2014. március 31., hétfő

Könyves várólista XI.

A várólistámon pihenő könyvek sora épp lecserélődött a rovat új bejegyzésére. Ráadásnak pedig még meg is szaporodott a korábbi listához képest.
Most pontosan 15 könyv vár arra, hogy kézbe vegyem és elolvassam. Ezek között van saját, könyvtári és kölcsön is a legkülönfélébb műfajokból a fantasyn át a szépirodalomig. Íme:


Kölcsönkönyvek:

Cynthia Hand - Angyalvágy
Ribizly barátom adta kölcsön, hogy végre én is a végére érjek ennek az angyalos trilógiának. Neki köszönhettem a kiegészítő novella, Angyalnyár elolvasásának lehetőségét is. Szeretnék minél hamarabb sort keríteni rá, egyrészt mert fúrja az oldalamat a kíváncsiság, másrészt mert egy ideje már nálam van és a legutóbbi találkozásunk során is meg akartuk már vitatni véleményünket róla. Ribizly nem teljesen elégedett a befejezéssel, így még kíváncsibb vagyok, vajon osztom-e a véleményét.

Saját könyvek:

Ruta Sepetys - Árnyalatnyi remény
Beszerzésének módjáról már írtam korábban egy másik rovatomban és ott azt is megemlítettem, hogy az írónő hamarosan Budapestre érkezik és dedikálást tart. Szóval ezt a könyvet is el kell olvasnom még mielőtt a szerző orra alá dugnám aláíratni. Erre van egy hetem, így a következő olvasmányom biztosan ez a könyv lesz.

Victoria Schwab - Az Archívum
Ez a könyv is visszatérő vendége rovataimnak. Anyukám már lenyúlta egy előolvasásra, és bár neki nem igazán nyerte el a tetszését, lelkesedésem nem csappant. Egy kicsit azonban még tanyázni fog a polcomon, mert most más sürgetőbb olvasnivalóim vannak.

Antonio Ferres - A Legyőzöttek
Ezt a könyvet három másik társával (következőnek tárgyalt könyvek) együtt könyvbolhapiacon gyűjtöttem be. Ő talán a legmegviseltebb a csapatban és az, amelyik a legjobban piszkálja fantáziámat. Ahogy a beszerzéséről írt beszámolómban is említettem, ez a könyv szinte üldözött. Már ezért sem hagyhattam ott és valahogy az egész dolog hangulata, na meg mert spanyol, egy cseppet az egyik kedvenc könyvemre emlékeztet (A szél árnyéka), ami csak fokozza előzetes izgalmamat. Tartok azonban tőle, hogy ettől megugrottak elvárásaim és megeshet, hogy csalódni fogok. No, de nem leszek vészmadár, majd elolvasom és utána vonok csak le messzemenő következtetéseket.

Ács Margit - Beavatás
Szintén bolhapiacos könyv, ráadásnak magyar szerző tollából. Kíváncsi vagyok rá, nem is vastag könyvecske, egy ideig azonban érlelgetni fogom.

Paul Févar - A fekete brigád
Szintén a piacos csapat tagja és mivel vékonyka történelmi regény, ideális lesz valamikor cipelgetős könyvnek. Mindig van ugyanis könyv a táskámban, jobb esetben valami hasonló méretekkel rendelkező, mint ez. Picit azonban még neki is várnia kell a polcon.

Balázs Anna - A bukott lány
Bolhapiacos zsákmány utolsó darabja, ismét egy magyar szerző tollából. Ő is vékony, kisméretű könyvecske, jelenleg vésztartalékként szerepel a koliba cipelt olvasnivalóim között.

Könyvtári könyvek:

"Az olvasás menő"
Anya Seton - Katherine 1.
Erre a kötetre egy könyvesbolt kirakatában figyeltem fel először. Megtetszett a borító, mert legyen bármennyire is egészségtelen, a fűző mutatós ruhadarab. Mikor pedig belefutottam a könyvtár polcai között bóklászva, nem volt kétséges, hogy jön haza velem. Kicsit vastag és ez még csak a történet első fele, mert van még egy második kötete is, mégis beleszuszakoltam a bőröndömbe, hogy minél előbb olvashassam. Valaki ugyanis előjegyzett rá a könyvtárban, így minél előbb vissza kellene vinnem. Szóval ő is elsőbbséget élvez a többi várólistás könyvvel szemben. Ráadásnak, régen olvastam már igazi kosztümös könyvet (A Méreg nekem inkább ifjúsági kategóriába esett, mint kosztümösbe.), így itt van az ideje.

Sarah J. Maas - Üvegtrón
Könyvmolyképző Kiadó viszonylag frissen megjelent könyve. Többször belefutottam már Molyon, több figyeltem olvasta, így felkeltette érdeklődésemet. A kosztümös könyvek mellett pedig a fantasy olvasmányokat is elhanyagoltam mostanában, ezért itt sem árt a friss élmény. Remélem, nem fogok csalódni benne és elmerülhetek egy jó kis fantasy világban.

Tahereh Mafi - Ne érints
Rá is Molyon figyeltem fel, vagyis ott találkoztam vele először és a borítója megragadt a fejemben. A fülszöveg alapján érdekesnek ígérkezik. Nincsenek magas elvárásaim, elégedett leszek, ha rendesen bele tudok merülni a cselekménybe. Picit azonban még várnia kell, mivel a fontossági sorrendemben hátrébb esik.

Jun Mi-Kjong - A vízisten menyasszonya 8.
A sorozat előző része visszaadta hitemet ebbe a manhwába. Remélem, nem lesz több mélyrepülés és felfelé fog ívelni a cselekmény és a szereplők fejlődése is. Nagyon kíváncsi vagyok rá, az igényes rajzolásában pedig eddig még nem csalódtam.

Madeliene Rosca - Lidércfölde 1.
Új manga, amibe nagy lelkesen belekezdek. Mikor megláttam a könyvtár polcán - egyből kiszúrtam, hogy új képregény került a polcokra -, azonnal lecsaptam rá. A borító aranyos, remélem, belül is valami hasonlót kapok. 

Gonzo - Vörös kert 2.
Az első rész tetszett és nagyon sajnálom, hogy eddig csak ez a két kötet jelent meg magyarul és bizonytalan a folytatás. Mégis kíváncsian és lelkesen fogom olvasni az újabb sötét hangulatú fejezeteket.

Heidi McLaughlin - Örökké a csajom
Ulpius-ház újdonságai között láttam először. Molyon többször belebotlottam és valószínűleg a borító miatt meg is ragadta a figyelmemet. Nem haboztam lecsapni rá, mikor a könyvtár újdonságai között megpillantottam. Remélem, pont annyira lesz romantikus, amennyire szeretem. A soha határa óta pozitívabban tekintek az ilyen típusú könyvekre.

Jókai Mór - A jövő század regénye
Ez a könyv kakukktojás, mivel bár a várólistámon van, egyáltalán nem biztos, hogy mostanában el fogom olvasni. Jókaival érdekes viszonyt ápolok, kedvelem a könyveit, most mégis jegelném kicsit a kapcsolatunkat. Ezt a könyvét valamikor mindenképp el szeretném olvasni, már csak azért is, mert az első magyar sci-finek tekinthető, de ha rajtam múlik, nem mostanában. A listára azért került fel, mert szerepel az egyik szemináriumom olvasmánylistáján, az azonban még nem tisztázódott, a teljes két kötetes regényt kell-e elolvasnunk, vagy elég néhány részlet belőle. Remélem, az utóbbi és ha így lesz, lekerül majd a várólistámról, hogy a jövőben (persze nem a jövő században) visszakerülhessen rá egy alkalmasabb pillanatban.

Jelenleg tehát ez a 15 könyv csücsül a várólistás polcomon, szóval róluk lehet bejegyzéseket várni a közeljövőben. Ahogy a felsorolásból is látszik, vannak bizonyos elsőbbséget élvező könyvek (Árnyalatnyi remény, Katherine, Angyalvágy) néhány képregény azonban bármikor jöhet, míg a többi olvasmány sorrendje az aktuális szeszélyemre van bízva.

2014. március 26., szerda

Méreg

Hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból. Megfogott a reneszánsz Velence ígérete.
Kemény kötést kapott és a védőborító (mellékelt kép) remekül kiegészíti az alatta lévőt, amin csupán a pacaszerű álarc és a cím szerepel. Külsőre így mutatós darab 504 lapjával.
Ahogy a borító is hirdeti, ez a könyv az Örök Rózsa sorozat első kötete.
Fülszöveg:
"Cassandra Caravellónak mindene megvan, amit egy lány kívánhat magának: elegáns ruhák, csillogó ékszerek, meghívók a legelőkelőbb estélyekre, és egy jóképű, gazdag vőlegény… mégis többre vágyik. A szülei halála óta Cassandra csapdában érzi magát, egyedül a vizek városában, ahol a sötét csatornalabirintusok menekülésről suttognak. Amikor Cass belebotlik egy meggyilkolt asszony tetemébe, akinek a szíve fölé egy nagy X-et metszettek, kapcsolatba kerül a titkos társaságok, kurtizánok és gyilkosok veszélyes világával. Nem kell sok hozzá, hogy belebolonduljon Falcóba, a huncut mosolyú, szegény festőbe, akinek nagy tehetsége van ahhoz, hogy folyton bajba kerüljön. Sikerül Cassandrának megtalálnia a gyilkost, mielőtt még az talál rá? És hű marad-e vőlegényéhez, vagy megadja magát zabolátlan érzéseinek, amelyek Falcóhoz vonzzák?"
Ez a könyv, ha skatulyázni akarok, azt mondanám, tipikus ifjúsági regény.
Adva van egy főszereplő, rokonok által elrendezett jövővel (igen, konkrétan egy vőlegénnyel), aki nem elégedett a sorsával és hajlamos önként és dalolva bajba keveredni. Ehhez jön egy srác, akibe persze egyből beleszeret, és aki természetesen nem illik hozzá (sem vagyonban, sem rangban) és mindezt megfűszerezi néhány rejtély és gyilkosság. Szóval tökéletesen passzol az ifjúsági regények népes táborába.
Cass szokványos főhősnő, aki a szokásos mértékben következetlen és idegesítő tud lenni. Nem sikerült megkedvelnem, mert nem támasztotta alá rendes érvekkel, mégis miért akar szabadulni "aranykalitkájából", mikor ez a kalitka a korszakban minden nő sorsa (kivéve kurtizánok, de róluk majd később) és ő ráadásul egy szépen kibélelt kalitkát kapott. Nem mondta, hogy sokkal szívesebben lenne tengerész, űrhajós, marslakó, vagyis nem voltak céljai, csak nyafogott, hogy neki ez nem jó, de nem adott alternatívát. A hobbija, ő ugyanis mániákus naplóíró, kifejezetten bosszantott. Egyrészt a naplóírás a középkorban nem hogy nem divat, de a nők írásbelisége sem teszi lehetővé, a papír drága és ritka mivoltáról nem is beszélve. Cass pedig nem csak cipelte naplóját oda is, ahová értelmes ember nem tenné, hanem többször szemezett az üres oldalakkal, mint a tintával. Ő lenne a grafomán, mégis talán két alkalommal írt bármit is ebbe az állandóan zsebben cipelt naplóba. Egyszerűen nem voltak szimpatikus tulajdonságai a szerelmi élete pedig teljességgel egy hormonoktól megkergült tinilány tipikus dolgait vonultatták fel.
Falcó sem lett a szívem csücske, mert egyértelműen kihasználta Cass naivitását és azon kívül, hogy csapta a szelet a főnősnőnek és titkolózott éjszakai munkájáról, nem sok vizet zavart. A nyomozásban sem volt túl sok szerepe.
Ez a nyomozás amúgy teljesen értelmetlen volt. Cass naiv elképzeléseinek netovábbja, hogy majd ő felderít egy hullarablós gyilkossági ügyet, mikor kísérő nélkül még a mellékhelyiségre sem szokott kimenni és semmit sem tud a város vagy a világ dolgairól. A dolog tehát gyenge lábakon állt, a motivációt pedig Cass már említett hormonjai adták, a romantikus este ígérete egy tiltott fiúval.
A rejtély szál éppen ezért maradt is a háttérben és csak a könyv végén bontakozott ki, ám épp hogy csak egy kicsit. Az igazi titkokra ugyanis nem derült fény, az a folytatás mézzel átitatott madzagja.
Ami Cass magánéletének másik felét illeti, nem értem, mi problémája volt Lucával. Miért baj, ha a vőlegénye sokat olvas (főleg ha a lány elvileg grafomán...) és miért baj, hogy gyerekkoruk óta ismerik egymást? Más lányok azért sírnak, mert ismeretlen, idősebb, csúnya és teljesen más érdeklődési körű férfihoz kényszerítik őket, Cass meg nyafog Luca miatt, aki szinte maga a tökély. Itt is megmutatkozott Cass érveket illető hiányossága.
Cass másik furcsasága a kurtizánok csodálata volt. Ő elvileg egy jól nevelt úrilány, mégis úgy bámulja és irigyli a kéjhölgyeket, mintha filmcsillagok lennének. Először még a hormonjai számlájára írtam, de később már nem volt elég ez a mentség. Vallásos kisasszony nem mond olyat, hogy bárcsak kurtizán lehetne...
A főhősnő karaktere tehát nem teljesen felelt meg a háttérnek, ám nem csak itt voltak bukkanók. A történet a reneszánsz Velencében játszódik, én mégsem éreztem a kor szellemét. Egyrészt bosszantott a fűző, ami jóval későbbi, mint a középkor. Cass egyértelműen 19. századi fűtőt visel, ami furcsán vette ki magát. Másrészt azon kívül, hogy gondolán utaztak, nem sokat kaptam Velence pezsgő és virágzó reneszánsz világából.
A fejezetek előtt mindig van egy idézet az Örök Rózsa könyvéből. Ezek hol érdekesek, hol kicsit borzongatóak, mivel mind az emberi testtel és annak elmúlásával foglalkoznak. Itt megvolt a középkori szemlélet, ahogy elképzelték a test működését. Csakhogy ezek az idézetek nem passzoltak a cselekményhez. Értem, hogy a mézesmadzag részét képezik, de ettől még kilógnak a könyvből.
Összességében tehát egy könnyed ifjúsági történet, aki ilyenre vágyik, nem fog csalódni. Azonban aki valamivel többet szeretne, az keressen más olvasmányt.

Kiegészítés:
Fiona Paul, ahogy már a bejegyzés elején említettem, nem állt meg egy kötetnél. Tavaly megírta a második részt, Belladonna címmel és most tavasszal elvileg elkészül a harmadikkal is, Forbidden címen.
Magyar megjelenésről semmi hír és tekintve, hogy a Gabo Kiadó nem fektetett hangsúlyt a reklámázására, kérdésesnek érzem a további sorsát. Ha megjelenik a folytatás, lehet elolvasom, de ha kimarad, akkor sem fogom nagy veszteségnek érezni. 

2014. március 24., hétfő

Zetsuen no Tempest: The Civilization Blaster

Számomra a jó animék ismertetőjegyei: igényes és szép rajzolás, megkapó történet és szerethető karakterek. Ha ez a három együtt van, garantált a siker, ahogy a Zetsuen no Tempest esetében is történt.
Ráadásnak a sztori írójának munkájához volt már korábban is szerencsém. Shirodaira Kyou írta a Spirál című anime sztoriját is, amit nagyon szerettem. Ezzel pedig egyből kíváncsivá tett, vajon ezúttal mivel rukkolt elő.
Ismertető:
Egy lány, Fuwa Aika meghal. A bátyja, Mahiro bosszúra szomjas. Különös kór, a fekete-vas szindróma üti fel a fejét szerte a világban.Takigawa Yoshino épp legjobb barátja, Mahiro húgának sírját látogatja meg, mikor egy ismeretlen nő fegyvert szegez rá és furcsa kérdéseket tesz fel. Aztán a semmiből előtűnik Mahiro és hihetetlenül látványos módon elintézi a támadót. Yoshino egy mágikus küzdelemben találja magát, ahol a tét a világ sorsa, a cél pedig Aika gyilkosának felkutatása.
Ennél többet nem szeretnék elárulni a cselekményről, mert túlságosan szövevényes és fordulatos ahhoz, hogy pár mondatban össze lehessen foglalni.
24 epizódból áll és mindegyik végén van egy kis csavar, hogy kellően felcsigázza az embert a következő részre. A cselekmény meglehetősen lassan halad, olyan ez a történet, mint egy sakkjátszma egy kis akcióval és mágiával fűszerezve.
Az események nem lineárisan haladnak, hanem ugrálnak a múlt (ahol Aika még él), illetve a jelen között (ahol épp a halála körülményeit derítik fel). Ez az ugrálás segít megismerni a szereplőket és a háttért, illetve megtöri kicsit a jelen töprengéseit. Ez az anime bizony egy töprengős fajta. Míg a shounen műfajú alkotásokban hosszú részekre nyújtott harcjelenetek vannak, addig itt több epizódon átívelő logikai eszmefuttatások. Komolyan van olyan rész, amiben semmi mást nem csinálnak a szereplők, csak beszélgetnek, hipotéziseket állítanak fel és érvelnek. Lehet, hogy így unalmasnak hangzik, de higgyétek el, cseppet sem az.
Az ember elkezdi nézni, megtelik a feje kérdőjelekkel és csak ámul és bámul, miközben megpróbálja kibogozni a szálakat. A pókháló végére járni pedig egyáltalán nem könnyű. Minden mindennel összefügg és olyan sok csavar van benne, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Remekül van felépítve a legelső téglától a legutolsóig. 
A mágia, amit már említettem korlátozottan van jelen, csak bizonyos személyek képesek használni, míg a mezei emberek csak akkor kaphatnak kóstolót belőle, ha talizmánhoz jutnak. Épp ezért Mahiro és Yoshino nem szokványos főhőspáros, mivel nem tartoznak a különleges képességű egyének közé, hacsak a kifejezetten éles logikát nem tekintjük annak. A varázslat így szépen belesimul az amúgy racionális történetbe és a háttért színezi. A mágia maga a mozgatórugó, ahogy a két mágikus fa keveri a háttérben a kártyákat.
Yoshino és Mahiro
A csatajelenetek látványosak és úgy egészében véve nagyon szép a grafika. Mind a karakterek, mind a hátterek dizájnára nem eshet panasz, a színvilág pedig egyszerre éles, mégis kicsit borongós. Szóval az egész nagyon mutatós.
A zene jól illik hozzá, az első opening legalábbis remekül el lett találva, de a többi is rendben van. Tipikusan olyan muzsikák ezek, amiket minél többször hallgat meg az ember annál jobban megszereti.
A történet tehát a világmegmentés mellett elég komoly hangvételű. Kicsit talán drámainak is lehet mondani, hiszen minden mozgatórugója egy haláleset és ez rányomja a bélyegét a továbbiakra. Üzenet tehát akad benne, egyrészt a továbblépés és a gyász megélésének nem könnyű kérdése, másrészt az emberi kapcsolatok szövevénye, illetve még a sors kényes szerepe is befigyel a háttérben. Ezek a kérdések pedig erős karaktereket kívánnak, amik szerencsére meg is vannak hozzá.
Mindegyik szereplő jól felépített egyéniség, külön világ, amivel csak bonyolítják a nem épp egyszerű szövevényt. Önmagukban picike rejtélyek mind, a fiúk legalábbis nem egyszerű esetek, ha valaki a lelkükbe kíván látni. Aika pedig talán az egyik fő rejtvény ebben a sorozatban.
Lehet őket kedvelni, bár néha van aki kifejezetten ellenszenves. Én hol értettem és kedveltem Aikát, hol idegesített és nehezteltem rá. Ennek oka persze egyszerű.
Yoshino a főhős, ha egyetlen személyt kellene kiemelni, ő az aki a legtöbbet szerepel és biztosra veszem, hogy sok-sok néző szimpatizált vele az első jelenetétől kezdve. Én mégis, bár kedveltem, tartottam tőle a távolságot. Nekem túlságosan magába forduló személyiség volt, hogy igazán megkedveljem. Ellentétben társával.
Mahiro
Mahiro a szívem csücske. Jött és lerúgott a lábamról hosszú szárú tornacsukájával. Nagyon megkedveltem a srácot, a pimasz nemtörődömségével, a félszeg szeretetével, a határozottságával és úgy egészben szőke tincsei végétől az említett lábbeli talpáig. Hihetetlen egyéniség, kiszámíthatatlan, mégis az ember előre tudja, hogyan fog reagálni. Erős jellem és kifejezetten jól áll neki a egoizmus és hatalomvágy. Nekem így ő adta az anime fénypontját és már miatta érdemes volt megnéznem. Ennek örömére gyorsan meg is örökítettem a rajzfüzetemben. (Mellékelt kép.)
Hakaze is szimpatikus szereplő és a lányok közül inkább őt kedveltem, mint Aikát. A többi mellékszereplő pedig érdekesen kitöltette az üres helyeket, így rájuk sem lehet panasz.
Összességében tehát egy remek, csavaros történet igényes kivitelezésben. Nagyon tetszett.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a logikára épülő történeteket, akiket nem zavar, ha kusza szálakat kell kibogozni és bírják a lassan kibontakozó rejtélyeket. Aki viszont nem szeret gondolkodni, csak nézne valami világmegmentős csihi-puhit, az keressen inkább egy shounent, mert ez nem az.

Kedvenc zene:

2014. március 23., vasárnap

A tizenkettek

Justin Cronin posztapokaliptikus trilógiájának második kötete. Az első részről, A szabadulás áradoztam már egy bejegyzésben. Épp ezért nagyon vártam a folytatást és hála Ribizly barátomnak, aki kölcsönadta, sikerült is elolvasnom.
A borító ezúttal is szépia hatású, ami még mindig nagyon tetszik a napfogyatkozással egyetemben. Oldalszámra picikét rövidebb, mint az első kötet, "csak" 648 lap.
Nagy elvárásokkal kezdtem bele, amit többé-kevésbé teljesített.
Fülszöveg:
"Eleinte jó tervnek tűnt: tizenkét halálraítéltet megfertőznek egy ősi vírussal, hogy élő fegyverekké alakítsák őket. Csakhogy a Tizenkettek a vírus hatására vérszomjas szörnyetegekké váltak. Amikor kitörtek a titkos kísérlet helyszínéről, elszabadult a pokol. Rémálom lett úrrá a Földön. A vírus pusztítását túlélő kevesek kis ellenállócsoportokba szerveződtek. Ám ha biztosítani akarják az emberiség fennmaradását, ahhoz nem elég, hogy igyekeznek életben maradni. Veszélyes küldetésre kell vállalkozniuk: fel kell kutatniuk a Tizenkettek mindegyikét, hogy végezzenek velük. Az ellenállók különös dolgot tapasztalnak: a fertőzöttek viselkedése érthetetlen módon megváltozik. A nyomok egy komor diktatúrához, a Hazához vezetnek, ahol egy igen különös trió nő igyekszik kedvére formálni az emberiség jövőjét. Talán csak egyvalaki húzhatja keresztül a számításaikat: Amy, a Sehonnan Jött Lány, az egykori titkos kísérlet tizenharmadik alanya, az ellenállók vezetője. Ő az egyetlen emberi lény, aki feltárhatja a Haza titkát, és aki képes behatolni a Tizenkettek elméjének mélyére. És meglehet, hogy amit ott talál, az mindennek a végét jelenti."
Ahogy már említettem, az első rész nagyon tetszett, így meglehetősen magas elvárásokkal kezdtem neki ennek a könyvek. Az elején pedig ugyanúgy belesüppedtem Cronin pusztuló világába, mint A szabadulás esetében.
A könyv ismét több idősíkon halad, kezdetben a világvége napjait követheti nyomon az olvasó néhány szereplő szemszögéből, majd jön egy ugrás a jövőbe egy rövidebb szakasz erejéig. Ezt először nem tudtam hova tenni, de aztán a szereplők összekapcsolásával értelmet nyert. A kötet további, vastagabbik fele pedig ott veszi fel az események fonalát, ahol az első rész befejezte.
Ez az ugrálás nekem cseppet sem volt zavaró, bár meg kell jegyeznem, hogy az első felének idősíkjait jobban kedveltem, mint a "jelent".
Az elvárásaim egy részét teljesítette a könyv. Az elején remekül hozta a megszokott borongós hangulatot, a részletekre ismét nagy hangsúly került és a sok szereplő és nézőpont is megfelelt az eddigieknek. Jó volt ismét ebben a világban kalandozni és újra találkozni a szereplőkkel. Csakhogy az első kötet végén érzett katarzis elmaradt.
A fülszövegben is említett Haza cseppet sem nyerte el a tetszésemet és nem csupán azért, mert egy förtelmes diktatúra, hanem mert számomra nem passzolt ebbe a szépia világba. A füstösöket kiszorította a kevesek uralma, mintegy degradálta őket. Már nem a vírusos szörnyek domináltak, hanem az emberek belső démonai, ami bár érdekes, nekem most nem jött be. Nem akartam elnyomó rendszerről olvasni, nem akartam sötét lelkű alakok fejébe látni. Pontosabban mégis, bele akartam kukkantani a Tizenkettek fejébe, ami viszont elmaradt. Azt akartam, amit eddig kaptam, küzdelmet a túlélésért egy csipetnyi misztikummal és sok-sok főfüstössel (Hadd ne keljen leírnom mind a tizenkettő nevét...) ezt pedig sajnos nem kaptam meg.
Cronin átváltott tipikus disztópiára, ami rendben is lenne, ha nem dobta volna olyan magasra a labdát az első résszel. A szereplőket egyértelműen túlságosan megkedvelte, mert bár sokat kínozza őket (Sara és Lish simán kaphatna idegösszeomlást.) képtelen megválni tőlük. Ezzel pedig a megszokott veszélyérzet oda. Ráadásul a karakterek szövevényében túlságosan sok a véletlen egybeesés, szinte mindenki rokona, ismerőse valaki másnak, ami még a megcsappant emberi lélekszám mellett is fura.
Peter ebben a részben nem sok vizet zavart, ő volt a jó katona, aki mindig jókor volt jó helyen. Amy ellenben már több figyelmet kapott. Amy, akit annyira szerettem az első részben valahol elveszett a füstösökkel. Értem én, hogy változott (bár ez a változás dolog cseppet sem passzolt vagy tetszett az eddigiekhez mérve), nekem mégis inkább elveszett. Eltűnt a kiismerhetetlen kislány, aki mégsem volt soha gyerek és a helyére valami kevésbé megfoghatatlan, tipikus főhősnő került, eltűnt a bája.
Itt kell rátérnem a Tizenkettekre, akik már csak tizenegyen vannak. Sok-sok érdekes figura, sok sötét gondolat, mégis csak Carter (akit már amúgy is megismertünk az előző részből) és Martínez kapott egy nyúlfarknyi szerepet. Ez pedig édes kevés. Ők lennének a világ elpusztítói, mégis hiányzik belőlük az egyéniség. Olyan füstösök lettek, mint az előző rész mezei szörnyei, míg itt a mezei szörnyek inkább mezei egerek, annyira semmitmondók. Értem én, hogy sokan vannak, nem lehet mindet kidolgozni, de legalább a felét megpróbálhatta volna.
Helyettük viszont van egy Nulladik, aki megint csak a háttérből kukkol és mormog a bajsza alatt, illetve egy visszatérő karakter, Wolgast, akit nagyon nem kellett volna visszahozni. Szeretem, amikor a halott halott marad. (Félreértés ne essék, nem támad fel, csak kísért, de akkor is.) És itt jön a képbe a misztikum. A misztikum, ami az első kötetben Amyvel csúcsosodott ki, ebben a részben pedig mélyrepülésbe kezdett. Amy megváltozott, ezzel megváltozott ez az egész lelkes dolog ez pedig csak rontotta a dolgot. Nagy spirituális katyvasz lett az egész.
Hű-ha! Azt hiszem, kicsit leszóltam most ezt a részt, pedig olvasás közben könnyen belemerültem, élveztem és vártam a következő fejezeteket. Most viszont, ahogy átgondoltam, egyre több szálka került a szemembe, jobb is, ha itt most befejezem.
Szóval nem rossz, de nem olyan jó mint az előző. Ettől függetlenül tetszett és bátran ajánlom mindenkinek, aki az első kötetet szerette. Érdemes elolvasni.

Kiegészítés:
Minden bizalmam a harmadik kötetben, The City of Mirrors-ban van. Talán Nulladik majd helyére teszi a dolgokat. Ez a rész azonban még az alkotás stádiumában van, vagyis sokat kell még rá várnia a magyar közönségnek. Mindenképpen szeretném elolvasni.

2014. március 22., szombat

Egy könyvmoly naplójából IV.

Ismét összegyűlt egy csokorra való anekdota könyvimádó megnyilvánulásaimból, úgyhogy eljött az ideje a rovatírásnak.

Kezdetnek visszautalnék a rovat előző bejegyzésére. Ott megjegyeztem, hogy rendeltem két könyvet. Az Archívum és az Árnyalatnyi remény a két szóban forgó kötet, amikre még nem sikerült időt szakítanom, azt azonban akkor még nem tudtam, hogy ez a két könyv kapcsolatban áll.
Miután átvettem őket és a szokásos barátkozási köröket futottam velük, vagyis simogatás, szagolgatás, belelapozás, meglepő felfedezést tettem. Az Archívum borítóján Ruta Sepetys ajánlója díszeleg, aki pedig az Árnyalatnyi remény írója. Ilyen véletlenek ritkán vannak, így megállapítottam, remek párost választottam és bizonyára jól megférnek majd a könyvespolcomon.
Ehhez tartozik még egy információ, amit szintén elejtettem a rovat előző bejegyzésében. Ruta Sepetys Budapestre látogat és dedikálós, beszélgetős estet is tart. Az esemény április 8-án lesz az Allee bevásárlóközpont Libri boltjában este hat órától. Természetesen nem fogom kihagyni és addig szándékomban áll elolvasni a könyvet is. Akit érdekel és teheti, jöjjön. (Egyelőre még nem szerveztem magamnak társaságot, szóval aki őrült könyvmoly kísérőre vágy, szóljon nyugodtan.)

A könyvtárakat sem hanyagoltam el az elmúlt hónapban. Még akkor is sikerült belezsúfolnom napirendembe, mikor alig maradt rá pár órám. Gyakorlatilag hazaérve a vasútállomásról szinte egyenesen a könyvtárba vezetett az utam. 
Bent célirányosan haladtam a gyerekrészleg felé, hogy néhány mangát begyűjtsek, mikor ismerősbe botlottam. Kicsit beszélgettünk, majd mikor jött velem mangát vadászni, megjegyezte, most ő is szívesen olvasna valamit, de nem tudja mit, ajánljak neki. Erre persze vérszemet kaptam és rögtönzött idegenvezetést tartottam a könyvtár polcai között.
Mentünk a sorokban, miközben kommentáltam: "Ez jó könyv. Ez kevésbé. Ezt jobb ha nem olvasod. Ó, hát ez is bent van, akkor jön velem haza. Itt is van néhány jó." és így tovább. Néhányat a kezébe is nyomtam, szegény alig bírt követni, közben pedig vadásztam össze azokat, amik nekem kellettek és róluk is ejtettem néhány szót. 
Mire a könyvtároshoz értünk a kezemben a szokásos könyvtoronnyal, nála meg az Állatfarmmal, amire sikeresen rábeszéltem, már valószínűleg zsongott a feje a sok könyves információtól. Meg is jegyezte, hogy úgy kiismerem magam a könyvtárban, mintha otthon lennék. Ezt persze bóknak vettem és csak vigyorogtam. Kéthetente ott bóklászom és fosztogatok, még jó, hogy tudom, mi merre van.

Korábban már írtam, hogy szinte bárhol és bármikor képes vagyok olvasni. Még főzés közben is a sorokat bújom, míg felforr a víz. Talán én vagyok az egyetlen, aki a koli konyhájába könyvvel megy.
A táskámban, így mindig lapul olvasnivaló. Ehhez kapcsolódik a következő eset:
Épp be akartam menni az egyik Sparba, mikor becsipogtam. Általában csipogok az elektromos kapuknál, amik nem kedvelnek és mindig nehezen engednek át, most mégis meglepődtem.
Biztonsági őr persze egyből mellettem termett, bár egyértelmű volt, hogy nem nyúltam le semmit, sőt inkább hoztam valamit.
"Van könyv a táskájában?" - tette fel a kérdést. Egyből rávágtam, hogy igen és a kérésre elő is kotortam a frissen vásárolt angol tankönyvemet. Gondoltam, biztosan ez csipoghatott, hiszen alig húsz perce vettem. 
Biztonsági őr letesztelte, nem csipogott, következő kérdés: "Van még más is?" Erre bólogatva előhúztam egy vaskos könyvtári tankönyvet. Biztonsági őr szerint a könyvtári vonalkód gyakran csipog. Letesztelte, de nem ő volt a hunyó. Már meg sem vártam a következő kérdést, egyből előhúztam még egy kötetet. Biztonsági őr lassan úgy nézett rám, mint egy bűvészre, ahogy nyuszi helyett könyveket varázsoltam elő. Ezúttal azonban megvolt a bűnös A vízisten menyasszonya személyében.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiszúrják az embert, ha néhány könyv lapul a táskájában...

Még egy történetecskét szeretnék elmesélni, ami pont ma esett meg velem.
Tegnap este olvastam különféle könyves fórumokon, hogy ma ingyenes könyv-bolhapiacot tartanak a főváros garázs bolhapiacán. Eddig még nem hallottam erről a helyről, de nem volt szükségem több magyarázatra, azonnal tudtam, ott a helyem. Queen B.-t is érdekelte a dolog, így együtt mentünk könyvnézőbe.
örökbefogadott könyvek
Ahogy sejtettem, antikvár könyvekről volt szó, abból is vagy tíz doboznyi. Volt köztük minden a tankönyvektől, a vallásos köteteken át a vicckönyvekig. Az állapotuk is hasonlóan változatos volt, akadt nagyon elrongyolódott, cseppet megviselt és csupán megsárgult is. A közös bennük talán csak az volt, hogy mindegyik 2000 előtti kiadású. 
Egy ember öt könyvet vihetett el ingyen és bár úgy terveztem, nem esek bűnbe és jól meggondolom, mi csábít el, sikerült begyűjtenem és örökbefogadnom négy kötetet.
Queen B.-vel szisztematikusan túrtuk sorba a dobozokat. Az első, amin megakadt a szemem A legyőzöttek volt. Csábított a fekete borító, a beletett cetli pedig, amin a már eltűnt külső borító belső fülszövege volt olvasható, érdekesnek tűnt. Mégis visszatettem a dobozba és inkább A Fekete Brigád ragadt a kezemben. Gondoltam, üres kézzel csak nem megyek haza, ez meg könnyed történelmi regény, ideális a célnak. Aztán ahogy haladtam dobozról dobozra, egy ezüstös borító is megfogott, a Beavatás, aminél nem csupán a magyar szerző csábított, hanem az ígéretes fülszöveg is. Mellette ismét előkerült a fekete borítós, így megint fontolóra vettem. Aztán belefutottam A bukott lányba, aminek a címe ragadott meg, fülszöveg ugyanis nem volt. A magyar szerző miatt, ő is a kezemben ragadt, majd megint megpillantottam a fekete borítót. szinte üldözött ez a könyv, így őt sem hagyhattam ott.
Szóval ezt a négyet adoptáltam, míg Queen B. ötöt. Kicsit sárgák, kicsit dohos szaguk van és az egyiknek gyűrött a csücske, a másikon meg van egy kis folt, de úgy gondolom, a bennük lévő szavak értékét ez nem csökkenti. A nyomtatott betűk értékének nem lehet szavatossága. 
Már csak azt kell kitalálnom, mikor szakítok rájuk időt, mert van még bőven olvasásra váró könyv a polcomon.

2014. március 21., péntek

Vörös kert 1.

Ennek a mangának nem szokványos a megjelenése. Az általánossal ellentétben ugyanis a Vörös kert előbb egy anime volt és csak utána lett belőle képregény is. Épp ezért a szerzőségi címkénél nálam Gonzo néven szerepel - ahogy a borítón is -, hiszen a Gonzó stúdió fejéből pattant ki ez a történet, így nem lehet csupán egy ember nevével ellátni ezt a csapatmunkát.
A rajzoló, Kirihito Ayamura azonban megérdemli, hogy kiemeljük. Remek munkát végzett, ami a gyönyörű borító alapján is könnyen kikövetkeztethető. A manga rajzolása igazán igényes és szerintem mérföldekkel szebb, mint az anime grafikája.
Mangatack Kiadónak köszönhetik a magyar olvasók és oldalszámra kényelmes vastagságú 184 lapjával.
Fülszöveg:
"Négy lány – négy külön egyéniség. Egy iskolába járnak, egy valami összeköti őket: egy teljesen elfelejtett éjszaka. Valami szörnyű dolog történt velük, de képtelenek visszaemlékezni rá, hogy mi, csak sejtéseik vannak. Akkor derül ki az igazság, amikor megjelennek a lepkék…"
A fülszöveg nem sokat árul el a történetről és ez így van jól. Én még ezt a rövid összefoglalót sem futottam át, mikor elkezdtem olvasni, így minden meglepetésként ért.
Nem tudom, mire számítottam, de néhány lap után kikerekedett a szemem egy "Ja, hogy ez vámpíros sztori!" felkiáltással. Félreértés ne essék, nem egy Drakula stílusú és nem is ezeken a vámpírszerű szörnyeken van a hangsúly, legalábbis ebben az első kötetben még csak mellékszereplők.
Ez a manga, ha be kellene skatulyáznom, misztikus thrillernek mondanám. Misztikus az említett természetfeletti vonal miatt és thriller, mert szövevényes a cselekménye és az olvasó lassan rakja össze a kirakós darabkáit a szereplőkkel együtt.
A cselekmény nem egyenes vonalban halad, hanem ugrál az időben és a szereplők között is. Ez pedig kellő koncentrációt és figyelmet követel az olvasóktól. Nekem mondjuk nem okozott nehézséget pedig buszon, illetve az egyetemen olvastam ki, de többen sérelmezték a nehezen követhetőséget. 
Az első kötet csak bemelegítés, az olvasó megismeri a szereplőket, lépésről lépésre összerakja velük az elfeledett éjszakát és a végén sok-sok kérdés kavarog a fejében.
A szereplők valóban külön egyéniségek, mindegyik lány más természet és máshogy kezeli a helyzetet. Nekem Claire volt a kedvencem, mert erős és határozott jellem. A főhősnő, Kate nekem túlságosan labilis volt, bár különösebb problémám nem akadt sem vele, sem a többiekkel.
Ahogy már említettem, Kirihito Ayamura remek munkát végzett. Sokkal szebben ábrázolta a szereplőket, mint az anime, mégsem ezzel fogott meg igazán. Egy ilyen történethez, amiben sok a sötétség és a halál árnyéka, kellően komor hangulat passzol. Ezt pedig a rajzoló remekül érzékelteti az aprólékos, gyakran satírozott hátterekkel. Sötét, komor, mégis gyönyörű, vagyis remek munka. Ráadásnak pedig nem félt nem csupán a vámpírszerű lények csúnyaságát hangsúlyozni, hanem a lányok esendőségét is. Mikor megrémülnek, sírnak és kiakadnak, ugyanúgy eltorzulnak a vonásik, mint a hús és vér embereknek.
Összességében tehát egy érdekes manga szép kivitelezésben. Nekem tetszett és kíváncsian várom a folytatást.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a komor hangulatú történeteket és nem zavarja őket, ha nem minden teljesen világos. Akit viszont zavar, ha a szálak bonyolult pókhálót alkotnak és csak szép pillangókat ábrázoló képekre vágyik, az keressen egy másik, vidámabb műfajú mangát.

Kiegészítés:
Sajnos rossz hír a magyar olvasóknak, hogy bár a második kötet 2010-ben megjelent, azóta semmi hír a további részekről. Épp ezért elég bizonytalan sorsú ez a történet. Pedig egyáltalán nem hosszú sorozat, mindössze 4 kötetes.

2014. március 20., csütörtök

A beavatott (film)

A héten rám mosolygott a szerencse. Nyertem két mozijegyet A beavatott premier előtti vetítésére.
Természetesen hallottam már a filmről, hiszen könyv alapján készült (Veronica Roth azonos című regényének adaptációja) és akik olvasták, többnyire dicsérték és érdeklődéssel várták a filmet is.
Szeretem előbb olvasni a történeteket és aztán megnézni a vásznon, így nem szenteltem nagyobb figyelmet a filmes híreknek, sőt még csak meg sem néztem az előzetest. Így pedig még nagyobb volt a meglepetés és semmiféle előzetes elvárás nem befolyásolt.
Pucca barátom kísért el, aki még ennyit sem hallott erről a filmről. A moziteremben, miután elfoglaltuk a helyünket, akkor kérdezte meg, hogy mi a címe. Gyorsan el is meséltem neki mindent, amit tudtam, majd megállapítottuk, hogy a legutóbb közösen nézett filmnél (Amelyik kutya ugat az nem harap) csak jobb lehet. Igazunk lett, mérföldekkel jobb nála és nem csak azért, mert nem esznek benne kutyát.
Ismertető:
"Beatrice Prior (Shailene Woodley) a nem túl távoli Chicagoban él, ahol a társadalom öt csoportra tagolódik, melynek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Az emberek rájöttek, hogy a világban dúló háborúkért nem politikai ideológia, vagy vallási meggyőződés, hanem a személyiségben rejlő rosszra való hajlam okolható. A csoportok célja, hogy az emberekből kiirtsák azokat a tulajdonságokat, amik előidézhetnek egy újabb konfliktust. Az év egy bizonyos napján a 16 éveseknek el kell dönteniük, hova akarnak tarozni: a Bátrakhoz, az Őszintékhez, az Önfeláldozókhoz, a Barátságosakhoz, vagy a Műveltekhez. Egyetlen döntés, amely örökre megváltoztathatja sorsukat."
Szándékosan megvágtam az ismertetőt, mert túlságosan sokat árul el a történetből és szerintem ezerszer jobb úgy beülni egy filmre, hogy az ember nem tudja, mire számíthat, mint mikor már előre megkapta a rövid összefoglalót.
Szóval nem voltak előzetes elvárásaim, így könnyedén el tudtam merülni a film világában.
Antiutópia, vagyis egy alternatív jövőben játszódik, valamilyen nagy háború után és ennek megfelelően alakul a társadalom berendezkedése. Nem ez az első csoportokra osztott társadalomfelépítés és akad itt-ott furcsaság benne (bár ezek remélhetőleg a könyvben a helyükre kerülnek), szóval nem eget rengető újdonság a nap alatt.
tetoválás mánia...
Megvan benne minden, ami ennek a műfajnak a sajátossága: szabályok, amiket át kell lépni, útkeresés, harc csipetnyi lázadással és mindez fiatalok szemszögéből. Épp ezért, aki szereti az ilyen típusú filmeket, nem fog csalódni. Ráadásnak pedig akad benne üzenet is, egy felszólítás, hogy ne engedjünk a skatulyáknak és találjuk meg önmagunkat. Tris pont ezt teszi, keresi a helyét a világban és nem engedi, hogy mások döntsenek helyette. A gond csak az, hogy a film végén ezt a jó kis üzenetet egy dialógussal lecsapják és rossz irányba fordítják.
Szóval a történet nem nagy újdonság, de bőven elfér a többi hasonló film között, mert izgalmas (bár elég kiszámítható) és érdekes. A végére kicsit mintha "eldurvult" volna, mintha akkor esett volna le a készítőknek, hogy hoppá, ez antiutópia, nem lehet ennyire vidám és gyorsan mindent belesűrítettek, amivel tönkre lehet vágni Tris világát. Épp ezért ezt egy picit erőltetettnek találtam
A látványra nem lehet panasz, különösen a magaslati képekre nem, bár a harcok koreográfiája hagy maga után némi kivetnivalót. A zene passzol és néhány nagyobb név, mint Snow Patrol vagy Ellie Goulding is kivette a részét belőle.
A színészek is rendben voltak. Nem túl ismertek, mégsem teljesen ismeretlenek.
Shailene Woodley jó választás volt, illet a szerephez és tetszett, ahogy fokozatosan fejlődött a karaktere. (Korábban az Utódokban találkoztam vele.)
nyereményjegy
Theo James sem okozott csalódást Négyes szerepében. Az ő karaktere is rendben volt, és nagy megvilágosodás volt számomra, hogy rájöttem, honnan volt végig ismerős. Theo játszott az Underworld egyik részében. (Mondjuk szerintem pont a leggyengébben.)
A legnagyobb meglepetést azonban Kate Winslet okozta. Szeretem a filmjeit és olyan jó volt ismét a vásznon látni, még  negatív szerepben is, ami amúgy jól állt neki.
A film egyértelműen a főszereplőkre helyezi a hangsúlyt és nekem mondjuk a mellékszereplők elég felejtősek voltak. A néhány humoros jeleneten kívül nem sokat adtak hozzá a cselekményhez.
Összességében tehát jó kis ifjúsági akciófilm, aki szereti ezt a műfajt, annak tetszeni fog. Újdonságot azonban nem ad, a háttér nincs rendesen kidolgozva (remélhetőleg a könyv nem esett ilyen hibába) és nincs rendesen lezárva. Miért is lenne, hiszen tervben van a folytatás? A regény ugyanis trilógia, vagyis még két film kell ahhoz, hogy kerek legyen a történet, ami A beavatott végén érződik is.
A műfaj kedvelőinek meleg szívvel ajánlom, ám aki jobban el szeretne merülni a világban, az valószínűleg jobban teszi, ha előbb a könyvvel ismerkedik meg. Kikapcsolódásnak tökéletes.


Szélsőséges megjegyzések:
Hazafelé ez a film sem úszta meg, hogy Puccával már kissé fáradt aggyal ki ne vesézzük. Ebből lettek a legviccesebb elméletek és hozzászólások.
Pucca legnagyobb sérelme az volt, hogy Tris, mikor összejött Négyessel (ezzel gondolom, senkit sem leptem meg) leállította a csókolózásnál. Pucca szerint értelmes nő a halál küszöbén ilyet nem tesz, hiszen holnap akár meg is halhat, ez a pasi meg túl jó ahhoz, hogy kihagyja. Mondjuk ehhez hozzátartozik, hogy Pucca volt a leghangosabb a moziban, mikor Négyes megkérdezte, levegye-e a pólóját. A tetkóját akarta megmutatni, mire Pucca mellettem: "Na-ná! Vedd már le! Mi akarjuk!"
Mielőtt azonban úgy tűnne, kiéhezett, hibbant nőszemélyek vagyunk, meg kell jegyeznem, hogy a hátsó sorokban volt egy nagyobb társaság, akik szinte mindenben kétértelmű célzást sejtettek és ott is nevettek, ahol nem kellett volna. Az ilyen közösségi élményért érdemes moziba járni. Szórakoztató.
Az öt csoportról is remek elméleteket gyártottunk, a legviccesebbet a Barátságosakról. Ők a földművelő csoport, akik mindig vidámak. Na, és vajon mitől vidámak? Mit termesztenek? Mi van a kerítésen túl? Szerintünk marihuána, ami sok dolgot megmagyarázna. Ettől olyan vidámak, azért ők az egyetlenek, akiket nem érdekel, ki vezeti a csoportokat és ezért nem mehet senki a kerítésen túl. Logikus, nem?
A másik gúnyos megjegyzésünk Kate Winslethez kötődik. A film elején, mielőtt mutatnák a romos Chicagót, a kamera ráközelít egy nagy, rozsdás hajóra. Természetesen egyből megjegyeztük: "Jé, a Titanic hogy kerül ide?" Aztán meg megállapítottuk, hogy "Rose" nem tudta túltenni magát Jack halálán, ezért lett hataloméhes boszorkány ebben a filmben.
Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket még sokáig folytattuk és legalább olyan jól szórakoztunk rajta, mint a filmen. Még egy érv a mozi mellett, hazafelé meg lehet vitatni a filmet és egyes jeleneteit sok vidám percet okozva.

2014. március 16., vasárnap

A Legyek Ura

Évek óta el szerettem volna olvasni ezt a könyvet. Kedvenc könyvemet (Battle Royale) hasonlították hozzá és rengeteg pozitív értékelést kapott. Igazi kultuszkönyv, amit illik ismerni.
1954-es megjelenésű könyv és annyira szeretem az '50-es és '60-as évek kultuszkönyveit. Remek korképet festenek, ahogy árad belőlük a második világháború, majd a hidegháború okozta csalódottság, illetve a kiábrándulás a társadalomból és az emberekből. Elgondolkodtató és zseniális alkotások születtek akkor, amik ma is bőven adnak mondanivalót az olvasóknak.
William Golding könyve tökéletesen beillik ebbe a sorba George Orwell és Ray Bradbury mellé. 
Több magyar kiadást megélt, én a baloldali, 2004-es borítóval olvastam, ami szerintem mutatós és kifejező. Ugyanakkor a 2011-es kiadás zöld és fekete borítója is nagyon tetszik. Európa Kiadó piros pontot érdemel.
244 oldal, vagyis egyáltalán nem hosszú könyv, gyorsan lehet vele haladni és nem olyan brutális, mint hangoztatják.
Fülszöveg:
"Egy csapatnyi angol kamasz, akinek repülőgépe lezuhan egy lakatlan szigetre, nekilát, hogy Robinsonként megpróbálja újrateremteni a civilizációt. A fiúk testületeket választanak, törvényeket hoznak, igyekeznek ésszerűen berendezni életüket, ahogyan a brit gyarmatosító szellemet dicsőítő kalandregényekben szokás. A Legyek Urának azonban más a végkifejlete: ezek az alig tizenéves gyerekek fokozatosan elvadulnak, lehámlik róluk a civilizációs máz, és immár nem komiszak, hanem gonoszak, ölni is képesek, és félelmükben csinálnak maguknak istent, aki megfelel démonikus mivoltuknak: a Legyek Urát. Azt teszik, önmaguktól, saját bensőjüktől vezérelve, amit ez a század tett a legszörnyűségesebb időszakaiban."
Vitathatatlanul remek munka, elgondolkodtató olyan mondanivalóval, ami sosem évül el.
A zsenialitását tehát sosem vonnám kétségbe, mégsem igazán azt kaptam, amit vártam tőle, így olvasás közben volt bennem egy kis csalódottság. Ez a csalódottság azonban a könyv végére elpárolgott, ahogy félredobtam előzetes elvárásaimat.
Először is, ez és a fent említett Battle Royale csupán két dologban hasonlít: tizenévesek a főszereplői (bár míg A Legyek Urában egyértelműen gyerekek még, addig az utóbbiban kamaszok közel a felnőtté váláshoz) és mindegyikben egymás ellen fordulnak. Na, meg mindkettő egy szigeten játszódik, de ez már igazán részletkérdés. Ezektől eltekintve azonban két teljesen más mondanivalójú és hátterű alkotás egész más korhatárral.
Másodszor, hiába ütős a mondanivalója, olyan könnyedén hárítottam ezt a jobb egyenest, mint egy profi bokszoló. Korábban kellett volna olvasnom, mert most már olyan magasan van az ingerküszöböm, már ami az emberi lélek sötét oldalát illeti, hogy néhány vademberré vált kölyök jöhet akár reggelire is.
Szóval aki Battle Royale-féle gyomorszájba vágást vár el ettől a könyvtől, az valószínűleg csalódni fog. Akinek viszont nincsenek ilyen igényei és szeret gondolkodni a társadalom szerkezetén, azon belül is a tabukon vagy a gyerekek gondolkodásán, lelkivilágán, az élvezni fogja.
Ez a könyv ugyanis egy remek témát boncolgat, a társadalom által meghúzott határok kérdését. A tabukat, amiket minden ember megtanul, miközben felnő. A társadalmi elvárásokat és nyomásokat, amik meghatározzák viselkedésünket, illetve azt, mi történik, ha mindez eltűnik.
2011-es borító
A főszereplők gyerekek, a legidősebb is 12-13 éves és mind fiú. A gyerekek pedig gonoszak, szokták mondani azok, akik láttak már csatározást köztük, tapasztalták a gúnyolódást, a kiközösítést. Csakhogy szerintem ez a kifejezés korán sem pontos. Lehet, hogy a viselkedésük gonosznak tűnik, de ők egyáltalán nem azok, csak gyerekek. A gyerekek pedig még nem tudják a határokat, még csak tanulják a társadalmi korlátokat, a tabukat, próbálgatják a kereteket. Épp ezért útmutatásra van szükségük a felnőttek részéről, hogy megtanulják, a kegyetlenkedés bűnnek számít és a gyilkosság az egyik legnagyobb tabu. Maguktól ugyanis erre még nem képesek rájönni, nem elég empatikusak, hogy a maguk szemszögén kívülről is meg tudják vizsgálni a dolgokat. Ilyenkor jön a másik elítélő megjegyzés a felnőttek részéről, hogy a gyerekek önzők. Nem, nem azok, csak az ő világuk elsődlegesen még a saját vágyaik és szükségleteik kielégítésére koncentrál. Mikor egy kisgyerek megkínál cukorkával, akkor nem arra gondol, hogy neked milyen jó lesz egy cukorka, hanem, hogy milyen kedvesen fogsz rámosolyogni miatta. Ez a viselkedés pedig teljesen normális és ebből következik egy nagyon fontos dolog, a szülők és a nevelés fontossága óriási. A gyerekeknek egyszerűen útmutatásra van szükségük, ennyi az egész.
No, de mi történik akkor, ha a felnőttek és az útmutatás kikerül a képből, ha maguknak kell felépíteniük a saját társadalmukat? Nagyjából pont az, mint A Legyek Urában. A határok kitágulnak, majd teljesen eltűnnek. Megszűnik a tabu, megszűnik a társadalmi elvárások visszatartó ereje és csak az ösztönök maradnak. Aki részletesen szeretné megismerni ezt a  folyamatot, az olvassa el a könyvet, mert nem áll szándékomban bármit elárulni a cselekményről.
A karakterek mind különböző egyéniségek, mégis mindegyikőjükön lehet érezni, hogy még gyerekek. A változatosság ellenére azonban nehezen tudtam azonosulni velük, vagy megkedvelni őket. Nem csupán Jack megnyilvánulásait figyeltem összehúzott szemöldökkel, hanem Ralph és Röfi tetteit is. Valahogy egyikük sem lopta be magát a szívembe és ha választanom kellene valakit, akit a legszimpatikusabbnak ítélek, akkor az Simon lenne. Simon tetszett a legjobban, mert épp elég intelligens volt, hogy felfogja a helyzetet, ugyanakkor pont annyira különc is, hogy ezzel mégse menjen sokra. 
Itt kell szót ejtenem magáról a Legyek Uráról. Többet vártam tőle, sokkal többet. Ez a vonal egyáltalán nem volt olyan hangsúlyos, mint amit a fülszöveg vagy a cím ígért. Pedig többet is ki lehetett volna hozni belőle.
A történet vége viszont tökéletes lezárás. Ennél hatásosabb és illő befejezést nem lehetett volna találni, nekem legalábbis egyetlen alternatív megoldás sem tetszene úgy, mint ahogy Golding megalkotta.
Összességében tehát remek könyv, érdemes elolvasni. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a lélektani mondanivalót és szívesen bepillantást nyerne a társadalom határai közül kiszakadt gyerekek világába. 

Extra:
A könyvből film is készült méghozzá két feldolgozásban. Először egy fekete-fehér változat 1963-ban, ami az előzetese alapján remek adaptációnak tűnik, majd egy színes alkotás 1990-ben. Utóbbi előzetese nekem nem adja vissza a könyv hangulatát és baromira bosszantónak találom, hogy nem találtak szőke fiút Ralph szerepére és Jack nem vörös. 
Még nem döntöttem el, hogy megnézem-e, de ha megteszem, valószínűleg a régebbit fogom választani. Kedvcsinálónak itt az előzetes:

2014. március 12., szerda

A vízisten menyasszonya 7.

Úgy tűnik, a sorozat és szerzője úrrá lett a hullámokon. Felülemelkedett az előző kötet semmitmondóságán és ismét a tettek mezejére, vagy jelen esetben tengerére lépett.
A borítóra ezúttal Habek került mutatós házi kedvencével és az elmaradhatatlan pillangókkal. Csinos darab, mint az eddigiek és az oldalszám sem változott.
Fülszöveg:
"Történünk hősnőjét, Szoát feláldozták egy különös szertartás során, ám Habek, az ifjú vízisten megmentette az életét. A lány megtanulta tisztelni a víz istenét, és megkedvelte birodalmát, a mennyei Szugukot, miközben beleszeretett egy titokzatos fiatalemberbe, Muiba. Azonban Szoa nem tudja, hogy Mui valójában Habek, akit megátkoztak, így nappal egy kisfiú testében kell élnie, és csak éjszaka öltheti fel igazi, felnőtt alakját. Vajon rájön, hogy valójában ugyanazon isten két alakja között őrlődik, vagy a sötét erők végleg elszakítják őket egymástól? Az igaz szerelemhez vezető úton Szoának és Habeknek emberrablással, emlékezetvesztéssel, ellentmondásos érzelmekkel és ördögi ellenfelekkel is meg kell küzdenie!"
Nem sok újat mond, nem igaz? Ez azonban cseppet sem baj, mert így még váratlanabbak a csavarok.
A hatodik kötet mélyrepülése után ez a rész jóval összeszedettebb és izgalmasabb. Végre történik valami! Igaz, ez a valami - ha pontosan akarok fogalmazni -, inkább történt, mivel a múltban esett meg.
Kellemesen csalódtam. Jun Mi-Kjong igazán meglepett, ahogy az előző kötet szappanoperát idéző befejezéséből krimi szálat kreált. Zseniális húzás! Ugyanakkor, ha a fő szálat nézzük, haladt is a dolog, hiszen Szoa arcába csattant az igazság, és nem is.
Szoa amúgy nem sok vizet zavar ebben a részben, pár oldal után felszívódik és nem is tér vissza, mivel a jelen eseményeit felfüggesztve a múltra helyeződik a hangsúly. Ez a múlt pedig már nagyon kellett az olvasóknak. Úgy kaptam az újabb és újabb információmorzsák után, mint egy éhező.
Végre kezd tisztulni Habek és Nakbin rejtélye és a vérségi viszonyok és ki kicsoda kuszasága is mintha oldódna kicsit. Természetesen most is felbukkant egy új szereplő Mok-Rang személyében, aki viszont nagyon gyorsan töltelékszereplőből kulcsfontosságú tényezővé nőtte ki magát. Szimpatikus figura és kifejezetten érdekes is, szívesen olvastam volna még többet róla.
A lényeg azonban Nakbin személyén van. Végre fény derül rá, hogyan találkozott Habekkel, hogyan kötődik az istenek világához, és hogy Huje pontosan milyen szerepet tölt be mellette. Huje "titka" a kötet végén különösen nagy meglepetés volt.
Apropó meglepetés, a maszkos játékmester is felfedi magát, aminek szintén ideje volt. Ezzel pedig tovább árnyékolja a többi karaktert is, mint Habek anyját. Az intrikák hálója tehát kezd kibomlani és lassan de biztosan a kirakós darabjai a helyükre kerülnek. Remélem, a szerző tartja ezt a tempót és irányt és nem lesz több alámerülés a vízisten világának iszapos aljára.
Ahhoz képest, mi minden derült ki ebben a részben, a szereplőkről alkotott véleményem nem sokat változott. Habek még mindig nem elég határozott, Nakbint továbbra sem kedvelem és még mindig drukkolok Szoának. Talán csak Habek iránti szimpátiámon esett egy kis csorba, amiért minden nő bele van zúgva, holott a kisujját sem mozdítja csak bámészkodik és sodródik az árral. Nem, a csinos arc nem elég nekem.
Ha már szóba került a csinosság, mint mérce, meg kell jegyeznem, hogy a történet rajzolása még mindig gyönyörű. Ebben a részben különösen szép képeket talál az olvasó. Olyan szépeket, hogy kedve támad tőle a rajzoláshoz. Engem legalábbis megihletett, így született a mellékelt rajz. 
Tudom, Huje haja nem fekete, ennyi változtatás azonban a cél érdekében belefért. A sötét haj sokkal jobban mutat a fehér háttéren. A ruháját is szabadosabban alkottam meg, nem akartam túlságosan színesre, így csak egy-egy kiegészítőt hangsúlyoztam ki. 
Ha lenne több szabadidőm, lerajzolnék még néhány mutatós és bonyolultabb képet, de majd talán legközelebb.
Remélem, a következő kötet is ilyen szépre és igényesre sikerült és további rejtélyekre derít majd fényt.
Aki eddig olvasta ezt a sorozatot, az ne itt hagyja abba. A hetedik kötet ugyanis lényegesen jobb, mint a hatodik, ami a folytatásra vonatkozóan is bizalomra ad okot.

Kedvenc idézet a kötetből:
"Az emberek szörnyűségesek… Szánalmas teremtmények, akik sosem ismerik be saját tévedéseiket, és sosem vállalnak felelősséget semmiért. Mindig az isteneket okolják a sorsukért."

2014. március 9., vasárnap

Rózsaszín pöttyök

Tetszenek a rovatok (én legalábbis szeretem megírni ezeket a bejegyzéseket és talán az olvasóim is érdekesnek tartják őket), ezért mostanában bizseregni kezdtek az ujjaim új rovatok megírása iránt. Egy ideig csak fontolgattam a dolgot, de most megjött hozzá a szükséges löket egy adag gépelhetnék képében.
Rózsaszín pöttyök, vagyis egy lányos rovat. Nőből vagyok, ez pedig két dolgot jelent: 
Egy, az én szívemhez tényleg a nyomtatott betűk útján vezet az út. Kettő, bár nem vagyok szokványos lány, azért az életemben akad néhány rózsaszín pötty. Ezek a pöttyök pedig szoros összefüggésben állnak kreatív hajlamaimmal, épp ezért talán érdekesek lehetnek másoknak is.
Szóval ez a rovat, ami rendszertelenül fog jelentkezni, mindenféle lányos, ám kreatív dolgot fog tartalmazni. Elsősorban körömlakkokról, de előfordulhat más is. Női olvasóim talán hasznosnak találják, a fiúk pedig lapozzák át, ha megborzongnak a rózsaszín dolgokról.

Körömlakk:
Általános iskolába jártam, mikor először kilakkoztam a körmömet. Elkértem anyukám lakkjait, volt neki legfeljebb három, és csíkosra festettem velük a lábujjkörmeimet egyik nyáron. Olyanok lettek, mint egy Pepsi kóla reklám: piros és kék. Aztán a lábujjakról áttértem a kezemre és sokáig a nyári szünidőben kísérletezgettem pöttyös vagy csíkos mintákkal.
A nagy áttörést egy halvány rózsaszín árnyalatú körömlakk hozta, amivel nyolcadikos koromban már nyugodt szívvel villoghattam a suliban is. A következő fázis a pink volt, majd mikor gimis lettem, feléledt bennem az extravagancia. 
Volt egy fekete korszakom, aztán mindenféle élénk színeket kombináltam össze. Persze mindig pont akkor hívtak ki felelni, főleg töriből, mikor épp neonzöld és sötétkék, vagy narancssárga és fekete színek pompáztak ujjaim végein. A tanárnő ráadásul sosem mulasztotta el megjegyezni, milyen kirívóak. Az első kérdése az volt, műkörmök-e, mikor pedig közöltem, hogy nem, ezek 100%-ban saját körmök, csak pislogott. Főleg mikor neonzöld csíkot húzva a térképen mutattam meg neki a Maginot-vonalat...
Nagyjából így kezdődött női hiúságom legfontosabb sarkköve és azóta, bár tartom az extravagancia irányát is, inkább a művészi és ötletes irányba kanyarodtam el. Időről időre új mintákat próbálok ki, amik közül néhányat már elejtettem korábbi bejegyzéseimben. Most viszont megvan nekik az ideális felület, vagyis ez a rovat.
Bevezetésnek megmutatom, milyen volt legutóbb a körmöm:

Vámpír
Vámpír köröm
Kell hozzá:
Fekete, élénk vörös és fehér körömlakk. A fehér jobb ha díszítő lakk (nagyon vékony ecsetű) a könnyebb festés érdekében. Illetve egy üveg átlátszó, vagy színtelen - kinek hogyan tetszik - a tartósság érdekében. 
Lakkozás:
Először felviszünk egy réteg fekete lakkot. Megvárjuk, míg teljesen megszárad, aztán a vörössel (Tényleg élénknek kell lennie, különben a fekete lakkon elsötétedik.) két ajak alakú csíkot húzunk a köröm tövére és hegyére. Körömhegyen nem fontos hogy meg legyen az íves forma, elég ha a felső "ajak" jól kivehető. Ezt is hagyjuk kicsit száradni, majd a vékony ecsetű fehér lakkal (Ha nincs kontúrlakkunk, használhatunk fogpiszkálót is a célnak, bár az jóval lassabb és macerásabb munka.) meghúzzuk a fogak vonalát. Érdemes a szemfogakkal kezdeni és kissé görbére húzni őket a hatás kedvéért.
Mikor minden fog a helyére került és teljesen megszáradt, az egészet lekenjük egy réteg átlátszó lakkal, amitől egyenletesen sima lesz a lakkozás és sokkal tartósabb a minta.

Smink:
Nem vagyok sminkelő típus. Életemben nem használtam még alapozót. Szeretem a szeplőimet és nehezen viselem, ha valami kence kerül a bőrömre, viszont a szemceruzát kifejezetten szeretem. A szempillaspirált már nem, mert kenődik, ragad és nehéz lemosni, utána ráadásul úgy nézek ki, mint egy mosómedve. Néha azonban a cél érdekében el kell viselni egy kis extra festéket.
pók-smink
A cél jelen esetben egy farsangi buli volt. Újrahasznosítva és kicsit kiegészítve a boszorkány szerelésemet, idén Fekete Özvegynek öltöztem. Ehhez pedig szükségem volt egy ütős sminkre is, így született meg a mellékelt képen látható pók-smink.
Hozzávalók:
Fekete szemceruza, szemhéjtus, szempillaspirál és lila szemhéjpúder.
Elkészítés:
Fekete szemceruzával kihúzzuk a szem vonalát, aztán felvisszük a lila szemhéjpúdert (Persze lehet kék, zöld, vagy bármilyen másik szín, kinek mihez van kedve vagy mi megy a szeme színéhez.) vastagon és élénken. Ezután jön a fő manőver, a szemhéjtus, amivel előbb megvastagítjuk a szemceruza vonalát, aztán a szemek sarkaiba pókhálómintát rajzolunk vele. A minta lehet kisebb vagy nagyobb, igény szerint. Végső simításnak pedig jöhet egy kis szempillaspirál.
Ha pedig még egyértelműbbé akarjuk tenni a dolgot, rajzolhatunk egy pókocskát is. Csak vigyázzunk, mert nekem például kétszer szóltak, hogy pók van az orromon, amiről az ember könnyedén megfeledkezhet...
A tus miatt az egész kompozíció tartós, de könnyedén le is mosható. Ellentétben a szempillaspirállal, amivel mint már említettem, néha gondjaim vannak.

Nos, ennyi lett volna a rovat első bejegyzése. Legközelebb valószínűleg csak körömlakkokkal jelentkezem. Addig is örülnék egy kis visszajelzésnek. Tetszett? Nem tetszett? Jó ötlet az új rovat, vagy sem? Esetleg kedvet kaptál a körömfestéshez? Írd meg nekem megjegyzésben! :)
Zárásnak pedig hoztam egy dalt, ami jól illik ezekhez a rózsaszín pöttyökhöz: 

Lana Del Rey - This is what makes us girls

2014. március 8., szombat

Ha megtudnád, hogy szeretlek, meg kellene öljelek

Nem vagyok James Bond rajongó, nem érdekelnek különösebben a kémek, viszont a Totally Spies! (Hazánkban: Született kémek) című rajzfilmsorozatot nagyon szerettem. Ez a könyv pedig inkább az utóbbira hasonlít.
A borító tökéletes (meghagyták az eredetit, bár időközben az USA-ban újranyomták új, mutatós borítóval) és a cím is elég figyelemfelkeltő.
254 oldal, gyorsan végig lehet lapozni, főleg mert egy könnyed olvasmány mindenféle tekintetben.
Fülszöveg:
"Cammie Morgan a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiájának diákja. Tipikus lányiskola ez, amennyiben szokványosnak tekinthető, hogy a tanulók harci művészeteket, valamint a kémiai hadviselés legújabb módjait sajátítják el, és CIA–kódok feltörésével szerezhetnek plusz krediteket. Cammie Morgan kémnek tanul. Tizennégy nyelven beszél folyékonyan, és hétféleképpen képes puszta kézzel megölni valakit, de minden tudománya csődöt mond, amikor találkozik egy hétköznapi fiúval, aki őt ugyanolyan hétköznapinak hiszi, mint bármelyik másik lányt… 
„Megfigyelési jelentés”
A munkatársak egy sor felderítési akciót hajtottak végre, amelyek során a következő megfigyeléseket végezték:
A célszemély: Josh Adamson Abrams, lakhelye 601 North Bellis Roseville, Virginia.
A célszemély online aktivitásának átvizsgálása kimutatta, hogy rendszeresen e-mailezik Dillon Jones-szal, nickneve D’Man (ugyancsak a North Bellis Streeten) – leggyakrabban „tök baró” videojátékokkal, „ciki” filmekkel, „az én hülye” apámmal és iskolai feladatokkal kapcsolatban.
Foglalkozása: másodikos a Roseville Gimnáziumban, ami a Harcos Kalózok otthona (de nyilvánvalóan nem harcolnak túl jól, hisz a további kutatások kimutatták, hogy a győzelem-vereség arányuk 0-3).
Átlaga: 3,75. A célszemélynek, úgy tűnik, nehézségei akadnak a számolással és a famegmunkálással. (Ez kizárja a NSA kódtörő és a Szexi asztalos című otthon-átalakító tv-showban befutható karriert. NEM zárja ki azonban annak lehetőségét, hogy dögösen néz ki szerszámövben.)
Úgy tűnik, a célszemély kiváló angolból, földrajzból és állampolgári ismeretekből."
Egyértelműen tinikönyv, ez viszont nem ront a varázsán.
Könyves körökben létezik egy kifejezés: "nagyon tini", aminek jelentése: bugyuta, csöpögős, fárasztó könyv, amivel az ember szenved, mert hormonoktól megkergült rém ostoba és hisztis szereplők nyavalyognak és kerülgetik egymást. Ezer meg egy ilyen kötet található a könyvesboltok polcain. Nos, ez a könyv NEM ilyen. Ez a szórakoztató és aranyos fajtából való.
Oké, persze tinikről szól és a szerelem központi helyet kap, viszont semmi esetre sem csöpög és van még mellette más dolog is bőven. A szereplők pedig mind kedvelhető karakterek.
Lássuk a könyv belső aktáját, ami szigorúan bizalmas:
Bentlakásos iskola, különleges órák, különleges tanárok, különleges diákok és ígéretes jövő a titkosszolgálatnál. Nem erről álmodik minden lány? Majdnem, mert a suli önmagában nem elég, kell hozzá egy szuper menő anyuka, néhány nagyon jó barát, egy fiú és sok-sok küldetés.
A történet főhőse, Cammie a Kaméleon, akinek a láthatatlanság a specialitása, és aki egy randit titkos küldetésnek tekint beépülési és megfigyelési feladatokkal. Ez elsőre cseppet sem tűnik átlagosnak, mégis adóvevők, poloskák és robbanó töltetek ide vagy oda, bármelyik lány magára ismerhet a szerelőkben, mert minden Gallagher lány elsősorban LÁNY. Az átlag kamaszlányok, kémeszközök nélkül ugyan, de hasonló módon derítik fel a célszemélyt, akarom mondani, a dögös fiút.
Nagyon tetszett, hogy a kémnövendékek megmaradtak szerethető, emberi karaktereknek és a könyv nem volt túlzsúfolva túlzó és hihetetlen kütyük tömegével. Néhány igen hasznos holmi persze időről időre feltűnt, mint a párapapír - amit szabadalmaztatni kellene lehetőleg csokoládés ízben -, de ugyanúgy használtak egyszerű tárgyakat is, mint a tépőzár. A kémesdi így hihető volt és jól simult a történetbe.
Cammie szerethető főhős, aki picit a hétköznapi láthatatlan lányokra hasonlít és akinek kifejezetten humoros gondolatai vannak. Lehet neki drukkolni.
A könyv nyelvezete laza, bár akad benne több idegen nyelvű (francia, spanyol stb.) mondat vagy kifejezés, és kifejezetten szórakoztató. A megfigyelések jelentései, amiből a fülszövegben is olvasható egy részlet, kifejezetten szórakoztatók.
Josh teljesen átlag, kedves srác és ez így van rendjén. Cammie barátai viszont már összetettebb esetek. Egyéniségek mind, nekem a legjobban mégis Macey tetszett. Öröm volt olvasni, ahogy csiszolódott a jelleme.
Ami az akciót illeti, a végét leszámítva ez is pont olyan könnyed és aranyos, mint a könyv többi része. Rejtőzködés, követés és picike verekedés, pont annyi amennyi elvárt a leendő kémektől. Az pedig, hogy Cammie apjával és Mr. Solomon megjegyzéseivel az írónő érzékeltette, hogy a kémek élete nem csak sikeres küldetésekből áll és akad bőven veszély és nehézség ebben a szakmában, piros pontot érdemel. Ettől függetlenül persze szívesen beiratkoznék én is egy kémsuliba, természetesen, hogy aszfaltzsonglőr legyen belőlem. 
Összességében tehát egy jól összerakott, könnyed és szórakoztató olvasmány. 
Ajánlom mindenkinek, aki egyetlen percig is fontolgatta, milyen lehet kémnek állni, illetve minden hölgynek, aki a bejegyzés elején említett rajzfilmsorozatot kedvelte. 

Kiegészítés:
Legnagyobb sajnálatomra mindig azok a könyvsorozatok tetszenek meg, amik kiadása megakad. Csalódottan kell közölnöm, hogy bár az írónő, Ally Carter hat kötetet írt ehhez a remek kémtörténethez, Magyarországon csupán az első két része érhető el. A második kötet: Görbüljek meg, ha igazat mondok 2011-ben jelent meg és azóta tervben sincs a folytatás. 
Kelly Kiadó több jó sorozatot félbehagyott már (pl: Tündérkrónikák) a folytatásra így nem sok esély van. Talán egy másik kiadó felkarolja és átveszi, ez azonban sajnos csak ritkán esik meg.
Ettől függetlenül el akarom olvasni a második részt.
Extra: Bizalmas információ szivárgott ki, amit a lehallgatás és megfigyelés kockázatát vállalva meg is osztok. A Gallagher Akadémia felvételi rendszerét meghekkelték, így a jelentkezés nyilvánossá vált. Aki elég elszántnak érzi magát, töltse ki gyorsan ITT, mielőtt a titkosszolgálat felfedezi a hibát. Ó, és ha kérdezik, nem tőlem tudjátok. ;)

2014. március 3., hétfő

Mozgóképek XVIII.

Hű, már március van. Itt a tavasz! Lassan lehet parkban olvasni, ami valószínűleg a filmnézést háttérbe szorítja majd. Egyelőre azonban nem kell a rovat válságától tartani, mert ezúttal is hoztam három filmet.

Thor - Sötét világ
"Thor a Föld és a Kilenc birodalom védelméért száll harcba egy eddig az árnyakban bujkáló ellenséggel, aki most magát az egész univerzumot akarja. A Thor és A bosszúállók eseményeit követően, a Sötét világban Thor a világegyetem rendjéért harcol, eközben azonban egy ősi faj a bosszúra szomjazó Malekith vezetésével visszatér, hogy az egész univerzumot sötétségbe taszítsa. Még Odin és Asgard sem tud szembeszállni azzal az ellenséggel, akivel Thornak szembe kell néznie. Veszélyes úton indul el, mely során újra találkozik szerelmével, Jane Fosterrel és fel kell áldoznia mindent, hogy megmentse a világot."
Hirtelen felindulásból elkövetett filmnézés eredménye. Az első Thor filmet is láttam természetesen, ám nem hagyott bennem mély nyomot. Elment, de nem lett a kedvenc Marvel filmem. Mégis adtam egy esélyt az új résznek, amiről több jót hallottam, mint rosszat, illetve azt, hogy milyen csavaros és bonyolult. 
Nos, én untam. Ha nem lett volna benne Loki, aki eszméletlen poénokat vitt bele még akkor is, mikor a kisujját sem mozdította, akkor elpazarolt időnek tekintettem volna ezt az egészet. A csavar nem volt csavar, mert azonnal ki lehetett találni és nekem túlságosan sci-fi volt. Nem az én világom...
Ettől függetlenül a Thor és Loki rajongók biztosan élvezni fogják. Ha viszont az első rész nem hatott meg, ez sem fog.

Valentin nap
"Valentin-nap a szerelmesek ünnepe, ám ez a nap sem mentes a feszült pillanatoktól, fordulópontoktól. Új kapcsolatok születnek, és régiek érnek véget, egy már véget ért kapcsolat elejtett fonalát épp ma veszik fel. Szerelmek, szakítások, újrakezdések. Morley (Jessica Alba), Liz (Anne Hathaway), Reed (Ashton Kutcher), Holden (Bradley Cooper), Kara (Jessica Biel), Kate (Julia Roberts) és a többiek a szerelem csapdájába estek, és nem tudják, hogyan másszanak ki belőle."
Stílusosan, vagy közhelyesen -  kinek hogyan tetszik -, pont Bálint napon néztem meg ezt a filmet. Anyukámmal csajos délutánt tartottunk filmezéssel és nassolással. Mikor közösen választunk filmet, általában a romantikus vígjátékok lesznek a befutók, vagy épp a színészek, ez a film pedig tökéletesen ötvözi ezt a két szempontot.
Aranyos, romantikus kis könnyedség, sok pici történetecskével a szerelem ezer arcáról és mindezt remek színészek előadásában. Persze volt olyan történet, ami kevésbé érdekelt és olyan is, ami akár hosszabb változatban is működött volna, mégis így volt jó. Nagyon tetszett, ahogy összefonódtak a szálak, ahogy spontán találkozott egyik történet főhőse a másikkal. Remekül volt összerakva és külön pontot érdemel, amiért nem csupán a szerelem, hanem a romantika napjához fűződő viszonyokat is megpróbálta több szempontból bemutatni. Mert bár lehet szeretni, utálni, vagy inkább névnapot tartani helyette, tény hogy mindenkinek van róla véleménye.
Szóval ez egy aranyos romantikus film néhány kifejezetten humoros jelenettel. Aki pont ilyenre vágyik, garantáltan nem fog csalódni.

Ami meg ezt a rózsaszín napot illeti, bár a giccses, piros szívecskéktől pszichopata gondolataim támadtak, nincs vele különösebb bajom. Ez csak egy jó alkalom, hogy meglepjük valami aprósággal azokat, akik fontoska nekünk. Ó, igen, átvett ünnep, meg üzlet blablabla, csak azt felejti el mindenki, hogy rosszul vettük át, ami már a mi hibánk... Több európai országban Bálint nap a barátság napja is, míg mondjuk Japánban csak a lányok ajándékoznak,  nem is akármit, saját készítésű csokoládét a kiszemelt fiúnak. A barátságok pedig fontosak, míg a lányoknak ez egy jó alkalom lehet, hogy megtegyék azt a bizonyos lépést, amire amúgy nincs bátorságuk, negatív következmény nélkül. (Utána van egy Fehér napnak nevezett alkalom is, amikor a fiúk viszonozzák ezt a kedvességet a lányoknak, úgyhogy nem egyoldalú a dolog.)
A kedves gesztusok köré épült alkalmak pedig kellenek, megszínesítik a szürke hétköznapokat.

Levelek Júliának
"Az újságírói álmokat dédelgető Sophie a munkamániás szakáccsal, Victorral él. A férfit jobban izgatja az étterme megnyitása, mint a menyasszonya. A pár Veronába utazik egy romantikus kirándulásra. Sophie bánatára Victor nem vele, hanem a helyi ételekkel és italokkal van elfoglalva. Egyedül indul hát a város felfedezésére. Júlia házánál egy ötven éve írt levélre bukkan, melynek írója az ifjúkori olasz udvarlója után kutat. Sophie válaszol neki, mire meglepetésére előkerül a levél írója. A lány csatlakozik Claire-hez és az öntelt unokájához, együtt indulnak a rég elvesztett kedves után."
Másik romantikus kis semmiség.
Az alapötlet tetszetős, Róma ideális környezet és az elcsépelt Shakespeare sztori akkor is megunhatatlan, ha nem mindenki szereti. (Mint például én.) Tetszett is az elején, ahogy kibontakozott, ahogy a karakterek kinyíltak és a múlt utáni nyomozásba vetették magukat. Jót tesz a női néző lelkének, ha ilyen hosszú idő elteltével is parázsló szerelmet lát. Csakhogy, amilyen aranyos és romantikus az elején, sajnos pont olyan nyálas a végén. Nem volt elég a klisékből, el kellett sütni az összeset az utolsó negyedórába sűrítve. Ez a tömény, negédes, ragadós csöpögés pedig megmérgezte nekem az összhatást.
Kifejezetten romantikus lelkű egyéneknek ajánlom, aki kevésbé rózsaszínűen szereti, lehet hogy nehezen emészti meg.

Hát ezt a három filmet néztem meg az elmúlt hónapban, no meg az összes Harry Potter filmet, amit már említettem egy másik rovat bejegyzésében, így inkább nem ismétlem magam. A végére jöjjön még a pontozás:

Értékelés:
Valentin nap                ->   9
Levelek Júliának          ->  8
Thor - Sötét világ         ->  7

A Harry Potter filmek természetesen 10 csillagosak mind, nincs ezen mit elmélkedni vagy magyarázni. Megunhatatlan alkotások.
Ráadásnak még egy kis Loki, mert ezt a képet nem hagyhattam ki. 
Nem vagyok kifejezetten rajongója, de ezzel az "olvasgatok, ti meg öljétek meg egymást, ha akarjátok" viselkedéssel teljesen levett a lábamról. 
Az olvasni szerető férfiak amúgy is a gyengéim. Természetesen csupa önző indokból, ha ugyanis szeret olvasni, nem fog megsértődni, amiért sok időt töltök a nyomatott betűk társaságában, vagy mert belehabarodom egy regényszereplőbe...

2014. március 1., szombat

Állatfarm

Azt hiszem, Orwell rajongója lettem. Ez a második könyv, amit olvastam tőle, de biztosan nem az utolsó. Az 1984 után kicsit tartottam tőle, hogy az a kötet volt a csúcs, így a többi munkáját hozzá fogom mérni és esetleg csalódhatok. Nos, tévedtem. Az Állatfarm is van olyan lenyűgöző, mint a nagy kultuszkönyve.
1945-ben jelent meg először és azóta sok-sok kiadást megélt. Újra és újra új borítót is kapott. Nekem az 1989-es változathoz volt szerencsém és talán ez a borító a legtalálóbb. Szintelen, mégis tökéletesen kifejezi a lényeget.
Nagyon vékony könyvecske, picivel több mint száz oldal, így gyorsan végig lehet lapozni. Ráadásul, ahogy az alcím is ígéri, Tündérmese, ami az olvasmányosságán is meglátszik.
Fülszöveg:
"Orwell 1943/44-ben írott műve – amelynek a szerző a Tündérmese alcímet adta – ténylegesen a sztálini korszak szatírája, a Lenin halálától a szovjet-német megnemtámadási egyezményig terjedő időszakban, de természetesen minden elnyomó, totalitárius rendszerre ráillik. Egy angol farm – Mr . Jones Major-ja – a színhely, ahol az állatok a disznók vezetésével megdöntik az Ember uralmát, és a maguk igazgatta Állatfarm-on élik először szabadnak, derűsnek látszó, majd egyre jobban elkomoruló életüket. Az 1984 írójának már ebben a művében is nagy szerepet játszik a történelmi dokumentumok meghamisításának motívuma. Visszamenőlegesen megváltoznak, majd feledésbe merülnek az állatok hajdani ideológusának, az Őrnagynak eszméi, a Napóleon nevű nagy kan ragadja magához a hatalmat, és – természetesen mindig a megfelelő ideológiai magyarázattal – egyre zordabb diktatúrát kényszerít állattársaira. A kezdeti jelszó pedig – Minden állat egyenlő – érdekesen módosul…"
Zseniális könyv! Egyszerű és szemléletes bemutatása a diktatúra kialakulásának.
Orwell fogta azt, mit a világban látott és írt róla egy mesét állatokkal a főszerepben. A kommunizmus és az állatizmus párhuzama állandóan felbukkanó elem, hiszen elsősorban a sztálini rendszernek szól ez a regényformát öltött fricska, mégsem csupán erre épül ez a farm. Az állatok között ugyanis megtalálható minden nézőpont, minden embertípus és minden politikai és világnézet. Mr. Jones állatai sokszínűek, ahogy az emberiség is az, és mind másképp reagálnak a helyzetekre.
Természetesen saját mivoltukat sosem hazudtolják meg. (A birkák ostobák, a macska lusta, a kutya csak a parancsnak él stb. - csupa sztereotip állat. ) No, meg a nevüket, mert több szereplő beszélő nevet is kapott, hogy még egyértelműbbek legyenek az utalások és párhuzamok.
A könyv valóban tündérmesének indul. Az elején minden szép és jó, már szinte idillikus. Nagy remények és nagy álmok elevenednek meg az állatok előtt egy olyan világról, ahol minden négylábú egyenlő és teljes harmóniában élhetnek. Aztán persze ezek az álmok fokozatosan megmérgeződnek a további elképzelések által és bebizonyosodik, mégsem olyan egyszerű az egyenlőség. Itt nem csak a diktatúra csíráira gondolok, hanem a különböző állatfajok okozta eltérésekre is, mint amilyen az olvasás elsajátítása.
Az olvasó persze tudja, sejti hova vezetnek az események, mégis kicsit olyan, mint a Major állatai, bizakodik és vár. Aztán egyre mélyebbet csalódik a szereplőkben. A tündérmese pedig egy igazi Grimm mese lesz tele erőszakkal és vérrel. Számomra Bandi sorsa volt a mélypont.
A felépítés tehát remek és mindez egyszerű, világos nyelvezetben valósul meg. Láthatóvá téve a fogaskerekeket, amik ezt az egészet mozgatják,és így az olvasó könnyedén felfogja, hogyan alakul ki a nagy álmokból és demokratikus elképzelésekből a kevesek önkényuralma. A történet vége pedig felteszi rá a koronát és kifejezetten üt.
Összességében tehát egy nagyszerű és tanulságos tündérmese ez, amit csak ajánlani tudok mindenkinek. Érdemes Orwell könyveit olvasni.
"MINDEN ÁLLAT EGYENLŐ, DE EGYES ÁLLATOK EGYENLŐBBEK A TÖBBINÉL"
Kiegészítés:
Orwell meglehetősen sötét világképet fest le, amit még a tündérmese elemei sem tudtak ellensúlyozni. A kiábrándultság szinte sugárzik belőle, én mégis nagyon szimpatikus írónak találom. Biztosan olvasok még a tollából.
Azt pedig, hogy a saját nézőpontját is megjelenítette az állatok vegyes társaságában, remek húzásnak tartom. Ha valaki tudni akarja, milyen az író világképe, különösen figyelmesen olvassa Benjámin, a szamár sorait.
"Csak az öreg Benjámin állította, hogy hosszú életének minden részletére emlékszik, és tudja, hogy a dolgok sohasem mentek, és soha nem is mehetnek se jobban, se rosszabbul – az éhség; a szenvedés és a csalódás, mondta, az élet megváltozhatatlan törvényei."