2018. január 7., vasárnap

Itt vagyok

Hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból. Próbáltam vékonyabb köteteket választani és a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt. Sajnos azonban nem azt kaptam, amit vártam.
A borító egyszerű, nem különösebben fogja meg az olvasót, ám célnak megfelel. 
Csupán 208 oldal, így legalább a rövid kötet kritériumba beleesett.
Fülszöveg:
"Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül.
Hall.
Csak ezt senki sem tudja.
Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez, ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos balesetet miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…"
Ezen pár sor alapján egy kissé szomorkás hangvételű történetet vártam, amelyben a főhős férfi kiönti a szívét egy látszólag alvó lánynak, aki viszont figyel és hall. Vagyis két élettörténetet vártam, amelyek nem szokványos körülmények között metszik egymást és talán hasonlóságot, összecsengést mutatnak. Ennyit kívántam, nem többet. Ez a könyv azonban még ezt sem tudta teljesíteni.
Nem is tudom, hol kezdjem, annyi problémám volt vele.
Nem tetszett a két nézőpont. A történet a két főhős szemszögéből íródott és az írónő érezhetően nem tud férfi szemszögbe helyezkedni. Régen olvastam ennyire lányos gondolatokat egy felnőtt férfi szereplőtől. Tinikönyvben még csak-csak elmegy az ilyesmi, főleg ha hősszerelmes típusról van szó, ám egy harminc fölötti férfi kétlem, hogy ennyit nyávogna. Az úriember tehát nem volt épp férfias.
Mondjuk a hölgy gondolatait sem találtam sokkal jobbnak, ám más okokból. Egyszerűen bosszantott, ahogy a helyzetet és a családját kezelte és ezzel el is jutottam a lényegi gondomhoz, a cselekményhez. Ezt azonban konkrétumok nélkül nem tudom kifejteni, szóval vigyázat, spoilerek következnek!
Megvan a Kill Bill kórházas jelenete? Nekem végig az kattogott az agyamban... 
Szóval adva van egy kómában fekvő lány, aki semmi érdemi reakciót nem mutat, ám a hallása olyan kiváló, mint egy denevérnek. Békésen hallgatózik kórházi ágyában és szidja a családját, mert nem sokszor látogatják, de ha mégis, úgysem érdekli, hogy mit mondanak és különben is, minek sír annyit az anyja. Aztán adva van egy nyálas férfikarakter, akinek fáj az élet, mert ó, te magasságos egek, elhagyta a nője és az öccse halálos autó-balesetet okozott. Teljesen egyértelmű, hogy neki milyen rossz, neki mennyire fáj mindez. Nos, gyanítom, hogy a kis tesónak, akinek a lelkén két élet szárad és egyébként pépes a térde a karosszériától, sem lehet túl jó, de mindegy...
Ez a két díszpinty találkozik, pontosabban a férfi betéved a hölgyhöz és bumm, halálos szerelembe esnek. Nem lehet itt kétség, hiszen a hölgy kiváló hallásával úgy belepistul az úrba, hogy rendkívül romantikusnak találja, ha az mellé fekszik, megérinti érzékelten és tehetetlen testét és ezen találkák során néha még a lélegeztető csövét is kihúzza. Romantika az infúziócső alatt a javából.
No, de a szóban forgó úriember szellemi képességeire sem eshet panasz, mert a sok sírás közepette - mint mondtam, fáj neki a lét - heti egyszer egy kómában fekvő lány mellett szundikál és végtelenül vonzónak találja a hölgy csövekkel és kábelekkel átszőtt mozdulatlan testét. Mint említettem, Kill Bill... csak nem volt ennyire bevállalós az írónő, hanem írt inkább egy tömény giccset.
Azonban nem is ezzel a nyálmennyiséggel és cukormázzal volt a legnagyobb bajom. Hiába érthetetlen számomra a románc, egészségükre, ha ehhez van gusztusuk. A gondom a mögöttük megbújó üzenetekkel volt.
Ez a történet nem azt sugallja, hogy mindig van remény, hanem azt, hogy aki feladja, az vagy gonosz, vagy megérdemli. A főhős öccse például megérdemli a halált, mert hibázott és akkor tessék neki bűnhődni, mert a családjának ugye milyen rossz. (Nem kérem, neki a szar és szar lesz élni is ezzel a tudattal.) Az orvosok szemetek, mert egy nulla agyi működést mutató emberre azt mondják, menthetetlen. A család szintén szemét, ha hallgat ezekre az orvosokra és különben is, milyen jogon bőgnek, mikor a magatehetetlen testnek sokkal, de sokkal rosszabb, ez nyilvánvaló. 
Nem, az a nyilvánvaló, hogy az írónő nem gondolta át ezt az egészet. Feketén és fehéren állított be mindent és ezt nyakon öntötte egy adag flitterrel, hogy valamennyire befogadható legyen. Mert persze a kórházi Csipkerózsika küzd, ám csak több hónap után és csak a halálos szerelem miatt. Lovagja pedig az élet értelmét egy kómában fekvő ismeretlen lány mellett alva találja meg, mert ez a nagy giccses, nyálas szerelem. Az eutanázia meg ördögtől való és szégyellje magát mindenki, akinek a fejében megfordul ilyesmi. Nem kell leírnom, így is mindenki tudja, mi a történet vége... Giccs...
Spoilerek vége!
Ez tehát egy cukormázas történet, ami inkább beteges, bár az is lehet, hogy én vagyok túlságosan antiromantikus, ha kómában fekvő emberekről van szó. Ráadásul olyan üzenetet hordoz, ami rendkívül egyoldalú és rögtönítélő. Ezt pedig ilyen giccsmennyiség mellett károsnak találtam. A könyvnek ugyanis köze nincs a valósághoz. Mindezen pedig a megfogalmazás sem segített, mert hol unalmassá (Még egy körtelé és sikítok!), hol bosszantóvá (Senki sem gondolkodik úgy, hogy hányadik oldalon jár egy fejbéli könyvben!) tette az olvasási élményt. 
Még romantikakedvelőknek sem merem ajánlani, mert egyszerűen nem értem, hogyan lehet romantikusnak találni egy kómában fekvő lány és egy nyafogó fiú heti egy közös szundikáláson alapuló szerelmét. Aki pedig úgy gondolja, az életminőség döntő tényező, inkább kerülje, mert csak bosszankodni fog rajta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése