Mire jó a rosszfiú?

Egyetlen mentségem van arra, hogy kézbe vettem ezt a könyvet, méghozzá az, hogy megtetszett a cím. Erre a költői kérdésre ugyanis reflexből rávágtam gondolatban: "Elrettentő példának!"

Nos, a könyv is valami hasonló volt számomra. Elrettentő példája a kacat-tucat tiniregényeknek. Legalább a borító ötletes, bár köze nincs a szereplőkhöz.

Mindössze 314 oldal, de nyúlik, mint a rétestészta. Mikor az olvasó azt hiszi, nem jöhet több klisé, az írónő még beleszuszakol kettőt.

Fülszöveg:

"Mi a közös Ashtonban és Lucában? A világon semmi. Igaz, gyerekkorukban elválaszthatatlan barátok voltak, de évek óta szóba sem állnak egymással. Lucából azóta agyontetovált rocker srác lett, aki tesz rá, mit gondolnak róla a menők a suliban, a lányt viszont egyedül a népszerűség érdekli. Amikor Ashton helye meginog a gimis tápláléklánc csúcsán, dühítő módon Lucára szorul, aki persze egyáltalán nincs oda az ötlettől, hogy kisegítse az elkényeztetett pomponlányt − pláne úgy, hogy a pasiját kell alakítania! De ahogy egyre több időt töltenek együtt, és egyre több régi sérelmet tisztáznak, már nem az a kérdés, hogyan viseljék el egymást, hanem hogyan tartsák távol magukat (na meg a kezüket) a másiktól.
Talán mégis van bennük valami közös…"

Oké, egyértelműen nem én vagyok ennek a könyvnek (sőt, megkockáztatom könyvtípusnak) a célközönsége. Se tinilány nem vagyok (anyukám állítása szerint nem is voltam soha), se romantikus alkat, se kezdő olvasó, aki lenyeli a klisébe csomagolt klisét. De nincs semmi bajom a kamaszoknak íródott könyvekkel, ha szórakoztatnak, mert a cél ennyi és nem több. Ez a könyv azonban nemhogy szórakoztatott volna, szabályosan provokált, hogy kedvem legyen megrugdalni. Épp ezért előre is elnézést kérek minden rajongótól, romantikus lelkületű tizenévestől, amiért leoltom ezt a kötetet.

A fülszöveg alapján az alaphelyzetből még lehetett volna kihozni valamit. Gyerekkori barátok, akik megváltoztak és eltávolodtak egymástól, érdekes téma. Csakhogy senki se várjon ettől a könyvtől karakterfejlődést, mert nincs benne. Megpróbálja beetetni vele az olvasókat, nem is egyszer, de falra hányt borsó az egész. Főleg mert annyira amerikai az iskolai klikkek, a menők és bénák megosztottsága a pomponlányokról nem is beszélve, hogy úgy kellene kiásni az amcsi klisétenger alól az egészet.

Ha két szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám rá, felszínes és bugyuta, pont mint a szereplői. Két nézőponton fut a történet és bár az elején, csak Ashton szőke fejecskéjét szerettem volna közelről megismertetni egy masszívabb falfelülettel, rövidesen Luca számára is találtam egy hasonló darabot a ház oldalán... 

Ashton a tipikus szőke liba, aki felszínesen egysíkú és nem találta meg a sort, amikor az észt osztották. Nem, nem az a bajom vele, hogy pomponlány (minden tiszteletem azoké, akik helyből tudnak szaltózni) és még az sem érdekelt, hogy gonoszkodott az iskolában. A gondom vele az, hogy szociálisan analfabéta. Olyan barátokhoz ragaszkodik, akikről tudja, hogy nem is igazán a barátai, státuszszimbólumnak akar megszerezni egy srácot és mikor kiderül, hogy a szóban forgó srác is hasonló okokból akarja őt, még képes megsértődni. Elvileg az ő fejlődése lenne a könyv lényege, de nem sikerül felnőnie a feladathoz. Ezen persze a másik delikvens sem segít sokat.

Luca számomra az elején semleges fickó volt, bár elég gyatrán alakította a rockkert. Azok ugyanis, akik ennyire ki akarnak tűnni a tömegből megjelenésükkel, nem törődnek sokat azzal, mit gondol róluk a "menő" tábor. Luca viszont törődött, sőt el is hitte a kritikák nagyobb részét. Ezt azonban még lenyeltem volna, de amint kivetkőzött a feketéből, ráadásul egy csaj miatt, dobtam volna el a könyvet.

Pont az lenne ugyanis a történet lényege, hogy két különböző ember közös nevezőre talál, ám ezt szitává lyuggatja a tény, hogy a béna srácból pikk-pakk álompasi lesz, mert így jobban passzol a csini főnősnőhöz. Most komolyan, hol itt a kihívás, hol a személyiségfejlődés? Mert én csak hormonokat látok és néhány nyálas közhelyekbe bújtatott szerelmi vallomást...

Szóval egyáltalán nem kedveltem meg a szereplőket, még a mellékszereplőket se. Az pedig, hogy a könyv nem mond semmit, nem ért váratlanul. A klisék áradata azonban sokkolóan elborított.

A már említett szokványos felálláson túl az írónő beletett egy múltbeli drámát, Luca apját. Egyetlen megjegyzésem van a dologhoz, méghozzá egy közhely, csak hogy stílusos legyek: "Az idő gyógyít." Hét év távlatából teljesen hiteltelen volt a szomorkodás. Ehhez jött Ashton és az autók problémája és ez sem volt sokkal hitelesebb, csak felesleges. Ki lehet még pipálni a gonosz barátnő kártyát, aki még a végére is beletett egy "csavart", nehogy hiányérzetünk legyen. Valamint a menő srácot, aki egy paraszt. Ide természetesen illik, ha erőszakos is ez a paraszt, mert akkor jöhet a főhős úr lányt menteni, mert az olyan romantikus. Nem, a megmentettek a megerőszakolástól sosem romantikus és mindig, ismétlem mindig jelenteni kell minimum anyucinak, de alap, hogy a rendőrségnek is. Szóval minden könyv, amelyikben a hölgyemény hallgat és olvadozik, amiért megmentették, csendes társ az erőszakban. Arra pedig inkább nem mondanék jelzőt, mit gondolok azokról a történetekről, amelyekben az említett erőszakkísérletet 24 órán belül romantikus pásztoróra követ... Igen, ez is olyan könyv... Igen, dühös vagyok...

A legnagyobb klisét azonban a végére tartogatta az írónő. Megcsinálta a szokásos "összejöttek, de valaki bekavart, szétmentek és szenvedtek, de újra egymás karjaiban" köröket és a végére olyan nyálasan cukorszirupos telenovellát varázsolt, hogy gyorsan végig kellett lapoznom, mielőtt kicsorog a cucc és eláztatja a szobát.

Összességében ez a könyv valami ragadós rózsaszín dologgal összeragasztott klisék halmaza, amely nem csak pozitív üzenetet nem közvetít, hanem néhol kifejezetten káros példát állít az olvasó elé. Ezek a karakterek ugyanis egyre jók: elrettentő példának. Inkább nem ajánlanám.

Azt azért még megjegyzem, bár nem nagy dicsőség, hogy olvastam ennél rosszabb tinikönyvet is. 

Kiegészítés:

Az írónőnek természetesen nem ez az egyetlen könyve, nekem azonban bőven elég volt ez is. Nem kívánok többet olvasni tőle és azt hiszem, a Móra Kiadó LOL sorozatát jobban teszem, ha elkerülöm. Se én, se a könyvek nem köszönnék meg a találkozást...

Macskávézó

Ma egy kifejezetten különleges helyen jártam és erről muszáj írnom (áradoznom) kicsit.

Nem új keletű dologról van szó, már egy ideje üzemel macskás kávézó Budapesten, (ha ismereteim helyesek, kettő is) én azonban csak most jutottam el oda, hogy ki is próbáljam. 

F. barátomnak köszönhetem az élményt, mivel ő hívott meg ide szülinapi ajándékként. Ennél jobbat pedig ki sem találhatott volna. Kávé, tea és macskák, ez maga a mennyország!

A hely meglehetősen nagy és igazán jó helyen van, közel a Deák térhez. Három helyiségben lehet helyet foglalni 9 gyönyörű cica között.

Először kicsit megszeppentek voltunk, nem is igazán tudtuk, hová érdemes letelepedni, így végül az emeletet választottuk egy álmos, tarka cicus mellett. Ez macskázási szempontból nem bizonyult a legeredményesebbnek, mivel a macskák többsége (az aktívabbak) a földszinten bóklászott, de legalább jó rálátásunk volt mindenre.

A pincérek kedvesek, az italok pedig rettentően finomak. Ahogy a mellékelt kép is mutatja, kipróbáltuk a kávét és a teát is. F. barátom a cicás kávé mellett döntött, ami a fahéjas mancsnyomoktól dorombolnivalóan gusztusos, míg én gyümölcsteát választottam. Valódi gyümölcsdarabok voltak benne. Szóval a hely kávézónak remek, de nem ettől igazán különleges, hanem a négylábú, bolyhos vendégektől.

Ide tényleg csak azok térnek be, akik imádják a macskákat. A vendégek kivétel nélkül örömmel fogadják, ha egy cica felugrik az asztalukra, sőt már kapják is elő a fényképezőgépet, vagy telefont, hogy meg is örökítsék. A macskák pedig, akár filmsztárok a vörös szőnyegen pózolnak a rájuk irányuló kameráknak.

A helynek egyébként egyszerű szabályai vannak: 

- Ne etesd a cicát!

- Ne zavard az alvó cicát!

- Ne vedd fel a cicát!

- Fényképezéshez ne használj vakut!

A macskák tehát pont olyan vendégek, ahogy a betérő emberek. Békésen szundikálhatnak a számtalan kosár vagy kartondoboz valamelyikében, de ugyanúgy élvezhetik a kényeztetést és a figyelmet, ha épp úgy tartja kedvük. 

Kitty

Mert a 9 cica közül mindig van legalább egy, amelyik hálásan dörgölődik az ember lábához egy kis cirógatásért, vagy aki szívesen játszik a számtalan játék egyikével. Az igények tehát kiegészítik egymást és tökéletes harmóniát teremtenek.

No, akkor lássuk a cicákat:

Kitty volt az a tarka cica, aki mellé végül letelepedtünk. Nem sokat törődött velünk, de mikor épp felébredt pár percre, hálásan fogadta a simogatást. A cicák mindegyikének nagyon puha szőre van és mind hatalmas is, ez alól ő sem kivétel, pedig házi macska.

Az első cica egyébként, akit belépve megpillantottunk, az O'Mara volt, mivel épp egy asztalon trónolt. A többség azonban a mászókák egyikén pihent, amelyekből aztán akad bőven a kávézóban.

O'Mara

Még a falak is a cicusok kényelmét szolgálják. Rengeteg hely van, ahová "elbújhatnak", így nem is tűnik fel azonnal, milyen sokan is vannak. Aztán ahogy jobban körbenéz az ember, itt is, ott is macskát lát.

Például elmentem mosdóba, ami az alagsorban van és mikor beléptem, meglepetten észleltem: "Jé, itt is egy cica!" Pongo ugyanis épp itt lapult és bár kuncogva megkérdeztem tőle, nem gondolja-e, hogy eltévesztette az ajtót, mivel ez a női mosdó, nem zavartattam magam. Az én cicám is kísért már el vécére, szóval nem botránkoztatott meg a váratlan közönség. A fülkébe azért nem jött utánam.

Pongo akkor lepett meg igazán, mikor kezet akartam mosni, mert amint megnyitottam a csapot, felugrott a mosdókagylóra. A víz ugyanis a csapból lefetyelve sokkal finomabb. Ez a cica egyébként különösen kedves lett nekem, nem csupán az egyedi viselkedése miatt, hanem mert elbűvölt a fekete orrával.

Pongo

A cicák többsége menhelyről került ide és ez számomra csak még vonzóbbá teszi a helyet. Az új cica, Maya is mentett macska. Ő még nem simogatható, mivel elütötte egy autó és épp lábadozik gerincsérüléséből. Egyelőre egy nagyobb ketrecben van a kávézó sarkában, gyógyulgat és barátkozik a többi cicával, na meg a látogatókkal. 

Pongo kifejezetten érdeklődött iránta, megpróbált bejutni mellé, míg Maya inkább kikívánkozott volna. Remélem, hamarosan már teljes jogú tagja lesz a kávézó négylábú csapatának és megcirógathatom őt is.

Pongo és Maya

A nagy sztár egyértelműen Azur, a vörös Main coon cica. Amint ő megjelent, mindenki kapta elő a kamerát. Életemben nem láttam még ilyen hatalmas macskát. F.-el meg is állapítottuk, nem is macskának tűnk, hanem egy oroszlánnak, amelyik összement a mosásban. Elképesztően gyönyörű és rendkívül okos. Nem csupán pózolt rajongóinak, hanem megmutatta, hogy egy cicát is lehet tanítani. A pincérhölgynek ugyanis több pacsit is adott jutalomfalatka reményében. Egyértelműen ő az úr ebben a kávézóban.

Szóval hatalmas élmény volt. Nagyon tetszik, nem csupán a tény, hogy távol Gideontól van hol levezetni a macskaimádatomat, hanem hogy van egy hely  a városban, ahol pont olyan macskakedvelőkkel találkozhatok, amilyen én is vagyok, a tea és kávé pedig csak ráadás. 

Szóval csak ajánlani tudom a CatCafe-t. Macskamániásoknak kötelező!

Azur

A varázsbot

Még mindig szívesen olvasok meséket, így a könyvtár gyerekrészlegén is rendszeresen látogató vagyok. Ott futottam bele ebbe a könyvbe, amelyet már megjelenésekor szimpatikusnak találtam.

A borító izgalmas fantasy mesét ígér és ezt a hátsó borítón feltüntetett korhatárnak megfelelően meg is teszi. Asa Larsson és  Ingela Korsell szerzőpáros munkája Henrik Jonsson illusztrációival.

Mindössze 168 oldal gyerekkönyvhöz illő nagyobb betűtípussal és az említett illusztrációkkal tarkítva, tehát hamar végig lehet lapozni.

Fülszöveg:

"Furcsa dogok történnek Mariefredben. Természetfeletti erők kelnek életre. Egy testvérpár, Viggo és Alrik lesz a kiválasztott, hogy megvédjék a titkos könyvtárat, ami a templomdomb alatt fekszik. A könyvtár őrzői, az öreg Magnar és Estrid először túl fiatalnak találják a fiúkat erre a nehéz feladatra, ezért próbára teszik őket. Ám nemsokára valóban veszélyessé válik a dolog, és Alriknak meg Viggónak minden furfangjára és ügyességére szüksége lesz, hogy túléljék a próbát. És közben még az iskolában is meg kell védeniük magukat a gonoszkodó Simontól és bandájától, akik azt hiszik, hogy ők a suliudvar teljhatalmú urai."

Szeretem a gyerekkönyveket, ebből a típusból azonban már cseppet kinőttem. Ha tíz-tizenkét évesen kerül a kezembe, biztosan izgalmasabbnak találom. Húsz fölött, rengeteg fantasy olvasmánnyal mögöttem, már nem kifejezetten hoz lázba két srác kalandja egy varázsbottal. Ez azonban nem von le semmit a könyv értékéből, hiszen a célközönség nem én vagyok.

A cselekmény kellemes tempóban halad és mindig akad valami kaland a gyerekek figyelmének fenntartására. Az illusztrációk rendben voltak és a fekete-fehér színösszeállítás tökéletesen passzol egy természetfeletti kalandhoz, de nem igazán nyűgöztek le. Számomra hiányzott valami plusz ebből a könyvből, hogy ismét kisgyereknek érezzem magam tőle. Hogy úgy lelkesedjek a kalandért, mintha egyidős lennék a szereplőkkel. Ezt a pluszt pedig a rajzok megadhatták volna, ám inkább a kalandos hangulat megteremtését szolgálták, mint az esztétikai gyönyörködtetést.

A főhősök karaktere tetszett. Egyrészt szeretem a testvéri kapcsolatok ábrázolását, másrészt a koruknak megfelelően viselkedtek. Néhány mesében a gyerekek olyanok, mint miniatűr felnőttek, túl komolyak vagy vagányok, ám itt hitelesek voltak. Viggo szertelensége egyrészt önmagamra emlékeztetett (mert valamikor én is voltam ugribugri kíváncsi energiabomba) másrészt fiatalkorú rokonaimra, akik most is ilyen energikusan csibészek. Alrik az idősebb főhős sem tűnt túlkorosnak. Megijedt a veszélyesebb helyzetekben és a goromba szavak sem peregtek le róla. Szóval hihetően, a koruknak megfelelően viselkedtek.

A többi szereplő is rendben volt, bár  tipikusnak mondható a jó fej felnőtt és gonosz felnőtt valamint a kifejezetten undok gyerekek csoportja.

Ami a misztikus vonalat illeti, épp csak kezdett kibontakozni, ám ez egy sorozat esetén, mert ez bizony sorozat, teljesen érthető.

Összességében tehát nem volt rossz. Nem bánom, hogy elolvastam, de nem is fogott meg igazán. Épp ezért elsősorban fiatalabbaknak ajánlom, ők biztosan izgalmasnak találják Viggo és Alrik kalandjait.

Kiegészítés:

Ez tehát a Pax sorozat első része és ez azt jelenti, hogy a kalandok még nem értek véget. A második rész, A démonkutya már elérhető magyarul, míg eredeti svéd nyelven már a negyedik kötet is megjelent. Szóval, akinek megtetszett ez a világ, számíthat még jó néhány kötetnyi folytatásra.

A második részt is láttam a könyvtárban, lehet, hogy valamikor azt is elolvasom.

Távoli órák

Egy újabb könyv Kate Morton tollából. Az első olvasmányom tőle, Az elfeledett kert meggyőzött, hogy érdemes figyelemmel kísérni a munkáit. Nem is haboztam lecsapni erre a könyvre és vártam a megfelelő hangulatot régi titkok feltárásához.

A borító nagyon szép és kifejező, terjedelemre pedig kifejezetten vaskos könyv 536 lapjával.

Néhány elgépeléstől eltekintve, a Cartaphilus Kiadó ezúttal is szép munkát végzett.

Fülszöveg:

"Titokzatos, fél évszázada feladott levél érkezik a Londonban élő Edith édesanyjához, aki a küldemény láttán könnyekben tör ki. A feladó helyén a kenti Milderhurst-kastély címe áll. Edie rádöbben, hogy anyja, Meredith szenvtelen távolságtartása mögött egy réges-régi titok bújik meg. Amikor néhány hónap múlva Edie Milderhurst közelében jár, hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy megnézi a kastélyt. Megismerkedik Milderhurst lakóival, a különc Blythe nővérekkel, és több meghökkentő felfedezést is tesz. Ezek nyomán úgy dönt, hogy kideríti, mi is történt pontosan édesanyjával a háború idején, valamint hogy rejtegetett titka miként kapcsolódik a kastélyhoz és a Blythe nővérekhez. Ám amint nekilát, hogy Milderhurst ódon falai közt kibogozza a történet szálait, a vártnál sokkal komolyabb titkok sejlenek fel előtte. Vajon megismeri-e végül az igazságot Edie, kikutatja-e, valójában mi minden történt azokban a távoli órákban?"

Tipikus Kate Morton könyv, már ha szabad ilyet mondani két kötet után.

Megvan benne minden, ami az írónő sajátja, a megkapó nyelvezet, a több idősíkon mozgó, mégis szépen láncra fűzött történet, érdekes női karakterek, csipet misztikum, könyvek szeretete és egy szomorkás, mégis szívet melengető hangulat. Egyszerűen jó olvasni.

Szóval cseppet sem bánom, hogy a regényei ennyire hasonlítanak, mert ez nem von le a szememben semmit az értékükből. Abból, hogy pár lap után mosolyogva lubickolok a kifejező mondataiban, hogy akkor is élvezettel szedegetem az elejtett morzsákat, mikor tisztán látom a titkot a háttérben és kíváncsian váltok egyik idősíkról a másikra. Morton aprólékos precizitása mindig lenyűgöz. Rengeteg munka van a könyveiben, mert minden picurka dolognak jelentősége van és kapcsolódik ezer másikhoz. Mert a karakterei összetett figurák, akiket nem olyan könnyű megítélni. Talán mert emberiek és az ember nem egyszerűen jó vagy rossz, hanem hol ilyen, hol olyan. Ráadásul a soraiból kitűnik, mennyire szereti a könyveket, mennyire élvezi az írást és ezt mindig különösen értékelem.

Gondolom, ennyiből már látszik, hogy kifejezetten kedvemre való a Kate Morton koktél és ezt a könyvét is szívesen olvastam, akár éjszakába nyúlóan is, hiába zsibbadt el a karom féltégla méretéből adódóan. Egy kis részletezés azonban sosem árt.

Ebben a könyvben az alaphanglathoz hozzátartozik egy kastély kissé sejtelmes és borongós légköre. Ki ne szeretné a kastélyokat? Én is imádom őket, ha lehetőségem adódik rá, tüzetesebben meg is nézem őket és bár nem hallottam még az ősi falakban zengő távoli órák dalát, épp elég élénk a képzelőerőm, hogy például egy lépcsőn felkapaszkodva eltöprengjek, vajon hány száz láb koptatta eddig ugyanezeket a fokokat. A helyszín tehát hamar megfogott és a szereplőket is érdekesnek találtam.

Morton ezúttal s nőket állított a középpontba. Edith szimpatikus főhős könyvmolyságával és  romantikus gondolataival, mégis az anyjához fűződő kapcsolata volt az, ami igazán megfogott. Az írónő mindig nagy hangsúlyt fektet az emberi kapcsolatokra, a családra és a szeretetre és talán ezen a szálon bontakozott ki leginkább a dolog. Jó volt olvasni a kapcsolatuk alakulását.

A Blythe nővérek figurái kifejezetten titokzatosak voltak és csak a végére állt igazán össze a személyiségük. Tetszett, hogy Juniper kicsit háttérbe szorult az ikrek mellett, mert így jobban működött a miszticizmus, ami körbelengte. A férfi szereplők ezzel szemben, a futottak még kategóriába estek, hiába fúrta az olvasó oldalát Thomas iránt a kíváncsiság. Morton világaiban azonban csak a nők kaphatnak igazi reflektorfényt.

A két idősík a '90-es évek és a második világháború időszaka, de most sem a korképre helyeződik a hangsúly. A háború csak itt-ott bukkan fel, mint egy ételjegy a légópince padlóján, miközben hadi híreket duruzsol egy recsegő rádió. Szóval cseppet sem háborús regény, hanem családtörténet. A családokban pedig mindig akadnak titkok, amelyeket fel lehet tárni.

Meg kell még egyszer említenem a sorokból áradó betűszeretet. A szereplők nagy része író, még ha csak az asztalfióknak ír is. A főhősök kifejezetten könyvmolyok és egy könyv áll minden titok, baj, öröm és bánat mögött. Ez a könyv a könyvben érzés pedig sokat dob az olvasási hangulaton.

Összességében egy újabb jó könyv Kate Morton tollából. Tetszett és bátran ajánlom az írónő rajongóinak és azoknak is, akik még nem olvastak tőle. Határozottan megérdemli a figyelmet.

Kedvenc idézetem a könyvből:

"Végtére valamennyi könyvtáros felesküdött rá, hogy minden egyes könyvet összehozzon egyetlen igaz olvasójával."

Egy könyvmoly naplójából IX.

Legutóbbi rovatbejegyzésem óta eltelt picivel több, mint egy hónap és ezalatt rengeteg dolog történt velem. A legfontosabb, hogy visszatértem a bölcsészek világába és hihetetlen, mennyire élvezem.

Igen, ez azt jelenti, hogy munkahelyet váltottam. Családomtól meg is kaptam, hogy nem vagyok semmi, gyorsan megpattantan, de tekintve, hogy kifejezetten gyors a reakcióidőm (egyetemi szakot is egy éjszaka alatt váltottam és azóta sem bántam meg), nem meglepő. Lehet, hogy másoknak egy hónap munkaidő nem sok, de nekem az a hónap kín és szenvedés volt, amit csak szépirodalommal tudtam enyhíteni. Most viszont kiegyensúlyozott vagyok és visszatért olvasási kedvem is.

No, nem mondom, hogy ez álmaim melója, de megközelíti. Egyrészt bölcsész munka, másrészt kedvelem a kollégákat, harmadrészt hasznos dolgot csinálok, negyedrészt cseppet sem unatkozom és ötödrészt olvasnom kell és néha kávézni is. Kell ennél több indok? Szerintem nem. Egyetlen "hátránya" hogy nem teljesen fix a munkaidőm, mert amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni és időnként hétvégén vagy este is be kell menni. Ja, például levezényelni egy könyvbemutatót... Mondtam már, hogy szeretem az új munkámat?

A rovat azonban nem arra van, hogy panaszkodjak, vagy jelen esetben ömlengjek arról, mit dolgozom, hanem, hogy elmeséljem, milyen egy könyvmoly élete. Szóval hoztam is egy újabb bizonyítékot könyvek iránti szeretetemre.

"Könyvek! Itt meg kell állni!"

Augusztusban Sziget fesztiválon jártam. Az esetnek két érdekes momentuma van: 10 éve voltam utoljára (és életemben először) ezen a fesztiválon és ingyen jeggyel mentem. Korábban már említettem, hogy innen-onnan kapok, nyerek ingyen belépőket és a barátaim már meg sem lepődnek rajta. Hát, a Sziget jegy még őket is sokkolta kicsit. Mivel két jegyet kaptam (Egyébként nagynéném férje kapta őket munkahelyén tiszteletjegyként, csak úgy gondolta, túlkoros már fesztiválozni, így lepasszolta nekem.), Applequeen is jött velem.

Mondanom sem kell, hogy rettentően jól éreztük magunkat. Megállapítottam, hogy a fesztivál tíz év alatt rengeteget változott, méghozzá a javára. Minden szépen ki van világítva (10 éve eltévedtünk a sötétben...) és rengeteg tábla mutatja az utat és talán mert már nem vagyok megszeppent kiskamasz, már nem is tűnt olyan hatalmasnak.

Az első pozitív élmény már a bejárat közelében ért (azonkívül, hogy VIP jeggyel nem kellett sorba állnunk), mikor megpillantottam a KönyvMegállót. Mint a mellékelt kép is mutatja (fehér pólós vagyok), itt le is ragadtam kicsit. Tüzetesen végignéztem a kínálatot, megállapítottam, menyire király, hogy ilyen van és minden igénynek megfelelő a felhozatal, mert volt magyar és idegennyelvű, kortárs és régebbi könyv egyaránt. Aztán persze muszáj volt továbbmenni, nehogy lekéssük a koncerteket (The Subways és Kasabian) és egyébként sem hozhattam volna el egyet sem, mert nem volt nálam, amit helyette otthagyhattam volna.

Anyukám megjegyezte, mikor elmeséltem neki, hogy "ugyan ki olvas egy fesztiválon?" Mire rávágtam, hogy én bizony olvasnék, ha hetijeggyel és sátorral mentem volna, mert délelőtt, kora délután remek időtöltés lenne, míg a koncertek be nem indulnak. 

Egy könyvmoly még a legnagyobb fesztiválon is moly marad.

Van néhány dolog, amelyek nélkül egyszerűen nem tudok létezni. Értelemszerűen a könyvek állnak a lista élén a tea (és picit lemaradva utána kullogó kávé) előtt, de a zene is épp olyan lételem számomra, a laptopom pedig mindezt összefogja. Épp ezért, ha valamelyikből hiányt szenvedek, nos, eljön az apokalipszis...

"Ha ezeket látod nálam, ne szólj hozzám"

Két hétig tehát kifejezetten világvége hangulatom volt, főleg mert akkor még a régi munkahelyemre mentem reggelente... A dolog úgy kezdődött, hogy már egy ideje az Mp3 lejátszóm haldokolni kezdett. 6 év hűséges szolgálat után érintkezési hiba lépett fel, ráadásul a fülesem is beadta a kulcsot. Úgy voltam vele, kibírom, majd reggel a metrón olvasok zenehallgatás helyett, este meg a laptopon pótolom a kimaradt muzsikát. Csakhogy aztán a gépem is megbetegedett, túlmelegedett szegény, én meg kis híján szívinfarktust kaptam. A gépem ugyanis tele van számomra felbecsülhetetlen értékű adatokkal, amiket hajlamos vagyok elfelejteni máshová is elmenteni. Szóval pánikszerűen vittem szervizbe, ahol megnyugtattak, csak egy kis karbantartás kell neki és pár nap múlva vissza is kaphatom. Pár napból azonban két hét lett. Két hét zenelejátszó és laptop nélkül... maga a világvége... Gondoltam én, így bespájzoltam könyvekből. Szerencsémre azonban nem is volt annyira szörnyű. Először persze szenvedtem, de aztán megbarátkoztam a táblagépemmel (karácsonyra kaptam, de alig kapcsoltam be, mert az érintőképernyő nem a barátom) és rájöttem, mennyire függök a technikától. 

Ijesztő picit, hogy a modern ember nem bír meglenni elektronikai cuccok nélkül. Például Queen B.-vel egyszer azon töprengtünk, milyen rossz lenne egy lakatlan szigeten és amíg én a mindennapi higiéniai dolgokat hiányoltam volna, ő azt mondta: "Képzeld csak el, még wifi sincs, milyen szívás lenne!" Aztán persze jól kiröhögtem, amiért az internetet többre értékeli a vécépapírnál.

Két hét személyes apokalipszisem eredménye tehát a következő: be kell ismernem, rettentően függök a modern technikától, de azt is be kell ismernem, hogy a második hét végére megszoktam nélküle. Szóval hiába tűnnek ezek a dolgok létfontosságúnak, ki lehet bírni nélkülük, legalábbis egy ideig...

Mozgóképek XXXVI.

Kicsit megkésve jelentkezik filmes rovatom, a hónap eleje ugyanis kissé kaotikus volt számomra. A könyves rovatban említett műszaki gondok mellett egyéb megoldásra váró problémák miatt. No, de ami késik, nem biztos, hogy múlik is alapon, lássuk azokat a filmeket.

Az elmúlt hónapban három filmre jutotta időmből és a technikai kellékekből, illetve egyszer voltam moziban (Az Eichmann Show), ám erről írtam külön bejegyzést.

Az ifjúság végrendelete

"Vera Brittain pacifista író klasszikussá vált háborús memoárja alapján készült. Az Oxfordi Egyetemen tanuló diáklány az első világháború miatt megszakítja tanulmányait, hogy önkéntes ápolónőként szolgálhasson. A filmben Kit Harington alakítja Vera szerelmét."

Könyvadaptációról van szó, de sajnos magyar kiadó még nem csapott le rá, pedig nagyon szívesen olvasnám.

Mindig nagy érdeklődéssel fogadom az első világháborút bemutató filmeket, különösen most, hiszen száz éve dúlt a nagy háború. Szóval nem volt kétség, hogy megnézem, pláne Kit Harington főszereplésével.

Ez a film egy erőteljes dráma szép látványvilággal és zenével. A feszültség végig ott van és percről percre csak fokozódik a háború évei alatt. Remek film. Nagyon tetszett, mivel memoár alapanyaggal borzongatóan valósághű. Megmutatja a háború minden hatását a kezdeti lelkesedéstől a veszteség őrjítő mélységéig. Realista, odacsap a néző lelkének, mégsem rántja depresszióba. Vera története tele van fájdalommal, a háború minden borzalmával, mégis pozitív üzenetet ad. Csak ajánlani tudom. Ha valaki első világháborús filmre vágyik, mindenképpen nézze meg.

Bízz a szerelemben

"Bill Borgens veterán regényíró (Greg Kinnear), akit három éve hagyott el a felesége, Erica (Jennifer Connelly) egy másik férfi miatt, nem tudja abbahagyni a nő utáni epekedést. Még szomszéd szeretője, Tricia (Kristen Bell) is próbálja randizásra bíztatni, de Bill figyelmét senki sem tudja felkelteni. Mindeközben vadul önállósodó kollégista lánya, Samantha (Lily Collins) első regényét publikálja és első szerelmével (Logan Lerman) találkozgat újra; tinédzser fia, Rusty (Nat Wolff) pedig igyekszik megtalálni önmagát fantasy íróként és a problémákkal küszködő álomlány pasijaként. Ezek a problémák összehozzák a triót és Borgensék megtudják, hogyan lesz valaminek a vége egy új dolog kezdete."

A címválasztás csapnivaló. Hiába tűnik klisésnek, meglepően egyedi alkotás. Egyrészt persze tipikus, mert tényleg a szerelem áll a középpontjában, de szerencsére nem merül ki ennyiben. Hiába különös ez a család, ahol mindenki író (híres vagy zugíró egyre megy) a problémáik nagyon is általánosak. Tetszett, hogy családi keretet kapott a romantikus vígjáték töltelék és hogy nem estek túlzásba. A humor visszafogott és a drámát sem erőltették feleslegesen. Nem akar többnek látszani, mint ami, egy emberi kapcsolatok bonyolultságát bogozgató alkotás.

Ajánlom mindenkinek, aki romantikus köntösbe bújtatott kikapcsolódásra vágyik. Szórakoztató és még mond is valamit.

A lázadó

"Tris (Woodley) szövetségeseket és válaszokat keres a futurisztikus Chicago romjai között. Négyessel (James) együtt menekülniük kell a műveltek csoportjának hataloméhes vezetője, Jeanine (Winslet) elől. Az idővel versenyt futva Trisnek rá kell jönnie, hogy családja milyen titok miatt áldozta fel életét és miért próbálja meg a műveltek vezére megállítani őket mindenáron. Múltbeli választásai kísértik, de megtenne mindent azért, hogy megvédje szeretteit. Trisnek Négyessel az oldalán lehetetlen feladatok sorával kell szembeszállnia, hogy feltárja a múlt igazságát."

Egy másik könyvadaptáció, méghozzá egy trilógia második kötetének megfilmesítése. Az első részt (A beavatott) moziban volt szerencsém látni és már akkor eldöntöttem, érdekel a folytatás.

Nos, talán mert otthon kényelmében néztem és nem széles vászon előtt, ez most annyira nem fogott meg. Félreértés ne essék, jól szórakoztam rajta, de semmi több. Tipikus akciófilm sok kalanddal, romantikus szállal és beleszuszakolt drámával. Tris szenvedése kicsit idegesített. Nincs semmi baj azzal, ha valakinek bűntudata van és gyászol, sőt elvárt ha nem pszichopata az illető, de egy háborúban senki se nyafogjon ennyit. A háború definíciójában benne van a sok halott. A tinifilmek (és könyvek) klisés "már nem vagyok szűz, mehetek öngyilkos akcióra" kötelező fordulatától szintén csak a szememet forgattam. Ami pedig a film végét illeti, vegyesek az érzéseim. Egyrészt a titkos üzenet mutatja, mennyire ostoba ebben a világban mindenki. Mármint komolyan nem jutott még eszébe senkinek, hogy megnézze, mi van a kerítésen túl? Ennyi birkát egy rakáson... Másrészt pedig végre valami a világról. Nagyon szépen elhúzták a mézes madzagot a harmadik részre, így biztosan meg fogom nézni azt is.

Összességében tehát szórakoztató film, de ne várjon senki tőle túl sokat, ahhoz a háttérvilága kevés. Azoknak ajánlom, akik az első részt szerették, valószínűleg ez is tetszeni fog nekik.

Értékelés:

Az ifjúság végrendelete        ->   10

Bízz a szerelemben               ->   9

A lázadó                               ->    8

Zárszónak egy kis muzsika:

Salai kételyei

Beugrottam ennek a könyvnek. Mikor elolvastam a fülszöveget és megláttam, hogy Rómában játszódik, méghozzá a reneszánsz idején és levelekben íródott, rögtön elcsábultam. Imádom Rómát, így minden, aminek kicsi köze van hozzá, érdekel. Csakhogy a mézes madzag egy üres csuporhoz vezetett...

A borító mutatós, bár a gerincén lévő rajzocska lehetne enyhe figyelmeztetés is. 446 oldal és egyáltalán nem könnyű olvasmány. Közel két hónapig rágódtam rajta.

Fülszöveg:

"1501. Róma. A pápai trónon egy kicsapongásairól hírhedt Borgia ül, a hívők lázonganak, a nyüzsgő város tolvajok, orgyilkosok, spionok tanyája – és különös módon megannyi német atyafié is, akik befészkelték magukat a pápai udvarba. Ebben a veszedelmes világban egy feltűnően szép arcú és eleven eszű toszkán siheder nap mint nap leveleket körmöl: Salai, a nagy nőcsábász, konok, hazug tolvaj felkereste firenzei mostohaapját, aki nem is sejti: Salait azzal bízták meg, hogy kémkedjen utána, és a fejleményekről tájékoztasson egy ismeretlen firenzei urat. Egy véres gyilkosság révén mindketten kapcsolatba kerülnek egy különös német társasággal, amelynek tagjai főpapok, bankárok, irodalmárok. Különféle hamisításokkal minden idők legnagyobb forradalmát készítik elő.
Salai felfedezése mindenki számára látható volna – de senki sem akar róla tudomást venni. Túlságosan veszélyes ügy ez a kótyagos mostohaapa számára is, aki bizarr felfedezések kiókumlálásával múlatja az időt, s akit úgy hívnak: Leonardo da Vinci."

Meglehetősen hullámzó volt a kapcsolatom ezzel a könyvvel. Lelkesen kezdtem bele, de a lendület hamar elfogyott és elkezdtem unni és tologatni az éjjeliszekrényemen. Egyszerűen nem kötött le huzamosabb ideig, így mindig csak egy-két levelet olvastam belőle, aztán pihentettem, néha több napot is. Ugyanakkor voltak pillanatok, mikor az aktuális hangulatomból adódóan szórakoztattak Salai ostobaságai, de sajnos ez volt a ritkább eset.

A helyzet az, hogy hiába Róma, hiába jártam fejben ismét neves terein és macskaköves utcáin, Salai olyan érdektelen és önismétlő tudott lenni, hogy untam. Untam a csapongó gondolatait, a kritikus megjegyzéseit és a részletes beszámolóit, hogy épp milyen fehérnép milyen testrészén legeltette a szemét, vagy épp milyen szolgálatokat tett neki. Levelei tehát tele voltak érdektelen információkkal és a nyomozás is inkább zavaros mondatokból állt, mint valódi feltételezésekből. Ráadásul bosszantott a direkt feszültségkeltés, mikor Salai egy izgalmasabb résznél megszakította az írást, mert éhes volt. Aztán persze a következő levélből kiderült, hogy nem is volt olyan izgalmas az a folytatás, bőven ráért a vacsora után...

A könyv 354 oldala tehát Salai csapongó leveleiből áll, amelyekben visszatérő motívumok vannak, mint a pénzkérés, szexuális életének részletezése, nevelőapja szapulása és az egójának fitogtatása. Salai ugyanis szereti magát okosnak beállítani, pedig nem intelligensebb az átlagnál.

A maradék közel száz oldalon pedig a szerzőpáros Rita Monaldi és Francesco Sorti mentegetőzik és magyarázkodik, miért is követték el ezt a könyvet. Értem és mégse értem.

Teljesen jogos az igény egy elfogulatlan Leonardo da Vinci ábrázolás iránt, hiszen többnyire csak magasztalják a mestert és nem látják benne az esendő embert. Ugyanakkor nem volt teljesen szórakoztató, hogy itt szinte idiótaként állították be. Értem én a paródiát, de mértékkel, mert ez már nekem inkább szánalomra méltó volt.

Salai figurája sem volt épp szimpatikus, bár akadt néhány jó mondata. A fiatal férfiak étel és nők iránti megszállottságával és a felsőbbrendűség érzésével felvértezve azonban gyakran idegesítőnek hatott, akit az olvasó nem sajnál, ha egy sötét sikátorban kicsit elverik.

A főhősökön kívül a többi felbukkanó személy, legyen híresség vagy mezei paraszt (szó szerint értem) hasonlóan gyarló tulajdonságokat kapott. Ebben a könyvben tehát a tudóstól a péken át a pápáig mindenki meglehetősen ostobácska.

A történelmi vonatkozások fel-felbukkantak, szabadon értelmeződtek és átíródtak és így lett a háttér rettentően kusza. A szerzőpáros védőbeszédében ugyan részletesen összefoglalták, hogy mit és miért használtak fel és az elméleteket is végigjárták, de a végeredmény ugyanaz: kutyát nem érdekli. Hiába tudja az olvasó, milyenek a Borgiák, miért szervezkedtek a németek és hogyan állt a török hadsereg, úgyse az ezekről szóló információk ragadják meg a figyelmét két okból. Egyszer mert Salai tálalásában minden annyira hiteles, mint egy lila elefánt, másrészt pedig mert a könyv nem erről szól. Hiába a fülszöveg ígérete egy izgalmas nyomozásra, két szerencsétlen és meglehetősen csóró férfi hazudozásaiban kimerül a dolog. Az eredmény tehát hiteles történelmi tényekkel, vagy a távoli jövőben egy óriásdodók által uralt bolygón is pont ugyanilyen lett volna. Salai jött, agyára ment az olvasónak és lebombázta da Vinci mester hírnevét és pont.

Összességében tehát egy meglehetősen dagályos és unalmas könyv, amelyet akkor lehet élvezni, ha tudunk nevetni egy fütyköse által vezérelt srác botladozásain. Épp ezért nekem nem tetszett, hiába Róma és csak azoknak ajánlom, akik kellő szabadidővel és nagy adag kíváncsisággal rendelkeznek az iránt, milyen is egy történelmi regényparódia.

Legjobb mondat a könyvben:

… már a nagyapám is oly gyanakvó volt, hogy a sírjára a neve alá ezt íratta: „Mi a szart bámulsz?”

A canterville-i kísértet

Oscar Wilde-tól eddig csak a leghíresebb regényét (Dorian Gray arcképe) olvastam és mivel az kifejezetten tetszett, kíváncsi lettem más művére is. A cím alapján választottam végül ezt a kötetet. (Nem meglepő módon kedvelem a kísérteteket, én is valami hasonló szerzet vagyok...) A cím azonban csalóka, mert ez nem csupán egy szellemes mese.

Fülszöveg önkényesen megvágva:

"Oscar Wilde (1854-1900), az angol századvég világhírre emelkedett írója. Kötetünk válogatást nyújt meséiből, novelláiból. A címadó írás, A CANTERVILLE-I KÍSÉRTET, Szerb Antal szerint a világirodalom legmulatságosabb kísértet-története."

Egyetértek Szerb Antallal, valóban rendkívül mulatságos ez a kísértetsztori. Olvasás közben prüszkölve kuncogtam és muszáj volt a legközelebbi embernek elmondanom, min nevetgélek. Szóval a kötetben szereplő hat történetből az első azonnal levett a lábamról, mielőtt azonban rátérnék a miértekre, még néhány infó.

A mellékelt borítójú változathoz volt szerencsém a Pán Kiadó gondozásában. Ez a változat 114 oldalra rúg, de a többi kiadás ennél valamivel vastagabb és talán a borítók is mutatósabbak.

Ahogy említettem, hat történet szerepel ebben a vékony könyvecskében, sorra is veszem őket.

A canterville-i kísértet

Tényleg nagyon szórakoztató történet, igazi rémregény paródia. A kísértet és a házába beköltöző új lakók csatái rendkívül viccesek és bár nem csak erről szól ez a mese, még azt sem bántam volna, ha csak ennyi az egész. A modern, üzleties világ kritikája jól illett bele. Nagyon tetszett.

Lord Arthur Savile bűne

Habár ebben a történetben is fontos szerepet kap a humor, igaz meglehetősen abszurd módon, érezhetően komolyabb, mint az előző. Kicsit éreztem rajta Dorian Gray illatát, ám ez csak emelte szememben a fényét. Ugyanúgy tetszett, mint a kísértetsztori, sőt talán egy hajszállal még jobban is.

A Boldog Herceg és Az önző óriás

Egy kalap alá veszem ezt a két történetet, mert mindegyik egy igazi mese. Nagyon szeretem a meséket, elsősorban abból a fajtából, amelyeken felnőttem. Vagyis igényem van a pozitív mondanivalóra és a történet végén a tanulságra. Ebben a két mesében pedig megvan mindkettő a fantasztikus elemeket is beleértve. Az egyetlen dolog, amit nem igazán tudtam hová tenni bennük, az a vallásos töltet volt. No, nem mintha ez rontott volna a mondanivalón, csak ettől nekem kicsit konkrétabb lett, mint a kedves mesék általánosítása. Összességében mindkettő tetszett.

Az önfeláldozó jó barát

Szintén egy mese, mégis más kicsit. Ez ugyanis egy konkrét tanmese, konkrét céllal. Okos, tanulságos, rendben van. Persze csak akkor, ha az olvasó nem olyan, mint a történetben szereplő vízipatkány...

Az ifjú király

Az utolsó történetnek is bőven vannak mesés elemei. Itt is megvan a tanító szándék, de erőteljes társadalomkritikába ágyazva, csipet kiábrándultsággal fűszerezve és a végén vallással koronázva. Ez volt a legkiszámíthatóbb történet, így ha rangsorolnom kellene, nálam is ő lenne az utolsó. Ettől függetlenül cseppet sem volt rossz.

Oscar Wilde tehát továbbra is pozitív értékelést kapott tőlem. Ez a kötete is tetszett, mindegyik meséjét kedveltem és nagyon örülök, hogy elolvastam. Bátran ajánlom mindenkinek, aki klasszikus olvasmányra vágyik, szereti a meséket és csak egy-egy rövidebb történetre van ideje. Illetve mindazoknak, akik nem elégszenek meg Dorian Gray arcképével.

A könyvárus rejtélye

Nem vagyok krimirajongó, néha viszont kedvem támad a műfajhoz.
Ennél a könyvnél a cím volt az, ami megfogott. Mindig feléled bennem a kíváncsiság, ha egy könyvben könyvekről, könyvszerető emberekről, vagy bármi hozzájuk kapcsolódó dologról olvashatok.
A borító mutatós Párizs illusztris szimbólumával és kifejezetten tetszik, hogy fekete-fehér. 335 oldalával kellemes hosszúságú olvasmány, bár akad benne néhány bosszantó elgépelés.

Fülszöveg:

"Hugo Marston, a párizsi-amerikai nagykövetség biztonsági főnöke kénytelen végignézni, ahogy barátját, Maxot elrabolja egy fegyveres ember. Hugo versenyt fut az idővel, hogy megtalálja az idős könyvkereskedőt. A nyomozásban segítségére lesz egy rejtélyes, vonzó újságírónő, egy félig-meddig visszavonult CIA-ügynök és egy kelletlen rendőrnyomozó, akik segítenek Hugónak megküzdeni az őt körülvevő politikai intrikákkal, rendőrségi korrupcióval, az egyre terjeszkedő drogháborúval és a náci kollaborálás szellemével, amely Párizs egyik legjelesebb személyiségét kísérti. A helyzet rosszabbra fordul, amikor egyre több könyvárus tűnik el, testüket pedig a Szajnából halásszák ki, és az ismeretlen gyilkosok már Hugóra vadásznak. Ahogy a kirakós darabkái a helyükre kerülnek, a férfi a nyomokat követve jut el az ellenség barlangjáig… pontosan úgy, ahogy a gyilkosok eltervezték."

Hugo Marston-sorozat első kötete, de ez ne riasszon vissza senkit, mert epizodikus jellegű sorozatról van szó. A részek lazán kapcsolódnak egymáshoz, mivel mindegyiknek különálló és önmagában kerek története van, csak a főhős állandó.

Ez tehát az első alkalom, hogy Hugo (kellett egy kis idő, mire megszoktam a nevét és nem gondoltam reflexből egy vízilóra és ahhoz is, hogy francia helyszíntől függetlenül texasi nem vízilóra gondoljak...) színre lép. Épp ezért kicsit bevezető jellegűnek is lehet tekinteni ezt a kötetet. Nagyon sok az utalás a főszereplő múltjára, korábbi nyomozói tapasztalataira. Ezek segítenek megismerni, ugyanakkor kicsit meg is szakítják a jelen cselekményét, mint mese közben az anekdoták. Hugót elképzelnem mégsem volt teljesen könnyű és nem csak az említett vízilós víziók miatt, hanem mert a tapasztaltságából és megfontoltságából adódóan idősebbnek képzeltem, amelyet a romantikus szál feléledése rendesen alá is ásott gondolataimban. Ettől függetlenül szimpatikus figura.

A cselekmény a műfajhoz mérten alakul. Lassan bontakoznak ki a szálak és futnak össze. Sokáig nem is látszik az összefüggés az események és bűnesetek között, de az olvasó érzi, előbb-utóbb lesz kapcsolat. Engem a drogügyek kevésbé fogtak meg, így jobban örültem volna, ha a másik vonal a hangsúlyosabb, de rendben volt. Rendben volt, mert nem unatkoztam, és bár a vége cseppet sem ütött, tetszett, hogy minden darabka pontosan a helyére került.

A legmegnyerőbb ebben a könyvben az író stílusa. Egyszerre olvasmányos és nagyon részletes. Mark Pryor nem siet, de nem is untat és a kis anekdotái is könnyedek. A nyelvezet érdekessége, hogy az író sok francia kifejezést, néhol komplett mondatot ágyazott a szövegbe. Nem mindig tűntek indokoltan szükségesnek, de nem is bosszantottak. Élveztem, ha értettem valamit és örömmel csekkoltam a lábjegyzetet, ha nem.

A szereplők rendben voltak. Valamiért Rousillion tűnt a legérdekesebb figurának (na, meg Max...) és a negatív szereplőket kissé direktnek éreztem. 

Ami a könyveket illeti, igazi ínyencség volt bouquinistes-ekről olvasni és ahogy említettem, a könyvek utáni hajsza jobban lekötött, mint a drogügyletek.

Összességében tehát nem volt rossz könyv, cseppet sem bánom, hogy elolvastam, mély nyomot azonban nem hagyott bennem. Krimikedvelőknek meleg szívvel ajánlom, illetve mindenkinek, ha szívesen nyomozna Párizs utcáin.

Legjobb mondat a könyvben:

"Ha a békének szaga lenne, gondolta Hugo, akkor az olyan lenne, mint egy bőrkötésű, ódon könyvekkel teli könyvtár illata."

Kiegészítés:

A következő rész (A kriptatolvaj) már elérhető magyarul. A sorozat egyébként jelenleg 4 kötetre rúg. Ha épp krimihez lesz kedvem, elolvasom a folytatást.

Két város regénye

Régóta szerettem volna Dickens tollából olvasni. A Szép remények már évek óta mozgatja a fantáziámat, azonban kedvenc picike könyvtáramban nincs bent és érdekes módon a MEK-en (Magyar Elektronikus Könyvtár) is hiánycikk. Viszont belebotlottam ebbe a művébe és úgy döntöttem, kezdetnek jó lesz.
Nos, nem csalódtam, Dickens kedvemre való. (David Copperfieldet viszont valószínűleg kihagyom, mert a film nem hagyott bennem pozitív nyomot.)
1912-es kiadást olvastam, ami 446 oldalra rúg Bálint Mihály fordításában. Érdekesség, hogy a keresztneveket is lefordította. Akad ennél szebb borítójú változat is, ha valakinek nem tetszene ez a régies kék.

Fülszöveg:

„Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők, az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele…”

Az 1789-es forradalmat közvetlenül megelőző idők Franciaországára utal ez az egyik leghíresebb angol regénykezdet, a címbeli két város pedig: Párizs és London. Két város – és két férfi, akikre lesújtanak a francia forradalom rettenetes eseményei. Londonban az osztálya által elkövetett bűnök elől menekülő, azokat megtagadó fiatal francia arisztokrata, Charles Darnay és a züllött életmódot folytató angol ügyvéd, Sydney Carton ugyanabba a fiatal nőbe szeret bele. Darnaynak akarata ellenére vissza kell térnie Párizsba, és szembe kell néznie a Terror anarchiájával. Carton sorsa végzetesen összefonódik riválisáéval, s a végső próbát neki is Párizsban kell kiállnia.

Dickens, ha úgy tetszik, tipikus 19. századi író. A stílus a korszellemnek megfelelő, ám aki tartana tőle, hogy esetleg elvesznek a sorok a részletekben, megnyugodhat, kifejezetten olvasmányos. Az elején akad néhány szál vagy esemény, amit az olvasó nem igazán tud hová tenni, mivel mellékesnek tűnnek, ám a végére minden összeáll egy nagy egésszé.

A cselekmény is a századnak megfelelően romantikusan kalandos. Romantikán ezúttal a stílust értem (a fülszöveg szerelmi háromszög ígérete ne tévesszen meg senkit), amelyhez az önfeláldozó gavallér urak és az érzékeny lelkű hölgyek karakterei tökéletesen illenek. A szereplőket tekintve tehát ismét tetten érhető a korszellem, bár Dickensnek megvan a maga sajátos vonzalma a kifejezetten negatív figurákhoz. Akad néhány szereplő, akiket az olvasó szívesen agyoncsapna, annyira hasonlítanak néhány kevésbé közkedvelt ízeltlábúhoz. Nélkülük viszont nem lenne meg a kontraszt, amitől a pozitív figurák kifejezetten szimpatikussá válnak kiszámítható jellemvonásaik ellenére is.
Apropó kiszámíthatóság, a gyakorlott olvasó (főleg ha nem ez az első regénye ebből a korból) könnyedén kitalálja, hová is vezetnek a szálak és mi lesz a végkifejlet. Ez azonban nem von le a könyv értékéből, mert a lezárás mindenképpen izgalmas, bámulatos és fájó egyszerre.

La Guillotine

Nagyon tetszett a francia forradalom ábrázolása, mert cseppet sem volt elfogult. Megmutatta benne a lelkes változtatásra való hajlamot és nem kertelt a kiváltó okokról, azonban azt is leírta, hová vezet az őrült lelkesedés. Történelmi ismeretek fényében mi már tudjuk, milyen fázisokon haladt végig La Guillotine véres táncmulatsága, a könyv szereplői azonban nem és pont azt teszik, amit az akkor élők is tettek.
Sydney természetesen az én szívembe is belopta magát, mert az önzetlen és tiszta szeretet és az a bátorság, amit jelképez minden században megállja a helyét.
Összességében tehát tetszett és arra motivált, hogy még több klasszikust vegyek a kezembe. (Szép remények még mindig dobogós az elolvasandó könyveim listáján.)
Bátran ajánlom mindenkinek, aki tenne egy próbát Dickensszel, aki kedveli a 19. század regényeit, illetve aki a nagy francia forradalom izgalmaira vágyik. Egy nagyon fontos tanács azonban megjegyzendő: Ha lassúnak találod az elejét, ne add fel, mert amint La Guillotine őnagysága munkához lát, az ember azt sem tudja, hol áll a feje...

Ónix

Luxen sorozat második része.
Az első kötetet (Obszidián) kedveltem, mert a tipikus vonások ellenére szórakoztatott, így bátran adtam esélyt a folytatásnak.
A borító most sem tetszik, hiába lila és 400 feletti oldalával cseppet vaskosabb olvasmány.

Fülszöveg:

"Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…
Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.
De nem ez a legnagyobb problémánk.
A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.
És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.
Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak?
Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el?
És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.
Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…"

Azt kell mondanom, csalódtam. Amennyire szórakoztatott az első kötet, annyira untam a másodikat. Oké, a végére felpörgött a cselekmény, de ami előtte volt az meglehetősen fárasztó és nem igazán érdekelt. A helyzet ugyanis az, hogy pont az nem tetszett itt, ami korábban megnyert magának: a szerelmi huzavona.
Bevezető részben rendben volt, hogy a főhősök csak kerülgetik egymást, közel ezer oldalon azonban már bőven több, mint sok. Ráadásul ez az elnyújtott szerelmi násztánc a karaktereket is hátrányosan befolyásolta.
Daemon már hivatalosan is hősszerelmes fázisba lépett. A korábbi vagánysága eltűnt és fejezetenként kívánta demonstrálni, hogy ő márpedig mennyire, de mennyire oda van a főhősnő kerek popójáért. Ha pedig valaki mindezek ellenére mégis kételkedne benne, annak ott egy újabb kiegészítő fejezet az úr szemszögéből. (Persze, hogy egy romantikus fejezetet választott az írónő, mert erre harapnak a tinilányok, és nem egy olyat, aminek legalább picurka köze lenne a konfliktushelyzethez...)
Katy szintén sokat romlott a szememben. A könyvmolyság ugyanis nem menti fel az ember lányát a tudatos ostobaság vádja alól. A főhős mindig tisztában volt vele, mikor követ el eget rengető marhaságot, még le is hordta magát gondolatban érte, mégis mindig megcselekedte, amit megkövetelt a hülye főszereplők szelleme. A cselekmény is jóval laposabb lett az előző részhez képest. Cirka 350 oldalnyi násztánc "szeretlek, de a világért se vallanám be" és "ha térden csúszol, akkor se hiszem, hogy szeretsz" nyűglődéssel, amit a maradék lapokon földönkívüli csihi-puhi és nagy adag drámának szánt, de erőtlen események egészítenek ki. Itt kell megjegyeznem, hogy a mellékszereplők jelentősen háttérbe szorultak, míg a klisék elszaporodtak. Muszáj volt szerelmi háromszöget, még ha gyengécskét is beleszuszakolni, mert enélkül nem is tinikönyv a tinikönyv... Ami pedig a drámát illeti, na-ná, hogy csak egy újabb ürügy a smárolásra, ez így természetes... Összességében tehát cseppet csalódott vagyok. Nem vártam túl sokat ettől a könyvtől, de az előzmény fényében jóval szórakoztatóbbra számítottam.
Ettől függetlenül, akinek tettszett az Obszidián, olvassa csak el, aztán majd meglátja hogyan alakul a véleménye. Azok viszont, akiket az első rész nem győzött meg, a másodiktól sem lesznek elájulva.