2017. november 25., szombat

Úti testvérek

Kedvelem a Széthullott Birodalomban játszódó történeteket. Jorg és Jalan trilógiája is tetszett, így örömmel merültem el újra ebben a világban.
A borító ezúttal is szépen mutat a kemény kötésen, még a 164 oldalas terjedelmen is.
Fülszöveg:
"Térj vissza Mark Lawrence-szel a hatalmas sikerű Széthullott Birodalom világába! Ez a tíz elbeszélést tartalmazó kötet még jobban kibontja a regényekben felvetett témákat, és egyúttal megmutatja Jorg Ancrath herceg és úti testvérei kevésbé ismert oldalát is.

Emellett mélyebb bepillantást nyújt a letűnt Építők által hátrahagyott rengeteg tárgyi emlék hátterébe, és megmutatja, mit kezd egy barbárabb kor egy valaha volt világ legkifinomultabb eszközeivel.

Mélyülj el jobban a Széthullott Birodalom és Jorg bandájának kegyetlen világában, ki ne hagyd ezeket a csattanós, akciódús elbeszéléseket a trilógia elolvasása után!"
Ez tehát egy novelláskötet. Tíz rövid történetet mesél el szerzői kommentárokkal.
Az alap elképzelés érdekes. Az olvasó ismét elmerülhet ebben a véres és akaratos világban, ismét találkozhat kedvenc hőseivel és közben felidézhet a regényekből egy-egy emlékezetes pillanatot. A nosztalgikus hatás így adva van.
A szerzői megjegyzések által pedig belepillanthatunk abba, mi járhatott Mark Lawrence fejében miközben megalkotta a történeteket. Nagyon tetszett, hogy megmagyarázott egy-egy mozzanatot, de nem esett túlzásokba, nem próbálta befolyásolni az olvasási élményt, csak kiegészítette azt.
Szóval az ötlet kiváló, valami mégis hiányzik. Hiányzik az a plusz, amitől ezek a kis epizódok élménnyé válhattak volna. Akadt ugyan köztük olyan, ami kiegészítette korábbi olvasási élményeimet (például Egy jó név vagy az Ismerd meg tenmagad), akadt olyan, ami visszaidézte a könyvet (mint a Métely, A fenevad természete vagy A titok), ám a többi felejtős volt. Felejtős, mert nem adott pluszt hozzá, nem a legérdekesebb pillanatokról szólt vagy egyszerűen csak érdektelen maradt.
Amennyire a kötet eleji előszóban bőszen helyeseltem a szerző megjegyzésein, olyan csalódottan húztam el a számat a közepén. Lawrence állítása szerint, a novellában mutatkozik meg az írás igazi ereje és ezt a gondolatot tudom támogatni. A novella tényleg tökéletes arra, hogy a szerző megmutassa stílusát, fantáziáját és minden más készségét. Csakhogy ez nem mindig sikerül. Nem könnyű pár oldalba belesűríteni egy olyan történetet, ami felkelti az olvasó érdeklődését, végig fenntartja a kíváncsiságát és ad neki valami pluszt is a végére. A novella tehát valóban nehéz műfaj és még az olyan remek íróknak, mint a jelen szerző, is beletörhet az a bizonyos csatabárdja. Szóval, bár volt néhány történet, amely megugrotta ezt a mércét, nem mind sikerült úgy, hogy az olvasó megtudhassa belőle, mire képes ez a tollforgató.
Összességében azt kell mondanom, a trilógiák kiegészítésének elment, reggel a metrón jó volt átlapozni egy-egy rövid történetet, de nem adott akkora élményt, mint amit a szerzőtől megszoktam.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik rajonganak az író regényeiért, ők tudják majd értékelni.

2017. november 22., szerda

Mozgóképek LXII.

Az elmúlt hónapban elég sok időt szántam a filmekre. Talán a hűvösebb időjárás miatt, mert jobb otthon bekuckózni egy plédbe, mint kimozdulni. Talán a lustaság miatt, mert néha kellenek a láblógatós vasárnapok, amikor az ember legszívesebben egész nap pizsamában maradna. Talán csak így alakult, mert nem tökéletesen osztom be a szabadidőmet. 
A lényeg, hogy októberben 11 filmet láttam és ebből hatot moziban.

Kingsman - Az aranykör
"Ha a világot valami rettenetes baj, világuralomra törő főgonosz vagy más efféle rémség fenyegeti, akkor sem kell félnünk: van szakember, aki megállítja a gonoszságot. A Kingsman közelharcra és rejtvényfejtésre egyaránt tökéletesen kiképzett, úriember ügynökei majdnem mindig tudják, mi a teendő.
De néha a "majdnem mindig" is kevés.
Az új ellenség (Julianne Moore) természetesen világuralomra tör, valószínűleg őrült, és biztosan lángész: sikeresen csapdába csalja a Kingsman-csapatot, és felrobbantja a központjukat.
Csak az újonc Töki (Taron Egerton) és kiképzője, Merlin (Mark Strong) ússza meg a támadást: ők Amerikába menekülnek, ahol a szervezetükhöz hasonló, helyi cég, a Statesman egy embere (Halle Berry) várja őket. Együtt vágnak neki, eddigi legkeményebb, legveszélyesebb feladatuk leküzdésének."
Ez a film botrányosan rossz.
Az első rész nagyon tetszett. Tetszett, mert laza volt és szórakoztató és egyetlen percig sem vette komolyan magát. Épp ezért lelkesen vártam a folytatást és az újabb templomos jelenetet, amin elcsámcsoghatok még hetekig. El is rángattam magammal San Diegót, ám a film végére akkorát csalódtam, hogy úgy éreztem, merényletet követtek el ellenem.
Ez a film nem szórakoztató. Hiába látványos még mindig az akció, hiába remekelnek a színészek és hiába találták el a fő gonosz karakterét, elborzasztóan rossz lett az összhatás. A készítők valószínűleg túl sok tudatmódosító szert vettek be készítés közben és ezért estek át a ló túloldalára. Amilyen elegánsan egyensúlyozott az első film a morbid paródia határán, olyan látványosan nagyot zakózott a folytatás a klisés, undorító kacatvígjátékok mélységébe.
Cselekmény nincs sok, de ez egy akciófilm, nem is kell elvárni. Azonban egy akciófilm paródiánál (márpedig ez az) azt viszont igen is elvárja az ember, hogy szórakoztassa. Nos, ez nem történt meg, mert a humort az olcsó gusztustalanságok adták. Nem, nem tartom viccesnek a szennyvízben pancsolást, sem a hüvelypoloskát... Mr. Darcy indokolatlan visszatérése pedig olyan klisé volt, amit egy filmben sem tudok tolerálni. A legbosszantóbb mégis az, hogy jó lehetett volna. Jó lehetett volna az angol és amerikai titkos ügynökök összeugrasztása, jó lehetett volna egy szerelmi (ez nem szerelem, ez... á, inkább hagyjuk...) szál nélküli csipi-puhi filmnek vagy egy életre kelt rajzfilmkarikatúrának, de nem. Nem volt jó, sőt, fájt még nézni is. Ráadásul San Diego utána olyan ideges lett, hogy napokig tartott, míg lenyugodott, én meg nem győztem bocsánatot kérni, amiért elvittem egy ilyen pocsék filmre.
Senkinek sem ajánlom. Tudom, aki nagyon szereti az első részt, úgyis meg fogja nézni, de én nem javaslom neki.

Kedi - Isztambul macskái
"Isztambulban több ezer macska él az utcákon, a metropolisz életének szerves részét képezik. A meditatív hangulatú, színes dokumentumfilmben hét gyökeresen különböző személyiségű macska (a Simlis, a Szerető, a Pszichopata, a Bulikirálynő, a Játékos, a Vadász és az Úriember) szemén át láthatjuk az ókor óta létező, pezsgő kulturális életű városnak és lakóinak mindennapjait."
Köztudottan macskarajongó vagyok. Oda és vissza vagyok mindenért, aminek köze van a doromboló szőrgolyókhoz. Egy macskákról szóló dokumentumfilm tehát pont nekem való.
San Diego tudja ezt, így remekül választott randifilmet. Ráadásul művészmoziban néztük meg, ami számomra mindig plusz élményt ad.
Nagyon tetszett. Tetszett, mert gyönyörű képek vannak benne és most nem csupán a bájos cicákra és meseszép szemeikre gondolok, hanem magára a városra is. Tetszett, mert egy olyan ritka világot mutatott, amiért csak lelkesedni tudok. Tetszett, mert a filmben megszólaló emberek őszintén és természetesen beszéltek arról, hogyan kötődnek négylábú barátaikhoz és tetszett, mert imádom a macskákat.
Szóval hatalmas vigyorral és nagy lelkesedéssel hagytam el a mozitermet és hazafelé végig arról áradoztam, milyen szép lehet Isztambul és mennyire meg szeretném nézni.
Ajánlom minden macskarajongónak és azoknak, akik szeretik a városok rejtett arcait, mert ez a film Isztambul imázsfilmjének is megállja a helyét.

Nem vagyok sorozatgyilkos
"John Wayne Cleavernek hívnak. 15 éves vagyok, és a hullák a hobbim. A terapeutám szerint szociopata vagyok. De nem vagyok sorozatgyilkos. - John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés. Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket. Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír."
A könyvet (pontosabban könyvsorozatot) olvastam és tetszett, így kíváncsi voltam, hogyan lehet vászonra vinni mindezt.
A készítők megoldották egy remek szereplőválogatással. A színészekre és a forgatókönyvre nem eshet panasz. Maradtak a könyv cselekményénél és csak ott változtattak rajta, ahol muszáj volt. Adaptációnak tehát tökéletesen megfelel és különálló filmnek is megállja a helyét. Számomra mégis azért nem volt nagy dobás, mert a könyv hangulata jobban tetszett, illetve hiányzott a filmből az a sok belső monológ, ami a könyv velejét adta. Ráadásul a természetfeletti szál borzalmasan gagyi látványvilágot kapott.
Ettől függetlenül, ha valakinek felkeltette érdeklődését egy nem sorozatgyilkos, nézze meg bátran. Nem az évszázad filmje, de nem is olyan, amit megbán az ember.

Himmler agyát Heydrichnek hívják
"1942: A Harmadik Birodalom fénykora. A londoni cseh ellenállás megtervezi a második világháború legambiciózusabb katonai műveletét: az Anthropoidot. Két fiatal katonát, Jozef Gabcikot és Jan Kubis-t Prágába küldik, hogy meggyilkolják a legkegyetlenebb náci vezért, Reinhard Heydrich-t, az SS vezetőjét és a végső megoldás fő szervezőjét."
Nel barátom nyert a premier előtti vetítésre két jegyet és hű mozis társként örömmel mentem el vele.
Ez egy érdekes karakterközpontú dráma. A színészek remek munkát végeztek és a látványra sem eshet panasz, hiszen Budapesten forgatták a filmet. Tetszett az ötlet is, ahogy a második világháború egy szeletét egy új szemszögből mutatták be, ám amilyen ütősen drámai volt a film az első fele, olyan gyenge lett a második. A partizánok megkaptak azt a romantikus cukormázat, amelyet a többi filmben is és ezzel számomra a film csak egy lett a sok, szépen kivitelezett, ám tipikus háborús filmek közül.
Azért bátran ajánlom mindenkinek, aki kedveli a drámákat és nem veti meg a háborús témát sem.

Mother
"Az idősödő költő (Javier Bardem) és fiatal felesége (Jennifer Lawrence) egy nagy viktoriánus házban élnek vidéken. Egy nap egy idegen és felesége (Ed Harris és Michelle Pfeiffer) beköltöznek a házba, megzavarva a pár nyugodt életét..."
Nel és én is rettentően kíváncsiak voltunk erre a filmre. El is határoztuk, hogy együtt nézzük meg, mást úgysem tudnánk elvinni magunkkal. Ez ugyanis annyira művészfilm, hogy nem is értem, a nagyobb mozivállalatok miért tűzték műsorra. Oké, Jennifer Lawrence... de akkor is nagyon bátor dolog volt...
Szóval művészfilm és nem is a könnyedén emészthető fajtából, így nem könnyű írni sem róla. A cselekmény azonban nem is lényeges, mert minimalista és mindenkinek mást mond. Az azonban kétségtelen, hogy erőteljesen hat a nézőre és ezért mondhatom azt, hogy ez bizony egy remek film. Odaszegezi a nézőt a székhez és olyan hangulatot áraszt magából, amitől nehéz szabadulni. Az érzelmek nagyon erőteljesen átjönnek és ettől az ember frusztrált lesz, ami talán nem hangzik jól, de szükséges. Kell, hogy átjöjjön az a misztikus szimbólumokkal teli üzenet, amit a készítők beleszuszakoltak és kell, hogy a film végi káosz úgy üssön, ahogy egy jó filmnél elvárt. A lezárás pedig csak hab azon a bizonyos tortán.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik szeretik az elvont filmeket, akik valami olyan alkotást keresnek, ami megszorongatja a torkukat, de nekik bátran és meleg szívvel.

John Wick 2. felvonás
"John Wick (Keanu Reeves), a visszavonult bérgyilkos sosem nyugszik. Miután a magányos harcos New Yorkot totális csatatérré változtatta, és bosszúhadjárata során egy sereg gyilkost iktatott ki, újra ringbe száll. Wick egykori társa, egy titokzatos nemzetközi bérgyilkos szervezet irányítását akarja megkaparintani magának, így ráveszi cimboráját, hogy ismét csatasorba álljon. Wicket kötelezi az eskü, így vonakodva, de Rómába utazik, ahol a világ legveszélyesebb gyilkosaival kell szembenéznie. És a legenda egy még durvább, még brutálisabb háborúban találja magát."
Habár az első rész nem nyűgözött le, kíváncsi voltam a folytatásra. Nos, ez sem lett nagyobb dobás.
Kicsit úgy éreztem, a készítők nem tudták eldönteni, mit akarnak. Elég erőteljesen beleesett az akciófilmek csapdájába, mégis megpróbálta fenntartani a látszatot, hogy több ennél. Kár, hogy nem sikerült. Hiába vannak benne jó karakterek, hiába próbált az előző filmmel felépíteni egy érdekes maffiavilágot, ezzel a véget nem érő bosszúkörrel lenullázta az egészet.
Szóval nem több egy lövöldözős filmnél, nem is nyerte el a tetszésemet és ezért csak azoknak ajánlom, akik egy lövöldözős filmre vágynak. Akinek viszont már az első film sem tetszett, azt tanácsolom, inkább kerülje.

Drive
"Driver (Ryan Gosling) nappal autós kaszkadőrként égeti a gumit Hollywood-ban, de ez csak a második műszak, főállásban éjszakai rablásoknál segédkezik, mint a menekülési útvonalat biztosító sofőr. Nem hétköznapi szakmájában ő a legkeresettebb, köszönhetően speciális tudásának: hajszálpontosan ismeri a város labirintusszerű utcáit, fejében van egész Los Angeles térképe. Melóit az ügynöke, Shannon (Bryan Cranston) hajtja fel, aki valójában a nagy áttörésre készül: építeni egy autót Drivernek, hogy profi versenyen indulhasson, rendes versenypályán. A buliba bevonja Bernie Rose-t (Albert Brooks), aki valamikor filmproducerként kezdte, azóta kispályás gengszter. Miután Bernie látta Drivert akció közben a pályán, ragaszkodik hozzá, hogy gyerekkori barátja, Nino (Ron Perlman) is beszálljon az üzletbe."
Ez a film olyan népszerű, hogy bár nem vagyok az autósfilmek rajongója, kíváncsivá tett. Csupa jót halottam róla, ezért nagy most a csalódásom.
Untam. Untam a lassú tempót, bár a film nyitánya remek volt. Untam a karaktereket, untam a dögunalmas szerelmi szálat, amiben nem sok romantikát véltem felfedezni és igen, untam a karaktereket is. Értem én ezt a csendes hős típust csak baromira hidegen hagy. A film felénél úgy voltam vele, hogy történjen már valami vagy legyen végre vége.
Szóval cseppet sem tetszett és nem értem, miért rajonganak olyan sokan érte. Fogalmam sincs, kinek tudnám ajánlani...

A vadászat
"A nemrég elvált Lucas egy vidám baráti társaság megbecsült tagja, gondoskodó apa, megbízható munkatárs. Egy óvodában dolgozik asszisztensként, szereti a munkáját, és a gyerekek, kollégák is kedvelik őt. Egyik kolléganőjével randizni kezd, és úgy tűnik, magánélete is mederbe kerül. A harmonikus hétköznapok azonban egy pillanat alatt omlanak össze egy apró füllentés hatására: az egyik kislány, legjobb barátja gyermeke az óvodában azt mondja, hogy Lucas tett vele valamit. A gyermeki hazugság visszafordíthatatlan károkat okozva szabadul el, a magára maradó, védtelen Lucas pedig értetlenül áll az események előtt."
Erről a filmről is csupa jót hallottam és ezúttal nem is csalódtam.
Nagyon szépen felépített és nagyon felkavaró dráma. A színészek remekelnek, még a kislány is. A feszültség végig kitart és végig fokozódik és az a nyomasztó hangulat és tehetetlen düh, ami ellepi a nézőt, csak még zseniálisabbá teszi. Főleg mikor az ember belegondol, hogy ez bizony reális, ez bármikor megtörténhetne és igen, az emberek nagy valószínűséggel így reagálnának. Elkeserítő és dühítő, ám ettől olyan valóságos.
Mindenkinek bátran ajánlom, mert ez a dráma mindenkinek szól.

A visszatérő
"A visszatérő megtörtént események alapján készült. Magával ragadó, hátborzongató film egy férfi küzdelméről, a minden rettenet ellenére legyőzhetetlen élni akarásról és a teljes esélytelenséggel is dacoló emberi szellemről.
Hugh Glassra (Leonardo DiCaprio) a még feltérképezetlen amerikai vadonban rátámad egy medve: társa, John Fitzgerald (Tom Hardy) szándékosan tagadja meg a segítséget és magára hagyja őt a kietlen, dermesztő rengetegben. Glass hihetetlen erőfeszítéssel dacol a természet és az ember kegyetlenségével. Őrületes kalandokat él túl, egymaga vág keresztül hegyen, erdőn, folyón és hómezőn, hogy bosszút álljon." 
Régóta meg szerettem volna nézni ezt a filmet, ám folyton halogattam. Vagy nem volt hozzá hangulatom, vagy nem volt elég időm rá, mert meglehetősen hosszú film. Aztán végül győzött a kíváncsiság.
A történet tényleg arról szól, hogy DiCaprio mászik a hóban. El is mászott vele egy Oscar szobrocskáig és nem ő az egyetlen színész ebben a filmben, aki remekel. Tom Hardy annyira jól adja a görény szerepet és mindenki olyan szépen mozog a karakterében, hogy nem eshet rájuk panasz. A látvány pedig gyönyörű. Volt egy jelenet, ahol baltával és késsel verekedtek a már véres hóban, mikor a kamera kicsit eltávolodott megmutatva a tájat. Fel is kiáltottam, hogy milyen szép, mire San Diego sanda pillantást vetett rám, mert a szép tájon bizony épp megcsonkoltak valakit... A tájképek tehát engem megfogtak és néhol jobban lekötöttek, mint a kúszás. A cselekmény egyébként néhány izgalmas fordulatot leszámítva nem teljesen új a nap alatt és nem, nem hiszem el, hogy a valóságban bárki túlélte volna mindazt, amit a főhős. Túlságosan sok itt a túlzás. Illetve túl sok volt a felesleges spirituális elrévedés, legalábbis az én ízlésemnek.
Összességében azonban remek film, hosszú, ám gyönyörű a látványvilága, így maratoni kúszás a hóban ide, vagy oda, a néző cseppet sem unatkozik rajta. Ajánlom azoknak, akik kíváncsiak rá, milyen viszontagságok érhetnek valakit egy ilyen bámulatosan szép havas tájon.

Eszeveszett esküvő
"Max, a nagy rutinnal bíró rendezvényszervező hiába vezényelte már le grandiózus események százait, arra még ő sincs felkészülve, ami a XVII. századi francia kastélyban és annak parkjában történik. Óriási stábjával jó előre megtervez mindent, hiszen a kastély és a park minden szegletében tökéletes ünnepi hangulatnak kell uralkodnia, a több száz vendégnek és persze a maximalista, kőgazdag vőlegénynek olyan estét kell biztosítsanak, amelyre azok életük végéig emlékezni fognak. Néhány apró baki után viszont kártyavárként kezd összedőlni az este. Max pedig csak a fejét kapkodja, hogyan tudná megakadályozni a teljes káoszt és megmenteni a nászt."
Applequeen barátommal szokásos csajos napot tartottunk, aminek programjában mindig szerepel valamilyen forró ital és egy mozizás is. Én választottam ezt a filmet, mert szeretem a francia vígjátékokat és mindketten esküvőre készültünk. (No, nem a sajátunkra, hanem barátokéra, mint meghívottak.) Aztán, mikor már az előzeteseket néztük a film előtt, Applequeen odasúgta nekem: "Nem szeretem a francia filmeket." Nagyokat pislogtam rá, majd azt feleltem: "Jókor szólsz!" és ezen akkorát nevettünk, hogy valószínűleg az egész moziterem hallotta.
Ez a film annyiban különbözik a többi esküvőről szóló vígjátéktól, hogy nem a menyasszony, a vőlegény vagy a násznép nézőpontját mutatja meg, hanem a szervezőkét. Szervezőnek lenni pedig nem egyszerű, főleg ha az ügyfél meglehetősen rigolyás. A problémák tehát borítékolva vannak és az ebből fakadó vicces konfliktushelyzetek is. Én bizony szeretem a francia filmeket, szeretem ezt a fajta könnyed és hétköznapi humort, ezért remekül szórakoztam. Persze voltak benne kiszámítható részek és a főszervező problémái nem lettek rendesen kifejtve és így érdektelennek tűntek, de így is szórakoztatónak találtam.
Nekem tehát tetszett, ám Applequeen barátomnak nem, ezért azt mondom, kizárólag azok nézzék meg, akik kedvelik a francia filmeket. Ők nem fognak csalódni.

Szárnyas fejvadász 2049
"2019-ben a replikánsok után vadászó szárnyas fejvadászok egyike különös felfedezést tett. Harminc évvel később egy másik fejvadász, az LAPD tisztje, K (Ryan Gosling) egy másik titokra lel. Egy olyan rejtélyre, amely ha felszínre kerül, felforgathatja mindazt, ami a földi társadalomból még megmaradt. Az ügy érdekében fel kell kutatnia a rendőrség egy régi emberét: Rick Deckardot (Harrison Ford): Csakhogy Deckard 30 évvel ezelőtt eltűnt, és senki nem tudja, hol bujkálhat.
Azt is csak néhányan sejtik, hogy miért..."
Azt hiszem, mondhatom, hogy nem vagyok jóban a kultfilmekkel. Egyszerűen nem értem azt a rajongást, ami a Szárnyas fejvadászt övezi. Láttam az első részt és nem tetszett, mert untam és mert nem igazán szeretem a sci-fi filmeket. Mégis hagytam magam elvinni rá a moziba, mert San Diego mint a férfiak nagy része, teljesen rápörgött az új filmre, illetve mert reméltem, hogy ez már egy modernebb film lesz, ami jobban leköt. Nos, tévedtem.
Ez a film rettentően lassú. Meglehetősen kiszámítható, az egyetlen csavar nem üt, pedig illett volna neki. Ráadásul tele van logikai bukfencekkel és érthetetlen dolgokkal. A hologram barátnő pedig, nos... inkább hagyjuk. Ezzel az egész replikáns kérdéskörrel is vannak gondjaim, mert sokkal-sokkal átgondoltabb és jobban körülírt lehetett volna.
Szóval nem tetszett és az a meglepő, hogy az amúgy rajongó San Diegónak sem nyerte el a tetszését. Szóval kizárólag csak azoknak ajánlom, akiket igazán beszippantott ez a kultusz.

Értékelés:
A vadászat                                            ->  10
Kedi - Isztambul macskái                    ->   10
Mother                                                  ->   9
A visszatérő                                          ->   9
Eszeveszett esküvő                               ->   8
Himmler agyát Heydrichnek hívják     ->   8 
Nem vagyok sorozatgyilkos                 ->   7
John Wick 2. felvonás                          ->   6
Szárnyas fejvadász 2049                      ->   5
Drive                                                    ->   4
Kingsman - Az aranykör                     ->   2

2017. november 17., péntek

A barackfa titka

Szeretem Sarah Addison Allen könyveit. Szeretem a légkört, amit a szavakkal teremt, szeretem, hogy a karakterei szerethetőek és szeretem a kissé titokzatos, ám mégis otthonos hangulatot, ami olvasás közben körbevesz. Nagyon hiányzott már egy újabb olvasmány a tollából.
A borító nagyon szép (gyönyörű ez a zöld szín) és a dombornyomott barackfavirág szirmokat nem lehet nem tapogatni. 
250 lapjával könnyed olvasmány.
Fülszöveg:
"A ​harmincéves Willa Jackson az anyagi romlásba dőlt régi, előkelő déli család sarjaként kétes hírnévnek örvend. A Blue Ridge Madam – amit még Willa ükapja építtetett, és ami a környék legpompázatosabb otthonának számított – évek óta a hanyatlás és a szégyen jelképe.
Willa megtudja, hogy volt osztálytársa, a nemesi származású Paxton Osgood, kívül-belül fel akarja újíttatni az épületet, hogy első osztályú fogadót alakítson ki belőle. Ám amikor az építkezés közben egy csontváz kerül elő a magányosan álló barackfa alól, rég eltemetett titkok kerülnek napvilágra, a városkában pedig furcsa események követik egymást.
A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, ami azóta is hatással van az élők sorsára."
Ettől a könyvtől ismét megkaptam azt a könnyed és bájos hangulatot, amit vártam. Az írónő ismét remekül forgatta a szavakat és átadott minden ízt és illatot, ahogy már megszoktam tőle. Ezúttal is kedves karaktereket állított középpontba, akik bár nem tökéletesek, nagyon is szerethetőek. A negatívabb szereplőkkel pedig pont olyan jól bánt, hogy ne essenek a mesehős gonoszok hibáiba. Elvárásaim tehát többnyire teljesültek, bár a történet korán sem hibátlan.
Nem zavart, hogy ismét szingli hölgyekről szólt a mese és ebből adódóan a szerelem köré építkezett. Az sem zavart, hogy teljesen kiszámítható volt és olyan alap életbölcsességeket tartogatott, mint a "Ne ítélj elsőre!" közhelyes ám akkor is fontos üzenete. Szóval romantikus könyvnek pont tökéletes volt.
Allen azonban nem tipikus romantikus történeteket ír, hanem annál valamivel többet. Ezt a pluszt viszont, amitől több lesz a könyv egy habkönnyű szerelmi mesénél, sajnos csak visszafogottan adagolta.
Előző könyveiben is csínján bánt a mágiával, amit imádtam. Nagyon tetszik, ha a varázslat a hétköznapokból ered, ha nincs bevonva csillámporral, csak a maga természetességében kiviláglik a hétköznapokból. Itt azonban nem világított, csak meg-megcsillant időnként. A könyvben ugyanis a mágia babonákból és néhány szállóigéből állt, ezért is volt csöppet furcsa a kötet végi madárraj. Az egyik szereplő kávémágiája azonban rettentően tetszett. Szívesebben olvastam volna belőle többet, sőt, szívesen rendeltem volna a hölgynél egy forró italt, hogy megjósolhassa, vajon mi jár a fejemben.
A történet másik hiányossága a múltbeli szálnál akadt. Tetszett, hogy a főhősök a múlt titkait feszegették, tetszett, ahogy az információk finoman adagolódtak, de nem tetszett, hogy összecsapták ezt a szálat. Amennyire kidolgozott volt a főbb karakterek násztánca minden romantikus egymásra nézéstől a bútorok kárpitozásáig, olyan puritán lett a múlt felgöngyölítése. Sokkal, de sokkal többet akartam tudni a barackfa alól előkerült úrról és annak céljairól. Illetve a sorsát is könnyedén elsikálták, pedig még rendőr is nyomozott az ügyben, igaz, meglehetősen lagymatagul.
Egy olyan történetben tehát, ahol a múlt és jelen szorosan összefonódik és régi titkok adnak választ az új kérdésekre sokkal több részletet várok el. A barackok tehát nem voltak elég hangsúlyosak és itt van az a bizonyos serpenyő elásva.
Összességében jó könyv volt, élveztem olvasni, de nem nyűgözött le. Hiányzott nekem belőle valami, egy csepp édes szomorúság vagy egy csipet ropogós öröm, hogy kiteljesedettnek érezhessem az élményt.
Ettől függetlenül bátran ajánlom mindenkinek, aki könnyed romantikus történet vágyik a kedves, aranyos és hétköznapian csodálatos fajtából. Azoknak pedig, akik kedvelik az írónő könyveit, kötelező darab. Főleg, hogy az írónő korábbi könyvének (A csodálatos Waverley-kert) hőse is felbukkan egy köszönésre.

2017. november 12., vasárnap

Póla és egy kis gasztronómia

Szánom-bánom bűnömet, hogy csak most jutott időm megírni utolsó horvátországi élményemet. Ezzel a bejegyzéssel tehát végre lezárom mindazt a sok élményt, aminek hangot kívántam adni nyár végi utamról

Póla
Habár nem terveztük elhagyni horvátországi központunkat, Rovinj városát, spontaneitásunk következtében mégis így alakult. Történt ugyanis, hogy egyik reggel arra ébredtünk, hogy szakad az eső. Tekintve, hogy egy tengerparti városkában voltunk és egész napos úszkálást terveztünk, nem voltunk túl boldogok az égi áldástól. Ez azonban nem szegte kedvünket és azonnal beltéri programok után néztünk. Szerencse, hogy ezúttal is vittem útikönyvet.
amfiteátrum
Fellapoztam hát a környék látnivalóinál és megakadt a szemem Pólán.
Ez a város nincs messze Rovinjtól és bár szintén kikötőváros, van egy látnivalója, ami időjárástól függetlenül is látogatható. Itt helyezkedik el az Augustus császár idején épített amfiteátrum.
Messziről is impozáns látványt nyújt, hát még belülről. Mivel volt szerencsém korábban megcsodálni a Colosseumot, mondhatom hogy nem csak várfetisiszta vagyok, hanem a római építészet hatalmas rajongója. Persze Rómához semmi sem fogató (még mindig szerelmes vagyok az Örök Városba), de ez a kirándulás is megérte a ráfordított időt.
Úgy gondoltuk, egy amfiteátrumot esernyővel is simán meg tudunk nézni, ám ahogy a mellékelt képek mutatják, szerencsénk volt. Az időjárás felvidult, míg odaértünk, sőt, kicsit túlhevült is, mivel majdnem leolvadt rólam a ruha és víz után áhítoztam. (Mázli, hogy San Diego okos volt és indulás előtt betetette a kocsiba a fürdőruhákat és a búvárfelszerelést, mert így jutottunk el Póla után a halparadicsomba.) 
az egyik oldala
Ez az ókori csoda közvetlenül a kikötőnél található, ami csak növeli a fényét, ahogy az ember a nézőterén áll és a boltívek túloldalán megcsillan a tenger.
A képeken szereplő turisták arányából is következik, hogy népszerű látnivaló, kis sorban állást igényel a bejutás, de megéri. A belépőben benne van a múzeumlátogatás is, bár ez csak egy pár termes pince néhány amforával és pár kiegészítő információval a korszakból. Sokkal érdekesebb azonban az audio guide. Bizony, itt is lehet kérni (megéri az árát) és ráadásul magyar nyelven is elérhető.
Kaptunk hát egy fülest és egy térképet az amfiteátrumról, majd szépen megcsodáltuk minden kövét és a közöttük megbújó gyíkpopulációt. Igazán érdekes volt, főleg azt megtudni, hogy Velence le akarta nyúlni az építményt. A tervek szerint darabokra szedték volna, majd átszállítva a darabokat Velencébe, ott újra összerakták volna, mint egy hatalmas kirakóst. Szerencsére a helyiek kiálltak mellette és nem engedték, így még mindig eredeti helyén csodálható meg.
Jelenleg egyébként látványosság és múzeum mellett koncertterem funkciót tölt be. Bizony, felállítottak a közepén egy hatalmas színpadot és mikor elképzeltem, milyen lehet itt a hangzás és a hangulat, nem tudtam belekötni az elképzelésbe. Oké, a fényképeken belógott egy-egy kábel, de kit érdekel, mikor ez az ókori csoda ma is pont azt a funkciót tölti be, amiért kb. 2000 éve felhúzták.
Érdemes tehát ellátogatni ide, rögtön alá is támasztom még néhány fényképpel:

kívülről csodálva

belső tér

boltívek, boltívek mindenhol

Kukucs, templom!

a színpad

Gasztronómia
Hogy teljes legyen nyaralási beszámolóm, írnom kell pár sort a helyi gasztronómiáról. Bár nem vagyok nagy ételrajongó, tudom, hogy egy utazásnál ez is fontos szempont. Gyorsan össze is foglalom, milyen tapasztalataim voltak.

Szlovén konyha
szlovén finomságok
Ételek tekintetében nem vagyok könnyű eset, ezért volt pozitív élmény számomra, hogy, bár a szlovén konyha húsos ételekből áll, mindig találtam vegetáriánus alternatívát.
Ettem finom gombalevest, salátát (ahogy a mellékelt képen is látszik), sajttálat helyi sajtokból és egy étteremben külön csak nekem összedobtak egy zöldséges tésztát. Szóval még ha nem is szerepelt nekem való fogás az étlapon, megoldották. Ez valószínűleg a helyiek vendégszeretetéből és a turisták iránti kedvességükből fakadt. Mindenhol és mindenben segítőkészek voltak.
Azt kell mondanom, hogy gasztronómiai szempontból a cseh konyhára emlékeztetett, ám sokkal rugalmasabban kezelték az olyan különcöket, mint amilyen én vagyok.

Horvát konyha
kikötői fogások
A horvát konyha első ránézésre szimpatikusabbnak tűnt. No, nem csak azért, mert az étlap a legtöbb helyen magyarul is hirdette a fogásokat, illetve mert a pincérek nagy része magyarul kívánt jó étvágyat - bár ezek is adtak az otthonosság érzésének - hanem mert a szláv és olasz konyha keverékéből állt. Ha van valami, amit ételek tekintetében nagyon szeretek, akkor az az olasz konyha.
Megérkezésünkkor rögtön le is telepedtünk egy kockás terítős asztalhoz a kikötőben és míg San Diego maradt a szokásos helyi húsos fogásnál, addig én kértem egy adag vegetáriánus rakott krumplit. Befaltuk, finom volt, majd mikor a nyakunkba vettük a várost, éreztem, baj lesz. Nem tudom, hogy a hőségtől vagy az ebédtől, de olyan rosszul lettem, hogy muszáj volt visszamennünk a szállásunkra, hogy lepihenhessek kicsit.
olaszos pizza
Szóval, bár első ránézésre a horvát éttermek szimpatikusabbak voltak, kicsit szkeptikussá váltam velük szemben. Épp ezért a többi napon céltudatosan kerestem a legolaszosabb helyeket.
Találtunk is egy remek pizzériát. Olyan jó volt a hely, hogy az emberek a szomszédos házak lépcsőin üldögélve várták, hogy felszabaduljon egy-egy asztal.
A pizza (ahogy a mellékelt képen is látszik) nagy volt, de vékony tésztás és bő feltéttel volt ellátva. Nagyon finom volt még másnap is. (Persze, hogy nem tudtam megenni az egészet, így elcsomagoltattuk...)
Utolsó horvátországi esténken szintén az olasz konyha mellett döntöttünk és tésztát rendeltem. Végre megkóstolhattam a mindenhol hirdetett horvát szarvasgombát. Finom volt, de nem éreztem tőle késztetést arra, hogy csillagászati összegekért bevásároljak belőle.

Tehát nyaralásunk során ezúttal is ettünk nagyon jókat és kevésbé jókat is. 
Ezzel fejezem be nyári élményeim taglalását és remélem, olvasóim így megkésve sem unták és szívesen olvasnak majd még hasonlókat. Reményeim szerint nem ez volt az utolsó alkalom, hogy külföldi utazásra adtam a fejemet és jövök még máskor is Szlovéniába és Horvátországba is, mert mindkét ország megéri a látogatást.

2017. november 11., szombat

Csavargások XVI.

Ősszel sem maradtak el a csavargások, bár egyre inkább a beltéri kikapcsolódások jönnek szóba.

Less Than Jake
Szerencsére San Diegóval nagyban egyezik a zenei ízlésünk. Természetesen van olyan banda, amit ő szeret, én ellenben utálok (pl.: Belga) és fordítva (pl.: melankolikusabb indie dalok). Ettől függetlenül mindig meg tudunk egyezni, hogy mit hallgassunk a kocsiban vagy főzés közben és kölcsönösen növeljük egymás zenei repertoárját. Így kerültem Less Than Jake koncertre.
A bandát nem ismertem, viszont a műfajt igen. Bírom a punk zenét és a ska vonalat, így a kettő együtt is jöhet nekem. San Diego már élőben is letesztelte őket korábban, szóval mikor azt mondta, jó buli lesz, hittem neki. Egyik barátját még beszervezte mellénk, így hármasban indultunk el a koncertre.
A helyszín az A38 hajó volt, és bár jártam már itt (könyvbemutatón), hajós koncerthez még nem volt szerencsém. Kíváncsi is voltam, milyen lesz maga a környezet. Nos, a hajó gyomrában lévő teremben zajlott a tombolás, így biztosra veszem, hogy kívülről csak az látszott, ahogy a hajó ugrál a kikötőben.
Yellow Spots volt az előzenekar és amilyen őrültek, remekül megalapozták a hangulatot. Ráadásul eszembe jutott egy korábbi koncertélményem a banda énekesével, aki akkor még egy másik csapatban nyomta és erős késztetést éreztem, hogy felhívjam F. barátomat, aki velem volt az ominózus esetnél. Ez azonban elmaradt és ezúttal az énekes nem kötött belém, csak megdobált néhány szem cukorkával...
Aztán elkezdődött a koncert és besűrűsödött a tömeg, majd kezdetét vette a tombolás és zúzás. Nagyon örültem, hogy két fiúval mentem, mert így csak beálltam közéjük és ők megvédtek az őrülettől. Szóval kivételesen nem öntöttek le sörrel és csak kétszer löktek meg. Igazán praktikus, ha az ember lánya személyi testőrökkel bulizik.
A zene remek volt, a hangulat pedig tökéletes. Nagyon tudták, hogyan dobják fel a koncertet és amit a színpadon műveltek, az megérte a lökdösődést is. Szóval remekül éreztem magam, nagyon szimpatikus a banda, na meg a zene amit játszanak és hajón koncertezni is remek élmény.

Hamlet
Ritkán megyek színházba, pedig szeretem. Legutóbb februárban jártam színházban és meglehetősen vegyes élmény volt. Szóval nekem a színházhoz különleges alkalom, különleges darab vagy épp egy jó lehetőség kell. Most épp az utóbbi történt.
kilátás a kakasülőről
Dörmi barátom szólt, hogy tud szerezni olcsó jegyet a Hamletre. Azonnal meg is ragadtam a lehetőséget és szerencsére, San Diego is vevő volt a dologra. Kicsit ugyan aggódtam miatta, mert évek óta nem járt színházban, egy ilyen lehetőséget azonban nem hagyhattunk ki.
Most csodálhattam meg először belülről a Vígszínházt és igazán impozáns látványt nyújtott.
A karzat leghátsó sorában kaptunk helyet, gyakorlatilag a kakasülőn. Ráadásul Dörmi kollégista társaival voltunk körbevéve. Kicsit kilógtunk a sorból korunkat tekintve, ám nevetve megjegyeztem, hogy ezt úgyse viszi észre senki. Szóval szépen elvegyültünk, igaz kísérőm időnként nagyokat pislogott, mint egyetlen mérnök a sok bölcsészhallgató között. Le is ragadt az olyan részleteknél, hogy miért vannak teniszlabdák a színpadon, így a szünetben volt egy remek beszélgetésünk a látottakról, miközben elmajszoltam egy perecet.
Pozitívan csalódtam a színházi perecben. Mindig úgy képzeltem el, hogy az valami drága és cseppet sem finom dolog a szünet kitöltésére, de tévedtem. Nagyon is finom volt, vagy csak én voltam túl éhes...
Mikor véget ért a darab, meg kellett állapítanom, hogy bár az elején húztam kicsit a számat a modernizálásért, összességében remek volt. Ezúttal a modern kiegészítések ellenére is átjött a történet eredeti hangulata. A színészekre pedig nem eshetett panasz. San Diegót leginkább az kötötte le, hogy a főszereplő (ifj. Vidnyánszky Attila) hogyan bírta végigugrálni az egészet. Időnként valóban lenyűgözően akrobatikus volt, amit csinált.
Ez tehát egy remek színházélmény volt egy remek darabbal. Még műsoron van, szóval ha valaki fontolgatja, hogy megnézni, csak biztatni tudom.

Apocalyptica
Mikor nyáron felröppentek az első hírek, hogy Apocalyptica koncert lesz Budapesten, teljesen bezsongtam. Zseniális, amit ezek a srácok művelnek, régóta a kedvenceim között tartom számon őket. Azonnal le is csaptam hát két jegyre, még, szóval már július óta vártam ezt az október végi estét.
A helyszín a MOM Sportközpont volt, vagyis gyakorlatilag egy fedett sportpályán nézhettük végig a műsort.
San Diego nem igazán tudta elképzelni, hogy egy rockkoncertet hogyan lehet végigülni, illetve hogy csellókkal hogyan lehet úgy zúzni a színpadon, hogy lekösse a nézőket. Nos, ők négyen megoldották.
Kizárólag Metallica feldolgozásokat játszottak és míg a koncert első felében a lassabb dallamok domináltak, úgy a második félidőben megmutatták, hogy mégis csak metál koncertről volt szó.
Nagyon tetszett, hogy szépen felépítették a műsort. A látvány és a hangulat remek volt és pont olyan tempóban adagolták a legismertebb dalokat, ahogy kellett. Plusz van valami lenyűgöző abban, amikor egy csellóval rohangálva zúz valaki... Szóval egy pillanatig sem unatkoztunk. Ráadásul, amint bejött a képbe egy vendégdobos is, érezhető lett, hogy készül valami. A koncert utolsó számait az addig békésen üldögélő tömeg a színpad előtt tombolva töltötte. Tudnak valamit ezek a finnek...
Összességében tehát hatalmas élmény volt ez a koncert. Megérte ennyit várni rá és igazán örültem, hogy kísérőm is megszerette ezt a bandát. Remélem, jönnek még Magyarországra, mert egy ilyen buliba máskor is szívesen elmennék.

2017. november 5., vasárnap

Rózsaszín pöttyök XX.

Az elmúlt hónap szülinapi lázban telt. Egymást érték a születésnapok és idén valahogy mindegyik különlegesre sikerült. Korábban már beszámoltam az Unikornispartiról, illetve arról a meglepetés buliról, amit én kaptam, ám itt nem állt meg a sor.
San Diego és Nel barátom is őszi gyerekek, így a múlt hónapban mindkettőjüket meg kellett lepnem. Ez persze elég sok szervezéssel és tervezéssel járt, ami sok szabadidőt és energiát igényelt, a kreativitásról nem is beszélve. A végeredményeket látva azonban határozottan azt kell mondanom, megérte.

Torta
első saját készítésű tortám
Habár a sütemény sütés nem áll távol tőlem, sőt még szeretem is elfoglalni magam ilyesmivel, eddig még nem sütöttem tortát. Egy igazi születésnapi meglepetéshez azonban illik, így merész voltam és megpróbálkoztam életem első tortájával.
Mivel meglepetés torta volt, mindent elő kellett készítenem az ünnepelt, San Diego tudta nélkül. Először megterveztem a torta ízét. Mindenképpen gyümölcsöset szerettem volna és az idő szűkössége miatt olyan típust, amit nem kell hűtőben sokat pihentetni. Rengeteg receptet végignéztem, mire megtaláltam az ideális mascarpone krémet.
Összetétele rendkívül egyszerű:
25 dkg mascarpone, 150 g natúr joghurt, 1 citrom, 10 dkg porcukor
Fel akartam dobni gyümölccsel a krémet, ezért egy konzerv őszibarackot is beszereztem plusz kiegészítőnek. Illetve a díszítésről is gondoskodtam zacskós tortabevonó és gumicukor formájában. Mikor minden készen állt, egyszerűen közöltem az ünnepelttel, hogy jó lenne ha elhúzna és legalább három órán át nem is jönne haza. Szerencsére nem sértődött meg, engedelmesen átment egyik barátjához és türelmesen kivárta, hogy mikor engedem vissza a lakásba.
egy szelet barackos-mascarponés finomság
A torta piskótáját (egyszerű piskótarecept) szív alakú sütőformában késztettem el. Mivel két réteg piskóta közé akartam tenni a krémet, dupla adag piskótát sütöttem. Aztán kikevertem a mascarponés krémet, majd felbontottam az őszibarack konzervet. A barackokból szeleteket vágtam és a vékony krémréteggel megkent piskótára pakoltam őket. Utána lefedtem egy újabb réteg krémmel, majd jöhetett a következő sor barack, majd egy újabb adag krém. Óvatosan ráhelyeztem a felső piskótát és pár percre a hűtőbe tettem. Előkésztettem a lakást lufikkal, gyertyákkal és az ajándékkal, míg a maradék krémből pohárkrémet késztettem. Babapiskóta, mascarponés krém és a tetején barack illetve egy-egy szem gumicukor és már tálalva is volt az édesség. A poharakat is betettem a hűtőbe és nekiláttam a tortabevonó felolvasztásának.
Hatalmas találmány a zacskós tortabevonó, csak forró vízbe kell áztatni és már önthető is. Azért, ahogy a képeken is látszik, nem lett egységes, mivel nem vártam eleget az áztatással, így nem olvadt fel a teljes zacskó és újra kellett melegítenem. A málna alakú gumicukrok azonban sokat dobtak az összképen és az egészet egy gyertyával koronáztam meg.
A végeredmény, első tortához képest, elég mutatósra sikeredett. Az ünnepelt értékelte fáradozásomat és rögtön repetát is kért, így nem csak az íze lett elismerve, hanem én is megkaptam a napi ajándékomat, a jól elvégzett munka örömét.
Szóval, ha valaki gyakorlat nélkül tortasütésre adja fejét, csak támogatni tudom. Nem olyan nagy ördöngösség és tényleg megéri a ráfordított energiát.

születésnapi összhatás

Coca-Cola Party
Októberi második születésnapi projektem már sokkal több tervezést igényelt és sokkal nagyobb küzdelmet a konyhában. Elvállaltam a főszervező szerepét, így nem csak nekem kellett gondoskodnom a szervezésről (mindenkit meghívni és egyeztetni legalább milliószor), megtervezni a dekorációt (szülinapi felirat, lufik és nassolni valók csomagolása), majd azt kivitelezni, kitalálni az ajándékot és be is szerezni, hanem könnyelműen elvállaltam a tortasütés feladatát is. Kicsit nagy volt a szám a fenti első projekt sikere után...
Coca-Cola torta
Mivel az ünnepelt, Nel Coca-Cola mániás, adott volt a kihívás: kóla torta kell neki. Az elmélet eddig hibátlan volt és találtam is egy receptet, ami megfelelőnek tűnt a feladathoz, illetve sok sok szép képet szép tortákról. Madonna utóbbira rá is kattant, így megegyeztünk, hogy én megsütöm, ő pedig díszíti. Csakhogy rettentő elfoglalt és a fontossági listáján a tortaprojekt háttérbe szorult, így miután megsütöttem boszorkánykonyhámban (minden fekete volt és bugyborékolt...) a brownie-ra hasonlító tortát és elkészítettem a krémet, cirka két órát vártam rá, hogy jelentkezzen a díszítői munkára. Ekkor pedig meglehetősen ideges lettem. Kicsit sok volt a stressz a buli előtt egy nappal, mikor még rengeteg dolog volt hátra és a tervem, hogyan csalom az ünnepeltet a helyszínre sem volt teljesen biztos. Aztán Madonna végre jelentkezett, ám segítséget kért, így végül ketten dekoráltuk ki a tortát és csak éjfélig dolgoztunk rajta. Azért az eredmény mindezek fényében még mutatósabbnak hat.
Aztán másnap mindenféle egyéb nehézség - a pub ahová leszerveztük a meglepetés bulit nem nyitott ki, mert a hippi pultos elaludt... - ellenére át is adtuk a tortát. A kóstolás során a fele elfogyott és kaptam rá pár dicsérő szót, illetve én is úgy ítéltem meg, hogy azért ehető lett. Szóval bármennyire is bizarr és nehézkes volt a kivitelezés a kólás-kakaós alapízt a piros fondant jól kiegészítette. Életem második tortája tehát szintén nem lett rossz. Lehet, hogy pályát tévesztettem és cukrásznak kellett volna mennem...

Cápa
Szeretem az IKEA-t és ez szerintem igaz majdnem minden lányra. Olyan szép dolgok vannak ott és annyi ötletet adnak, hogyan lehetne feldobni a lakást és persze sok-sok illatos gyertyát lehet náluk beszerezni. Ráadásul a plüssállat kínálatuk is remek. Csakhogy minden szezonális és ebből fakadt a következő kalandom.
Bruce lazul...
Tavaly ősszel szúrtam ki a cápát. Hatalmas volt és puha és rengeteg volt belőle, meg is ölelgettem egyet. Aztán, mivel más okból jöttem az üzletbe, fájó szívvel, de visszatettem a többi közé.
San Diego csak nevetett, hogy én a pacifista vegetáriánus egy hatalmas plüss ragadozóra vagyok rákattanva a puha nyuszik helyett. Nos, igen, én bizony a cápába szerettem bele. Olyannyira, hogy nem bírtam kiverni a fejemből, így mikor karácsony előtt újra betévedtünk ide, már kerestem a nagyvadat. Sajnos azonban elfogyott... Nem is volt egész télen, sőt tavasszal se, sőt még nyáron se...
Agyamban azonban folyton felbukkant a gondolat: Akarok egy cápát!
Nel fel is ajánlotta, hogy megkérdezi a barátjától, aki sűrűn jár Olaszországban, hogy látott-e az olasz boltban. Közben pedig Pucca barátom közölte, hogy náluk Skóciában van, csak kicsit problematikus onnan hazaszállítani. Szóval mindenki tudta, hogy nekem cápa kell. Aztán jött a hír, újra kapható Budapesten!
Fel is lelkesültem, csakhogy eltartott egy-két hétig, mire eljutottam a boltba, mert oda bizony kellő mennyiségű szabadidő kell.
Lelkesen indultunk el San Diegóval cápabeszerző körútra és még az esős időjárás sem szegte kedvünket. Beérve a boltba célirányosra vettük a figurát és kihagyva a bemutatótereket, rögtön a gyerekrészlegre rohantunk. Aztán álltunk és néztünk.
Bruce szeret a térdemen megpihenni
Volt plüsskutya, plüssmedve, plüssfocilabda, plüssminden csak cápa nem... Azonnal megnéztük az online készletinformációt, ami a következőt közölte velünk: elfogyott. Elfogyott mindhárom magyarországi IKEA-ban...
Itt nagyjából olyan arcot vágtam, mint egy ötéves, akinek elvették a játékát és búcsúzóul még azt is közölték vele, hogy a Télapó nem létezik. Szóval letargiába estem, így battyogtam San Diego után, aki próbálta bennem tartani a lelket kevés sikerrel. Durcásan megjegyeztem, hogy menjünk haza gyorsan, így már nem is kell innen semmi. Arra azonban még rá tudott venni, hogy a leértékelt részleget is megnézzük. És milyen jól tettük!
Mikor bekanyarodtunk a sarkon, a következő jelenet játszódott le. Megpillantottam egy lányt a barátjával, ahogy épp egy plüsscápát forgat a kezében. Lefékeztem megragadva San Diego karját elmondása szerint olyan arckifejezéssel, hogy tudta, ez most vérre megy.
"Tedd le!" - sziszegtem elszántan. Kísérőm fejében pedig a következő gondolatok futottak át: 1. Hogyan fog szétválasztani minket, ha ölre megyek a cápáért? 2. Mennyivel tudja megkenni a másik lány barátját, hogy átengedjék nekünk a cápát? 3. Mi a fenét fog velem kezdeni, ha nem szerezzük meg azt a nyomorult cápát?
Szerencsére a lány letette és én azon nyomban odasprinteltem, felkaptam és olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy egyértelmű legyen, senkinek sem adom. Még a pénztárnál is vonakodva engedtem el, míg a pénztáros lehúzta a vonalkódját.
Az utolsó cápa tehát hozzám került, pontosabban San Diego kanapéjára. Bruce ugyanis egy kanapécápa, aki szeret velünk filmet nézni, néha az uszonyával kiborítja a pattogatott kukoricát és olyan laza, hogy csak imádni lehet.
Egyik hétvégén meg is kaptam, mikor reggel félálomban ölelgettem az egyik plüsspandámat:
- Azt hiszem új szerelmed van - jegyezte meg San Diego. - És nem magamra gondoltam...
Mázli, hogy egyikünk sem féltékeny típus.

2017. november 4., szombat

Az üzenet

Markus Zusak neve nem ismeretlen számomra, már olvastam a tollából (A könyvtolvaj), így volt egy kis elképzelésem, mire számíthatok ezzel a kötettel. Mégis eléggé megvárattam a polcomon teljesen feleslegesen.
A borító rendben van, bár telefon helyett egy pakli francia kártya talán egy csöppet találóbb lett volna.
Vastagságra is kellemes 370 lapjával. A külsőségekre tehát nem eshet panasz, maximum a könyv végén elszaporodott elgépelési hibákra.
Fülszöveg:
"Ed Kennedy minden, csak nem hős. Átlagos fiatal srác Sydney-ben, aki jobb híján taxizik.
És szerelmes Audrey-ba, amióta az eszét tudja.
Audrey viszont haverral nem randizik.
Ed nem hős, és mégis ő az, aki megakadályoz egy bankrablást mondjuk, véletlenül.
Csak mert a haverjai nem tudják befogni a szájukat.
Élete nagy kalandja után még nagyobb kalandok következnek.
Ed ugyanis titokzatos kártyalapokat kap. Üzeneteket!
És egy küldetést kell végrehajtania.
Aztán még egyet.
Ed lassanként megtanulja, hogy vannak apró, talán hősies tettek, amiket ő is megtehet, és amiktől egy kicsit jobb lesz a világ.
Hogy közülünk bárki, akár egy pénztelen, külvárosi gyerek is megteheti az első lépést
Van, amikor tényleg nem kell sok hozzá.
És van, amikor igen
De akkor sem szabad feladni."
Ez a könyv igazán megmutatja, milyen egy ütős kezdés. Ha az a típus lennék, aki az első pár oldal után megítél egy könyvet, megvett volna kilóra. Oké, az első fejezet meg is vett, annyira zseniálisra sikerült. Humoros, izgalmas, meghozza az ember kedvét az olvasáshoz. Tökéletes nyitány.
Ez után az írónak már könnyű dolga volt, komótosan felépíthette a cselekményt és elkezdhette csepegtetni belé, na meg az olvasóba a sok-sok apró pozitív üzenetet. Ismételten csak azt tudom mondani, zseniális húzás.
Azonban, ha kedves olvasóm, úgy gondolod, hogy itt jön egy de, akkor jók a megérzéseid.
Az első fejezet a könyv egészére nézve picurit félrevezető. Ed humora végig megmarad, ám a történet mégsem lesz már olyan szórakoztató, mint az első pár oldalon. Sőt, olyan könnyed sem, ahogy a főhős belemerül az üzenetekbe. A nyitány viszont pont ettől zseniális, eladja a könyvet, így az olvasó, bár nem egészen azt kapja, mint amit az elején várt, mégsem mondhat róla rosszat.
Egyrészt a főhős és a szereplők nagy része szerethető figura. Emberiek, kicsit esendőek és ismerősek a szomszédból. Másrészt a kártyák üzenetei fenntartják az érdeklődést. Minden lapon új talányok, új megoldandó feladatok tűnnek fel, így bár a cselekmény olyan megfontolt tempóban halad, mint Ed kutyája a napi kávéért, az olvasó nem érzi lassúnak. Ehhez valószínűleg a fejezetek rövidsége és tagoltsága is hozzájátszik. Harmadrészt ez egy kedves történet.
Az olvasó bohókás ügyetlenkedésre számít, de kedves kis üzeneteket kap. Üzenetet a törődésről, magányról, szeretetről, családról és az összes többi szívet melengető dologról és hála a bankrablásnak, nem érzi tolakodónak. Ed osztogatja a jó cselekedeteket, miközben körbelengi a pozitív aura, ami átsüt a lapokon. A végső üzenet ugyanis egyszerű, kicsit talán elcsépelt is lenne, ha egy mondatban kellene összefoglalni, de jó. Jó, mert a szürke és komor hétköznapokban, néha igen is szükség van egy kis jóságra.
A könyv tehát egy nagy adag pozitív hozzáállás és ezzel nincs semmi baj. Az író szépen fogalmazta meg, szépen becsomagolta egy kedves történetbe és szépen ott felejtette az olvasó polcán szándékosan elrendezett véletlen gyanánt. A cselekmény mindez körítése, így aki heves akcióra vagy nagy összefüggésekre vágyik, csalódhat.
Összefoglalva tehát nem azt kaptam, amit vártam, az első fejezeten kívül nem nyűgözött le, mégsem bánom, hogy kézbe vettem. Egyszerűen néha jólesik egy-egy kedves üzenet.
Azoknak ajánlom, akik valami szívet melengető történetre vágynak, vagy csak kedvelik a kedves mondanivalót. Szép üzenet szép köntösben.