2018. március 28., szerda

Ég veled

Azt olvastam könyves fórumokon, hogy Leiner Laura ezzel az új könyvével komolyabb vizekre evezett. Ez pedig bőven felkeltette kíváncsiságomat. Érdekelt, tényleg tud-e valami kevésbé dilisen tinitörténetet produkálni. (Bár a dilis tinikönyvekkel sem volt komolyabb bajom, hiszen a Bábel is elszórakoztatott.)
Ismételten sorozatról van szó, ám ezúttal csak három részesről.
A borító nagyon tetszik, jól áll neki ez a letisztultság és vastagságra is kellemes 432 lapjával.
Fülszöveg:
"Újvári Hanna a tinik megszokott életét élte egészen egy évvel ezelőttig, egy családi tragédia azonban mindent megváltoztatott. Most apukájával kettesben tölti a hétköznapokat, és rég nem a korosztályának átlagos problémái foglalkoztatják.
Miután átveszi a tizenegyedikes bizonyítványát, az évzáró után váratlan felkérést kap az igazgatótól: részt vehet egy iskolai versenyen, ahol kiváló matekosként főleg a logikai feladatok megoldásában számítanak rá.
Hanna környezete ragaszkodik hozzá, hogy elmenjen a megmérettetésre, így a Szirtes Gimnázium négyfős csapata elindul az Iskolák Országos Versenyére."
Van valami, amit nagyon szeretek Leiner Laura könyveiben: a kreativitás.
Ez a könyv már megint rettentően kreatív lett, pedig nincs benne semmi eget rengető. Szeretem ezt a fajta hétköznapi újdonságot.
Az alapötlet, a két hetes iskolai verseny tehát remek és a versenyfeladatok ötletességére sem eshet panasz. Igaz, ebben az első részben még csupán pár feladatot kellett teljesítenie a főhősöknek, de már ezek alapján is látszik, hogy lesz még itt ötletesség bőven.
A könyv szórakoztatóságára sem eshet panasz, mert itt is tinik a szereplők és itt is vannak lökött vagy épp sarkított figurák. Szóval szórakoztató mellékszereplők és vicces jelenetek pipa.
Az írónő tehát ismét megteremtette a szokott kis világát és ezzel nincs is semmi baj. Nem is igazán tudom elképzelni máshogy a regényeit és ezzel sincs semmi baj. Ahogy azzal sem, hogy azért próbál kicsit komolyabb lenni. Igen, csak próbálja, mert nem mindig érezhető a drámai vonal százszázalékosnak.
Hanna egyébként szerethető főhős. Életképes, csak szomorkás, ami jogos, érthető, együtt lehet vele érezni, de néhol sok. Kicsit nekem úgy tűnt, mintha az írónő túlhangsúlyozta volna a gyászát. Nem, nem azért, mert egy év alatt sem lett túl rajta, vagy mert minden éjszaka egy fényképet nézeget, hanem mert ez minden fejezetben legalább egyszer az olvasó orra alá lett dugva, ami nekem cseppet szájbarágósan hatott.
Apropó komolyság, bár tényleg a gyász vonala az, amitől komolyabbnak mondható ez a történet, mint az eddigi könyvei, azért nem merül ki ennyiben. Az elején kicsit fura volt, hogy mennyire a technika és közösségi oldalak függői a szereplők és mennyire dilisnek vannak beállítva a főhős szemszögéből, de aztán rájöttem, szomorú, de igaz. Na, meg arra is, hogy öreg vagyok, mert ugyanolyan értetlenül szemléltem olvasás közben ezeket a kölyköket, ahogy Hanna tette a lapokon. Szóval ez egy jó kis kritika a mai fiatalok számára és nekem ettől lett a könyv kissé komolyabb hangvételű.
Azért persze a szerelem sem maradhatott el, borítékolva volt a srác első felbukkanásától. Cseppet talán gyorsan haladtak a dolgok ezen a fronton, de kellett, hogy felcsigázza az embert a következő kötetekre.
Egyetlen problémám volt csak a gerlepárral, a kényszeres mozdulataik. Mikor ezredjére olvastam, hogy Hanna a füle mögé tűrte a haját vagy hogy a srác kisöpörte a szeméből sötét tincsit, az én izmaim is kényszerességbe kezdtek. Kényszeres homlokráncolásba és szemforgatásba.
Egyébként a cselekmény tempója kellemes, lassan, de biztosan bontakoznak ki a dolgok, ami érthető, hiszen kell még mit hagyni a folytatásra is.
Összességében tehát tetszett. Szórakoztató volt, egyik szereplő sem idegesített fel, ami tinikönyvnél jó pont, és kíváncsi vagyok a verseny további alakulására is.
Bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik az írónő stílusát és azoknak is, akik még nem olvastak tőle, de tennének egy próbát.

2018. március 24., szombat

Prága

Régóta szerettem volna elmenni Prágába. Egyrészt, mert Csehország jó hely, déli részéről áradoztam is sokat (Például ITT és ITT.) Másrészt, mert nincs nagyon messze és úgy hallottam, gyönyörű. Nos, mindez igaznak is bizonyult, mikor a márciusi hosszú hétvégénket ott töltöttük. Kár, hogy az is beigazolódott, hogy rengeteg a turista...

Prága vára alkonyati fényben
Délután érkeztünk a városba, így mire eljutottunk az első nevezetességekig, kezdett lemenni a nap. Ez azonban nem tartott vissza minket, sőt, megadta utunk jelmondatát: "Nem rettenünk vissza semmitől! Akkor is várost fogunk nézni!"
Szóval első napunkon csak bejártuk a környéket és fejben striguláztuk, mit érdemes később tüzetesen is megnézni. Ehhez remek társnak bizonyult az előre beszerzett kis útikönyvem, na meg az internet, mert San Diego a technikában bízik.
Azért azt már első napon is megállapítottam, hogy szép ez a város, a látványos részek elég közel vannak egymáshoz (egyáltalán nem is használtunk semmiféle tömegközlekedési eszközt) és nagyon sok az ember. Pontosabban sok a turista. Még pontosabban sok a magyar turista.
székesegyház éjszaka
A leginkább lenyűgözőnek a Szent Vitus-székesegyházat találtam. Nagyon szeretem a gótikus építészetet, így a szépen kivilágított, hatalmas templom rögtön megfogott. Bemenni persze este nem tudunk, mivel zárva volt, de azért bámészkodva körbejártuk.
Egyébként a vár területe ingyen és egész nap látogatható, a biztonsági ellenőrzés senkit se riasszon vissza.
Aztán, mivel már teljesen besötétedett kerestünk egy hangulatos éttermet. Rettentően válogatós vagyok, ha ételekről van szó, mégis szeretek mindig az adott ország szokásinak megfelelő éttermekbe beülni. Lehet, hogy nem lesz számomra nagy választék, lehet, hogy annyira nem fog tetszeni, de akkor is szeretem kipróbálni.
Épp ezért volt hatalmas pozitív csalódás az az étterem, amit az egyik tér sarkánál találtunk. Nem volt olcsó, de itt ettem a legjobbat utunk során és a már húsvéti pompába öltöztetett kirakat is nagyon tetszett. Egyébként a csehek eléggé ráálltak már a húsvétra, mert az Óváros terén is minden erről szólt.
Cseh hagymalevest kóstoltuk meg, amihez adtak pirított zsemlekockát és sajtot, illetve San Diego marhanyakat evett, míg én rakott krumplit brokkolival. A limonádéjuk pedig fenséges volt.
cseh hagymaleves

Második napunkon az Óvárost terveztük bejárni.
Nem riadtunk vissza a szakadó esőtől és az esernyővel felvértezve még sűrűbbnek tűnő turistatömegtől sem. Besétáltunk az Óváros térre, ahol - ahogy már említettem - húsvéti vásár kapott helyet. Bár a standok többsége zárva volt és a város egyik nevezetessége az óvárosi Orloj, vagyis a csillagászati óra sem működött (felújítás alatt áll), mégis rengeteg embert vonzottak.
Tyn templom és a húsvéti kirakodás
Nem is időztünk sokat a téren, csak megkerestük a hajdani Mária oszlop helyét, amelyet színes kockakövek jeleznek  a téren és kisebb alapokon nyugodhatott, mint gondoltuk volna, aztán bementünk az Óvárosi városházába.
Itt először felmentünk a torony tetejére a jelenleg felújítás alatt álló óra fölé és gyönyörködtünk Prága látképében.
Még ilyen borongós, felhős, esős időben is lenyűgöző volt a kilátás. Körbe is fényképeztem (lásd a mellékelt képeket).
Utána pedig részt vettünk egy vezetett túrán az épület közepétől a pincéjéig. Itt is rengeteg volt a magyar, bár magyar nyelvű túrájuk nincs (pedig érdeklődő lenne rá és a hölgy, aki körbevitt minket angolul, magyar volt).
Érdekes túra volt, megérte azt az egy-másfél órát, amelyet rászántunk. Az eső azonban csak nem akart csillapodni (mázli, hogy elvittük a kedvenc esernyőmet), így a túra után úgy döntöttünk, jöhet egy kis szünet.
kilátás a házikókra
Miért megy olyan sok magyar turista Csehországba? Hát sörözni!
San Diego is vallja ezt az elvet, így beültünk egy sörözőbe. No, nem akármelyikbe, hanem a Fat Cat nevű helyre. Nekem tetszett a hely neve és dizájnja, neki meg tetszett a sörkínálat, így remek döntés volt. Ráadásul nem csak sört lehet itt kapni, így én sem maradtam szomjas, elkortyolgattam egy forró gyümölcsteát és ettem egy remek sajttortát. Közben pedig felmelegedtünk és felkészültünk az újabb sétára az esőben.
Szerencsénkre, míg a kínálatot kóstolgattuk, elállt az eső, így pár órát végre esernyő nélkül is sétálgathattunk.
Prága egyébként remek hely lenne a sétálgatásra, ha nem lenne olyan sok turista. Minden utcán hömpölyög a tömeg. A kürtöskalácsos boltoknál hosszú sorok kígyóznak. A híd pedig állandóan tele van emberekkel, akik össze-vissza mászkálnak és torpannak meg, hogy egy-egy fényképet lőjenek.
Keresd a várat a háttérben!
Nem vagyok képmutató, én is szeretek és szoktam is fényképezni. Sőt, nem is keveset, ami a mellékelt képekből látszik. Viszont, ahogy szeretem megörökíteni a helyszíneket és a pillanatokat, úgy szeretem megélni is, így nem csak a kamera lencséjén át figyelem a tájat. Itt viszont sok olyan emberrel találkoztam, aki fel sem nézett a telefonjából, vagy végéig saját magát kamerázta, míg átsétált a hídon, hogy kicsit ledöbbentem. Furcsa egy irányt vett a technika és a turizmus találkozása...
No, de azért a Károly Híd a két végén álló tornyokkal akkor is lenyűgöző. Főleg, ha az ember belegondol, hogy középkori (14. században épült) hídról van szó és elmélázik azon, hány ember lába dobbanhatott már rajta az évszázadok során. Plusz kora ellenére remekül tartja magát. Ennek persze az is köszönhető, hogy minden fegyveres konfliktust és háborút épségben megúszott. A csehek épületek szempontjából piszok nagy mázlisták voltak a világháborúkban. A legtöbb műemlék épületük megúszta, így eredeti pompájában tekinthető meg még ma is.
(Oké, az Óvárosi városháza kapott egy bombatalálatot a második világháborúban, de ennyiben ki is merült a háborús rombolás.)
tea, sajttorta, sör

kilátás a híd mellől nappali (esősen szürke) fényben

tömeg a hídon

Károly Híd

Harmadik napunkon a Prágai vár bejárása volt a cél.
Az időjárás ismételten nem volt a legkedvezőbb városnézéshez, mivel mikor kinéztem reggel az ablakon vízszintesen süvített a hó. Azonban ez sem rettenthetett el minket, vastagon felöltöztünk és újra nyakunkba vettük a várost. Helyenként kicsit csúszós volt az éjszaka lefagyott eső és a hó miatt, mégis volt ebben a havas tájban, valami rendkívül bájos.
kilátás a várból
Pont őrségváltáskor értünk fel a várba, így megint egy nagyobb turistatömeggel szembesültünk. Nem is álltunk inkább be a hosszan kígyózó sorba a bejáratnál, hanem más alternatívát kerestünk. A Hradzsin téren találtunk is, méghozzá a Schwarzenberg-palotát, ami ma művészeti galériaként funkcionál.
Többnyire barokk festményeket tartanak itt, de a palota legfölső emeletén fegyverkiállítás is van. Kényelmesen végignéztük, mivel rajtunk kívül itt nem sok ember lézengett, mindenki a várban tobzódott. Néha kifejezetten üdítő letérni a legnépszerűbb utakról.
cseh kávézó
A palota után, mivel kint még mindig fagyosan zord volt az idő, tartottunk egy kis szünetet egy közeli kávézóban. Ittunk egy forró teát és ettünk egy sütit, hogy bírjuk energiával a vártúrát.
A vár persze tele volt emberekkel, mégis beálltunk a sorba a székesegyházba, hogy ezúttal belülről is megcsodálhassuk. Jegy nélkül, csak a bejárat felőli kisebb része látogatható, a kápolnák már fizetősek. Úgyhogy be is fizettük magukat egy kisebb túrára, ami négy helyszín megtekintésére adott engedélyt.
Kezdtük a Régi királyi palotában, ahol az Ulászló-terem a legnagyobb attrakció. Sajnos fényképezni itt nem volt szabad, így képes bizonyíték nélkül kell állítanom, hogy hatalmas. 62 méter hosszú és 16 méter széles teremről van szó, amelynek a belmagassága és a bordázottan boltíves plafonja önmagában is lenyűgöző látványt nyújt. Olyan tágas ez a 16. század elején épített trónterem, hogy még lovagi tornákat is tartottak itt.
Szent Vitus-székesegyház belülről és a tömeg
A székesegyház mögött is egy kisebbfajta húsvéti vásár foglalt helyet és itt találtuk meg állomásunk következő pontját, a Szent György-bazilikát.
Elég feltűnő épület rózsaszín színével és eléggé népszerű is, mivel itt is nagy volt a tömeg. Mégis csak a 9. században épült és Prága legrégebbi temploma, nem meglepő a nagy érdeklődés.
Aztán megkerültük a székesegyházat, beugrottunk egy eldugott játékboltba mögötte, hogy zsákmányoljunk egy Kisvakondot és mentünk tovább a jegyen szereplő következő állomásra a székesegyház egyik kápolnájába.
Pontosabban csak mentünk volna, mert bezárt. Eléggé le is lombozott minket, hogy délután fél négykor be kellett fejeznünk várnéző túránkat egy ilyen nem várt fordulat miatt. (Tipp: Mindig nézd meg a nyitvatartási időt! Mindig!)
Szent György-bazilika
Az időjárás közben egyre zordabb lett, így a vár hatalmas kertjét ki kellett hagynunk. Kertet nézni amúgy is tavasszal vagy nyáron, vagy ősszel érdemes és nem hóban. Úgyhogy csak átsétáltunk az Arany utcácskán, ami megint túlságosan népszerű volt és próbáltunk nem elnyalni a lefagyott lépcsőfokokon.
Mivel a hó újra esni kezdet és közben sötétedett is, inkább kerestünk (hosszú bolyongással) egy éttermet, ahol felmelegedtünk.
Terveik között szerepelt még egy kilátó megtekintése, ami gyakorlatilag a szállásunk mögött helyezkedett el, ám mivel hazafelé sétálva a Károly Hídon a süvítő szélben csak az előttünk baktató turista hátát láttuk, ezt inkább elvetettük. Úgyhogy csak beültünk még egy kocsmába és ezzel le is zártuk városnéző utunkat.
Talán nem a legszerencsésebb időpontot fogtuk ki. Talán mehettünk volna nyáron (bár akkor még több és több turistával kellett volna megküzdenünk), de mi így is elégedettek voltunk. A kikapcsolódás megvolt, az élmények gyűltek és a legtöbb dolgot, amit szerettünk volna, meg is tudtuk nézni. Épp ezért mondhatom, hogy Prága jó hely, érdemes megnézni.

havas várkert
kávé és sör
Óváros tere éjszaka

Kisvakond!

2018. március 14., szerda

Egy könyvmoly naplójából XIX.

"Ne aggódj! Már elolvastam az egész könyvet.
Azt mondja: Hozd a macskakaját!"
Ismét megritkultak a bejegyzések, így ideje már, hogy hírt adjak magamról.
Mostanában szinte csak könyvekről írtam. Ennek oka, hogy minden elfoglaltságom ellenére, az olvasást nem függesztem fel. Ez az, ami olyan rutin számomra, mint másoknak a reggelizés. Én azonban nem szoktam reggelizni, csak elfogyasztok pár oldalnyi regényt a metrón.
Szóval a molyságom nem csökken. Olyannyira sem, hogy ismét elkapott a hév és folyton újabb könyvbeszerzéseken jár az agyam.
Például meglátok egy-egy akciót és nem bírok ellenállni neki. Épp ezért rendeltem meg nem is olyan régen (alig egy hónapja) Gaura Ágnes vámpíros sorozatának második kötetét, most meg itt rágom a körmömet, hogy már megint akció van, meg kellene rendelni a harmadikat is... Az okos döntés persze az lenne, hogy nem teszem, míg a szóban forgó második kötetet végig nem olvastam, ám erre ezen a héten esélyem sincs, így marad a tépelődés, mert jövő keddig érvényes az akció.
Szóval menthetetlen vagyok, tegnap is könyvet rendeltem. Este ezt meg is vallottam San Diegónak, aki csak a következő megjegyzést fűzte hozzá: "Tényleg? Már megint?"
A "megint" alapja az, hogy előtte napon is rendeltem. De az nyelvkönyv volt, muszáj volt, nem számít! Ráadásul ennél a rendelésnél is nagy önuralomról tettem tanúbizonyságot, mert csupán egy könyvet rendeltem (Egy sötétebb mágia) és nem kettőt... (Pedig a folytatása is akciós volt...)
Egyébként van még egy könyv, amit hamarosan elő fogok jegyezni, hogy megjelenésekor azonnal olvashassam. Ez az egyik kedvenc sorozatom befejező része (az új Carlos Ruiz Zafón kötet a Lelkek labirintusa) nem kérdés hát, hogy kell nekem. 
Tudom, tudom, kétségtelenül menthetetlen vagyok...

Pedig tényleg nincs épp sok időm olvasni, sőt, úgy lopom hozzá a perceket itt-ott.
Egyrészt reggel olvasok a metrón, másrészt néha este az ágyban, harmadrészt pedig napközben, mikor valahol várni kell valamire. Például, mint múlt pénteken, mikor volt másfél órám a moziig, amit el kellett ütni valahogy. Persze, hogy egy jó kávé és könyv társaságában. Igazán jó döntés volt. Ez az oka annak, hogy könyv nélkül nem utazom, még munkába sem.
Például holnap is lesz a táskámban egy regény, na meg egy útikönyv, ha már egyszer várost nézni megyek.
Apropó útikönyv, azt is muszáj volt megrendelnem, amint le lett foglalva a szállás Prágában. Egyszerűen az utazási rutinom részévé vált, hogy beszerzek egy útikönyvet, telepakolom színes post it cetlikkel bejelölve mindent, amit meg akarok nézni és az úton ezzel szórakoztatom magam, meg persze útitársamat is. Én már csak ilyen régimódi könyves típus vagyok.
Szóval igen, elutazom pár napra, így a blog frissítésével újra késni fogok. Ettől függetlenül persze folyamatosan olvasok, mert így telnek egy igazi könyvmoly napjai.

2018. március 7., szerda

Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Mikor megjelent, nagyon sokat szemeztem ezzel a könyvvel. Tetszett a borító és a rövid leírás alapján a történet is érdekesnek tűnt. Aztán elkészült a filmadaptációja és bár előbb szeretem elolvasni, mint megnézni a történeteket, nem bírtam a kíváncsiságommal. (Főleg, hogy Eva Green játszott benne.) A film azonban nem nyűgözött le, sőt mondhatom, hogy kisebb csalódást okozott, így ismét jegeltem az olvasást egészen mostanáig.
A borító még mindig nagyon tetszik és összességében is mondhatom, hogy nagyon szép kivitelű könyv. Kemény kötést kapott és 352 lapja tele van hasonló jellegű képekkel és még az új fejezetet jelző oldalak is egy régimódi tapétát idéznek.
A külcsínnel tehát nem lehet baj, lássuk milyen a belbecs. Fülszöveg:
"Egy rejtélyes sziget
Egy elhagyott árvaház
Egy különös fényképekből álló gyűjtemény
Ez vár felfedezésre a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című felejthetetlen regényben, amely a fantázia és a fotográfia elegyéből kever izgalmas olvasmányt. Történetünk kezdetén rettenetes családi tragédia indítja útnak a tizenhat esztendős Jacobot egy távoli, Wales partjai közelében lévő szigetre, ahol felfedezi Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekek számára alapított otthonának omladozó romjait. Ahogy Jacob végigjárja az elhagyott hálótermeket és folyosókat, rájön, hogy Vándorsólyom kisasszony gondozottjai nem csak különlegesek voltak, de talán veszélyesek is. Lehet, hogy nem véletlenül száműzték őket egy kietlen szigetre. És valamiképpen – lett légyen ez bármilyen valószínűtlen – talán még mindig élnek."
Mivel láttam a filmadaptációt, már valamennyire ismertem a történetet, így nem hozott számomra a cselekmény nagy fordulatokat. Azonban úgy érzem, ha nem lettek volna előzetes ismereteim, akkor sem lepődtem volna meg nagyon, mert eléggé kiszámítható.
Az alapötlet egyébként jó, bár vannak hibái.
Egyrészt nem tudom, hogy ebben az író vagy a fordító volt a ludas, de nekem néhol a nyelvezet elütött a mondanivalótól. Ez egy kissé régimódi könyv és most nem csupán a régi fényképekre gondolok, hanem a hurok titkára is. Egy ilyen kötetbe pedig nehezen tudtam beleilleszteni azt a fajta vulgáris kifejezésmódot, amelyet néhol a főhős használt. Számomra ez kicsit idegen volt a könyv világától és úgy általában egy tizenhat éves fiútól.
Másrészt szépek és érdekesek ezek a képek, csak néhol csöppet erőltetettek. A kötet végén leírja a szerző, hogy ismerősei magángyűjteményeiből kölcsönözte őket. Látszik, hogy válogatott képekről van szó, néha mégis úgy éreztem, az író túlságosan ragaszkodik hozzájuk. Mintha a képek köré írná a történetet és nem egy már meglévő történetet illusztrálna a képekkel. Mindig megmagyarázta, mi van a képen, miért került a lapok közé, ám itt-ott erőltetettnek éreztem.
Harmadrészt a hurok. Ez azonban spoileres, szóval innentől vigyázat!
Az alapötlet, ahogy már mondtam, rendben van. Csakhogy nagyon körültekintően kell bánni az időutazós történetekkel, mert hamar hiteltelenné válnak. Itt kezdetben logikusnak tűnt a hurok és annak működése, gondolok itt az alma esetére, aztán sajnos valahol félrecsúszott. Végig abban a hitben voltam, hogy a hurok miatt van az időkapu és nem fordítva. A könyv befejezése azonban mást sugall. Sokkal logikusabb lett volna, ha a hurok megszűntével, vagyis azzal, hogy landolt a bomba, az út a jövőbe is füstbe szállt volna. Ez azonban nem történt meg, így nem igazán értem ezt a hurkokkal, ergo időkapukkal teli világképet. Egy ilyen kényes fantasztikus elemnél igazán figyelni kellene a szabályokra és nem össze-vissza magyarázni róluk.
Spoiler vége.
Ami a karaktereket illeti, valamennyire szerethetőek, de egyikőjüket sem kedveltem meg igazán. A gyerekeknél pedig úgy éreztem, az író egyszerre markolt sokat, mégis keveset fogott. Sok a gyerek, változatosak a képességek, mégis a többség csak felületes szerephez jutott. Pedig tényleg érdekesek.
Összességében ez egy nem különösebben ütős ám nem is rossz bevezető kötet. Nem nyűgözött le, de nem volt rossz átlapozni. Kíváncsian várom, mit tartogat a további két könyv (Üresek városa és Lelkek könyvtára).
Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a régi fényképeket, ők mindenképpen kapnak tőle valami érdekeset.

2018. március 3., szombat

Mozgóképek XLVI.

Habár február rövidebb hónap, mint a többi, mégis sikerült 9 filmre időt szakítanom. Ebből hármat moziban láttam, míg a többit otthon, kanapé kényelmében.

Én, Tonya
"Tonya Harding bulvártörténete a kilencvenes évek amerikai médiaeseményeinek egyik legnagyobb port kavart sztorija volt. A tehetséges fiatal műkorcsolyázó karrierje ragyogóan ívelt felfelé, amelyben a sportoló elszántsága mellett elvitathatatlan része volt a nem éppen finomkodó nevelési és edzői módszereket alkalmazó szabad szájú anyjának. Aztán Tonya egy nap megismerkedett egy férfival, s az élete innentől meredeken más irányt vett. Például egy, legnagyobb riválisa elleni merényletig. Tonya egyszeriben a legnagyobb közellenséggé vált, pedig lehet, hogy ő is csak egy áldozat volt, neveltetése és ex-pasija áldozata. Az Én, Tonya az események szatirikus feldolgozása. Vagy lehet, hogy az élet ennyire abszurd fordulatokra volt képes?"
Míg Nel barátom mindig kapható egy mozira, addig Madonnát úgy kell rábeszélni, elrángatni egy filmre. Itt azonban nem volt kérdés, hogy hármasban nézzük meg, mivel mindegyikünket érdekelte és tipikusan csajos filmnek tűnt. Meg is adtuk a módját: popcorn, nachos és gumicukor formájában, amelyeket a film alatt egymás között cserélgettünk növelve a nevetések számát és Tonyához hasonlóan közben nem érdekelt minket mások véleménye.
Egészen a film végéig úgy gondoltuk, a karakterek sarkítottak, el lettek túlozva, hogy még szórakoztatóbbá váljon a film. Azonban a stáblista alatt dokumentumfilm részleteket játszottak be a valódi személyekről és teljesen ledöbbentünk, hogy a főhős anyja tényleg egy papagájjal a vállán adott interjút és a "testőre" valóban maga az értelmi sötétség. Szóval ez a film remek.
Remek, mert próbált mindent hitelesen, a már említett valódi felvételekhez és emberekhez igazodva megmutatni, miközben igyekezett pártatlan is maradni. A narráció épp ezért zseniális, egyszerre mutatja be mind a két nézőpontot és ettől nem csak hitelesebb, hanem szórakoztatóbb is. Azonban bármennyire is abszurd a történet, bármennyire is fura figurák ezek az emberek, ez akkor is egy életrajzi dráma. Sokat nevettem közben, ám végig úgy éreztem, az élet nagyon igazságtalan tud lenni. Látni azt, hogy egy tehetséges, remek sportolót figyelmen kívül hagynak, mert nem egy idilli környezetből és egy tökéletes családból jött, mert nem ért a divathoz és nincsenek szép ruhái, igazán lehangoló volt. Egyszerűen nem tudtam nem szimpatizálni a főhőssel, függetlenül attól, hogy mit követett vagy nem követett el. Ebben pedig nagy szere volt Margot Robbie kiváló alakításának is.
Szóval ez egy szórakoztató, ám mégis elgondolkodtató film, bátran ajánlom, nem csak lányoknak.

Red
"Frank (Bruce Willis), Joe (Morgan Freeman), Marvin (John Malkovich) és Victoria (Helen Mirren) egykor a CIA legjobb ügynökei voltak. Ismerik a szervezet minden titkos és kompromittáló anyagát, és most éppen emiatt válnak a CIA célpontjává. A visszavonult szuperkémeknek minden tudásukra szükségük van, hogy profi csapatként egy lépéssel üldözőik előtt járjanak, megpróbáljanak életben maradni a folyamatos merényletek közben és rájönni, hogy vajon melyik információ az, amiért az életükkel kell fizetniük. Frank és csapata úgy dönt, legjobb védekezés a támadás."
San Diego rajong Bruce Willis minden filmjéért, én nem. Ebből adódóan valahányszor felmerül, hogy nézzünk akció filmet, élek vétójogommal. Azonban, hogy ne tűnjek teljesen kompromisszumra képtelennek, kapott tőlem egy filmes kupont, ami egyszeri használattal feljogosította arra, hogy rábeszéljen egy ilyen filmre. Hát, erre a csodára sikerült beváltania...
Ez egy akciófilm paródia, csak sajnos cseppet sem vicces. Minden tipikus akciós klisét felhasználtak és próbálták úgy sarkítani, hogy humoros legyen, csak sajnos nem sikerült. Épp ezért az akciójelenetek inkább fárasztóak, annyira hiteltelenek, igen, még Bruce Willistől is. Történet pedig nem igazán van. Persze vannak jó fiúk és rossz fiúk, meg titkos szervezetek, meg összeesküvés, de ez is épp olyan katyvasz, mint a lövöldözős jelenetek. Itt is egymásra pakoltak minden klisét és még azt a fáradtságot sem vették, hogy sorba rendezzék őket. A film ettől lapos, gyakorlatilag nincs cselekménye, mert az "itt szétlövünk egy házat, ott kinyírunk egy csapat kommandóst" körforgását nem nevezném cselekménynek.
Szóval nem tetszett, fárasztott, untam és cseppet sem hozta meg a kedvemet a bugyuta akciófilmekhez, akár van benne kopasz akcióhős, akár nincs. Kizárólag azoknak ajánlom, akik olyan elfogultsággal nézik Bruce Willis minden filmjét, mint San Diego.

A martfűi rém
"Halálra ítéltek egy férfit egy fiatal nő brutális meggyilkolásáért Martfűn, 1957-ben. Hét évvel később azonban ismét egymást követik a megrázó halálesetek. A forradalom utáni politikai tébolyban nehéz megtalálni az összefüggéseket és újra felvenni a nyomozás fonalát. Egy országban, ahol nem léteznek sorozatgyilkosok, egyre több az áldozat. A kirendelt fiatal ügyésznek minden kitartására szükség lesz, ha le akarja leplezni a rettegő kisváros kíméletlen ragadozóját."
Egyre nagyobb a bizalmam a magyar filmek iránt. Főleg, ha magyar témát dolgoznak fel és nem egy hollywoodi alkotást akarnak koppintani. Szerencsére  ez a film az előbbi kategóriába tartozik.
Nagyon tetszett, ahogy bemutatták az '50-es, '60-as évek rendőrségi valóságát. Az is tetszett, hogy gyilkosság terén bevállalósak voltak, így a kifejezetten erőszakos jeleneteket is szépen megoldották. Pont annyit mutattak ebből, amennyit kell és egy kicsivel sem többet, megőrizve a film inkább borzongató, mint horrorszerű hangulatát. A karaktereket is szépen felépítették (főleg a gyilkost), bár a rendőrök kicsit papírsémát követtek.
Szóval ez egy jó film, egy magyar gyilkossági nyomozástól. Azoknak ajánlom, akik krimire vágynak, nem zavarja őket a vér és értékelik a szocialista érában játszódó történeteket. 

A víz érintése
"A víz érintése a hidegháborús Amerikában, 1962 tájékán játszódó szokatlan tündérmese. A szigorúan őrzött kormányzati létesítményben takarítónőként dolgozó, magányos Elisa a külvilágtól elzárva él. Élete gyökeresen megváltozik, mikor munkatársnőjével felfedeznek egy titkos kísérletet és annak alanyát, egy különös, kétéltű lényt."
Nagyon vártam ezt a filmet. Egyrészt, mert szeretem Guillermo del Toro különleges hangulatú alkotásait, másrészt mert szeretem a fantasy műfaját. Ráadásul Nel ódákat zengett róla, miután megnézte. Szóval rábeszéltem San Diegót, hogy nézzük meg. (Szerencsére ő ritkán él a vétójogával.)
Sajnos azt kell mondanom, csalódtam. Az alapötlet érdekes, a látvány lenyűgöző, ám a történet olyan kis semmilyen, hogy nem volt széles a mosolyom, mikor kijöttünk a moziból. Ez egy aranyos kis mese és semmi több. Ha rajzolva lett volna, nem is morgolódtam volna emiatt. Azonban nem rajzolva volt, hanem szép látványvilággal és remek színészekkel (főleg a negatív főhős) ellátva, ami sokkal többet érdemelt volna, mint egy egyszerű románc. Azonban hiába voltak itt orosz kémek, teljesen fölösleges mellékfonalként szerepeltek. Pedig volt benne potenciál a korból és a társadalmi különbségekből (rasszizmus és homofóbia szépen megmutatkozott) adódóan is. Nem vagyok a látványfilmek kifejezett rajongója, így számomra csupán a vizuális ingerekkel kevés volt ez a film, hogy nyugodt szívvel ajánlhassam.
Épp ezért, kizárólag azoknak javaslom a megnézését, akik egy könnyed romantikus filmre vágynak és nem zavarja őket, ha van benne egy kis misztikus körítés.

Fekete Párduc
"A Marvel Studios Fekete Párduc című új filmjének hőse T'Challa, aki apja halálát követően hazatér az elszigetelt, ám technológiailag fejlett afrikai országba, Wakanda királyságába, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a trónon.
Ám mikor egy nagy hatalmú ősi ellenség ismét feltűnik a színen, T'Challa királyként és a Fekete Párducként is próbára tétetik: a félelmetes összecsapás kimenetelén nem pusztán Wakanda, hanem az egész világ sorsa áll. Árulások és veszélyek közepette az ifjú uralkodónak maga mellé kell állítania szövetségeseit és felszínre kell engednie a Fekete Párduc minden erejét, hogy legyőzze ellenfeleit és biztonságban tudhassa népét."
Nem különösebben érdekelt ez a történet. Azonban a Marvel filmek általában jók és  Applequeen barátom mindig kapható rájuk, így adtam neki egy esélyt és elkísértem moziba.
Ez bizony egy tipikus szuperhősös akciófilm. Sajnos nem annyira szórakoztató és humoros, mint a kedvenceim (pl: Pókember), de szerencsére nem is lett olyan erőltetetten sötét és epikus, mint azok, amelyeket nem kedveltem (pl: a legutóbbi Amerika kapitány). Úgyhogy megmaradt a középszerűségben, ám akciófilmnek még így is megállja a helyét. A látvány rendben van, bár nagyon erőltetett volt az afrikai vonal. Számomra ez a film egy afrikai királyság helyett azt mutatta be, mit gondolnak az amerikaiak minden sztereotip sallanggal együtt egy afrikai országról. A történet kiszámítható (és erős párhuzamba állítható az Oroszlánkirállyal), a karakterek tipikusak és eléggé el lett nyújtva. Azonban minden hibáját elnézem neki, mert ez bizony egy rasszizmus elleni film fogyasztható köntösben.
Aki szereti a Marvel filmeket, valószínűleg ezt is kedvelni fogja, akit viszont nem érdekelnek a szuperhősök, ne ezzel a filmmel próbálja megkedvelni őket.

Nicolas az iskolában
"Nicolas egy francia kisiskolás, kinek élete felhőtlen, a szülei imádják, az iskolában rengeteg barátja van, minden úgy tökéletes, ahogy van. Egy szép napon azonban Nicolas megsejti, hogy hamarosan kis tesója születik. Attól tart, hogy élete ezután teljesen meg fog változni."
San Diego választotta ezt a filmet. Egyik este gyerekeknek szóló könyvekről beszélgettünk és eszébe jutott, mi volt a kedvenc könyve általános iskolás korában. Mikor pedig rákeresett, hogy megmutassa nekem, kiderült, készült belőle filmváltozat, hát kedvet is kaptunk, hogy megnézzük.
Ez egy kedves, aranyos és kifejezetten szórakoztató film kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Francia humorral fűszerezi a gyerekek gondolatvilágát és mindezt kissé sarkított jellemeken át, ám teljesen hétköznapi szituációkban mutatja be. Ráadásul a gyerekszínészek kifejezetten szerethetőek. Mi remekül szórakoztunk rajta, igazán könnyed esti kikapcsolódás volt.
Bátran ajánlom minden korosztályban azoknak, akik kedvesen humoros történetre vágynak.

Némaság
"Japán a 17. század derekán, amikor a kereszténység tiltott dolognak számított. A két ifjú, jezsuita szerzetes, Sebastiao Rodrigues és Francisco Garrpe azért utazott a távoli országba, hogy megtalálják eltűnt mentorukat, Cristóvao Ferreirát."
Sokáig halogattam ezt a filmet. Nagyon kíváncsivá tett, azonban tudtam, hogy kissé szenvedős lesz nézni, így vártam hozzá a megfelelő hangulatot. Utólag kicsit talán túlságosan bátortalan voltam.
Ez a film dráma, így nem lesz tőle jobb kedve a nézőnek, azonban ad annyi mondanivalót, hogy lekösse és elrágódhasson rajta. Nagyon tetszett a korszak bemutatása és a keresztény hitvilág szembeállítása a japán hagyományokkal. A történet ezért borzongatóan valósághű, aminek hatását a remek színészek csak növelik. Bármennyire is hosszú film, az a néhány ütős párbeszéd elfeledteti a sok csöndet. Ráadásul a film hossza inkább a kényelmetlen érzés növelése miatt van és nem azért, mert a rendező elfelejtett vágatni belőle. Én egy picivel több filozófiai elmélkedést még elbírtam volna, de így is kerek egész történetet adott.
Szóval tetszett, ám kizárólag azoknak ajánlom, akik fogékonyak a vallási témákra és szeretik a dráma műfaját. Nem egy könnyed délutáni alkotás.

A kis Nicolas nyaral
"Itt az iskolaév vége és végre elérkezett a hőn áhított nyári vakáció ideje. Kis Nicolas szüleivel és nagyijával a tenger felé veszik az irányt, és egy kis tengerparti szállodába költöznek a nyár idejére.
Nicolas nem vesztegeti idejét, sec-perc alatt új barátokra tesz szert. Ott van Ben, aki valójában nem is nyaral, mert a tengerparton lakik; Fructueux, aki bármit magába töm, ráadásul megállás nélkül, még halat is, akár nyersen is. Aztán ott van Djodjo, aki furán beszél, talán mert angol; Crépin, bőgőmasina, és Côme, akinek mindig igaza van és ezért igazán bosszantó alak tud lenni. Természetesen akad egy lány is, Isabelle, aki képes olyan bociszemekkel követni Nicolast, hogy a felnőttek már egy jövőbeni esküvő képét vizionálják szemük előtt. A kis Nicolas egy picit meg is ijed a kötelezettségek gondolatától, szerencséjére ott vannak neki újdonsült barátai, hogy kihúzzák a pácból, s persze még nagyobb galibába keverjék."
Felbuzdulva az első film sikerén, megnéztük a folytatást is. Hát, mint az estek nagy részében, ez sem volt olyan jó, mint az első.
Egyrészt furcsa volt megszokni az új színészt (értelemszerűen a régi megnőtt, így már nem játszhatta el a szerepet, a szülők ellenben maradtak), másrészt nem volt olyan szépen felépítve a történet. Itt is akad persze konfliktushelyzet - egy lány! - de nem ez a film elsődleges mozgatórugója. A gyerekek ezért bandáznak, rosszalkodnak, ám kicsit háttérben maradnak a felnőttekkel szemben. 
Összességében ezért szórakoztató volt, de nem annyira, mint az első rész. Ez most inkább humoros volt, mint bájos, ami nem feltétlenül baj, csak nem teljesen ezt vártam. Ettől függetlenül bátran ajánlom azoknak, akiknek tetszett az első rész és szívesen néznék tovább a piros felsős kisfiú kalandjait.

Aknák földjén
"A második világháború végén a dán hadsereg különleges feladatra vezénylik a fiatal német hadifoglyokat. Arra kényszerítik őket, hogy az életüket kockáztatásával hatástalanítsák és tisztítsák meg a dán határ mentén lévő aknamezőket"
Ez a film remek. Remek háborús film, remek dráma és remek, hogy ennyire valóságosan dolgozott fel egy ilyen kevésbé ismert fejezetét a második világháború utáni időszaknak.
Nagyon tetszett a megvalósítás, ahogy igyekezett hiteles és viszonylag pártatlan maradni. Megmutatta a dán oldalt, jogos haragjukat és a visszavágás csekély, ám annál szörnyűbb lehetőségét. Közben pedig megmutatta a német oldalt, a fiatal, háború végén besorozott, gyakorlatilag ártatlan kiskatonák érdemtelen sorsát. Tetszettek a karakterek, akik tovább árnyalták a képet és tetszett maga a képi világ is. A legjobban mégis az az állandó feszültség fogott meg, ami végig ott volt a film minden percében. A néző tudja, hogy egy-egy akna robbanni fog, ám nem tudja, mikor és ettől az ő gyomra is összeugrik, mintha ott hasalna ő is a homokban. A film vége azért ad valamennyi feloldozást ebből a feszült helyzetből, ám ezt a stáblista előtt megmutatott számadatok szinte meg is semmisítik. 
Szóval remek film, nekem nagyon tetszett. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy jó és valósághű háborús filmre vágyik.

Értékelés:
Aknák földjén                                    ->   10
Én, Tonya                                          ->    9
Nicolas az iskolában                         ->    9
Némaság                                           ->    8
A martfűi rém                                   ->    7
A víz érintése                                    ->    7
A kis Nicolas nyaral                         ->    6
Fekete Párduc                                   ->    6
Red                                                   ->    3