Silber-trilógia második kötete.
Az álmok első könyve nagyon tetszett, meg úgy általánosságban Kerstin Gier könyvei, így nem volt kérdéses, hogy megkaparintom és elolvasom ezt a kötetet.
A borító még mindig gyönyörű. Ráadásul ezúttal a cikornyás indaminták majdnem minden oldalon feltűntek. Egyszerűen oda meg vissza vagyok ezekért a motívumokért.
344 oldal, így csak csöppet vastagabb az első résznél.
Fülszöveg:
"Liv meg van rökönyödve: Secrecy ismeri a legféltettebb titkait! De hogyan tudhatta meg? És mit rejteget előle Henry? Vajon miféle sötét alak garázdálkodik éjjelente az álomvilág végtelen folyosóin? És miért kezdett el Liv húga, Mia hirtelen alva járni? A rémálmok, a rejtélyes találkozások és a vad üldözés nem épp a pihentető alvás velejárója, ráadásul Livnek napközben is meg kell küzdenie egy újdonsült patchwork család minden problémájával, beleértve az intrikus nagymamát is."
Mielőtt kifejteném véleményemet, közölnöm kell: elfogult vagyok.
Van valami az írónő könnyed stílusában, finom humorában és kedves karaktereiben, ami egyszerűen elcsavarta a fejemet. A helyzet ugyanis az, hogy úgy befaltam ezt a könyvet, mint éhező a zsemlemorzsát. Csak olvastam és olvasta és mosolyogtam és sóhajtoztam és olvasnám még tovább és tovább, de nem igazán tudok egzakt magyarázatot adni erre a jelenségre. Egyszerűen szeretem ezt a történetet minden különösebb ok nélkül.
Igen, ebből kifolyólag laikusok számára (akik nem olvasták az első részt vagy olvasták, ám nem szippantotta be őket ez a németes mesevilág) fejtörést okozhat lelkesedésem. A könyv ugyanis cuki, könnyed, bájos, aranyos és minden egyéb kedves jelző, ami eszembe juthat, de nem csavaros, nem ad hozzá sokat az álom-rejtélyhez és nem mondanám izgi-izgi-izgalmasnak. Pusztán folytatja a mesét, amelyet az első kötet elkezdett.
Liv tovább bóklászik álomvilágban, egyre mélyebbre süllyed a szerelemben és nem épp hétköznapi családi helyzete is bonyolódik. Közben a többi szereplő éli világát apróbb és nagyobb gondokkal megküzdve és néhány új karakterrel kiegészülve. Secrecy pedig írja a pletykablogját, mint gátlástalan kis angyal. A cselekmény ebben ki is merül, mert az aktuális konfliktushelyzet csupán a kötet végén kerül elő és nem számít kifejezetten újnak.
Szóval semmi eget és földet rengető csattanó vagy kaland, mégis jó olvasni.
A sorok gördülékenyek, választékosak (néha még nekem is túlságosan is, köszönet érte a Bokkernek) és finoman tele vannak humorral. A szereplők még mindig könnyen megszerethetők, beleértve a valójában nem épp kedves jellemeket is, és az egész álom-blogger-rejtély fenntartja az olvasó figyelmét.
Apropó álom, ez a rész nagyobb arányban játszódik az álomvilágban, mint a valóságban, de cseppet sem zavart. Levett a lábamról, nincs mese.
A kötet végi szerzői megjegyzések, illetve a vigasztaló vaníliás kifli receptje (Hamarosan biztosan kipróbálom, hiszen egész évben fogyasztható!) még elkötelezettebb hívévé tett a történetnek és szerzőjének egyaránt.
Nem meglepő módon csak ajánlani tudom ezt a könyvet mindenkinek, aki Az álmok első könyvét már olvasta. Garantáltan hasonlóan kedves élmény lesz.
Kiegészítés:
A harmadik könyvről, vagyis a befejező kötet magyar megjelenéséről nincsenek információim. Csak reménykedni tudok benne, hogy a Könyvmolyképző Kiadó gyorsan dolgozik és hamarosan kézbe vehetem azt is.
Van valami az írónő könnyed stílusában, finom humorában és kedves karaktereiben, ami egyszerűen elcsavarta a fejemet. A helyzet ugyanis az, hogy úgy befaltam ezt a könyvet, mint éhező a zsemlemorzsát. Csak olvastam és olvasta és mosolyogtam és sóhajtoztam és olvasnám még tovább és tovább, de nem igazán tudok egzakt magyarázatot adni erre a jelenségre. Egyszerűen szeretem ezt a történetet minden különösebb ok nélkül.
Igen, ebből kifolyólag laikusok számára (akik nem olvasták az első részt vagy olvasták, ám nem szippantotta be őket ez a németes mesevilág) fejtörést okozhat lelkesedésem. A könyv ugyanis cuki, könnyed, bájos, aranyos és minden egyéb kedves jelző, ami eszembe juthat, de nem csavaros, nem ad hozzá sokat az álom-rejtélyhez és nem mondanám izgi-izgi-izgalmasnak. Pusztán folytatja a mesét, amelyet az első kötet elkezdett.
Liv tovább bóklászik álomvilágban, egyre mélyebbre süllyed a szerelemben és nem épp hétköznapi családi helyzete is bonyolódik. Közben a többi szereplő éli világát apróbb és nagyobb gondokkal megküzdve és néhány új karakterrel kiegészülve. Secrecy pedig írja a pletykablogját, mint gátlástalan kis angyal. A cselekmény ebben ki is merül, mert az aktuális konfliktushelyzet csupán a kötet végén kerül elő és nem számít kifejezetten újnak.
Szóval semmi eget és földet rengető csattanó vagy kaland, mégis jó olvasni.
A sorok gördülékenyek, választékosak (néha még nekem is túlságosan is, köszönet érte a Bokkernek) és finoman tele vannak humorral. A szereplők még mindig könnyen megszerethetők, beleértve a valójában nem épp kedves jellemeket is, és az egész álom-blogger-rejtély fenntartja az olvasó figyelmét.
Apropó álom, ez a rész nagyobb arányban játszódik az álomvilágban, mint a valóságban, de cseppet sem zavart. Levett a lábamról, nincs mese.
A kötet végi szerzői megjegyzések, illetve a vigasztaló vaníliás kifli receptje (Hamarosan biztosan kipróbálom, hiszen egész évben fogyasztható!) még elkötelezettebb hívévé tett a történetnek és szerzőjének egyaránt.
Nem meglepő módon csak ajánlani tudom ezt a könyvet mindenkinek, aki Az álmok első könyvét már olvasta. Garantáltan hasonlóan kedves élmény lesz.
Kiegészítés:
A harmadik könyvről, vagyis a befejező kötet magyar megjelenéséről nincsenek információim. Csak reménykedni tudok benne, hogy a Könyvmolyképző Kiadó gyorsan dolgozik és hamarosan kézbe vehetem azt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése