Rovinj - tenger

Tovább csúsztam horvátországi beszámolómmal, de talán nem is baj. Nem baj, mert az egyre hűvösebb őszi időjárásban, főleg a hétvégi eső után, jólesik visszaemlékezni a nyárra.

Rovinj városa után ezúttal a tengerpartja kerül terítékre sok napsütéses nyári fényképpel.

Kikötő

úton az óváros felé

Rovinj óvárosa gyakorlatilag egy kis földcsücsök a tengerben. Messziről látszik a templom és tornya által uralt óváros és a csücsköt körbevevő kikötő. Itt tehát a tenger elkerülhetetlen, de ki akarná elkerülni?

Egyszerűen gyönyörű a kékség és a különféle hajók és csónakok sokszínűsége. Éjszakára ugyanis megtelik a kikötő, mindenki, aki napközben  a vizet szeli, hazatér, így igazán hangulatos napnyugta után is errefelé sétálgatni.

Habár gondolkodtunk rajta, hogy felszállunk az egyik sétahajóra, lebeszéltük magunkat róla. Ezt egyrészt azért tettük, mert akkor pár órára egy csoporthoz lettünk volna kötve és ezúttal a spontaneitás és a szabadság diktálta a terveinket, másrészt szkeptikus voltam a reklámokkal szemben.

Sok helyen láttam, hogy delfinekkel hirdették az utat, ám amikor utánajártunk, kiderült, hogy valójában, csak ha nagy szerencsénk van, akkor láthatunk errefelé delfint.

Szóval maradtunk a saját utunkon és inkább magunk fedeztük fel a tengert.

árva csónak a tengeren

a legautentikusabb látkép

óváros és a...

... kikötő

Óvárosi strand

a strand határa

A felfedezést természetesen úgy értettük, hogy csobbanunk kicsit a sós vízben. Azt viszont nem gondoltuk volna, hogy ehhez alig kell elhagynunk a szállásunkat.

Apartmanunk ablakából is jól láttuk a tengert és láttuk rajta a bójacsíkot is. Arra azonban csak később jöttünk rá, hogy a bóják a helyi strand határát jelölik ki.

Igen, ez azt jelentette, hogy alig száz métert kellett megtennünk az ajtónktól a templom felé és már ott is voltunk a strandon. No, nem a hagyományos értelemben hosszan elterülő partszakaszra kell gondolni napernyős nyugágyakkal, hanem egy sziklafalra. Erről a sziklafalról azonban vezet néhány lépcső a tengerbe. Első látásra nem volt kifejezetten bizalomgerjesztő.

Mindketten tudunk úszni, bár San Diego kicsit bizonytalanabb, ha vízről van szó. Ebben a szituációban azonban én voltam a bátortalanabb. Legalábbis, amikor megpillantottam a sziklákhoz csapódó hullámokat és megtapasztaltam, hogy a tengerbe vezető létra nem csak csúszik, de billeg is, ha rálépek.

a strand

Szóval kellett egy kis bátorság és én első körben csak gyorsan megmártóztam ismerkedve a mélységgel. Aztán belevetettük magunkat a kezdő búvárkodásba.

San Diego már próbálta, ezért is kérte kölcsön az egyik munkatársától a felszerelést, vagyis búvármaszkot, pipát és békatalpat női és férfi méretben is. Aztán dobott is egy nem túl elegáns hátast ebben a szettben a tengerbe, amivel nem csak megnevettetett, hanem rá is csábított, hogy kipróbáljam.

Első körben szörnyű volt. A béketalpat előrelátóan a sziklán hagytam, mégis teljesen kényelmetlenül éreztem magam, mert maszkban pipával egészen máshogy kell lélegezni, mint úszás közben. Ráadásul még mindig csak szoktam a mélységet és a hullámzást. Második nekifutásra azonban megpillantottam egy halat, ami kellően elterelte a figyelmemet minden ideges gondolatomról és végre normálisan tudtam lélegezni.

Szóval belejöttem, San Diego meg elkezdett aggódni, miért nem dugom már ki a fejemet a vízből és miért lebegek mint egy hulla. Hát, csak azért, mert szép volt a kilátás odalent...

A víz tisztának tűnt, bár a hullámzás mindig felkeverte kicsit a tenger fenekét és a halakat is keresni kellett. Nem kellett azonban keresni a bébimedúzákat. Azok bizony mindenhol ott voltak, így kicsit kifakadtam, mikor rájöttem, mi a csudák lebegnek körülöttem. Szerencsére azonban a méretükből vagy a fajtájukból adódóan nem csíptek, ami remekül jött, mert kikerülni őket esélyünk sem volt. A lépcsőnél pedig néhány picike rák játszott bújócskát.

Szóval bár első ránézésre kissé ijesztő volt ez a partszakasz, remek élménynek bizonyult és meghozta a kedvemet a további búvárkodáshoz.

Tengeri paradicsom

A tenger igazi csodáját az óvárostól távolabb találtuk meg a város szélén egy nemzeti parkban. Itt már hagyományosabb strand fogadott minket, bár továbbra is sziklás volt. Mondjuk a horvát tengerparton ne is várjon mást az ember, inkább legyen felkészült és vigyen magával úszócipőt. Vittünk is, amit én csak egy rövid próbára cseréltem le a békatalpra.

strand második felvonás

Itt folytattuk hát halnéző vízitúránkat, ami számomra a legnagyobb élmény volt Horvátországban. Úgy éreztem magam, mintha belecsöppentem volna egy természetfilm díszletébe.

Miután térdig bevergődtem a csúszós sziklákon, a csöppnyi vízbe már bele is vetettem magamat, hogy kövessem a halakat. Minél sekélyebb volt a víz, annál több és színesebb halrajok vettek körbe. Ki sem akartam jönni, annyira élveztem a fogócskát a halakkal a sziklák között, annyira jó volt nézni, ahogy nem zavartatták magukat és olyan sokféle élőlényt láttam.

A halak mellett akadt rák szép számban, láttunk hatalmas kagylót, sok korallt és tengeri uborkát és persze a bébimedúzák is megmutatták magukat. Egyszerűen le voltam nyűgözve, így mikor kimentem a sziklákra megpihenni, teljes pánikban voltam, hogyan vergődjek ki anélkül, hogy bármire rálépnék.

Imádtam, amit jól mutat, hogy az itt töltött idő 98%-át a vízben töltöttem, San Diego pedig, mikor megunta az úszkálást velem, azt figyelte a szikláról, hogy merre van a fenekem és a pipám, mert mást ugyan nem látott belőlem.

Jó tanácsom tehát a következő: sekély vízbe kell menni megfelelő felszereléssel és az ember élőben láthatja azt, amit a természetfilmek mutatnak.

napnyugta a strandon

a felszín alatt igazi halparadicsom van