2017. október 15., vasárnap

Hóember

Jo Nesbo meglehetősen népszerű író, könyves berkekben többször találkoztam már a nevével. El is döntöttem, hogy valamikor olvasok majd tőle valamit. Azonban nem vagyok krimirajongó, így jegeltem kicsit.
Aztán megtudtam, hogy filmadaptáció készül szóban forgó kötetéből és filmes vonatkozásban mostanában kifejezetten naprakész vagyok, ami meg is látszik olvasmányaimon. Szóval követve elvemet, mi szerint "előbb olvasom és aztán nézem" kivettem a könyvtárból.
A borító tetszetős, de semmi különleges és vastagságra is megszokott 416 lapjával.
Habár ez a főhős, Harry Hole 7. nyomozása, vagyis a sorozat 7. kötete nem aggódtam az előzmények miatt. Minden könyv egy-egy újabb bűntényt göngyölít fel, vagyis önállóan is megállják a helyüket.
Fülszöveg:
"Harry Hole, az oslói rendőrség különc főtisztje az ősz elején névtelen levelet kap, Hóember aláírással. Amint lehull az első hó, titokzatos eltűnések, bestiális gyilkosságok sora kezdődik a norvég fővárosban. Az áldozatok egytől-egyig családos nők, s az esetek riasztó hasonlóságot mutatnak évekkel ezelőtti eltűnési ügyekkel. A rendőrség sorozatgyilkosra gyanakszik, ugyanis az elkövető különös nyomot hagy maga után: egy-egy hóember őrzi a tetthelyeket."
Ez a könyv tipikus krimi egy hideg skandináv helyszínen. Minden megvan benne, ami a műfaj kelléke. A főhős egy ügyes, ám különc és magánéleti problémákkal küzdő nyomozó. A rendőrségen akad még néhány szerethető figura és a hóban néhány holttest, hogy legyen min nyomozni. Közben rengeteg a mellékszereplő, hogy kellőképpen összezavarja az olvasót és egy kicsit mindenki sáros valamiben. Aztán persze melléfogás és kalandok közepette fény derül a rejtélyre, ahogy elvárt.
Szóval tipikus. Rögtön össze is foglalom, mi az, ami a pozitív fénybe és mi az, ami a negatív sötétségbe löki ki abból a bizonyos krimisorból.
Tetszett a stílusa. Tettszett az írásmód, a sok zenei utalás és tetszett, hogy bár a főhős állt végig reflektorfényben, szépen és könnyedén hagyta kibontakozni a többi szereplőt is. Megvolt a keret, megvoltak a motivációk, ami olvasási szempontból gördülékennyé tette a könyvet.
A tempó is tetszett, mert bár nem rohant az ügy lezárása felé, nem is éreztem lassúnak. Mindig volt kellő mértékű új adalék a nyomozásban, hogy a rejtély iránti kíváncsiság megmaradjon.
Nagyon tetszettek a karakterek. Minden szereplő emberi, mindegyikük gyarló és ez így hiteles. A gyilkos motivációja is érthető volt, ezért látszott, hogy az író jól átgondolta őket. Ahogy átgondolta a sztorit is, ezért az elejtett utalások és morzsák szépen összeálltak a kötet végére.
Csakhogy nem ájultam el tőle.
Nagyjából a könyv háromnegyedénél rájöttem, miért is nem olvasok több krimit. A helyzet ugyanis az, hogy vagy olyan lassan halad, hogy megunom és érdektelenné válok a nyomozás iránt, vagy jó a tempó, csak túl kiszámítható. Itt az utóbbi eset áll fent.
Elég hamar átláttam, hogy ki kicsoda és a nyomozó előtt jóval megfejtettem a gyilkos kilétét is. Így pedig inkább bosszantó volt, mint izgalmas, mikor a főhős vakvágányra futott.
Krimi esetében azt várom, hogy hitessen el velem valamit, aztán a végén lepjen meg egy hatalmas fordulattal. Nos, ez a fordulat itt elmaradt, mert bár az utolsó ötven oldal tényleg pörgött, a végkifejlet kiszámítható maradt. Pedig volt egy pont, ahol megcsaphatta volna kicsit az olvasót, az író mégsem élt vele.
A katarzis tehát, amit egy krimi lezárásától várok, elmaradt. Ettől függetlenül azonban kellemes olvasmány volt, nem bántam meg, hogy kézbe vettem.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a klasszikus nyomozós történeteket, főleg ha nem zavarja őket az sem, ha idő előtt megfejtenek néhány titkot.
Habár nem ájultam el tőle, lehet, hogy fogok még olvasni az író tollából.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése