvelem a Fumax csapatát, mert barátságosak és mindig pozitívan tudják meglepni az embert.
Aztán körbejártam a többi kiadót és meg-megsimogattam egy-egy kötetet a kínálatból. Ki is néztem magamnak néhány dolgot, dönteni azonban nem tudtam, így mikor kiültem a gyepre napozni és olvasni, felhívtam San Diegót, hogy szükségem van a másodvéleményére. Meg is ígérte, hogy később csatlakozik hozzám. 
Tovább olvasgattam szólóban, míg nem kezdődött a kinézett programom.
szombati zsákmány
Nem csupán munkalevezetésnek mentem ki ezen a napon, hanem, mert volt egy beszélgetés, ami megragadta a kíváncsiságomat. A Twister Media hirdetett ugyanis egy workshopot a szinopszisokról. Nem ismertem eddig ezt a kiadót és a szerzőit, ám nagyon érdekelt, mi alapján ítél egy szerkesztő olvashatónak valamit. Szóval puszta kíváncsiságból elmentem, hátha rájövök a titok nyitjára. Sok reményt azonban nem fűztem hozzá és ezt bizony nagyon jó tettem.
A workshopot Cressilda Downing, angol szabadúszó szerkesztő tartotta. Kicsit meglepődtem, hogy körülöttem a többség jegyzetfüzettel és tollal ült be és szorgalmasan körmölte is a diasorokon felsorolt tanácsokat. Én meg csak ültem és töprengtem, mégis mi a fenét keresek itt. Az előadás ugyanis teljesen evidens dolgokról szólt - ezt az előadó el is mondta, na meg azt is, hogy mégis vannak olyanok, akik beleesnek ezekbe a szarvashibákba - és cseppet sem vitt közelebb ahhoz, mi járhat egy szerkesztő fejében. A program egyetlen pozitívuma az volt, hogy nagy kedvencem, George Orwell egyik regényének (Állatfarm)  szinopszisa is előkerült, ami rettentően szórakoztatónak bizonyult.
Illetve rájöttem még egy dologra, a tanácsadás egyáltalán nem nekem való, ha nem egzakt paraméterekről van szó.
Mikor vége lett a workshopnak, befutott San Diego, így segített választani egy ajándék könyvet unokatesómnak és egy könyves nyakláncot az Olvashop kínálatából. Utóbbi nagyon nehéz döntés volt, mert annyira szép volt mind, hogy legszívesebben többet is hazavittem volna. No, de nem voltam telhetetlen és a Geopen standjánál a plüss Muminnak is ellen tudtam állni...

Vasárnap
vasárnapi tömeg
Ma már sokkal célirányosabbak voltunk. San Diego elkísért, így nem kellett magányosan bolyonganom az egyre nagyobb tömegben.
A kiválasztott programunkat az Athenaeum Kiadó szervezte és Virág Emília volt a főszerepben. Oké, valójában nem ő, hanem a boszorkány és a csirke.
Ez ugyanis egy rendhagyó kedvcsináló könyvbemutató volt. Konkrétan egy interaktív játék, amiben egy rövid történetet (amelyet természetesen a szerző írt) a közönség alakíthatott szavazással. Szavazni pedig a képen is látható boszorkánnyal vagy csirkével lehetett.
Nagyon élveztük, mert kreatív volt, humoros és rettentően szórakoztató, ahogy beleszólhattunk a történet menetébe. Ráadásul az írónő remek stílusa itt is világított, mint lidércfény a mocsárban. Csak azt sajnáltam, hogy nem telt meg a terem, mert úgy sokkal érdekesebb lett volna a szavazatok aránya.
A játék után volt egy rövid szünet, amiben szereztem magamnak egy kávét az Alexandra (alias már megint egy újabb Könyvmolyképző stand) pultjánál, míg San Diego megtette, amit megkövetelt tőle a boszorkánya. Vagyis megvette nekem a Hétvilág sorozat második kötetét. Aztán két kötettel (jó előre bekészítettem otthon a táskámba a Sárkánycsalogatót) beálltunk a dedikálásra várók sorába. Közben hozzám került a boszorkányos szavazó pálca, míg kísérőmnél maradt a csirke. Meg is állapítottuk, hogy én vagyok a boszorkány, San Diego meg a lidérccsirkém, aki hozza utánam a dolgokat, jelen esetben a könyveket.
dedikált könyv első felvonás
Előbb kerültem sorra, így hamar megszereztem Virág Emília szignóját nem csak a könyvemre, hanem a boszorkányomra is.
Igazán szimpatikus írónő. Fesztelennek és jókedvűnek tűnt és mindenkivel készségesen elbeszélgetett.
San Diegóval is, aki utánam került sorra az új könyvemmel, a Boszorkányszelídítővel. Direkt félrehúzódtam, ám még így is hallottam a beszélgetésük elejét, vagyis mikor lidérccsirkém elpanaszolta, hogy elfelejtette a boszorkány barátnője névnapját, ami pont ma van, így ezzel a könyvvel kívánja megúszni a helyzetet, mielőtt az említett boszorkány sárkánnyá változna, vagy őt változtatná át valami egyszerűbb életformává... Aztán, mert nem akartam tovább rontani a meglepetés erejét, még távolabb húzódtam tőlük és hagytam, hogy az írónővel közösen megoldják ezt a hétvilági próbát.
Nos, sikerült, mert az új könyvem egy igazán kreatív és kedves dedikálással került végül hozzám, így nem kellett San Diegót csúszómászóvá változtatnom. Amúgy sem lett volna szívem hozzá, mert jobban tetszik nekem így, lovagnak.
dedikált könyv második felvonás
Ez a könyvfesztiválos nap tehát igazán mágikusan telt el, nincs okom a panaszra.
Nagyon örülök, hogy idén sikerült eljutnom erre a remek programra. Sok szép könyvet láttam (de erős voltam és csak célirányosan vásároltam), belefutottam pár ismerősbe, akár megálltak csevegni, akár csak messziről szúrtam ki őket a tömegben. Illetve két szép új könyvvel gazdagodtam. Egy könyvmoly lelkének nem is kell ennél több. Na, jó, egy jégkrém azért kellett, mert nagyon meleg volt, de azt beszereztük hazafelé menet.
Remélem, jövőre sem jön semmi közbe és ismét el tudok majd menni a következő  ilyen eseményre. 
Aki pedig még nem volt Könyvfesztiválon, sürgősen pótolja! Remek élmény. Ráadásul csak egyszer van egy évben.
(Oké, van még Könyvhét is évente, arra is el fogok menni, de az bizony egy kicsit más és egy kicsit talán kisebb program.) 
vasárnapi zsákmány

2018. április 18., szerda

Üresek városa

A különleges gyermekek történetei folytatódnak. 
A második kötet ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei véget ért. A borítóra ezúttal is egy különös kislány került, ami ráadásul passzol a címhez. Megjelenésére egyébként nem lehet panasz, 382 oldal, tele ilyen furcsa képekkel és szép színes fejezethatárokkal.
Fülszöveg:
"A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeinek hihetetlen, kalandos története folytatódik. Jacob Portman a barátaival Londonba indul. A gyerekek szeretnének biztonságra lelni egy időhurokban, ahol nem fenyeget sem öregség, sem betegség, sem ellenség. Azt remélik, hogy gondviselőjükön, Vándorsólyom kisasszonyon is segíteni tudnak, hogy visszanyerhesse emberi alakját. Mielőtt barátait biztonságos helyre vezeti, Jacobnak meg kell hoznia egy fontos döntést szerelméről, Emma Bloomról. Közben a háború sújtotta Londonban vérszomjas lidércek és éhes üresrémek fenyegetik őket…"
 Habár az első könyv nem nyűgözött le, azért kíváncsi voltam a gyerekek további sorsára. Sajnos azonban csalódnom kellett.
Habár a könyv cselekménye nagyjából 3-4 napot ölel fel, néhol rettentően vontatottnak hat. Ez valószínűleg elsősorban a fényképek számlájára írható. Értem én, hogy a könyv attól különleges, hogy tele van bizarr képekkel, de ettől függetlenül szükség van egy jó cselekményre. Csakhogy az író már megint a fényképek köré kanyarította a sztorit és nem a történethez válogatta az illusztrációkat. Ettől pedig eléggé lapos és hullámzó élményt nyújt az olvasás.
Ezúttal nem volt gondom a nyelvezettel (vagy egyszerűen már hozzászoktam), ám más dolgokkal annál inkább.
Ez egy időutazós könyv, a gyerekek egyik századból ugrálnak át a másikba, mégsem értem, hogy ezt hogyan és miként. Nincsenek lefektetve a szabályok, sőt az a kevés, ami van, is rettentően kusza. Hogy van az, hogy ha elhagyják a hurkot elporladnak, ők mégis vidáman szaladgálnak napok óta? Ha pedig nem porladnak el, hiszem a "saját korukban" hagyták el a hurkot, akkor meg minek aggódnak újra és újra az elporladás miatt? Ez egy értelmetlen körforgás. A nyitott jövő kérdését meg hagyjuk, mert ez már az egész időutazós katyvasz teteje...
Szóval a könyv háttere átgondolatlan és teljesen kidolgozatlan. Sokkal több hangsúlyt, időt és energiát kellett volna a szerzőnek erre fordítania, mint mondjuk arra, hogy random furcsa képeket szuszakoljon a lapok közé. 
A szereplők ugyanilyen átgondolatlanok. Oké, hogy ránézésre gyerekek, de időnként hangoztatják, hogy több mint száz évesek, ami az említett időkatyvasz vonatkozásában is alapot nyer, így kicsit nehezen néztem el nekik, hogy hisztis óvodások módjára viselkedtek. Ha belül felnőtt, sőt öregemberek, akkor igazán elvárható, hogy intelligensen átgondolják a lehetőségeiket és ne sírdogáljanak egy sarokban. Tudom, tudom burokban, akarom mondani, hurokban éltek, de akkor is. Néhol (például a vonatos jelenet) igazán megérdemelték volna, hogy valaki, mondjuk egy üresrém a fenekükbe harapjon.
Apropó üresrémek és lidércek, ők sincsenek a helyzet magaslatán. Esetükben azonban nem is baj a kidolgozatlanság, mert az ismeretlentől félni mindig hatásosabb.
Az író még egy vonatkozásban nem végezte el a házi feladatát. Nem nézett utána az egyes korszakoknak. Időutazós történet esetén elengedhetetlen bizonyos mértékű korhűség és korfestés. Itt azonban minden kor ugyanolyan. Nem éreztem semmi különbséget az 1940-es időszak és mondjuk az 1800-as évekbeli között és ez hiba.
A különleges képességekre vonatkozó információk szintén hiányosak. Ezúttal kapott az olvasó egy kis háttér-információt a képességekről, azok kialakulásáról, de még mindig nem tiszta a kép. Ez a hiányosság pedig tovább nehezíti a többivel együtt, hogy az olvasó elmerülhessen a könyvben.
Összességében tehát, míg az első könyvet az újdonság varázsa kihúzta a bajból és tetszett valamennyire, addig ezt nem mondhatom el erről a részről. Unatkoztam vagy épp bosszankodtam olvasás közben.
Kizárólag azoknak tudom ajánlani, akiket az első könyv nagyon megfogott, ők talán túlteszik magukat ezen az értelmetlenül elnyújtott utazáson.
Azért, mivel a harmadik kötetet is kivettem már a könyvtárból (Lelkek könyvtára), befejezem a sorozatot, de már előre aggódom, hogy utána nem lesz őszinte a mosolyom.

2018. április 11., szerda

Sárkánycsalogató

Igen, kotyogós kávéfőző van a borítóján. Igen, az meg ott egy sárkány a háttérben. Igen, ez egy magyar könyv. Igen, kicsit őrült és igen, én is őrült vagyok, mert imádom!
A borító zseniális és tökéletesen passzol a történethez, nagy pacsi Csöngető Csabának!
328 oldal, vagyis nem hosszú olvasmány. Főleg, hogy úgy beszippantja az olvasót, mint alvilági kapu a lidérctől kótyagos embert.
Fülszöveg:
"Józsi, a pizzafutár egyetemi hallgató egy másnapos reggelen utat nyit a világok között, s rászabadít egy sárkányt Budapestre. Nyomában ott van Béla, a lovag, akinek a sárkány tojására fáj a foga. Aki ugyanis megszerzi a sárkány tojását, elnyeri a szépséges királylány kezét. Miután feldúlják az Oktogont, ellopnak egy tehenet és legyőzik a gonosz boszorkát, a tabletébe kapaszkodó, nyegle fiúról kiderül, hogy pont olyan nemes, önfeláldozó és hűséges, mint Béla lovag, s ketten együtt nagyon sok mindenre képesek szívük hölgyéért."
Nehéz lenne besorolni ezt a könyvet, mert annyira egyedi egyvelegről van szó, hogy még csak hasonlóval sem találkoztam eddig. Olyan ez, mint egy jó bájital. Az alkotóelemei köszönő viszonyban sincsenek, nagyon furának tűnnek egymás mellé kipakolva, mégis mikor már elkeveredtek, olyan szépen összeállnak, hogy az ember nem kérdezi: "Ez a lötty mégis mi a fenéből van?" hanem felhörpinti az egészet, mert elbájolta és kész.
Azért nézzük meg közelebbről azokat az alkotó részeket, hogy mindenki kellő kedvet kapjon a kóstolgatáshoz.
Ha egyik oldalról nézzük, akkor ez a könyv egy kalandos fantasy. Van itt minden, mi műfaj éke: boszorkányság, világmegmentés, árulás, szerelem és a többi lidérc. A cselekmény ezért végig pörög, sőt a sok szereplőnek és a párhuzamos cselekményszálaknak köszönhetően egyetlen percre sem áll meg. Ahogy az olvasó sem áll meg, hanem lapoz rendületlenül, mert muszáj megtudnia, milyen beszélő állat jön szembe legközelebb, hogyan múlatja a sárkány az idejét az állatmenhelyen, Béla kiszabadul-e és egyébként mitől büdös a király boszorkánya.
Ha a másik oldalról nézem, akkor ez egy ízig-végig magyar könyv. Nem, nem a nevek miatt, bár nagyon tetszetősek. Magyar, mert magyar a helyszín - többnyire Budapest - magyar a hiedelemvilág  - a Magyar népmeséket és a virágokat hányó galambot gondolom senkinek sem kell bemutatnom - és magyar utalások vannak mindenfele. Olyan ez a könyv, mint egy keményvonalas fantasy és egy kalocsai mintás mese szerelemgyereke, aki épp tinédzser és betépett kicsit.
Mert ha a harmadik oldaláról nézem ezt a történetet, akkor egy rettentően szórakoztató regény. Nem egyszerűen leköti az olvasót, hanem addig csiklandozza, míg fel nem kacag minden harmadik lapon. A párbeszédek zseniálisan szórakoztatóak és a körítés is kifejezetten humorosra sikerült. Ráadásul a szereplők nem teljesen normálisak, mégis mindegyikük szerethető figura, és senki és semmi sem veszi egyetlen percig sem komolyan magát.
Apropó szereplők, van itt minden a lovagtól a marketingesig. Számomra mégis két igazán kedvenc karakter volt. Az egyik egyértelműen Egon, a sárkány, mert amúgy is elfogult vagyok, ha sárkányokról van szó. A másik pedig a lidérccsirke. Imádtam valahányszor megjelent. Valaki igazán hozhatna nekem egyet... Persze a többiek is mind remek figurák, még ha néhol sarkítottak is kicsit.
A kalandnak van tétje, azonban a könnyed hangsúlyt, ami a sorokat jellemzi, a végéig megtartja, így bár lehet izgulni, a kellemes befejezés borítékolva van. Ez pedig így van rendjén, mert ez a könyv így kerek, mint a mesebeli erdő.
Összefoglalva tehát ez a könyv zseniális. Csak gratulálni tudok a szerzőnek, Virág Emíliának és csak ajánlani tudom. Vegye kézbe mindenki, aki valami egészen új, nagyon szórakoztató és ízig-vérig hazai történetre vágyik. Engem meggyőzött.

Kiegészítés:
Ez a könyv a Hétvilág sorozat első része. Kerek egész lezárt kötet, ám szerencsére az írónő nem dobta el ezt a remek ötletet, hanem alkotott még két történetet ebben a szellemben. A második könyv a Boszorkányszelídítő címet viseli, míg a harmadik és egyben utolsó a Tündérfogó névre hallgat. Biztosan elolvasom mindegyiket.

2018. április 5., csütörtök

Mozgóképek LXVII.

Márciusban sem panaszkodhattam filmek terén. Kétszer jártam moziban és még további négy filmet néztem meg otthon. Nem egy rossz tendencia.

Barry Seal - A beszállító
"Tom Cruise új filmje egy elképesztő igaz történetet dolgoz fel.
Barry Seal amerikai pilóta volt, aki a Pablo Escobar-féle Medellín kartell szállítója lett, és fegyvert és drogot csempészett a repülőin, majd váratlanul beszervezte a CIA, és az amerikai történelem egyik legnagyobb titkos akcióját hajtotta végre."
Nem vagyok Tom Cruise rajongója, sőt mondhatni, hogy egyáltalán nem is kedvelem, mégis megnéztem ezt a filmet és végül nem bántam meg.
A történet zseniális, főleg, hogy valós személyről, valós eseményekről szól. Ráadásul a készítők ezt az amúgy is laza sztorit egy olyan laza köntösbe bújtatták, hogy a néző kétségtelenül jól szórakozik rajta. Ezen még az sem ront semmit, hogy tudjuk, egy ilyen nagy játék nem játszható örökké.
Szóval ez egy pörgős, szórakoztató, nem akció, inkább kalandfilm, amit bátran ajánlok mindenkinek, akár csípi a főszerepet játszó színészt, akár nem.

Viszlát, Christopher Robin
"Micimackó bájos történeteit milliónyi gyerek hallgatja még ma is csodálattal, de a felnőtt szíveket is megdobogtatja a sok kedves kis történet. Christopher Robin gyermekkori játékai ihlették meg apját, A. A. Milnét ennek a varázslatos világnak a megalkotására. Az elsöprő nemzetközi sikert elérő könyvsorozat megnyugvást és reményt vitt a brit otthonokba az Első Világháborút követő években."
Micimackónak sem vagyok kifejezett rajongója. Helyes mese, gyerekként persze néztem, de nem ő számomra a gyerekkor meghatározója. Ettől függetlenül nagyon érdekelt ez a film, hiszen mégiscsak egy könyv keletkezését meséli el.
Ha valaki ugyanolyan kedves gyerekmesére számít, mint a könyv, akkor hatalmas sokkhatás fogja érni. Ez a történet inkább szomorú és nagyon reális. Úgy mutatja be a Milne családot, ahogy senki sem gondol rá, egy problémákkal teli, hűvös közegnek. Ettől egyszerre hiteles és nagyon szomorú az egész film. A színészekre nem eshet panasz, mindegyikőjük remekül hozza a figurát és a megelevenedő mesevilág, sőt maga az a kis erdő, ami megihlette, gyönyörű képekkel lett bemutatva. Ez azonban akkor is egy életrajzi dráma.
Nekem nagyon tetszett, így bátran ajánlom minden medverajongónak és azoknak is, akik nem annyira kedvelik ezt a gyermeteg mackót.

Wall-e
"WALL-E, a lánctalpas szeméttömörítő robot az egyetlen élő szerkezet a Földön, az emberiség ugyanis elhagyta a lakhatatlanná vált bolygót. A kis munkagép több száz magányos éve gyűjti a kacatokat, amikor megjelenik EVA, a modern és áramvonalas keresőrobot, aki megdobogtatja a szívét. EVA rájön, hogy WALL-E véletlenül rátalált a bolygó jövőjének és túlélésének kulcsára. Visszaindul az űrhajóra, hogy jelentse ezt a fontos hírt. A magányos kis robot EVA nyomába ered."
Nel barátom adta kölcsön dvd-n, mert szeretem az animációs filmeket és úgy gondolta, hogy ezt nekem látnom kell. Milyen igaza volt!
Ez a mese imádni való. A történet viszonylag egyszerű és zseniálisan kritikus a modern világgal szemben, mégis van egy olyan báj ebben a kalandban, hogy nem lehet nem rajongani érte. A főhős robot tüneményes és nagyon emberi, a szerelmi szál pedig cuki csupa nagy betűvel. Ráadásul a film minden mozzanata aprólékos gondossággal lett megalkotva, a humora kedves és imádom és kész. Ez egy gyönyörűen kivitelezett, kedves történet, pozitív üzenettel és a világ legaranyosabb robotjával. Csak ajánlani tudom kicsiknek és felnőtteknek egyaránt, mert ezt tényleg látni kell.

Láthatás
"Bár Miriam (Léa Drucker) és Antoine (Denis Ménochet) hivatalosan elváltak egymástól, továbbra is bíróságra járnak. A nő szeretné kiharcolni, hogy fiukra egyedüli felügyeletet szerezzen, megfosztva volt férjét a láthatási jogtól. A megtört és szemlátomást igyekvő Antoine-t látva a bírónő a közös felügyelet mellett dönt. A rettegő Miriam mindent elkövet, hogy szeretteit megóvja, ezért titkolja új lakcímüket. Antoine csupán a kiharcolt jogainak szeretne érvényt szerezni, és nem érti egykori felesége bizalmatlanságát. Vajon az apa valóban erőszakos, és Miriam okkal fél tőle, vagy a nő meg akarja téveszteni a bíróságot?"
Nyertem jegyet a film premier előtti vetítésére. Az eddig megszokottaktól eltérően csupán egyet, így nem tudtam senkit elvinni magammal. No, de az ingyen mozi, akkor is ingyen mozi, így egyedül is elmentem és kíváncsian vártam a film után a beszélgetést is, amit beherangoztak az esemény szervezői.
Ez a film elég kemény. Kemény, mert rettentően valós és egy sajnos gyakori esetet mutat be. Kemény, mert a néző morzsákból rakja össze, mi is történhetett korábban és vajon kinek van igaza. Kemény, mert egy családi dráma a maga puritán módján előadva. Mindegyik karakter megérne egy-egy külön elemzést, ám ezt meghagyom a nézők belső gondolatainak. Lehet ugyanis azonosulni a szereplőkkel, el lehet gondolkodni, ki mit tett volna a helyükben, hol lehetett volna megakadályozni, hogy ennyire elfajuljanak a dolgok és így tovább és tovább. Elgondolkodtató film, bár lassan bontakozik ki és tényleg szépen bemutatja a valóságot.
Szóval tetszett. A film utáni beszélgetés azonban cseppet sem tetszett, gyorsan meg is szöktem róla. Az emberi kapcsolatok szerintem túlságosan bonyolultak ehhez. Épp ezért a film tanulságát inkább mindenki vonja le saját maga.
Bátran ajánlom azoknak, akiket érdekel ez a téma és persze azoknak is, akik hasonló szituációban érintettek. Nem fognak belőle nagy életigazságokat leszűrni, de legalább érzik, hogy nincsenek egyedül, másokkal is megesik hasonló.

Szellemek háza
"A megtörtént eseményeken alapuló történet a történelem legelátkozottabb házáról szól, amely San Francisco közelében, egy elhagyatott környéken áll. A házat Sarah Winchester, a Winchester vagyon örököse, a híres ismétlőfegyver feltalálójának özvegye építteti évtizedeken keresztül, mániákusan. Hét szinten szobák százait rejtik a zegzugos és furfangos folyosók, de a ház nem neki, az unokahúgának, vagy bármely más élő embereknek épül. Az özvegy bosszúszomjas szellemek százainak építteti a semmihez nem hasonlítható épületet, mert úgy hiszi, hogy a Winchesterrel meggyilkolt emberek szellemei akarnak leszámolni vele saját, erőszakos haláluk miatt."
Szintén premier előtti vetítésen láttam. Ezúttal Nel barátom és én is nyertünk egy-egy páros jegyet, így ő elhívta az egyik barátnőjét, míg én rádumáltam San Diegót.
Az előzetes alapján szokványos, ám látványos kísértethistóriának tűnt. Sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeinket. Ez a történet rém sablonos és rém kiszámítható. A hirtelen előugró kísértetek az egyetlenek, amelyek a horror elemeit képviselik és ez is a leggyengébb kategóriába tartozik. A sztori kidolgozatlan, tele van lyukakkal és ostoba következetlenségekkel a kísértetekkel kapcsolatban. A ház adta lehetőségek kihasználatlanok és úgy általában elég hamar eljut a néző arra a pontra, hogy kineveti a filmet és annak "szörnyeit" mintsem, hogy megborzongjon tőlük.
Ez tehát egy alacsony színvonalú kísértetsztoricska, senki sem veszít sokat, ha kihagyja.

Tűnj el!
"Most, hogy Chris és a barátnője, Rose elértek a kapcsolatukban ahhoz a ponthoz, hogy megismerjék egymás szüleit, a lány meghívja Christ egy hétvégére a családi birtokra.
Chris a család túlzottan előzékeny vendégszeretetét annak tulajdonítja, hogy ezzel próbálják leplezni zavarukat, amiért a lányuk egy fekete sráccal jár. Ám ahogy telik a hétvége, egyre több nyugtalanító dolog történik, mígnem lassan fény derül az igazságra, ami felülmúlja Chris legdurvább rémálmait is..."
Oscar-díjas filmről van szó és Nel barátom ódákat zengett róla, szóval jogos volt a kíváncsiságom.
Az alapötlet valóban remek. Nagyon tetszett a mondanivalója és ahogy fokozatosan adagolta az információkat és növelte a feszültséget. A karakterek is rendben voltak és a kissé abszurd szituációk tökéletesen uralták a film hangulatát. Mégsem mondhatom, hogy én is elájultam ettől a filmtől, mert nekem a vége sok volt. Addig szépen felépített és hiteles volt, ám egy pont után olyan hihetetlenné vált és annyira átváltott egy leszámolásfilm kissé parodisztikus változatára, hogy visszaesett a lelkesedésem.
Szóval nem volt ez rossz film, csak az én ízlésemnek túlzásnak tűnt a vége. Ettől függetlenül tudom ajánlani, mert a rasszizmus ellenes filmek még ilyen groteszk köntösben is megérdemlik a nézettséget.

Értékelés:
Wall-e                                          ->  10
Viszlát, Christopher Robin          ->  9
Láthatás                                       ->  8
Tűnj el!                                       ->   7
Barry Seal - A beszállító            ->   6
Szellemek háza                          ->   5

2018. április 2., hétfő

A lány, aki ragyogni akart

A Geek girl sorozat negyedik része.
Vagy én kezdek túlkoros lenni, vagy romlik kicsit a sorozat sznvonala. 
Bár még mindig vigyorogni támad kedvem, ha az első könyvre gondolok, a harmadik kötet már nem fogott meg annyira és sajnos most sem éreztem azt a könnyed, szórakoztató bájt, amiért továbbra is olvasom ezt a nem épp rövid sorozatot, függetlenül attól, hogy nem tartozom a célközönségbe.
No, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzünk mindent listaszerűen sorjában!
A borító szokásos, ezúttal zöld és a vastagsága is megszokott: 382 oldalra rúg. A történet pedig ott folytatódik, ahol az előző könyv véget ért.
Fülszöveg:
"Harriet Manners rengeteg dolgot tud. Például ezeket: 
* A vécépapírt a kínaiak találták fel i. sz. 600-ban
* Az üstökös csóvája mindig a Nap felé mutat
* Egy egészséges emberi szív átlagosan hetvenet üt percenként. Akkor is, ha összetörték.
Arról viszont semmit nem tud, hogyan szerezzen barátokat az új osztályban. Vagy hogy mi lehet az oka annak, hogy régi barátai kerülik. Arról pedig végképp fogalma sincs, hogy mit jelent ragyogó, sikeres szupermodellnek lenni. Pedig ő most már végképp azzá vált! Vajon felkészült Harriett arra, hogy végre sztárként éljen, vagy el fog szúrni mindent?"
Az alaptörténet még mindig szórakoztató. Jó olvasni a humoros és kalandos életét egy olyan lánynak, aki modellkedik, bár olyan távol áll a divatvilágtól, mint az Antarktisz Alaszkától. A családja még mindig szerethető, a barátai még mindig irigylésre méltón törődnek vele és minden furcsa tények iránti szenvedélye ellenére hétköznapi ez a lány, így jó olvasni.
Csakhogy ez már a negyedik rész, így jogos lenne a következő pár elvárás:

1. Fejlődjön!
Harriet még mindig uganaz a szociális anapfeléba, mint a legelején. Még mindig ostoba, vak és süket, ha emberi kommunikációról van szó, és még mindig  tényleg mindent, de mindent félreért. Ez pedig a negyedik kötetre már kezd nagyon unalmassá válni.

2. Legalább a környezete fejlődjön!
A családja és a barátai tisztában vannak a képességeivel, pontosabban azok hiányával, mégsem tesznek semmit a fejlődés érdekében. Továbbra is a háttérből próbálják segíteni, amiből továbbra sem vesz észre semmit és ez szintén unalmas.

3.  Többet a kedvenc szereplőkből!
Az abszolút favorit karakter Nick mellett Wilbur. Mindkettő egyéniség, mindkettő szórakoztató és mindkettő csupán nyomokban szerepelt a könyveben. Ez az előbbi esetében jogos volt, ám mindneki kedvenc cukormázas pudingpofa divatbébihurrikánja úgy mellőzve volt, ahogy nem érdemelte volna meg. Hiányoztak.

4. Legyen szórakoztató!
Keveseltem benne a vicces párbeszédeket. Pedig Herriet előszeretettel keveredik lehetetlen helyzetekbe, kínos találkozásokba és volt jó néhány új szereplő, akik feldobhatták volna ezeket a pillanatokat. Mégis eléggé kiaknázatlanok voltak ezek a lehetőségek. Még Richard (az apa és nem a majom) sem sziporkázott úgy, mint eddig.

5. Haladjunk valamerre!
Kicsit úgy éreztem, hogy újra és újra ugyanazokat a köröket olvasom végig. Mintha a főhős megrekedt volna egy végtelen mókuskerékben. Mindig próbál változni, megtalálni önmagát és a kötet végére sikerül is tanulságot levonnia, azonban az új kötetben kezdi ezt az egészet előről. Pont mint egy kicsi, hiperaktív, megzavarodott mókus. Csak kevésbé szőrös és cuki...

Ennek a résznek tehát enm igazán sikerült teljesítenie a felsorolt elvárásokat, hiába imád a főhős listákat pipálgatni. 
Félreértés ne essék, nem volt rossz elolvasni, helyenként szórakoztatott csak úgy érzem, kezd a sorozat kifogyni az energiából. Pedig még hátra van két kötet.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik az előző részeket olvasták és szerették, ők valószínűleg értékelni fogják ezt is. Ha viszont valaki a harmadik könyvvel sem volt megelégedve, nem ez a rész fogja visszahozni a kedvét.

2018. március 28., szerda

Ég veled

Azt olvastam könyves fórumokon, hogy Leiner Laura ezzel az új könyvével komolyabb vizekre evezett. Ez pedig bőven felkeltette kíváncsiságomat. Érdekelt, tényleg tud-e valami kevésbé dilisen tinitörténetet produkálni. (Bár a dilis tinikönyvekkel sem volt komolyabb bajom, hiszen a Bábel is elszórakoztatott.)
Ismételten sorozatról van szó, ám ezúttal csak három részesről.
A borító nagyon tetszik, jól áll neki ez a letisztultság és vastagságra is kellemes 432 lapjával.
Fülszöveg:
"Újvári Hanna a tinik megszokott életét élte egészen egy évvel ezelőttig, egy családi tragédia azonban mindent megváltoztatott. Most apukájával kettesben tölti a hétköznapokat, és rég nem a korosztályának átlagos problémái foglalkoztatják.
Miután átveszi a tizenegyedikes bizonyítványát, az évzáró után váratlan felkérést kap az igazgatótól: részt vehet egy iskolai versenyen, ahol kiváló matekosként főleg a logikai feladatok megoldásában számítanak rá.
Hanna környezete ragaszkodik hozzá, hogy elmenjen a megmérettetésre, így a Szirtes Gimnázium négyfős csapata elindul az Iskolák Országos Versenyére."
Van valami, amit nagyon szeretek Leiner Laura könyveiben: a kreativitás.
Ez a könyv már megint rettentően kreatív lett, pedig nincs benne semmi eget rengető. Szeretem ezt a fajta hétköznapi újdonságot.
Az alapötlet, a két hetes iskolai verseny tehát remek és a versenyfeladatok ötletességére sem eshet panasz. Igaz, ebben az első részben még csupán pár feladatot kellett teljesítenie a főhősöknek, de már ezek alapján is látszik, hogy lesz még itt ötletesség bőven.
A könyv szórakoztatóságára sem eshet panasz, mert itt is tinik a szereplők és itt is vannak lökött vagy épp sarkított figurák. Szóval szórakoztató mellékszereplők és vicces jelenetek pipa.
Az írónő tehát ismét megteremtette a szokott kis világát és ezzel nincs is semmi baj. Nem is igazán tudom elképzelni máshogy a regényeit és ezzel sincs semmi baj. Ahogy azzal sem, hogy azért próbál kicsit komolyabb lenni. Igen, csak próbálja, mert nem mindig érezhető a drámai vonal százszázalékosnak.
Hanna egyébként szerethető főhős. Életképes, csak szomorkás, ami jogos, érthető, együtt lehet vele érezni, de néhol sok. Kicsit nekem úgy tűnt, mintha az írónő túlhangsúlyozta volna a gyászát. Nem, nem azért, mert egy év alatt sem lett túl rajta, vagy mert minden éjszaka egy fényképet nézeget, hanem mert ez minden fejezetben legalább egyszer az olvasó orra alá lett dugva, ami nekem cseppet szájbarágósan hatott.
Apropó komolyság, bár tényleg a gyász vonala az, amitől komolyabbnak mondható ez a történet, mint az eddigi könyvei, azért nem merül ki ennyiben. Az elején kicsit fura volt, hogy mennyire a technika és közösségi oldalak függői a szereplők és mennyire dilisnek vannak beállítva a főhős szemszögéből, de aztán rájöttem, szomorú, de igaz. Na, meg arra is, hogy öreg vagyok, mert ugyanolyan értetlenül szemléltem olvasás közben ezeket a kölyköket, ahogy Hanna tette a lapokon. Szóval ez egy jó kis kritika a mai fiatalok számára és nekem ettől lett a könyv kissé komolyabb hangvételű.
Azért persze a szerelem sem maradhatott el, borítékolva volt a srác első felbukkanásától. Cseppet talán gyorsan haladtak a dolgok ezen a fronton, de kellett, hogy felcsigázza az embert a következő kötetekre.
Egyetlen problémám volt csak a gerlepárral, a kényszeres mozdulataik. Mikor ezredjére olvastam, hogy Hanna a füle mögé tűrte a haját vagy hogy a srác kisöpörte a szeméből sötét tincsit, az én izmaim is kényszerességbe kezdtek. Kényszeres homlokráncolásba és szemforgatásba.
Egyébként a cselekmény tempója kellemes, lassan, de biztosan bontakoznak ki a dolgok, ami érthető, hiszen kell még mit hagyni a folytatásra is.
Összességében tehát tetszett. Szórakoztató volt, egyik szereplő sem idegesített fel, ami tinikönyvnél jó pont, és kíváncsi vagyok a verseny további alakulására is.
Bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik az írónő stílusát és azoknak is, akik még nem olvastak tőle, de tennének egy próbát.

2018. március 24., szombat

Prága

Régóta szerettem volna elmenni Prágába. Egyrészt, mert Csehország jó hely, déli részéről áradoztam is sokat (Például ITT és ITT.) Másrészt, mert nincs nagyon messze és úgy hallottam, gyönyörű. Nos, mindez igaznak is bizonyult, mikor a márciusi hosszú hétvégénket ott töltöttük. Kár, hogy az is beigazolódott, hogy rengeteg a turista...

Prága vára alkonyati fényben
Délután érkeztünk a városba, így mire eljutottunk az első nevezetességekig, kezdett lemenni a nap. Ez azonban nem tartott vissza minket, sőt, megadta utunk jelmondatát: "Nem rettenünk vissza semmitől! Akkor is várost fogunk nézni!"
Szóval első napunkon csak bejártuk a környéket és fejben striguláztuk, mit érdemes később tüzetesen is megnézni. Ehhez remek társnak bizonyult az előre beszerzett kis útikönyvem, na meg az internet, mert San Diego a technikában bízik.
Azért azt már első napon is megállapítottam, hogy szép ez a város, a látványos részek elég közel vannak egymáshoz (egyáltalán nem is használtunk semmiféle tömegközlekedési eszközt) és nagyon sok az ember. Pontosabban sok a turista. Még pontosabban sok a magyar turista.
székesegyház éjszaka
A leginkább lenyűgözőnek a Szent Vitus-székesegyházat találtam. Nagyon szeretem a gótikus építészetet, így a szépen kivilágított, hatalmas templom rögtön megfogott. Bemenni persze este nem tudunk, mivel zárva volt, de azért bámészkodva körbejártuk.
Egyébként a vár területe ingyen és egész nap látogatható, a biztonsági ellenőrzés senkit se riasszon vissza.
Aztán, mivel már teljesen besötétedett kerestünk egy hangulatos éttermet. Rettentően válogatós vagyok, ha ételekről van szó, mégis szeretek mindig az adott ország szokásinak megfelelő éttermekbe beülni. Lehet, hogy nem lesz számomra nagy választék, lehet, hogy annyira nem fog tetszeni, de akkor is szeretem kipróbálni.
Épp ezért volt hatalmas pozitív csalódás az az étterem, amit az egyik tér sarkánál találtunk. Nem volt olcsó, de itt ettem a legjobbat utunk során és a már húsvéti pompába öltöztetett kirakat is nagyon tetszett. Egyébként a csehek eléggé ráálltak már a húsvétra, mert az Óváros terén is minden erről szólt.
Cseh hagymalevest kóstoltuk meg, amihez adtak pirított zsemlekockát és sajtot, illetve San Diego marhanyakat evett, míg én rakott krumplit brokkolival. A limonádéjuk pedig fenséges volt.
cseh hagymaleves

Második napunkon az Óvárost terveztük bejárni.
Nem riadtunk vissza a szakadó esőtől és az esernyővel felvértezve még sűrűbbnek tűnő turistatömegtől sem. Besétáltunk az Óváros térre, ahol - ahogy már említettem - húsvéti vásár kapott helyet. Bár a standok többsége zárva volt és a város egyik nevezetessége az óvárosi Orloj, vagyis a csillagászati óra sem működött (felújítás alatt áll), mégis rengeteg embert vonzottak.
Tyn templom és a húsvéti kirakodás
Nem is időztünk sokat a téren, csak megkerestük a hajdani Mária oszlop helyét, amelyet színes kockakövek jeleznek  a téren és kisebb alapokon nyugodhatott, mint gondoltuk volna, aztán bementünk az Óvárosi városházába.
Itt először felmentünk a torony tetejére a jelenleg felújítás alatt álló óra fölé és gyönyörködtünk Prága látképében.
Még ilyen borongós, felhős, esős időben is lenyűgöző volt a kilátás. Körbe is fényképeztem (lásd a mellékelt képeket).
Utána pedig részt vettünk egy vezetett túrán az épület közepétől a pincéjéig. Itt is rengeteg volt a magyar, bár magyar nyelvű túrájuk nincs (pedig érdeklődő lenne rá és a hölgy, aki körbevitt minket angolul, magyar volt).
Érdekes túra volt, megérte azt az egy-másfél órát, amelyet rászántunk. Az eső azonban csak nem akart csillapodni (mázli, hogy elvittük a kedvenc esernyőmet), így a túra után úgy döntöttünk, jöhet egy kis szünet.
kilátás a házikókra
Miért megy olyan sok magyar turista Csehországba? Hát sörözni!
San Diego is vallja ezt az elvet, így beültünk egy sörözőbe. No, nem akármelyikbe, hanem a Fat Cat nevű helyre. Nekem tetszett a hely neve és dizájnja, neki meg tetszett a sörkínálat, így remek döntés volt. Ráadásul nem csak sört lehet itt kapni, így én sem maradtam szomjas, elkortyolgattam egy forró gyümölcsteát és ettem egy remek sajttortát. Közben pedig felmelegedtünk és felkészültünk az újabb sétára az esőben.
Szerencsénkre, míg a kínálatot kóstolgattuk, elállt az eső, így pár órát végre esernyő nélkül is sétálgathattunk.
Prága egyébként remek hely lenne a sétálgatásra, ha nem lenne olyan sok turista. Minden utcán hömpölyög a tömeg. A kürtöskalácsos boltoknál hosszú sorok kígyóznak. A híd pedig állandóan tele van emberekkel, akik össze-vissza mászkálnak és torpannak meg, hogy egy-egy fényképet lőjenek.
Keresd a várat a háttérben!
Nem vagyok képmutató, én is szeretek és szoktam is fényképezni. Sőt, nem is keveset, ami a mellékelt képekből látszik. Viszont, ahogy szeretem megörökíteni a helyszíneket és a pillanatokat, úgy szeretem megélni is, így nem csak a kamera lencséjén át figyelem a tájat. Itt viszont sok olyan emberrel találkoztam, aki fel sem nézett a telefonjából, vagy végéig saját magát kamerázta, míg átsétált a hídon, hogy kicsit ledöbbentem. Furcsa egy irányt vett a technika és a turizmus találkozása...
No, de azért a Károly Híd a két végén álló tornyokkal akkor is lenyűgöző. Főleg, ha az ember belegondol, hogy középkori (14. században épült) hídról van szó és elmélázik azon, hány ember lába dobbanhatott már rajta az évszázadok során. Plusz kora ellenére remekül tartja magát. Ennek persze az is köszönhető, hogy minden fegyveres konfliktust és háborút épségben megúszott. A csehek épületek szempontjából piszok nagy mázlisták voltak a világháborúkban. A legtöbb műemlék épületük megúszta, így eredeti pompájában tekinthető meg még ma is.
(Oké, az Óvárosi városháza kapott egy bombatalálatot a második világháborúban, de ennyiben ki is merült a háborús rombolás.)
tea, sajttorta, sör

kilátás a híd mellől nappali (esősen szürke) fényben

tömeg a hídon

Károly Híd

Harmadik napunkon a Prágai vár bejárása volt a cél.
Az időjárás ismételten nem volt a legkedvezőbb városnézéshez, mivel mikor kinéztem reggel az ablakon vízszintesen süvített a hó. Azonban ez sem rettenthetett el minket, vastagon felöltöztünk és újra nyakunkba vettük a várost. Helyenként kicsit csúszós volt az éjszaka lefagyott eső és a hó miatt, mégis volt ebben a havas tájban, valami rendkívül bájos.
kilátás a várból
Pont őrségváltáskor értünk fel a várba, így megint egy nagyobb turistatömeggel szembesültünk. Nem is álltunk inkább be a hosszan kígyózó sorba a bejáratnál, hanem más alternatívát kerestünk. A Hradzsin téren találtunk is, méghozzá a Schwarzenberg-palotát, ami ma művészeti galériaként funkcionál.
Többnyire barokk festményeket tartanak itt, de a palota legfölső emeletén fegyverkiállítás is van. Kényelmesen végignéztük, mivel rajtunk kívül itt nem sok ember lézengett, mindenki a várban tobzódott. Néha kifejezetten üdítő letérni a legnépszerűbb utakról.
cseh kávézó
A palota után, mivel kint még mindig fagyosan zord volt az idő, tartottunk egy kis szünetet egy közeli kávézóban. Ittunk egy forró teát és ettünk egy sütit, hogy bírjuk energiával a vártúrát.
A vár persze tele volt emberekkel, mégis beálltunk a sorba a székesegyházba, hogy ezúttal belülről is megcsodálhassuk. Jegy nélkül, csak a bejárat felőli kisebb része látogatható, a kápolnák már fizetősek. Úgyhogy be is fizettük magukat egy kisebb túrára, ami négy helyszín megtekintésére adott engedélyt.
Kezdtük a Régi királyi palotában, ahol az Ulászló-terem a legnagyobb attrakció. Sajnos fényképezni itt nem volt szabad, így képes bizonyíték nélkül kell állítanom, hogy hatalmas. 62 méter hosszú és 16 méter széles teremről van szó, amelynek a belmagassága és a bordázottan boltíves plafonja önmagában is lenyűgöző látványt nyújt. Olyan tágas ez a 16. század elején épített trónterem, hogy még lovagi tornákat is tartottak itt.
Szent Vitus-székesegyház belülről és a tömeg
A székesegyház mögött is egy kisebbfajta húsvéti vásár foglalt helyet és itt találtuk meg állomásunk következő pontját, a Szent György-bazilikát.
Elég feltűnő épület rózsaszín színével és eléggé népszerű is, mivel itt is nagy volt a tömeg. Mégis csak a 9. században épült és Prága legrégebbi temploma, nem meglepő a nagy érdeklődés.
Aztán megkerültük a székesegyházat, beugrottunk egy eldugott játékboltba mögötte, hogy zsákmányoljunk egy Kisvakondot és mentünk tovább a jegyen szereplő következő állomásra a székesegyház egyik kápolnájába.
Pontosabban csak mentünk volna, mert bezárt. Eléggé le is lombozott minket, hogy délután fél négykor be kellett fejeznünk várnéző túránkat egy ilyen nem várt fordulat miatt. (Tipp: Mindig nézd meg a nyitvatartási időt! Mindig!)
Szent György-bazilika
Az időjárás közben egyre zordabb lett, így a vár hatalmas kertjét ki kellett hagynunk. Kertet nézni amúgy is tavasszal vagy nyáron, vagy ősszel érdemes és nem hóban. Úgyhogy csak átsétáltunk az Arany utcácskán, ami megint túlságosan népszerű volt és próbáltunk nem elnyalni a lefagyott lépcsőfokokon.
Mivel a hó újra esni kezdet és közben sötétedett is, inkább kerestünk (hosszú bolyongással) egy éttermet, ahol felmelegedtünk.
Terveik között szerepelt még egy kilátó megtekintése, ami gyakorlatilag a szállásunk mögött helyezkedett el, ám mivel hazafelé sétálva a Károly Hídon a süvítő szélben csak az előttünk baktató turista hátát láttuk, ezt inkább elvetettük. Úgyhogy csak beültünk még egy kocsmába és ezzel le is zártuk városnéző utunkat.
Talán nem a legszerencsésebb időpontot fogtuk ki. Talán mehettünk volna nyáron (bár akkor még több és több turistával kellett volna megküzdenünk), de mi így is elégedettek voltunk. A kikapcsolódás megvolt, az élmények gyűltek és a legtöbb dolgot, amit szerettünk volna, meg is tudtuk nézni. Épp ezért mondhatom, hogy Prága jó hely, érdemes megnézni.

havas várkert
kávé és sör
Óváros tere éjszaka

Kisvakond!