2015. február 28., szombat

Könyves kívánságlista XVII.

Idén még nem vettem könyvet, pedig kedvem lett volna hozzá, csak aztán erőt vettem magamon és megálljt parancsoltam a vásárlási késztetésnek. Talán okosabb lenne előbb elolvasnom a már megvásárolt köteteket és csak azután szabadulni be a boltokba.
Szóval, bár a magánkönyvtáram nem gyarapodott, a kívánságlistám igen. Tíz könyvet pakoltam fel erre az elméleti polcra. Íme:


Lássuk őket függőlegesen, jobbról balra, mert rebellis kedvemben vagyok.

James Dashner - Tűzpróba
A trilógia első kötetét (Az útvesztő) már olvastam, szépen mutat a polcomon, így kíváncsi vagyok a folytatásra is. Szóval ez a könyv mindenképpen beszerzős, csak alkalmat kell találnom rá.

Alessandro D'Avenia - Fehér, mint a tej, piros, mint a vér
Ez a könyv már többször szembejött velem könyves fórumokon és többnyire jót hallottam felőle. A cím is nagyon tetszetős, így szívesen elolvasnám. Kíváncsivá tett.

Helen Simonson - Pettigrew őrnagy utolsó csatája
Csupa jót hallottam róla és a borító is igazán mutatós. Romantikus könyv, de cseppet sem szokványos egy kis angolsággal fűszerezve. Mikor feltettem a kívánságlistámra, azt hittem, romantikus hangulatban vagyok, aztán rájöttem, mégsem. Így végül nem csaptam le rá, inkább hagyom ülepedni kicsit.

Meiszner Krisztina - MásValaki problémája
Továbbra is próbálok több magyar szerzőt megismerni és ez a könyv kifejezetten érdekesnek tűnik. Hazai helyszín és egy vámpírkaland érdekes párosítás. Igazán szeretném elolvasni.

Marcus Sakey - Briliánsok
Erre a könyvre egy nyereményjáték miatt figyeltem fel. Izgalmasnak tűnik, így hiába nem a rajongok sci-fi iránt, adnék neki egy esélyt.

Jean M. Auel - A festett barlangok földjén
A Föld gyermekei sorozat utolsó kötete. Bár még nem jelent meg, már most nagyon várom. Egyelőre a negyedik részig (Átkelés a rónaságon) jutottam az olvasásban és napokon belül elkezdem az ötödiket (várólista rovatban még néhány infó róla). Mindenképpen beszerzendő könyv, hogy teljes legyen a sorozat a polcomon. Annyira imádom a borítóit!

Jaume Canré - Én vétkem
A szép borító azonnal megfogott. Aztán átfutottam a fülszöveget és megállapítottam, hogy kifejezetten érdekes története van. Szeretem a több idősíkot átívelő könyveket, ha szépen és okosan vannak felépítve. A visszaemlékezéses jelleg pedig külön ízt ad az olvasásnak. Ha valami komolyabb alkotásra vágyom, biztosan eszembe jut még.

Réti László - A hasonmás
Le vagyok maradva! Csúnya Ulpius-ház, már megint nem szóltál, mikor végre valami értelmeset vittetek a nyomdába! Ez a könyv már 2013-ban megjelent, én mégsem tudtam róla... Pedig a Kaméleon tetszett és már akkor tudtam, hogy szívesen olvasnám tovább Cameron kalandjait. Mégis majdnem két év kellett, hogy eljusson hozzám az üzenet, van folytatás. 
Pedig már kezdtem azt hinni, túljutottam a pornóponyvák elleni rosszullétemen, de most úgy megrugdosnám az összeset. Ha ilyen kritikán aluli fércmunkák reklámja miatt nem hallok rögtön a következő Zafón könyvről, valakit tényleg megszorongatok! 
Elnézést a kifakadásért, de már tényleg betelt nálam a pohár...
Szóval ez a könyv beszerzendő, mert igényes és ez bizony KÖNYV, aminek bármennyire is furcsa, kell hogy legyen cselekménye és nem, az ágyjelenet NEM cselekmény.

"Úgy tervezem a könyvtáramat,
mint néhány nő az álomesküvőjét" 
Asa Larsson és Ingela Korsell - A varázsbolt
Ifjúsági regény, amire egy másik nyereményjáték hívta fel a figyelmemet. Szeretem a gyerekkönyveket, kikapcsolnak. Jót tenne most ez a könyv a lelki világomnak.

Eowyn Ivey - A hóleány
Ez a könyv visszatérő vendége a kívánságlistámnak. Egyszer már szerepelt a rovatban, aztán lekerült róla. Most pedig szépen visszatettem, mert még mindig piszkálja a kíváncsiságomat. Újra el fogok meditálni rajta.

Nos, jelenleg ezek a könyvek csábítanak könyvesboltok felé, aztán majd idővel eldől, melyik hívó szavának engedek. Rá- és lebeszélni természetesen még mindig ér.

2015. február 27., péntek

Kingsman - A titkos szolgálat

Ma moziban jártam és úgy érzem, meg kell osztanom a világgal.
Applequeen barátommal szokásos találkozót szerveztünk, vagyis mivel délben végeztem a munkával, ebéd, mozi aztán levezetésnek egy jó kávé volt terítéken. Nem beszéltük meg előre, mit fogunk nézni, gondoltam, majd ebéd közben eldöntjük, Applequeen azonban előbbre járt a szervezésben. Mikor találkoztam vele és a fiújával (mozi erejéig csatlakozott hozzánk), kész tények elé lettem állítva, vagyis közölték, a Kingsmanre foglaltak jegyet. Természetesen a vétó jogát megkaptam, de Applequeen lelkesedése és egy kis hang a fejemben, ami azt suttogta, én erről a filmről már hallottam valamit, meggyőzött. Szóval rábólintottak a jól öltözött titkos ügynökökre. 
Ismertető:
"A titkos ügynök legjobbjai elegánsak, kifinomultak, felszerelésük a legkülönlegesebb (és leggyilkosabb) ketyerék gyűjteménye, és tudják, melyik whiskybe mennyi szódát szokás önteni. Töki (Taron Egerton) nem ilyen: ő átlagos, vagány utcagyerek: nagyszájú, simlis és nem riad vissza a balhéktól - viszont bátor, gyors és helyén a szíve. Talán ezért keresi meg őt egy magánkézben lévő titkos kémszervezet, a Kingsman egyik legjobb embere (Colin Firth): ha Töki is úgy akarja, a nagy hagyományú, és szigorú szabályok szerint működő cégnél modern James Bondot faragnak belőle. Ám a különlegesen veszélyes kiképzőidőszak gyorsan véget ér - de csak azért, mert az ügynökökre újabb, nagyobb veszélyek várnak. Valaki egymás után rabolja el a világ hírességeit, arisztokratáit és miniszterelnökeit. A szálak pedig egy őrült milliomoshoz (Samuel L. Jackson) vezetnek."
Nem ígér sokat, ugye? Hát, nekem se tűnt volna csábítónak (Nem kedvelem a James Bond filmeket), ha rá nem jöttem volna - miközben kissé megkésve keresgéltük helyünket a már sötét moziteremben az előzetesek alatt -, hogy erről a filmről a Hollywood Hírügynökségtől értesültem. Gergő nagyon dicsérte és mivel többnyire egyet szoktam érteni a véleményével, kémtéma ide vagy oda, érdekelni kezdett a dolog. 
Nos, nem csalódtam.
A történet szokásosan indul és kezdetben nem is értettem, mire fel a 16-os karika, hiszen tipikus tinifilmnek tűnt egy kis bunyóval. Aztán felvillantott egy kis keménységet, amitől elkezdtem bólogatni, hogy na, mégis van értelme a korhatárnak, majd az őrült katarzisban levontam a végkövetkeztetést: ez bizony nem tinifilm. Én nem tudom megmondani, kémfilm, akciófilm, vígjáték vagy egy betépett James Bond rajongó víziója, de nagyon össze van rakva és ha szabad Gergőt idéznem: halál laza!
Komolyan nem rajongok a csihi-puhi filmekért, ezért még nagyobb volt a sakálvigyorom, mikor a film harcjeleneteit néztem. A templomi jelentnél nem tudtam eldönteni, tapsoljak, nevessek, vagy szörnyülködjek. (Applequeen szerint zombiapokalipszist idézett a jelent.) Sőt, nagyjából végig e között a három lehetőség között ingadoztam és általában a másodiknál határoztam el magam. (Csak mert csúnyán néztek volna rám az emberek, ha megtapsolok egy tömegmészárlást...) 
Pedig de megtapsoltam volna! Tapsot a humorának, ami kissé angol, kissé fekete és morbid, mégis többet nevettem rajta, mint a vígjátékok többségén. Tapsot a színészeknek! Colin Firth mindig karót nyelt és fapofával adja elő magát, de itt annyira jól állt neki, hogy félelem. Tapsot a zenének és a látványnak! A V, mint vérbosszú (Ami amúgy zseniális film, csak ajánlani tudom!) óta nem láttam ennyire össze nem illő párosítását a zenének és a robbantások látványának. És végül tapsot az öniróniának! Ez a film ugyanis képes volt viccet csinálni az alapanyagából és kifigurázni saját magát. (Igaz, néha mart az önirónia, mint a sósav, például a hercegnő "megmentésénél"...)
a film legjobb párosa
Persze, hiába részemről a tapsorkán, nem hibátlan film. Azt sem mondanám, hogy mindenkinek tetszeni fog, mert Applequeen és a fiúja is megjegyezte, hogy nagyon beteg volt és legközelebb én válasszak filmet, mégis remek alkotásnak tartom. Teljesen beszippantott a történetbe és végig kiválóan szórakoztam. Sőt, utána nehéz volt kizökkenni belőle, és amint elhagytuk a mozit, vártam, hogy előugorjon egy öltönyös titkos ügynök a bokorból és elverjen pár rossz arcú tagot az esernyőjével...
Összességében tehát nem bántam meg, hogy megnéztem, sőt, kár lett volna kihagyni. Nekem bizony minden elvetemültsége ellenére (vagy épp azért) nagyon tetszett.
Ajánlom mindazoknak, akiket a fenti sorokkal sikerült meggyőznöm és az összes hölgynek, aki olvad Mr. Darcy-ért. Garantáltan élvezni fogják, hogy hűvös lovagjuk lazán péppé ver egy kisebb városnyi népet. (Vagy nem, de azt a jelenetet akkor is látni kell...)

Zárszónak megjegyzem, hogy Colin Firth templomos monológját memorizáltam és amint agresszívan előítéletes emberekbe botlom, alkalmazom is. (Aki kíváncsi erre az ominózus mondatra, nézze meg a filmet!) Aztán majd reménykedem, hogy utána nem tör ki a zombiapokalipszis....

2015. február 23., hétfő

A kávék költője

Kávészeretőnek vallom magam, még akkor is, ha az erős fekete kávét nem tudom meginni. Imádom az illatát és a különleges ízesítéseket mindig nagy lelkesedéssel próbálom ki. Mi sem bizonyítja jobban vonzalmamat a koffeines csodák iránt, mint a tény, hogy telefonomban a macskámról készült képek mellett az elfogyasztott kávékülönlegességekről tobzódnak a fényképek. Irodalom iránti szeretetemet pedig gondolom, nem kell bizonyítanom.
Szóval megláttam ezt a könyvet és rögtön tudtam, olvasnom kell, mert nekem szól. 
Cseppet sem csalódtam.
A borító igazán csinos, bár a zöld növényt lehagyhatták volna. 552 oldalával nem egyestés olvasmány.
Fülszöveg:
"London, 1896. Robert Wallis pénztelen és gondtalan világfi. Amikor egyéb bevételi lehetőség híján Samuel Pinker londoni kávénagykereskedő szolgálatába áll, nem sejti, hogy élete egyszer és mindenkorra megváltozik. A költői babérokról csak álmodó, de a szavakkal jól bánó fiatalembertől azt várják, hogy Pinker lányával, a szenvedélyes Emilyvel együttműködve fogalmazza meg és kategorizálja a különböző kávék ízeit. Ez a váratlan feladat átfogó érzéki, érzelmi és – az események alakulása folytán – tényleges utazásra indítja hősünket, melynek során a kávék költője a kávé különböző ízei mellett mindenekelőtt önmagát fedezi fel."
Ez a könyv pont olyan, mint egy kávészertartás.
A szertartás három csésze kávéból áll: abol, tona és baraka, amelyeket egymás után kell elfogyasztani és így ez a három együtt az abesszíniaiak hite szerint bizonyos lelki átalakulást idéz elő.
Ebben a kötetben megvan mind a három csésze azok üzenetével együtt, így lényegében három nagyobb egységre lehet osztani a történetet.

Abol - az élvezetek miatt
A könyv eleje rendkívül szórakoztató. Robert egy kissé hedonista, nemtörődöm, szarkasztikus alak, akit minden hibája ellenére könnyű megkedvelni. Jókat nevettem a megjegyzésein, a kínos helyzeteken, amikbe keverte saját magát és kíváncsian figyeltem, hogyan lesz ebből a fiatal és lezser személyiségből a megfontoltabb elbeszélő.
A történet narrátora ugyanis maga Robert, csak az évekkel későbbi, idősebb kiadása, aki szerencsére szarkazmusát önmagával szemben is megtartotta. Bár általában nem szeretem, ha az elbeszélő kiszól az olvasókhoz, itt kifejezetten passzoltak az ilyen megjegyzések.
A kávé iránti szenvedély hamar megmutatkozik. Ahogy a szereplők végigkóstolják a világ kávéfajtáit, az olvasó szájában összefut a nyál. Szinte sugárzik a sorokból a kávé pezsdítő illata, így azonnali vágyat kelt egy csésze gőzölgő fekete iránt. 
Az élvezet tehát kétségkívül megvan a könyvben, ami néhol erotikus vizekre is evez. Robert ugyanis nem csupán a kávékhoz, hanem a nőkhöz való szenvedélyét is leplezetlenül meséli el. Szókimondó, kissé pimasz és erotikus a szó valódi értelmében. 
Anthony Capella remekül bánik a szavakkal és az érzékek lefestésével. Érezhető, hogy férfi vetette papírra a sorokat, ami jellegzetes hangulatot ad az egésznek. Egy férfi és egy női író egészen máshogy nyúl az érzéki tartalmakhoz és én jobban szeretem az előbbit, mint az utóbbit. (Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy egy férfi jobban meg tud írni egy ágyjelenetet, hanem hogy az eddigi olvasmányaim alapján azt kell mondanom, a férfiak általi megfogalmazás jobban elnyerte a tetszésemet. Szubjektív vélemény ez, semmi több.)

Tona - elmélkedésre ösztönöz
Habár a könyv egészét körbelengi a 19-20. század fordulójának hangulata, a második felétől erősödik fel ez a vonal és ad egyre több gondolkodni valót az olvasóknak.
Egyrészt még mindig ott a kávé témája, ami a kezdeti kóstolgatás után átvált a beszerzés és termesztés részleteibe. A könyv lapjain kibontakozik a kávékereskedelem, sőt a világkereskedelem, ami egyfelől érdekes, másfelől pedig rettentően bonyolult. Sosem törtem közgazdasági babérokra, így tudott újat mondani nekem a könyv és persze Mr. Pinker. Sőt, megkockáztatom, hogy remekül rávilágított, hogyan működik a világpiac és a tőzsde. 
Másrészt ott a viktoriánus korszellem és nők küzdelme a szavazati jogért. Itt is látszott a gondos kutatómunka, mivel teljes képet adott a kérdésről pro és kontra, így úgy tudott állást foglalni a nők mellett, hogy nem vádolhatja senki részlehajlással. Feminista nézeteim miatt ez a vonal volt számomra a legérdekesebb.
Harmadrészt ott a gyarmatosítás. Az író itt sem szépített és még a gyarmatosítottaknak is adott lehetőséget a megszólalásra, amivel ez a kérdés is kerekké vált. 
Negyedrészt ott a szerelem minden romantikus és testi megnyilvánulásával egyetemben, amin lehet bizony elmélkedni, megítélni Robert vonzalmait, mégsem érzem ezt szükségesnek. A szív dolgait inkább érezni kell, mint magyarázni, amit jól mutatott, hogy még a kávék költőjét is cserbenhagyták a szavak, ha szerelemről volt szó.
A könyvnek ez az egysége, amit teljesen áthat a századfordulós korszellem, a legkalandosabb. Ebben van a legtöbb csavar és izgalom és a legtöbb felvetett gondolat, amelyen az olvasó elrágódhat.

Baraka - áldást hoz
Nehéz lenne meghatározni, hol ér véget az elmélkedés és hol kezdődik az áldás. Talán ott, ahol Roberttel együtt az olvasó rájön, az élet mégsem csupa élvezet és elfogadja, hogy a rossz döntéseknek következményei vannak és az időt nem lehet visszaforgatni.
Amilyen vidáman indult a történet olyan szomorú fordulatokat vett. Robert felnőtt, tapasztalt ember lett és a szertartás végére rájött, mi az igazán fontos számára. Épp ezért, bár a kötet vége meglehetősen lehangoló, mégis ott az áldás. A remény, hogy az erőfeszítéseket siker is koronázhatja, így a könyvet nyugodt szívvel, áldással és elfogadással csukhatja be az olvasó. (Halkan megjegyzem, hogy Robert magánéletének zárszava cseppet sem lepett meg, ám ez nem is baj.)
Az utolsó csésze után pedig megtörtént a lelki átalakulás, hiszen a főhős teljesen megváltozott és ez a változás hat az olvasóra is. A szertartás tehát élvezetessége mellett eredményesnek is bizonyult.

Összefoglalva ez egy nagyon összetett történet remekül felépítve. Megvan benne minden, ami egy élvezetes, mégis elgondolkodtató és valóságosnak ható történethez kell.
Nekem nagyon tetszett és nem csupán a kávék iránti vonzalmam miatt, hanem mert hamar megkedveltem a szereplőket és nagyon hitelesnek találtam a korképet. Anthony Capella remek munkát végzett, szívesen olvasnék még a tollából.
Ajánlom mindazoknak, akik századfordulós utazást tennének a kávészemek után és kedvelik a szarkasztikus és kissé csapodár főhősöket. Kávérajongóknak pedig kötelező. Ők már a fejezetek lején olvasható kávékóstolási és termesztési idézetektől lázba fognak jönni egy forró fekete iránt.

2015. február 22., vasárnap

Zankyou no Terror

2014-es önálló alkotás ez az anime, vagyis kivételesen nem manga alapján készült.
Mindössze 11 részes, kerek egész, lezárt történet, mégis többre becsülöm, mint sok más több száz részre nyújtott sorozatot.
Műfaját tekintve dráma krimivel ízesítve. Szóval, aki romantikát vagy látványos harcot keres, ne ebben az animében tegye. Ez ugyanis egyértelműen inkább elgondolkodtató fajta és nem egy könnyed kis semmiség.
Terror in Resonance és Terror in Tokyo néven is fut és talán az utóbbi illik hozzá a leginkább.
Ismertető:
Két, önmagukat Sphinx-nek nevező, tinédzser terrorista tűnik fel Tokióban. Akcióikat mindig előre bejelentik találós játékra invitálva a rendőrséget. A tét nem kisebb, mint a következő bomba hatástalanítása. Lisa Mishima, egy magányos és szomorú fiatal lány az egyetlen, aki tudja, ki a két terrorista, mivel az egyik akciójuk során megmentik az életét azzal a feltétellel, hogy a cinkosuk lesz.
Előre szólnom kell, hogy nem hagyományos terroristákról van szó. Nine és Twelve se nem fanatikusak, se nem őrültek, sőt kifejezetten okosak (jóval okosabbak az átlagnál) és egy konkrét célért küzdenek bombáikkal. No, de hogy mi is ez a cél, annak járjon mindenki maga utána.
A cselekményt tehát a logika mozgatja, minden részben új feladványt kell megoldani, miközben fokozatosan kibontakoznak a karakterek. A nyomozás mellett - ami egyébként meglehetősen izgalmas és fordulatos - a dráma kap nagy hangsúlyt.
Nincsenek benne nagy monológok, a fiúk múltja foszlányokból épül fel epizódról epizódra, mégis remekül meg lehet ismerni a szereplőket, motivációikat, érzéseiket. Ebből a szempontból zseniális alkotásról van szó.
Nine, Lisa és Twelve
A történetnek igazán erőteljes hangulata van, amit egy borongós, esős naphoz tudnék hasonlítani, bár a cselekmény nyáron játszódik.
Twelve és Nine szinte egymás ellentétei. Míg az előbbi vidám és csupa melegség, addig az utóbbi komor és teljesen hűvös figura. Együtt mégis remek csapatot alkotnak, még akkor is, ha kő, papír, olló játékkal döntik el, ki vigye ki a következő bombát.
Nagyjából ennyiben és Twelve játékos természetében ki is merül a humorfaktor és marad a rideg racionalitás és a melankólia. 
Könnyű megkedvelni a szereplőket, a terrorista srácokat és az utánuk nyomozó rendőrt is. Azonban akadnak negatív szereplők is bőven, akik a háttérben húzzák meg magukat és csak a fináléra merészkednek elő.
Lisa már jóval megosztóbb személyiség. Ahogy utánaolvastam, rengetegen bírálták, én mégis az első képkocka óta szeretem a karakterét. Ő egyszerűen valóságos. Tudja jól magáról, hogy nem veheti fel a versenyt másokkal, hiába küzd és ez a frusztráció az, ami mégis mozgásba hozza. Nagyon tetszett, hogy esendő volt, sokat sírt és mégis erősnek tűnt. Emberi és pont ezért volt szükség rá ebben a sorozatban.
A másik megosztó karakter Five. Őt is többen bírálták, hogy túlságosan agresszív volt a viselkedése, ami az inkább logikára mint akcióra épülő történetben elég erőteljes kontrasztot adott, mégsem hiszem, hogy baj lenne vele. Hiába szerepel csupán az epizódok felében, remekül ki lehet ismerni és ha valaki megismeri, rájön, miért olyan, amilyen.
Az események pörögnek és megmozgatják az agyat, míg a háttérben húzódó titkok, nos, kevésbé. Már a történet legelején tudtam, mi motiválja a srácokat és épp elégszer láttam már hasonlót más történetekben, hogy ne is lepjen meg. Mégis az egész tálalása nagyon gusztusos. Szép és kimért.
A grafika rendben volt, míg a zene zseniális. Yoko Kanno művésznőnek jár a taps. Ezek a lassú, finom és különleges dallamok remekül illettek a történethez. Nem lehet nem szeretni őket.
Összességében tehát egy hangulatos és elgondolkodtató anime. Nekem nagyon tetszett és még sokáig a fejemben fog járni.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a logikára épülő történeteket és nem zavarja őket, ha a dráma mellőz minden romantikát.

Zene kedvcsinálónak: VON

2015. február 21., szombat

A démon jele

Könyvtárban járva többször szemeztem ezzel a könyvvel, aztán mindig lebeszéltem magamat. A borító nem vonzott igazán, bár kifejezetten szép zöld színe van, és tekintve, hogy egy olyan sorozat első kötete, aminek magyarul nem fog megjelenni a folytatása, jelentősen megcsappant a lelkesedésem. Ráadásul már vagy két tucat hasonló könyvhöz volt szerencsém, így lerágott csontnak is tűnt. Valahogy mégis mindig a kezembe került, így meguntam önmagam győzködését és adtam neki egy esélyt. Kellemesen csalódtam és cseppet sem bántam meg.
A borító tipikus, de egyszerű és tényleg szép ez a zöld, így nincs vele bajom. Vastagságra is kényelmes 352 lapjával.
Fülszöveg:
"Amikor a fiatal rendőrnőt, Kara Gilliant ötévnyi utcai járőrözés után előléptetik nyomozóvá, azonnal egy brutális gyilkosság közepébe csöppen. Az áldozat holttestére a helyi víztisztítótelepen találnak rá, testén a kegyetlen kínzásokra utaló ezernyi seb között rábukkannak egy művészi tökéletességgel kidolgozott és hátborzongatóan ismerős jelre. A louisianai Beaulacban azt hitték, három éve véget ért a rettegett sorozatgyilkos vérengzése, most azonban minden jel arra utal, hogy a Jelfaragó visszatért.
Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem egy átlagos gyilkosság, hanem egy természetfeletti erővel rendelkező démon borzalmas bűntette. Mivel Kara misztikus képességekkel rendelkezik – másik látása révén képes megidézni a démonokat –, különös összefüggésekre bukkan, és nemcsak arra jön rá, mire készül a gyilkos, de arra is, hogy mikorra tervezi mindent elsöprő gaztettének végrehajtását. Mire eljön a telihold napja, már csak a gyilkos személye kérdéses.
Kara az életét kockáztatva szembenéz a gonosszal, miközben egy természetfeletti szépségű Démon Lord kísért az álmaiban, nappal pedig egy jóképű, de gyanakvó FBI-ügynök követi minden lépését."
Úgy tűnik, nem tudom megunni ezt a műfajt. Nyomozós fantasy erős női karakterrel a főszerepben jöhet bármilyen mennyiségben. Talán mert Anita Blake köteteken szocializálódtam és azóta is több hasonló és remek sorozathoz volt szerencsém (Tündérkrónikák Karen Marie Moning tollából vagy Cat és Bones sorozat Jeanine Frost tálalásában). Szeretem és kész.
Mikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet, rögtön belemerültem a misztikus nyomozás izgalmas légkörébe. Ismét rájöttem, miért is szeretem az ilyen könyveket és ez az érzés végig megmaradt annak ellenére, hogy a könyv első harmadán felvillantotta azt is, miért mondtam le róluk.
Kara szokványos főhősnő, elég határozott és elhivatott, van esze és humora is. Kedveltem, bár néha nem látta a fától az erdőt és az én ízlésemnek lehetett volna csípősebb a nyelve.
A nyomozás is a szokványos mederben zajlott rendőrségi körökkel, férfi-női munkakapcsolattal és persze a saját szakállra folytatott szimatolással. Az írónő próbálta megvezetni nem csupán a szereplőket, hanem az olvasót is. Itt-ott sikerült is elbizonytalanítania, vagy másra terelnie a gyanúmat, összességében azonban nem tudott igazán meglepni. Ettől függetlenül remekül voltak felépítve a szálak, a végére minden összeállt és értelmet nyert, így gyilkos kiléte ide vagy oda, izgalmas volt.
No, de nem szokványos krimiről van szó, hiszen a főhősnő idéző, démonokkal cseverészik és a gyilkos is belenyúlt könyékig a misztikumba.
Tetszett ez a démonvilág. Szeretem, ha a misztikum pontosan körül van határolva és itt bizony akad bőven szabály, nem lehet ukmukfuk démont szólítani. Az is tetszett, ahogy a démonokat kezelte és most nem csak a sokféleségükre gondolok, hanem Rhyzkahl személyiségére is. A külsőségek ellenére ő bizony ízig-vérig démon, nem kapott plusz emberi tulajdonságokat, így végig hiteles maradt. Kedveltem, bár a csábítási akciójával bosszantott cseppet. Azért hagytam ugyanis fel az ilyen jellegű könyvekkel, mert elsodródtak erotikus vizekre. A Démon Lord jött, a főhősnő pedig olvadt, míg én a szememet forgattam. Viszont, ez a kis etyepetye illett a történetbe és legnagyobb örömömre, az írónő nem esett túlzásokba.
Ennyiben azonban nem merült ki a romantikus szál, hiszen ott a jóképű FBI ügynök is, aki szintén szimpatikus karakter. Plusz piros pontot érdemel a távolságtartó viselkedése miatt. Bőven elég volt a démoni tesztoszteron, nem illett volna mellé még egy nagy adag emberi macsóság is, így kifejezetten üdítőnek találtam Ryan vonzalmának fokozatos mélyülését.
A finálé, ahogy már említettem, helyére teszi a szálakat és kifejezetten izgalmasra sikerült, bár nagy meglepetést itt sem okozott. A nyelvezete lehetne stílusosabb, összességében mégis azt kell mondanom, kellemes olvasmány. Izgalmas, kalandos és szórakoztató, így cseppet sem bántam meg, hogy adtam neki egy esélyt.
Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki kedveli a misztikus nyomozásokat és a vagány főhősnőket.

Kiegészítés:
Mint a bejegyzés elején említettem, ez a kötet egy sorozat része, magyarul azonban nincs folytatása. Kelly Kiadó megkezdett és félbehagyott sorozatainak sorsára jutott, amit bánok. Az írónő ugyanis hat kötetig folytatta Kara démoni kalandjait és szívesen adtam volna a további részeknek is egy esélyt.

2015. február 15., vasárnap

Vér és csillagfény napjai

Egy igazán különleges fantasy trilógia második kötete. Az első rész, Füst és csont leánya nagyon tetszett, így alig vártam, hogy a folytatás is a kezembe kerüljön. 
A borító ezúttal nem egyezik az eredetivel, de a koncepciót átvették, így a magyar változat is fekete-piros lett egy női arccal és nekem valahogy a hazai jobban is tetszik. Kicsit lágyabb, kicsit csalogatóbb. Persze, aki nem ismeri a történetet, valószínűleg nem esik hasra tőle.
376 oldalával kellemes vastagságú, de cseppet sajnálom, hogy puha kötést kapott. Semmi bajom a puhatáblás könyvekkel, sőt néha jobban is szeretem őket, de mivel az első rész kemény kötést kapott, úgy lett volna az igazi, ha a folytatás is tartja ezt a hagyományt.
Fülszöveg:
"A kék hajú Karou végre megkapta a választ kérdéseire. Már tudja, ki is ő, mi is ő valójában. Ezzel a tudással együtt azonban fény derül egy másik titokra is. Egy titokra, amelyet szeretne meg nem történtté tenni: az ellenséget szerette, aki elárulta – és a világ szenvedett miatta. A világsikerű Füst és csont leánya folytatásában Karounak döntenie kell, milyen áldozatot képes hozni népe megmentéséért. Karou és Akiva a háborúban ismét ellenséges oldalon áll. Szépséggel, szomorúsággal és titkokkal teli történetük újra az emberi világban ér össze.
A lány mint új feltámasztó szörnyű hadsereget teremt, Akiva közben az angyalok gonoszsága ellen harcol.
Születhet vajon új remény az elveszett álmokból?"
Ez a történet, ez a világ még mindig nagyon egyedi, rendívül izgalmas és mágikusan hangulatos.
Oké, talán cseppet elfogult vagyok, de egyszerűen faltam a sorokat és mikor épp nem bújhattam a könyvet, akkor is ott motoszkált a fejemben. Szóval teljesen lekötött.
A cselekmény ott folytatódik, ahol az első rész véget ért, és bár megfontolt tempóban indul, egyre nagyobb fordulatszámot vesz és a végére teljesen felpörög. Ebben persze nincs semmi meglepő, hiszen a háború és lázadás mindig kalandos, de ugyanakkor véres és szomorú is. Mivel nem szeretnék elárulni egyetlen picike fordulatot sem, inkább a hangulatáról írok.
Laini Taylor még mindig megtalálja a szavakat, hogy különleges atmoszférát teremtsen. A rövid fejezetek, az éles váltások, a velős sorok és az elejtett szép vagy épp humoros gondolatok különleges bájt adnak a könyvnek. Bár a helyszín ezúttal nem Prágára koncentrálódik, mégis hozza azt a titokzatos és egzotikus légkört, amit megszoktak az olvasók.
Az első részben megismert szereplők mellett több új karakter is feltűnik, akik vagy csak színesítik az eseményeket és jobban bemutatják ezt a háborús világot, vagy fontosabb feladatokat is kapnak, mint például Ziri, akit könnyű megkedvelni.
Nagyon tetszett, hogy még mindig nem lett fekete és fehér a küzdelem, mivel egyik oldal sem dicsekedhet makulátlan hírnévvel. Ahogy az angyalok között vannak velejéig gonosz szereplők, úgy a kimérák között is és ettől válik a harc reálissá és persze még értelmetlenebbé. A pacifista üzenet ugyanis továbbra is jelen van.
"Az irgalom irgalmat szül, a vérontás vérontást. Nem várhatjuk el, hogy a világ különb legyen, mint amilyenné tesszük."
Ez a rész kissé komorabb lett, mint az előző, ám ez így van rendjén. A veszteség elkerülhetetlen, így valahol értettem Karou megtörtségét, ettől azonban nem lett a szívem csücske. Sőt, kifejezetten elborzasztott mennyire nem figyelt rá, mi is folyik körülötte. A két fél kölcsönös mészárlási akció csak fokozták az említett békepárti üzenetet.
Ezért érthetően akad benne dráma, ugyanakkor humor is. Ezt a kis pozitív fűszert pedig Zuzana és Mik párosa szolgáltatja. Őket egyszerűen nem lehet nem kedvelni, nem lehet nem mosolyogni a megjegyzéseiken és nem lehet nem irigyelni Karout amiért ilyen remek barátai vannak.
Sajnos ebben a részben a barátain kívül Karounak nem sok jó tulajdonsága van. Ahogy már említettem, megértem, hogy összetört és kicsit tartottam tőle, hogy az emlékek visszaszerzésével majd megtörik a személyisége, de nem így lett. Egyszerűen csak megkeseredett, a gyász elvette az eszét és rendkívül gyerekes módon viselkedett miközben homokba dugta kék hajú fejét. Idegesített.
Akiva ellenben a személyiségfejlődés mintapéldánya. Imádom a srácot! Végre egy erős férfifőhős, aki képes a saját kezébe venni a dolgokat és túllépni a tényen, hogy már megint kitépték és földbe taposták a szívét. Sokkal többet szenvedett, mint Karou, mégsem lett se őrjöngő sorozatgyilkos (legalábbis nem sokáig), se önmarcangoló szerencsétlenség. Történjen bármi, ő talpra áll és küzd, mert elvei vannak, gerince van és érző szíve, amit nem csupán a szerelem dobogtat meg. Ráadásul ebben a könyvben a legokosabb gondolatokat ő mondja ki.
"Amíg élsz, mindig van rá remény, hogy a dolgok jobbra forduljanak."
Nagyon tetszett, hogy az írónő jobban bemutatta Eretz világát (könyv elején térkép is van róla), így az olvasónak szélesedett kicsit a kimérákról alkotott képe és jobban átlátta az angyalok hierarchiáját. A szeráfok hatalmi játszmáiért pedig külön piros pontot érdemel.
Összességében tehát egy különleges történet továbbra is különleges és izgalmas folytatása. Nem csalódtam, még mindig nagyon tetszik ez a fantasy világ.
Meleg szível ajánlom mindenkinek, akinek az első kötet tetszett. Akinek pedig még nem volt szerencséje ehhez a trilógiához, ám szívesen olvasna angyalokról és szörnyekről, vágjon bele bátran, megéri megismerkedni vele.

a történet konfliktushelyzete
Kiegészítés:
A befejező kötet, Dreams of Gods and Monsters rendkívül izgalmasnak ígérkezik, ezért nagyon remélem, hogy a Kossuth Kiadó még ha hosszú ideig is kell rá várni, de megjelenteti magyarul. Kár lenne ezt a remek sorozatot félbehagyni és kifúrná a rajongók oldalát a kíváncsiság. 
Pontos megjelenési információk tehát még nincsenek, de bizakodó vagyok.
Laini Taylor írt egy kiegészítő novellát Night of Cake and Puppets címmel, ami a második és harmadik kötet között helyezkedik el és Zuzana és Mik románcáról szól. Szívesen elolvasnám ezt is, de nem sok esélyt látok magyar megjelenésére. 

2015. február 14., szombat

Átkelés a rónaságon

Én ezt a sorozatot minden hibája ellenére szeretem.
A harmadik rész (A mamutvadászok) után kicsit bizonytalan voltam, akarom-e a folytatást, végül mégsem bírtam ellenállni neki.
A borító továbbra is gyönyörű, öröm ránézni erre a sorozatra. Vastagságra ismét két kötet lett, mivel összesen 1190 oldal, így egy könyvbe kissé macerás lett volna ennyi lapot összefűzni. Szóval praktikusan ketté vették, ettől azonban megduplázódott az ára is. 
Fülszöveg:
"A regénysorozat negyedik részében a történet főhősei, Ayla és útitársa, Jondalar folytatják utazásukat a férfi szülőföldjére. Hűségesen kísérik őket megszelídített állataik is, nem kis meghökkenést és rémületet váltva ki a vándorútjukat keresztező emberekből.
Az egyébként is fáradságos utazást további akadályok nehezítik: hőseinknek megáradt folyókon, életveszélyes lápvidékeken és rejtélyes hegyi rengetegeken kell átkelniük. Ritkán találkoznak emberekkel, s amikor mégis, eleinte mindenki gyanakodva méregeti a furcsa kompániát. Sőt, egyszer a tébolyult vezetőjük elnyomása alatt szenvedő, vérszomjas amazonok törnek az életükre. Ám Ayla javasasszonyi tudománya, varázslatos tűzgyújtó technikája, Jondalar kőfaragó szakértelme, a magukkal hozott meglepő, de jól használható találmányok és vadászeszközök, valamint mindkettejük emberi kiválósága végül mindenhol tetszést arat, és a legszorultabb helyzetekben is győzedelmeskednek.

De sikerül-e átjutniuk a hatalmas gleccseren a tavaszi olvadás előtt? Képesek lesznek-e elegendő ivóvízhez és élelemhez jutni maguk és az állataik számára odafent, a fagy birodalmában?"
Ez a kötet egyértelműen azoknak való, akik az előző részeket szerették. A történet ugyanis lassan halad, ahogy a szereplők is lassan haladnak hosszú utazásukon a cél felé és bár akad benne némi izgalom, a leírások dominálnak. Szerencsére nagyon jól tudtam, mire számíthatok (főleg mert anyukám lenyúlta előolvasni), így nem is csalódtam. Reális elvárásaim voltak, amiket többé-kevésbé hozott is.
Tehát ezúttal is volt, ami tetszett és volt, ami nem annyira, véleményemet ezért két részre osztom.

Ezúttal kezdem a kevésbé jókkal, vagyis dolgok, amelyek nem tetszettek:
- Az élővilág tankönyvszerű bemutatása. Kifejezetten szeretem a tájleírást és ebben a könyvben az őskori légkör lényegét adja az állatok és növények ismertetése. Csakhogy a tájleírás nem lehet három oldalas állatélettan fajok felsorolásával, mit esznek, merre, mikor, hogyan stb. Ezek a részek, hiába vagyok állatbolond és hiába él mélyen bennem még mindig egy biológuska, unalmasak voltak. 
- Több részletes szexjelenet. Valamivel meg kellett törni a National Geographic adást, így az írónő átváltott egy éjszakai csatornára és 5-6 oldalas ágyjelenekkel próbálta fenntartani a növényvilágtól elpilledt olvasó figyelmét. Nos, nem jött össze. Egy szerelmes pár közös utazásán borítékolt az intimitás, de mi a fenének kell ezt is ilyen részletesen leírni? Nagyjából annyira érdekelt milyen pózokat próbáltak ki, mint hogy milyen madarak fészkeltek a mocsaras területen nyár idején....
- Ayla a szupernő. Hallottam már korábban, hogy Ayla előkelő helyet szerezett magának a legidegesítőbb női könyvszereplők ranglistáján, ám eddig kicsit túlzásnak éreztem, most viszont egyet kell értenem. Ayla mindent tud, mindent feltalál, mindig helyesen dönt és mindig megment mindenkit. Kezd egyre bosszantóbb Mary-Sue karakter lenni...
- Jondalar a tutyimutyi. Habár az úriember ebben a részben hanyagolja az önmarcangolást, olyannyira el van nyomva Ayla tökéletességétől, hogy kissé esetlenné válik. Mivel Ayla nem hibázhat, szegény srácra hárul ez a szerep és ettől bizonyos nehéz helyzetekben - kifejezetten szerencsétlenül - csak várja, hogy Ayla megmentse a napot. Kicsit több határozottság ráfért volna.
- Az írónő behozta az emberi gonoszságot ebbe az idillikus ősi világba, de nem vértezte fel ellene szereplőit. Vagyis mikor szembetalálkoznak egy megátalkodott és őrült emberrel, úgy kezelik, mintha normális volna és ez cseppet sem normális. Ha valaki megpróbál megölni, utána nem pacsizol le vele. Hol marad az életösztön?
- A könyv vége ismét össze lett csapva. A hosszú és terjengős kezdéshez és élővilág ismertetéshez képest a kötet befejezése, a megérkezés nagyon kurta volt. Úgy éreztem, Jean M. Auel megint akkor kapott észbe, hogy már túlfutott az ezredik oldalon, ideje lenne befejezni.

Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy a negatív dolgok oldalára billen a mérleg, jöjjenek azok, amik tetszettek:
- A tájleírás. Oké, néhol túlságosan sok és unalmas, de annyira hozzátartozik a könyv légköréhez, hogy nélküle nem is tudnám elképzelni ezt a történetet. Az írónőnek ráadásul remek stílusa van, így ha épp nem kapja el a lexikonszerű ismertetés szelleme, kifejezetten gördülékenyen és érdekesen tudja tálalni az őskori közeget.
- Jean M. Auel lelkesedése. Szerintem azok az igazán jó könyvek, amelyeket szívvel és lélekkel írnak, ez pedig tipikusan ilyen. A lapokból átjön, az írónő mennyire élvezi azt, amit csinál, mennyire beleásta magát a részletekbe, mennyire otthon van ebben a világban, ettől pedig remek légkör veszi körbe az olvasót.
- Az apró kalandok. Tájleírás és pásztorórák között mindig történik valami, ami megtöri a monotonitást.  Kisebb-nagyobb kalandok bukkannak fel, a főszereplők mindig újabb és újabb feladatokat kénytelenek megoldani, így a terjedelem ellenére sem lehet unalmasnak mondani a könyvet.
- Jondalar személyiségfejlődése. Kevésbé önmarcangoló, kimondja, ami a szívét nyomja és sokkal nyitottabb lesz az utazás során. Nagyon tetszett, ahogy megnyílt Farkas felé és ahogy lassan egész más színben látta a "laposfejűeket".
- A hétköznapok apróságai. Még mindig nagy élvezettel olvasom, hogyan boldogultak elődeink "kezdetleges" eszközeikkel, hogyan teltek mindennapjaik és hogyan oldották meg problémáikat.
- Romantika. Ayla és Jondalar kapcsolata igazán irigylésre méltó. Annyira szeretik egymást, hogy ha egyetlen ágyjelenetet sem vetett volna papírra az írónő, akkor is tudná az olvasó, hogy őket bizony a Földanya mindenféle értelemben egymásnak teremtette.

Habár 6-6 érvet mondtam a pro és kontra oldalon, összességében azt kell mondanom, nekem ez a könyv tetszett. Vannak hibái, vannak unalmasabb oldalai, de ha egybe nézem, ez a sorozat remek. Egyedi, jól kidolgozott, az íze is hiteles és az írónőjére sem lehet panasz.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző három részt már olvasta. Tényleg sok a tájleírás, de nem kell tőle megijedni, mert akit egyszer már elbűvölt az őskori hangulat, azt újra el fogja.

Kiegészítés:
Az ötödik rész, Sziklamenedék már a polcomon csücsül, így hamarosan olvasom is tovább Ayla a csodanő és társa, Jondalar kalandjait. 
A befejező kötet, A festett barlangok földjén még nem jelent meg magyarul, bár a kiadó már megmutatta a borítót (gyönyörű, mint mindig), ami előrelépés. Valószínűleg megint úgy fog megjelenni, hogy csak később értesülök róla, mivel sajnos nem ezt a sorozatot reklámozzák, de nem fogom bánni. A lényeg, hogy meg fog jelenni valamikor és be is fogom gyűjteni, hogy teljes legyen a sorozat a polcomon. 

2015. február 9., hétfő

Egy könyvmoly regényes élete

Ennél a könyvnél a cím volt az, ami azonnal megfogott. Egy könyvmoly mindig szívesen olvas könyvszerető emberekről.
A borító aranyos, különösen a címen hintázó kislány tetszik. Mindössze 240 oldal, tehát nem vastag. Magnólia Kiadótól ez az első könyv, ami a kezembe került és bár találtam benne néhány elgépelést, összességében jó munkát végeztek.
Fülszöveg:
"A. J. Fikry, a kiégett könyvesboltos nehéz éveket tudhat maga mögött: meghalt a felesége; az üzlete rosszabbul megy, mint valaha; ráadásul ellopták tőle legnagyobb értékét is, egy Poe verseket tartalmazó ritka kötetet. Idővel elfordul az emberektől, és még a könyvei sem nyújtanak számára vigaszt, mert a rohamosan változó világra emlékeztetik. Egy váratlan esemény folytán viszont kénytelen lesz újrakezdeni az életét, mert egy kislányról is gondoskodnia kell. A mogorva és életunt férfi hamarosan más szemmel néz a világra, igaz barátokra lel, újra szerelmes lesz, a könyvesboltja pedig a kisváros nyüzsgő központjává alakul át."
Nem igazán tudom, pontosan mire számítottam, mikor elkezdtem olvasni, az azonban biztos, hogy nem azt kaptam. Ez a könyv olyan, mint a borítója. Aranyos, kedves, kicsit kék és kicsit könyves, de semmi extra.
A történet valóban egy regényes életet mesél el, mert A. J.-vel aztán minden megesik, ami egy regényszereplővel előfordulhat. Akad benne dráma, szeretet, humor, szerelem, barátság, titkok, vagyis minden, ami regénynek fűszere lehet. Az pedig, hogy a főhős könyvesbolt tulajdonos csak ráadás. Talán pont ennél a ráadásnál lehet megragadni, mi hiányzott nekem ebből a könyvből.
A szereplők mind szeretnek olvasni, ki ilyet, ki olyat. Gyakran emlegetnek könyvcímeket, amik közül jó néhányat ismertem, de akadt köztük számomra ismeretlen is. Többször tesznek könyves megjegyzéseket és a cselekmény nagy része egy könyvesboltban játszódik. Szóval a nyomtatott betűk fontos szerepet töltenek be, mégsem éreztem, hogy ez egy könyvmolylelket simogató könyv lenne. Hiába olvasnak sokat a szereplők, a könyvek iránti szeretet érzése mégsem jött át. Tudtam, hogy könyvmolyok, de nem éreztem az igazi könyvmoly hangulatot. Azt a lelkes csillogást, amitől az olvasó úgy érzi, a lapoknak lelke van. Ezért egy kicsit csalódtam.
Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy nem tetszett ez a kötet, meg kell jegyeznem, hogy nincs vele baj, csupán kevesebb, mint amire számítottam.
A történetnek van íve, szépen halad a maga útján a már említett regénybeli mozzanatokkal kikövezett úton. A cselekmény több évet mesél el röviden, kissé olyan mintha az élet főbb mozzanatait akarná megragadni. A szereplők hitelesek, van akit meg lehet kedvelni, mint A. J. és van, akit nem igazán. Emberiek, de belőlük is hiányzott valami plusz. Valami, amitől a szívemhez nőttek volna, így nagyon sajnáltam, hogy a legszimpatikusabb karakter (A. J.) sem váltott ki belőlem érzelmet, még a könyv legvégén sem.
A humor finoman van jelen egy csipetnyi szarkazmus képében és gördülékenyebbé teszi a sorokat. Stílusát nézve olvasmányos, de számomra kissé egyszerű volt. Több leírást szerettem volna és mintha a könyv felén túl megcsappantak volna a szebb sorok. A kötet első felén ugyanis akadt néhány tetszetős mondat, amiket később kifejezetten hiányoltam.
Tekintve, hogy a főbb szereplők könyvek eladásával foglalkoznak, nem maradhatott ki a történetből a könyvkereskedés üzleti világa. Ez, bár első ránézésre jónak tűnik egy könyvmoly számára, rám inkább rideg valóságként hatott. Az üzletben nincs helye a szívnek, én pedig csak szívvel tudok a nyomtatott betűkre nézni...
A fejezetek előtt A. J. könyvajánlói olvashatók. Kell egy kis idő, mire az olvasó megszokja őket és a helyére kerül, mi is a céljuk. Bár eléggé gyorsan rá lehet jönni, ahogy a végkifejletre is. A könyv nem szolgál nagy meglepetésekkel, engem legalábbis csupán egyszer sikerült meglepnie, de talán nem is a célja. Ez egyszerűen csak egy kedves történet kedves emberekről, a kiszámíthatóság nem ront a báján.
Összességében tehát egy szokványos regény egy könyvkereskedővel a főszerepben. Tetszett, de nem hagyott bennem mély nyomot és nem teljesítette előzetes elvárásaimat. 
Ha valaki a könyvimádat légkörét keresi, keresse tovább, azonban ha valaki csak egy könnyed történetre vágyik olvasni szerető szereplőkről, akkor jó helyen jár. Könyvmolyoknak azért érdemes tenni vele egy próbát.

Zárszónak kedvenc idézetem a könyvből:
"Annak ellenére, hogy A.J. imádja a könyveket, és saját könyvesboltja van, nem különösebben rajong az írókért. Rendetlen, egoista, ostoba és általában kiállhatatlan embereknek tartja őket. Messziről kerüli azokat, akiknek a könyve tetszett neki, mert attól tart, hogy a találkozó után a könyvekből is kiábrándulna."

2015. február 8., vasárnap

Shingeki no Kyojin

Shingeki no Kyojin (angol címén Attack on Titan) egy igazán érdekes sorozat. Meglehetősen egyedi nem csupán a témáját tekintve, hanem a kivitelezés szempontjából is. Szóval teljesen megértem a rajongást, ami egyre jobban körbeveszi.
Isayama Hajime mangája alapján készült, ami jelenleg is fut, így ez a 25 epizód még csupán a történet legeleje. (A második évadon már dolgoznak a készítők.) 
Műfaját tekintve, nos, shounen magazinban kezdte pályafutását, témáját tekintve azonban post-apokaliptikus, épp ezért én egy sötét hangvételű horrornak mondanám az igényes fajtából, ahol a vérengzés okkal történik.
Ismertető:
Az emberiség fallal körülvett kisebb területre kényszerült visszahúzódni az emberevő óriások elől. A három magas és vastag falrendszerből álló erődön belül az élet nyugalmas, míg a külvilágban óriások szaladgálnak egyetlen céllal, hogy felfaljanak minden kimerészkedő emberi lényt. Egyedül a felderítők veszik a bátorságot, hogy elhagyják a biztonságos övezetet és megküzdve az óriásokkal megpróbálják visszahódítani a világot. Egy nap azonban a viszonylagos békének vége szakad, amikor egy hatalmas titán megjelenik és áttöri az első védőfalat... 
Kissé vérszegény lett az ismertető, ám a lényeget remélhetőleg átadja. A világ felépítésén kívül ugyanis nem sok értelme van a cselekményről beszélni. Egyrészt mert nagyon összetett, másrészt mert olyan fordulatos, hogy mindenki jobban jár, ha saját maga jár utána.
Első ránézésre ez a világ emberevő óriásokkal olyan, mintha egy gyerekmeséről lenne szó. Nekem legalábbis az óriáspaszuly története ugrott be róla, aztán, ahogy elkezdtem nézni, rájöttem, cseppet sem mese. Bár az óriások talán nem tartoznak az igazán félelmetes lények közé, ha valaki elkezdi nézni az animét, eldönti, sosem szeretne óriással találkozni. Még akkor sem, ha a grafikájuk elnagyolt és nem is látszanak kifejezetten ádáz ellenfélnek.
a cselekmény
A történet cselekménye ugyanis nem áll másból, mint az óriások elleni küzdelemből. Az erőviszonyok pedig korán sincsenek összhangban. Az óriások - akikről egyébként alig tudni valamit, így a rejtélyességet is fokozzák az izgalmak mellett - ostobák ugyan, de gyorsak, halálosak és nem épp humánusak, ahogy kettéharapják az embereket. Ráadásul piszok nehéz végezni velük, így az emberiség részéről garantált a nagyobb áldozat.
A történetet mindezek miatt egy olyan sötét, már-már kétségbeesetten fekete hangulat lengi körbe, hogy a néző nem csupán aggódik a szereplők életéért (Teljes joggal!), hanem maga is szorong ettől a kilátástalan helyzettől. Mesebeli óriások ide vagy oda, ez bizony egy kemény horrorisztikus dráma.
A legnagyobb erénye talán a valósághű harcokban rejlik. Persze nem az acélmadzagon röpködő és kaszaboló katonák és a gigászi hústornyok konkrét küzdelmére gondolok, hanem a háború tényére. Mindegy ugyanis, hogy egy másik hadsereggel, óriásokkal, egy falka mutáns vérfarkassal vagy csillámpónikkal szemben megy a háború, a háború akkor is háború marad. Ez pedig valójában nem szép és magasztos, hanem egy véresen csúnya őrület, amiben életek vesznek kárba pillanatok alatt és gyakran nincs belőle semmi haszon a végső cél szempontjából.
Szóval két dolog folyik ebben a sorozatban literszámra, vér és könnyek.
Armin, Eren és Mikasa
Úgy hullanak a szereplők - és most nem csupán a névtelen katonák ezreire gondolok -, hogy a néző csak pislog és egy idő után már nem mer megkedvelni senkit, hátha a következő képkockán óriáshamiként végzi.
A karakterek ezért, ha túlélik a vérengzést, sokat sírnak, hiszen családot és barátokat veszítenek el epizódról epizódra és persze a saját életüket is féltik. Ettől azonban mind nagyon emberiek, esendőek és rendkívül erősek lesznek. Remek karakterek vannak tehát benne, akiknek fejlődését öröm nézni, és akik életét féltve a néző szorongva rágja a körmét.
A kedvenc karakterem Mikasa, mert szeretem az erős női jellemeket és mert a kapcsolata Erennel egy kis fűszert ad a harcokhoz. Persze itt kell keresni a szerelmi szál cérnafoszlányát, ami kimerül abban, hogy az említett hölgy egyértelműen fülig szerelmes, míg választottja, bár normális körülmények között viszonozná a dolgot, annyira elfoglalt vérpermetes bosszúhadjáratával, hogy fel sem tűnik neki a dolog. Még egy adalék a hitelességhez és remek példája a mértéktartásnak. Befigyel a szerelem, de megmarad fűszernek, mert nem az az érdekes, hogy mi van a szereplők szívében, hanem hogy lesz-e még szívük az epizód végére, vagy egy kedves kis óriás kitépi a mellkasukból...
Érzelmes jelenetekből persze nincs hiány, tekintve a könnyek áradatát, csak inkább a félelem, gyász és eltökéltség dominál a világfelépítésből adódóan jogosan.
Apropó világ, nagyon sok a sötét folt. Az emberiség gyakorlatilag sötétben tapogatózik az óriásokat illetően, rengeteg a rejtély és sok a lassan kitisztuló kép. Utóbbi a karakterekhez köthető, mert bár a cselekménynek van egy időbeli vonala is, gyakran ugrál vissza a múltba, hogy megmagyarázzon ezt-azt, ami sokat ad a nézőnek, hogy összerakhassa a darabkákat. Azt kell mondanom, 25 rész után még mindig csak sejtem, mi ez az egész.
A zene elmegy, passzol, de nem fogott meg igazán, a grafika pedig épp olyan különc, mint maga a történet. 
A háttér gyönyörű, a harcok látványosak, ám az óriások elnagyoltak. Nagyon furcsán változatosak, hol emberibbek, hol gagyibbak, hol ijesztőbbek, nem igazán lehet skatulyázni őket. Az erőszakos jeleneteket alig cenzúrázták és van egy erőteljes, horrorokra jellemző grafikai sajátossága. Visszafogott, pasztellszínek dominálnak, ám a kontúrok vastagok és erőteljesek. A szereplők körvonalai radikálisan rajzolódnak ki és az érzelmek arcra vitelében is a fekete tónusok vannak többségben. Néha kifejezetten ádáz vagy nyomasztó arcokat vágnak, az őrület határáról nem is beszélve. Nekem kellett egy kis idő, mire megszoktam a grafikát és rábólintottam, igen, ez a tökéletes stílus ehhez a sötét és vérpermetes történethez.
Összességében tehát egy igazán egyedi és rendkívül izgalmas anime, tetszett. Első két rész után nem hittem, hogy ennyire le fog kötni, de elkapott a lendület és szinte faltam a részeket. 
Bátran ajánlom mindenkinek, aki háborús izgalmakra vágyik és nem zavarja a sötét világkép és bírja az erőszakot. 

Egy kis zene kedvcsinálónak:

Kiegészítés:
A manga tehát még fut, az anime következő évadja pedig 2016-ban várható. Készült hozzá light novel Before the fall címmel, és több ova, vagyis kiegészítő epizód is. 
A nagy sikerre tekintettel mozifilm változatban is feldolgozták a történetet két részben. Az első film Guren no Yumiya már elkészült, míg a második, Jiyuu no Tsubasa a nyáron kerül bemutatásra. 
Ezzel még mindig nem ért véget a titánőrület ugyanis a két filmet megcsinálják élőszereplős változatban is, amit szintén 2015-re ígértek. Nem szoktam szeretni az élőszereplős változatokat, de erre most kíváncsi lennék, hogyan oldják meg a rengeteg speciális effektet.

2015. február 2., hétfő

Mozgóképek XXIX.

Egész jó lett az elmúlt hónap filmes termése. Voltam moziban (Az öt sereg csatája) és otthon is sikerült jó néhány, szám szerint 8 filmet megnéznem. Ez a számarány pedig sokkal több, mint amennyi átlagosan megfordul a rovat bejegyzéseiben. 
Persze már most látom, hogy ez egy kiugró eset és nem lesz belőle rendszer, ahhoz túlságosan elfoglalt vagyok.

Wolves
"A történet szerint Cayden Richard borzasztó rémálomból tér magához, de elég gyorsan kiderül, hogy nagyon is a valóság. Kiderül, hogy ő maga egy vérfarkas és szülei brutális halála után menekülni kényszerül. Így téved el egy elszigetelt, hegyi városkába, ahol hozzá hasonló alakváltók élnek."
Hogy miért néztem meg egy ilyen egyértelműen gagyi filmet? Jason Momoa. Van még kérdés?
Ez a film tényleg olyan alacsony költségvetésű, klisés és közhelyes, mint amilyennek látszik. A színészek sem különösen jobbak, bár Jason Momoa jön, letaglóz és már nem is érdekel, mi a fenét nézek. A főszereplő srác is mutatós, így volt mit nézegetnem a Csubakka jellegű ordasok helyett. Azonban azt kell mondanom, összhatását tekintve nem annyira rossz, láttam én már ennél ezerszer pocsékabbat is.
Szóval, aki késztetést érez egy gyengébb fantasyra vágjon bele bátran, csak ne legyenek magasak az elvárásai. Finnyásabb nézők azonban inkább keressenek mást.

Az útvesztő
"Thomas egy liftben ébred, és a nevén kívül nem emlékszik semmire. Az ajtón túl különös világ várja. 60 srác, akik elzártan, szigetszerű univerzumukban élnek, és egyetlen dolgot tanulnak: a túlélés trükkjeit. Ők nem lepődnek meg az újonnan érkezőn: havonta egyszer mindig jön valaki. Világukat útvesztő veszi körül. Aki szökni próbál - és sokan vannak ilyenek - mind ottvesznek. Ezek a szabályok, melyek nem változnak és nem változtathatók. Valami mégis átalakul. Egy titokzatos üzenet hatására néhány srác azt hiszi, van remény a lázadásra. Még akkor is, ha fogalmuk sincs, ki ellen kell lázadniuk, és mekkora veszéllyel próbálnak szembenézni."
Szinte amint elolvastam a könyvet, már mentem is megnézni a filmet. Nos, nem csalódtam.
A változtatások ellenére is kiváló adaptáció. Izgalmas és látványos és a szereposztással is elégedett voltam. Különösen tetszett, ahogy a Siratókat vászonra vitték. A könyvben nekem meztelencsigaszerű lényeknek tűntek, itt viszont inkább póknak és több volt bennük a gép, mint az élőlény. Piros pont érte! Az útvesztő látványvilága is hangulatos volt és ha kicsit több teret hagytak volna Minhónak, aki a kedvencem ebben a történetben, akkor teljesen elégedett lettem volna. Azonban még így is azt mondom, jó adaptáció, nézze meg mindenki bátran. Előbb azonban a könyv, mert úgy az igazi!

John Wick
"John Wick (Keanu Reeves) nyugodt életre vágyik. Magányosan akarja tölteni a napjait: kutyája, sportkocsija, üres, hideg lakása éppen elég neki - nincs szüksége többre. De egy nyugdíjas bérgyilkos nem pihenhet. És amikor bántják, ő sem marad tétlen. Előveszi rég elrejtett fegyvereit, és elindul véres bosszúhadjáratára. Egyetlen ember harcol gengszterek és bérgyilkosok egész hadserege ellen, New York pedig valódi csatatérré válik. És az őrült, véres ütközetben mégsem egyértelmű, ki fog győzni: a gyilkosok légiója vagy a magányos harcos. Hiszen ő John Wick."
Tipikus akciófilm.
Oké, vannak benne laza dolgok és a maffia belügyei tényleg nagyon érdekesek és ha Keanu Reeves felvesz valami feketét már az laza, de valahogy mégsem az igazi. Nekem kevés volt.
Ettől függetlenül azt mondom, igényes, így aki egy kis lövöldözést szeretne nézni jó kontra rossz fiúk helyett az alvilág belügyeiben, nézze meg nyugodtan. Egy dolgot garantálok, a film után mindenki gyanakodva fog nézni arra, aki vacsoraasztalt rendel...

Dorian Gray
"Londonba utazik Dorian Gray. A szép és tapasztalatlan ifjú találkozik Lord Henry Wottonnal, aki bevezeti a viktoriánus London pezsgő társadalmi életébe. Amikor Dorian meglátja a róla készült festményt, ráébred önnön szépségére. Minden vágya, hogy örökké így nézzen ki. Ezért mindenre hajlandó, arra is, hogy akár szerződést kössön az ördöggel. A lelkét adja az örök fiatalságért cserébe. A lord hatására az ártatlan, tiszta lelkű Dorian egyre inkább az élvezetek rabja lesz, alámerül a félvilági nők és az ópiumbarlangok világába. Oscar Wilde regényéből."
Repetáztam. Ezt a filmet ugyanis néhány éve már láttam. Akkor is nagyon tetszett és most, mivel végre eljutottam oda, hogy elolvastam az eredeti művet, szerettem volna felfrissíteni a filmmel kapcsolatos érzéseimet.
Egész más volt az eredeti történet ismeretével nézni, mivel a könyv mondanivalója lényegesen mélyebb és a film mutat jó néhány elkerülhetetlen változtatást. Azonban még így is nagyon tetszett. Zseniális.
Csak ajánlani tudom, ha valaki olvasta azért, ha valaki még nem olvasta, akkor pedig azért.

A bíró
"A nagyvárosi, nagyszájú jogász (Robert Downey Jr.) az édesanyja halála miatt utazik haza, és kénytelen átmenetileg egy fedél alatt maradni az apjával (Robert Duvall). Az öreg bíró nyakas és kiállhatatlan. És nagyon beteg. És gyilkossággal gyanúsítják. Hank akarva-akaratlan egyre több időt tölt a szülői házban, és egyre jobban érti, miért is szökött el innen örökre. Ám család ellen nincs orvosság: a szeretet is felébred benne a rokonság iránt, melyet olyan nagyon igyekezett elfelejteni."
Családi kapcsolatokat boncolgató (elsősorban apa-fiú kapcsolat) dráma, épp ezért hosszú, lassan kibontakozó és mély.
Bevallom, kissé másra számítottam, hiszen ez a film gyakorlatilag minden morzsájában Robert Downey Jr. munkája és tőle az ember nem várna ennyire komolyat. Azonban, ahogy néztem, belemerültem a hangulatába, a sok elfojtott érzelembe és kíváncsian boncolgattam a főszereplő múltját. Szóval szépen lett megcsinálva. 
Igazi dráma a komótos fajtából, így kizárólag a műfaj kedvelőinek ajánlanám. Ők valószínűleg élvezni fogják, ahogy én tettem, másoknak ellenben unalmas lehet.

Sráckor 
"Richard Linklater új filmje, a Sráckor eleddig példátlan filmes kísérlet és egyedülálló mozis élmény. Olyan fikciós dráma, amely ugyanazt a néhány színészt követi egy 12 éves időszakon át, 2002-től 2013-ig, ily módon a filmben megtett páratlan utazás egyszerre nagy ívű és intim, végigvezet a gyermekkor életörömén, a modern család mindent megrendítő változásain, és magán az időn."
Mondjon bárki bármit, ez bizony egy művészfilm. No, nem az elvont, úgyse érted kategória, hanem a szép, igényes és értékes változat.
Az ötlet és a megvalósítás kiváló, azonban a film ehhez mérten nagyon hosszú is lett. Ráadásul mivel fikció ide vagy oda, akár dokumentumfilmnek is elmenne,  hiszen csupa hétköznapi és valóságos dolgot mutat be, még hosszabbnak tűnik. A vége pedig, hát, akinek van kitartása eljutni odáig, érteni fogja miért olyan, amilyen.
Tetszett, mert látom benne a filmművészeti értéket, de nem nézném meg újra. Ez olyan "poén", amit csupán egyetlen egyszer lehet elsütni. 
Kizárólag türelmes embereknek ajánlom és azoknak, akik képesek megnézni valamit pusztán a művészeti értéke miatt.

Lucy
"Az író-rendező Luc Besson a mozitörténet legkeményebb, legemlékezetesebb női akcióhőseit teremtette meg, elég csak a Nikitára, a Leon, a profira, vagy Az ötödik elemre gondolnunk. Besson ezúttal Scarlett Johanssont rendezi Lucy szerepében ebben az új akcióthrillerben. Lucy véletlenül egy sötét üzletbe keveredik, de szembeszáll azokkal, akik foglyul ejtették, és könyörtelen harcossá válik, aki meghaladja az emberi logikát."
A bejegyzés elején megmutattam, milyen az alacsony költségvetésű gagyi film, most pedig megmutatom, milyen a magas költségvetésű, ám szintén gagyi film.
Pedig olyan jól indult... Láttam benne potenciált és ha az akció helyett (John Wick ebből a szempontból sokkal izgalmasabb) a karakterekre helyezik a hangsúlyt, egy egész jó drámát össze lehetett volna hozni. Csakhogy ahelyett, hogy azt a kérdést boncolgatták volna a történet nyújtotta lehetőségek miatt jogosan, hogy mitől emberi az ember, elkezdtek belemászni a kamutudományba, ami a film végére fájdalmasan szánalmas lett. Na, pont az ilyen esztelenségek miatt nem szeretem a tudományos fantasztikumot. Azt hiszik, néhány tudományos tény és hangzatos következtetés elég, hogy a tudományosság látszatát keltse, pedig nem így van. Olyan sok sebből vérzik minden egyes feltevés, ha kamutudománnyal próbálják alátámasztani, hogy képtelenség komolyan venni.
Elsősorban férfiaknak ajánlom, mert ők valószínűleg Scarlett Johansont szemlélve nem akadnak fenn a logikátlanságok hegyein, illetve mindazoknak, akik csinos színészek nélkül is képesek kikapcsolni az agyukat, hogy egy kis lövöldözést nézzenek.

Halhatatlan szeretők
"Adam (Tom Hiddleston) egy visszavonultan élő vámpír, aki zenészként tengeti életét detroiti lakásában. Egy nap újra találkozik élete szerelmével, a szintén vámpír Eve-vel (Tilda Swinton), aki hátrahagyja addigi életét a marokkói Tangerben, hogy ismét Adammel legyen. A szerelmespárt váratlanul meglátogatja Eve felelőtlen és bajkeverő húga (Mia Wasikowska), aki nemcsak, hogy irritálja Adamet, de veszélybe sodorja az egyetlen embert, akivel a zenész jó kapcsolatot ápol."
Vegyes érzelmeim vannak. 
Egyrészt ez a film végre megmutatja, milyen is lehetne valójában halhatatlannak lenni. Fárasztó és nyomasztó. Másrészt viszont ez a fárasztó és nyomasztó halhatatlanság kiüt a nézőre is. Hiába karakterközpontú a történet, a szereplőket sem lehet igazán megismerni benne, inkább csak sodródunk az árral, mint vámpírok a századokkal. Szóval nem valami felemelő élmény, inkább csak érdekes.
Retró vámpírrajongóknak meleg szívvel ajánlom, illetve Tom Hiddleston minden rajongójának. Aki azonban nem tartozik ezen két kategória egyikébe sem, óvatosan kezdjen bele.

Értékelés:
Dorian Gray                          ->  10
Az útvesztő                           ->  9
A bíró                                    ->  9
John Wick                             ->  8
Sráckor                                  ->  8
Halhatatlan szeretők              ->  7
Wolves                                  ->  6
Lucy                                      ->  4

Zárszónak hoztam egy dalt A bíró című filmből. Igazán hangulatos, nekem nagyon megtetszett.
Bon Iver - Holocene