2016. január 30., szombat

Hajnali láz

Ajándékba kaptam ezt a könyvet. Meglepetés volt, bár hallomásból már ismertem, így nem voltak magas elvárásaim. Ehhez képest, amint közelebbről szemügyre vettem, nagyon megtetszett.
Az új borító mutatós a fákkal és a padon üldögélő főhősökkel, mégsem ez fogott meg, hanem ami alatta van. Kemény kötést kapott, így ha az olvasó kibújtatja a szép védőborítóból, egy fehér könyvecskét kap, aminek elejére Lili egyik levelének részletét nyomták. A kézzel írott sorok titkos imádója vagyok, így rögvest beleszerettem. Óriási piros pont a kiadónak!
Nem vastag könyv, nincs 300 oldal, akár egy lélegzettel végig lehet olvasni.
Fülszöveg:
"Meghalni most? Amikor az élet elkezdődhet végre? Amikor a szerelem beköszönhet? Svédország, 1945. Országszerte koncentrációs táborokból szabadult embereket ápolnak. A huszonöt éves Miklóst újra halálra ítélik: az orvos hat hónapot ad neki. De Miklós élni akar. Levelet ír 117 magyar lánynak, akik annak idején földijei voltak, s most itt vannak valamelyik rehabilitációs táborban. Feleséget keres, akivel odahaza elkezdheti az életét. Kedves Nóra, kedves Erzsébet, kedves Lili, kedves Zsuzsa, kedves Sára, kedves Szeréna, kedves Ágnes, kedves Giza, kedves Baba, kedves Katalin… Reggeltől estig ír – levelet, verset, cikket –, fordít, a hazai híreket lesi és várja a gyógyulást. És hamarosan rátalál az igazira. Mint aki megtáltosodott, úgy sodorja magával a tizenkilenc éves Lilit, hogy legyőzve szorongásait és kísértő álmait, nekiinduljon ő is új életük, az igazi élet felépítésének. A regény szerelmük szárba szökkenését meséli el, miközben az erőfeszítések, az árulások, az igaz és hamis barátságok szövevényei az olvasót is végleg magukkal ragadják. A Hajnali láz – nagy szeretettel, feszes mondatokban és erős képekben megírt igaz történet – az élet szerelmes regénye."
A fülszöveg nem hazudik, ez egy romantikus történet. A báját pedig az adja, hogy valós szerelmet mesél el. Az alapanyag tehát remek és a kivitelezésre sem eshet panasz.
Gárdos Péter megtalálta az egyensúlyt a narráció és az idézetek között. A történet kellemes tempóban halad és ezt a tempót a rövid levélrészletek csak kiegészítik. Hol alátámasztják, hol továbbfűzik a narrációt. Mivel a fülszöveg szépen összefoglalja, mire lehet számítani, nem kívánok a leírt eseményekről szólni, inkább a benyomásaimat és gondolataimat osztom meg.
Habár ha skatulyázni és kategorizálni kellene ezt a könyvet, megkapná a holokauszt címkét, mégsem hasonlít a skatulyában lapuló többi történethez. Itt a háború borzalmai csak előzményként vannak jelen, mint egy ok, amiért a főhősök Svédországba kerültek. Közbe-közbe persze előjön, hogy az olvasó tisztában legyen, mi mindent éltek túl ezek az emberek, de nem uralja a könyvet. Ez a kötet ugyanis nem háborús visszaemlékezés, hanem egy levél az újrakezdésről.
a könyv védőborító nélkül
A hangvétele könnyed, az üzenete pedig kifejezetten pozitív. Sokat mosolyogtam olvasás közben, ahogy a szereplők visszaszoktak a hétköznapi életbe és újra megtalálták a jót a világban, ki-ki a maga módján. A sorok hangulata ettől válik igazán kellemessé és ezt a néhol felbukkanó rideg valóság sem ronthatja el.
Igazán szép, ahogy a főhősök véletlennek és egy kis reménynek köszönhetően egymásra találnak és nem adják fel. Pozitív és az ilyen pozitív gondolatokra mindig szükség van.
Tetszett a finoman belecsempészett korkép is. A háborús könyvek általában ott érnek véget, ahol leteszik a fegyvert, ám ez épp itt kezdődik. Megmutatja, mihez kezd az ember miután a világ gyakorlatilag leégett körülötte. Milyen reményeket, vagy hitet táplál és ez rendkívül érdekes. Kíváncsian olvastam a vallásról és a kommunizmusról alkotott elképzeléseiket.
A romantikát illetően is elégedett voltam. Kellemes volt, aranyos, néhol humoros és persze szintén pozitív. Sosem szeretem, ha valaki azzal jön: "ilyen csak a mesében van", mert ahogy ez a könyv, úgy a hozzá hasonló történetek bizonyítják, a mesék bizony a valóságból merítenek.
Összességében tehát tetszett a könyv, igazán kellemes volt olvasni.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kedvesen romantikus történetre vágyik, vagy kíváncsi, mi történt az életben maradt emberekkel a táborok után. Levélíróknak pedig egyszerűen kötelező.

Záró megjegyzések:
Nagyon-nagyon szívesen elolvasnám a teljes levelezést. Egyrészt mert érdekel, másrészt mert szeretek régi leveleket bogarászni.
A könyv alapján film is készült azonos címmel. Valamikor biztosan megnézem.

2016. január 27., szerda

A dán lány

Úgy tűnik, visszatért a szerencsém, mert a héten mozijegyet nyertem. Méghozzá nem is akármilyen filmre, egy kifejezetten erőteljes, valós eseményekre alapuló drámára.
Szóval ma moziban jártam premier előtti vetítésen és kísérőnek F. barátomat vittem magammal. Én nagyjából tudtam, mire számíthatok, ám ő csak az ismertetőjét futotta át a filmnek, így nagyobb meglepetést kapott tőle, mint én.
Ismertető:
"Koppenhága, 1926. Einar Wegener (Eddie Redmayne) és Gerda Wegener (Alicia Vikander) művészházaspár, a férfi nagy sikereket arat tájképeivel. A kevésbé elismert Gerda köztiszteletben álló polgárok portréfestője. Boldog házasságban élnek, bár a személyes és a művészi megvilágosodás eddig mindkettejüket elkerülte.Mindez változni kezd, mert egy napon Gerdának gyorsan be kell fejeznie egy portrét, ezért megkéri a férjét, hogy öltözzön nőnek és legyen a modellje. Az élmény sorsfordító erejű, Einar rájön, hogy Liliként tudja kifejeznie valódi énjét, és elkezd nőként élni. Gerda váratlanul rádöbben, hogy új múzsája lett, ami kreatív lendületet ad művészetének. A házaspár azonban kénytelen szembenézni a társadalom rosszallásával.Elköltöznek hazájukból és a jóval toleránsabb Párizsban telepednek le. Gerda karrierje szárnyalni kezd. Házasságuk új tartalmakkal telítődik, de nem minden feszültség nélkül. Gerda azonban folyamatosan támogatja párja törekvését, hogy fizikailag is nővé alakulhasson. Egymásnak köszönhetően mindketten bátorságra tesznek szert, hogy merjék vállalni valódi önmagukat."
Habár úgy tűnik, az ismertető túlságosan sokat árul el a történetről, ez nincs így. Ez a film ugyanis annyira erőteljes, hogy teljesen beszívja a nézőt egyszerre szórakoztatva, sokkolva és elgondolkodtatva. Mikor kijöttünk a moziból, alig bírtunk megszólalni, mégis úgy éreztük, muszáj beszélnünk róla. Ez pedig szerintem egy jó film ismérve.
Cselekményről nem kívánok szólni, legyen elég az ismertető és a tény, hogy az első olyan férfinak az életét dolgozza fel, aki nővé operáltatta magát. Szóval inkább a benyomásaimat osztom meg, hátha a nem épp könnyű téma ellenére valaki kedvet kap erre a remek filmre.
A kivitelezésre nem lehet panasz. A látvány nagyon szép, mind a ruhák, mind a díszlet terén és különösen a festmények vonatkozásában. Nagyon tetszett, hogy bár kevés helyszínen játszódott, mégis kiterjedt egésznek hatott. A zene csodálatos, de Alexander Desplattól mi mást várhatna az ember. Összességében remek a film hangulata.
Egyes jelenetek megnevettetik a nézőt (Főleg az első elhangzó mondat, mivel a vásznon kiírták: 1926, míg a narrátor bemondta, hogy 1928-ban járunk. Nagy baki a fordítótól, de kétségtelenül szórakoztató hiba.), néhányak meglepik, vagy beszippantják és mindent körbeleng a dráma kísértete.
Lili és Gerda
A filmet azonban egyértelműen a színészek viszik el a vállukon. Eddie Redmayne és Alicia Vikander is zseniális. Bármennyire is érthetetlennek tűnik ez a különös házasság, a néző akkor is átérzi, mert nem tud nem együtt érezni a szereplőkkel.
Azt rögtön megállapítottuk F.-el, hogy Gerda volt ennek a filmnek az igazi hőse. Az ő türelme, kitartása és rendíthetetlen szerelme volt az, ami igazán csodálatraméltó. Einar/Lili ellenben önzőnek tűnt mellette és nem mutatta ugyanazt a szeretetet, amit a felesége, pedig ő volt az, aki hangoztatta a szerelmét. Ez is bizonyítja, hogy a tettek sokkal fontosabbak a szavaknál. Épp ezért szerintem ez a film nem egy nemet váltó ember története, hanem egy mély dráma a házasságról.
Meg kell még említenem a korhatáros részeket. Tizenhatos karikát kapott, bár talán megérdemelt volna egy tizennyolcast is. A film egyik központi eleme a szexualitás és ezt olyan nyíltsággal mutatja be, hogy a gyanútlan néző könnyedén belepirulhat. Ráadásul a készítőknek volt bátorságuk teljesen pucér férfitestet is mutatni. Igazából sosem értettem, miért sétálhat alacsony korhatár mellett meztelen nők egész hada, míg ugyanezen karika alatt egyetlen férfi sem lejthet el a kamera előtt ádámkosztümben. Na, de ez a film nem volt diszkriminatív, mutatott ezt is, azt is, ettől lett teljes a film ezen vonala és ezért lehet alacsony tűrésküszöbű nézők számára cseppet "botrányos".
A dán lány tehát kissé formabontó, de nagyon szépen megkomponált alkotás. A hangulat, a mondanivaló mind a helyén van, a színészek pedig remekek, így minden adva van egy jó drámához.
Elsősorban kifejezetten drámakedvelőknek ajánlom, mert ez az a fajta film, amit emészteni kell, de vágjon bele mindenki bátran, végtére is, ez egy szerelmi történet csak nem a megszokott ruháját vette fel...

2016. január 24., vasárnap

Galambok őrizői

Nagyon sok jót hallottam már az írónőről és ez eléggé felkeltette kíváncsiságomat ahhoz, hogy olvassak valamit a tollából. Ez a könyve pedig többször szembejött velem, így nem volt kérdés, melyik kötetet válasszam elsőnek.
A borító mutatós és tökéletesen passzol a történethez. 536 lapjával és kemény fedelével meglehetősen vaskos darab. Meg is lepődtem kicsit, mikor először vettem kézbe, bár hozzá vagyok szokva a téglaméretű olvasmányokhoz.
Maxim Kiadó History válogatásába került teljes joggal, hiszen történelmi ihletésű regényről van szó.
A fülszöveg kicsit sokat árul el a szereplőkről, így önkényesen megkurtítottam:
"Az időszámításunk szerinti hetvenedik évben kilencszáz zsidónak hónapokig sikerült feltartóztatnia a római seregeket a júdeai sivatagban, Masadában. Az ókori történész, Josephus Flavius szerint két nő és öt gyerek élte túl a rómaiak mészárlását. Ez a történelmi esemény adja a hátterét négy különleges, érzékeny nő lenyűgöző történetének, akik mind más úton érkeztek Masadába.
Miközben a rómaiak egyre közelebb érnek, négy rendkívüli, bátor nő élete kereszteződik az ostrom kétségbeesett napjaiban. Valamennyien galambtartók és valamennyien titoktartók – kik ők, honnan jöttek, ki nemzette őket és kiket szerettek."
Az elején nem tetszett ez a könyv. Olvastam, és bár a szöveggel semmi problémám nem volt és szinte világított a történetet megelőző alapos kutatómunka, nem tudtam belemerülni. Csak sodródtam, mint szakadt kendődarab a pusztában.  Pedig Jean M. Auel könyvei után olyan szinten edzett vagyok a vándorlások és hosszú táj- és élővilág leírások terén, hogy kétszáz oldalnyi növényhatározással sem lehet engem untatni vagy elrettenteni. Van azonban valami, ami bármikor képes kizökkenteni egy könyvből, az unszimpatikus főhős.
A regény négy nő életét mutatja be cirka száz oldalanként váltva a nézőpontot. Az első nézőpont pedig sehogy sem tetszett. Yael egyszerre volt szánni való és bosszantó, a gondolatvilága és tettei nagyon távol álltak tőlem. Az ő nézőpontja tehát kissé kedvemet szegte.
A másik három nőt ellenben érdekesnek találtam, így amint túljutottam az önmarcangoló, oroszlánimádó hölgyön, elkezdtem élvezni a könyvet. Revka kitartása meghatott, mert vele teljesen együtt tudtam érezni, míg Shirah megbűvölt kicsit, mert minden hibája ellenére erős asszony, akit nem lehet elítélni. A kedvencem azonban Aziza volt, vele tudtam a leginkább azonosulni. A négy főhősből tehát hármat szerettem és ez összességében nem is rossz arány.
Történeteik és életük szépen összefonódik, bár a kötet végére cseppet sok lett az egybeesésből. Ettől azonban csak még bonyolultabbá vált a cselekmény, amely olyan volt, mint egy darab sivatag. Kopár és kietlen, de amint elered az eső, buja oázis kel életre, hogy a felhők elvonultával ismét forró homok maradjon csak utána.
A könyv nők sorsát mutatja be, méghozzá nem épp könnyű sorsokat. Ehhez jön a helyszín, az ókori Júdea, a vallás és a veszély, valamint egy csipet mágia. Nagyon tetszett, ahogy az írónő igyekezett minél pontosabban bemutatni, hogyan éltek és miben hittek az akkori emberek. A háttértudás kitűnik a sorokból, akár új információkat kap az olvasó, akár nem. Az is tetszett, hogy a mágia inkább a vallást kiegészítő hiedelemvilágként volt jelen, mint konkrét boszorkányságként. A rengeteg jel és álom, amelyet követtek, mind-mind a babona és a sors összefonódásának tekinthető, míg Shirah tudása, maga az a tudás, amelyet az ókorban egy olvasott és okos nő összeszedhetett.
Habár a könyvet áthatja a szerelem, hiszen mindegyik nő a szívét követi, nem romantikus ez a történet. Nincs benne cukorszirup, csak egy kis vakító vágy és az emberi kapcsolatok összetett és rendkívül bonyolult hálója, ami független a korszaktól. A cselekmény így lett hiteles a sok véletlen egybeesés ellenére is, és ezt a komor események csak fokozták.
A kötet végkifejlete kifejezetten sötét, bár egy támadó római légióval a közelben, nem csoda. Valahogy mégis minden szenvedés ellenére, amelyen keresztül kellett menniük ezeknek a nőknek, nem lehangoló ez a történet. Mindig van benne valami a jóból is, talán mert a szereplői nem adják fel és a ciszterna mélyén is látnak egy kis fényt.
Kezdeti ellenszenvem ellenére tehát tetszett ez a könyv. A különleges helyszín és a remekül megalkotott háttérvilág megfogott. Habár Yaelt a könyv végére sem kedveltem meg, örülök, hogy megismertem ezeknek a nőknek a küzdelmes életét.
Elsősorban női olvasóknak ajánlom, azonban bárki belekezdhet, ha érdekli az ókor, a zsidó vallás vagy egyszerűen csak erős női főszereplőkről kíván olvasni. Nem biztos, hogy mindegyik hölgy szimpatikus lesz, de biztosan lesz köztük legalább egy, aki megragadja az olvasót.

Kedvcsináló idézet a könyvből:
"Ha így látnak minket az angyalok, amikor világunkra lenéznek, hogy meggyilkoljuk egymást, és kínszenvedést okozunk másoknak, akkor úgy sajnálom őket, ahogy senki mást."

2016. január 21., csütörtök

Kismama sárga csillaggal

Habár nem szoktam szakmai olvasmányaimról írni (kivétel a Levelek az Andrássy-házból), most azonban úgy érzem, nem árt. Egyrészt, mert friss megjelenésű könyvről van szó és másrészt, mert bárki számára érdekes lehet.
Jaffa Kiadó nagyon szép munkát végzett. A borító csodálatosan hangulatos, a kemény kötés praktikus, bár mindössze 250 oldal, és a szöveg tördelése is kellemes formát ad neki.
Naplóról van szó, ám annak kritikai kiadásáról, így lábjegyzetekkel és kiegészítésekkel is el van látva a szerkesztő történészek jóvoltából.
Fülszöveg:
"Egy budapesti fiatalasszony 1944-ben, a német megszálláskor terhessége ötödik hónapjában jár második gyermekével. Miután férjét munkaszolgálatra viszik, családfővé avanzsál, és egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. Naplója – melyet a megszállástól 1945 júliusáig vezetett –, egy kismama csodálatos hőstörténete: tanúi lehetünk szívet tépő küzdelmének, hihetetlen elszántságának, hogy a legzordabb körülmények közepette sem adja fel. Cselekedeteit minden pillanatban a legnemesebb cél vezérelte: minden áron életet adni második gyermekének, és szeretni, félteni, óvni őt úgy, ahogyan erre csak egy édesanya képes."
Egy naplót egészen másként kell olvasni, mint egy regényt. Egyrészt, jó ha az olvasó résen van és megőriz egy kis kritikus szemléletet, másrészt jobban jár, ha nem számít összefüggő "cselekményre". Nos, míg az előbbire jó orvosság a már említett kiegészítések lábjegyzetben, elő- és utószóban egyaránt, addig az utóbbira mindenkinek magának kell figyelnie.
Egy napló sosem köti le úgy az embert, mint egy regény, még akkor sem ha a háború közepén íródik. Túlságosan személyes, tele olyan utalásokkal, amelyeket az író és közvetlen környezete ért csak (gondolok itt az említett személyekre és helyszínekre) és olyan információkkal, amelyek egy későbbi olvasó szemében jelentéktelennek tűnhetnek. Azonban mégis ez a személyesség teszi igazán vonzóvá ezt a műfajt. A bennfentesség érzése körbelengi és ezt a kíváncsiság csak fokozza. Abban ugyanis, hogy belepillanthatunk valaki más életébe, méghozzá a magánéletébe csupa személyes vonatkozással, lehet valami csábító.
Ez a könyv azonban nem kifejezetten "bulvár", hiszen írójának gondolatai a hétköznapi - háborús környezetben azonban jelentősen megnövekedett - megélhetési problémák körül járnak. Munka, pénz, élelem, gyerekek és más családtagok iránti aggodalom jellemzi. Tehát minden olyan, amivel egy fiatalasszonynak meg kell küzdenie, azonban néhány dolog mégis kivételessé teszi mindezt. Egyrészt a korszak, mert a második világháború időszaka minden csak nem szokványos, másrészt az asszony megbélyegzett sorsa, harmadrészt pedig a terhességéből adódó kiszolgáltatott helyzete.
Valószínűleg már mindenki hallott legalább egy történetet a vészkorszakból. Talán el is gondolkodott, legyen férfi vagy nő, hogy ő maga vajon hogyan viselkedett volna egy ilyen lehetetlen és veszélyes helyzetben. Azonban nem hiszem, hogy sokan töprengtek azon, milyen lehetett kisbabát várni, miközben hullottak a bombák és katonák meneteltek az utcán. Ez tehát egy kifejezetten különleges napló, egy különleges helyzetben lévő nőről.
A bejegyzések 1944 márciusától 1945 júliusáig mesélnek a nem épp mindennapi napokról, ám nem számolnak be pontosan minden egyes napról, néha kihagynak, néha összemosnak napokat. Kezdetben nyomon követik a belpolitikai viszonyokat, beszámolva a rendeletekről, néhol hadi állásokról is tudósítanak, ám többségében, valamint a kötet végén, inkább a családtagok helyzetére és az aggodalmakra fókuszálnak.
Az olvasó így meglehetősen változatos képet kap. Anna sorain keresztül megtapasztalja a kitaszítottságot, bizonytalanságot, veszteséget, ám ugyanakkor a reményt és kedvességet is. A világ összetettsége és az emberek sokszínűsége szépen kibontakozik.
Mindehhez hozzájön a terhesség, amely mindig épp elég aggodalomra ad okot, például hogy egészséges legyen a baba és minden rendben menjen a szülés során. Itt ráadásul, ha a gyermek rendben és épségben világra is jön, akkor is ott áll még a kérdés, mi lesz vele egy ilyen bizonytalan jövőben. A naplóban többször felmerül a kétség: Érdemes-e, helyes-e új életet hozni egy ilyen szörnyű világba? A fiatalasszony válasza pedig mindig ez: igen. Ettől pedig nem csupán érdekes lesz ez a napló, hanem pozitív is minden háborús szörnyűség ellenére.
A sárga csillagos kismama naplója tehát egy kifejezetten érdekes olvasmány mindazoknak akik érdeklődnek a második világháború budapesti mindennapjai iránt, valamint kíváncsiak egy különleges helyzetben lévő asszony küzdelmére. 
Elsősorban nőknek ajánlom, akár van már gyermekük, akár nincs, mert ők könnyeben átérzik egy édesanya aggodalmait.

Zárszónak idézet a kötetből:
"Én ugyan nem látok vallás és vallás, ember vagy ember között különbséget, de úgy érzem, ha Isten zsidónak teremtett, akkor azon nem szabad épp úgy változtatni, mint ahogyan azon nem változtatunk, hogy lányok vagy fiúk legyünk."

2016. január 20., szerda

Bontásra ítélve

Már megint egy "szép új világ", vagyis már megint egy disztópia olvasmányaim között ezúttal finom sci-fi köntösben.
Nagyon tetszik ez a borító, mert figyelemfelkeltő és tökéletesen passzol a történethez.
382 oldalával nem rövid olvasmány, ám a cselekmény pont annyira izgalmas, hogy szabályosan pörögnek a lapok az olvasó kezében.
Fülszöveg:
"Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket. Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik. "
A fülszöveg alapján meglehetősen hajmeresztőnek tűnik ez a történet, ám mégsem annyira elszállt, mint első ránézésre gondolnánk. Elég csak a manapság is tetten érhető szervkereskedelemre gondolni és már nem is annyira fikció ez a történet. 
A jó disztópiáknak az az ismérve, hogy aktuális és megosztó kérdéseket feszegetnek, természetesen felnagyítva és sarkítva, miközben elég erőteljes bennük a társadalom iránti kritika. Nos, ezt a könyv mind teljesítette.
Az ifjúsági címke okai a kamasz főhősök, akik a kaland és befogadhatóság kedvéért kerültek középpontba. A horror címke pedig elég erőteljes túlzás. Akadnak ennél jóval nyomasztóbb és brutálisabb negatív utópiák, ez azonban nem vesz el a könyv mondanivalójából.
Ez a könyv ugyanis inkább gondolkodtat, sugall és nem vág az olvasó arcába sötét és nehéz dolgokat. Egyszerűen csak elmesél egy kalandos történetet, miközben több nehéz kérdést feszeget.
A fő kérdés értelemszerűen maga az élet, hogy mi számít életnek, hogyan jön a képbe a lélek és mit lehet megtenni az élet nevében. Ehhez jön az orvosi etika kényes köre, valamint az abortusz szintén meglehetősen kényes témája. Ha pedig mindez nem lenne elég, ott a problémás kamaszok kezelésének kérdése is, valamint felüti a fejét a vallás, a pénz és már kész is a komplett társadalomkritika.
Valahogy én kifejezetten aktuálisnak éreztem, a "Minek megjavítani bármit is, ha lehet szerezni egy újat?" felfogást. Persze azzal a különbséggel, hogy míg a valóságban elektronikai cikkekre vonatkozik ez a kérdés, addig a könyvben testrészekre...
Azért hozzá kell tennem, hogy bár az író szépen körülrajzolta a háttérvilágot és a bontás mikéntjét és miértjét, azért maradt még nyitva jó néhány kérdés. Ezt azonban elnyomja a tény, hogy a könyv minden testrészrabló eleme ellenére rendkívül szórakoztató.
A cselekmény és szereplői állandóan mozgásban vannak és nem volt olyan fejezet, amelyen unatkoztam volna. Ráadásul a csavarok, amelyek fenntartják ezt a mozgást, mind természetesnek hatottak. A történet ettől maradt hihető és ehhez a hiteles karakterek is hozzájárultak.
Tetszett a szereplők természetének sokszínűsége. Mindegyiküket más motiválta, mind máshogy élték meg a szétbontásra várók bizonytalanságát és mind máshogy vezették le a dühüket. Kedveltem Connor ösztönösségét és Risa eszét, de ugyanúgy megkedveltem Levet is. Ők hárman ugyanis tökéletesen kiegészítették egymást és a mellettük felbukkanó többi szereplő csak egy-egy újabb színfolt volt az amúgy is színpompás palettán.
Neal Shusterman E/3-as narrációt választott és nem habozott itt-ott a főhősökön kívül másra is figyelmet fordítani. Ez pedig nagyban segítette a történet kibontakozását és az említett kalandok fenntartását. Egyedül a leírások voltak kissé szegényesek, legalábbis az én ízlésemnek.
Összességében tehát tetszett ez a könyv. Kalandos volt és érdekes kérdéseket boncolgatott.
Azoknak ajánlom, akik egy izgalmas történetre vágynak szökevényekről és kíváncsiak, mi lenne, ha az emberi test is piacra kerülne. Disztópiák rajongói előnyben, de az érzékenyebb lelkűeknek sem kell tartaniuk tőle, mert mégis csak ifjúsági regény, vagyis a könnyebben emészthető fajta.

Kiegészítés:
Természetesen sorozatról van szó, bár ennek a könyvnek a lezárása nem feltétlenül teszi szükségessé a folytatást. A nyitva maradt kérdések azonban az írót további kötetek, szám szerint öt megírására késztették, valamint egy kiegészítő novellára, amely Lev történetét teszi kerekké az első kötetből kimaradt eseményeket feldolgozva. Szóval van még potenciál ebben a világban, így kíváncsian várom, az író, mit hozott ki belőle. A második kötet, UnWholly magyar megjelenéséről egyelőre nincsenek információim.
Remélem, a Könyvmolyképző Kiadó a folytatáshoz is hasonlóan szép borítót tervez, mert az eredeti borítók nem túl mutatósak.

2016. január 17., vasárnap

Csokoládés barack

Ez a könyv olyan, mint egy jó bor. Én legalábbis úgy bántam vele, évekig érleltem a polcomon, előkészítettem számára a megfelelő alkalmat és csak akkor engedtem szabadjára a szellemét, mikor elérkezett rá a tökéletes pillanat.
Csokoládé-trilógia befejező kötete, mégsem ragaszkodik az előző részhez (Csokoládécipő), hanem inkább visszakanyarodik a kezdetekhez. A történet tehát, bár önmagában is megállja a helyét, remek kiegészítése az első könyvnek.
Nekem ez a borító tetszik a legjobban az őszibarackos csendélettel és 540 lapjával, ez a sorozat legvastagabb kötete.
Fülszöveg:
"Nem mindig kap levelet az ember a halottaktól. Négy év telt el a Csokoládécipő óta, és Vianne még mindig Párizsban, egy lakóhajón él Roux-val. Ám a változást hozó nyárvégi széllel levél érkezik egy halottól, és visszafújja őket Lansquenet-be, a délnyugat-franciaországi faluba, ahol Vianne annak idején csokoládéboltot nyitott…
Az elmúlt években azonban Lansquenet is megváltozott. Les Marauds-ban, a folyó túlpartján marokkói közösség telepedett le, tetőtől talpig feketébe öltözött, lefátyolozott nők járnak-kelnek, a levegőben tömjén, főszerek kif és mentatea illata úszik, és a templommal egy minaret néz farkasszemet… És nem csak a betelepülők hoztak magukkal változást. Vianne egykori ellensége, Francis Reynaud atya kegyvesztett lett, és fenyegetés veszi körül. Lehet, hogy Vianne az egyetlen, aki megmentheti?"
Ez a rész sok tekintetben más, mint az előző kettő, ám egy dolog változatlan maradt. Joanne Harris könnyed és gördülékeny stílusa, ahogy megteremti a történet ízes és fűszeres hangulatát változatlanul remek. Néhány oldal után boldog mosollyal merültem el a soraiban és köszöntöttem barátsággal figuráit.
Ha kategorizálnom kellene, akkor azt mondanám, az első rész tejcsokoládé, ami elolvad az ember szájában, a második kötet töltött étcsokoládé, ami kissé keserű ízt hagy maga után, mégis elégedettséget hoz, míg ez a könyv egy marcipános kocka, ami megtapad a szájpadláson. Más mint az eddigiek, ám a változás nem csak rossz lehet.
A trilógia zárókötete sikerült a legelgondolkodtatóbbra, ez feszegeti a legégetőbb problémákat és kérdéseket és ettől több lesz egy romantikus kóstolónál. Ráadásul, míg a második részt átjárta a mágia, itt csak meg-megcsillant a puha barackok pelyhes felszínén.
A történet, szintén visszatérve a kezdetekhez, két szálon fut, Vianne és Reynaud szemüvegén át. Mindketten rengeteget változtak az évek alatt. Ez a változás pedig szükségszerű volt. Értelemszerűen ők állnak a könyv fókuszpontjában és be kell vallanom, sajnáltam, hogy Anouk alig kapott szerepet.
Az ízek is megváltoztak, több volt benne a barack édes levéből, mint a kakaópor aromájából. Persze Vianne nem hagyott fel a konyhaművészettel, csak takarékra vette a mesterségét. Ez csak egy szempontból jó, az olvasó ellen tud állni a kísértésnek, hogy befaljon olvasás közben két tábla csokoládét...
"Maguk, papok. Mind egyformák. Azt hiszik, a böjtölés segít abban, hogy Istenre gondoljanak, holott bárki, aki tud főzni, megmondja maguknak, hogy a böjtöléstől csak az ételre gondol az ember."
Szóval meglehetősen más ez a könyv, nekem mégis nagyon tetszett. Tetszett, mert most nem egyszerűen a helybéli és az idegen konfliktusa került terítékre, hanem kultúrák és vallások vették fel a harcot. Ahogy pedig kelet és nyugat szembekerült egymással, az üzenet több lett, mint egy fehér zászló az elfogadásról.
Az írónő természetesen nem foglalt állást, nem ítélkezett, egyszerűen csak bemutatta mindkét felet a hasonlóságokkal és különbségekkel együtt. Nagyon tetszett, hogy érezhetően beleásta magát a keleti viszonyokba, úgy írt ételekről és közmondásokról, hogy az olvasó tömjénfüstös keleten találta magát egy tál datolya mellett.
A történet azonban továbblépett a szokványos kulturális különbségeken és felszínre hozott egy égető problémát, a nők sebezhetőségét. Egyrészt szörnyű, hogy ilyen valóban létezik a világban, másrészt viszont remek, hogy beszélünk róla. Akár kényes a téma, akár nem, nem hunyhatunk felette szemet vagy dobhatunk rá egy fekete fátylat, hogy elfedjük. Az erőszak ott van, keleten és nyugaton egyaránt, és ez ellen tenni kell valamit, ha mást nem is, írni róla, meghallgatni és látni.
"Azok, akik szerint a szavaknak nincs hatalmuk, nincsenek tisztában a szavak természetével. A jól irányzott szavak véget vethetnek egy uralkodó rendszernek, vallást alapíthatnak vagy háborút indíthatnak."
Persze egy ilyen könyv nem oldja meg a problémákat, de bőven elég ahhoz, hogy meglibbentse az állott levegőt és mind tudjuk, mire képes a szél...
Összességében tehát nagyon tetszett ez a könyv, talán ez tetszett a trilógiából a legjobban. Finom volt és zamatos, mégis keményen ropogós, hogy az íze sokáig meg is maradjon. Csak ajánlani tudom mindazoknak, akik az előző két könyvet olvasták. Megéri megkóstolni.

2016. január 14., csütörtök

A fiú és a szörnyeteg

Mikor meghallottam, hogy animét fognak adni a moziban, rettentő boldog voltam. 
Szeretek ugyan moziba járni, mégis megválogatom, mi az, ami megérdemli a pénzemet. Ráadásul sokszor jártam már úgy, hogy szerettem volna egy-egy remek európai filmet támogatni, de a magyar mozik még csak nem is játszották. Szóval rögtön eldöntöttem, hogy ezt az animét bizony moziban fogom megnézni. Hadd lássák a forgalmazók, hogy van rá igény és amúgy sem láttam még széles vásznon hasonlót. Rögtön foglaltam helyet a premiervetítésre és most, e jeles alkalom után, mondhatom, cseppet sem csalódtam.
Toldi Mozinak lehet megköszönni az élményt. Most jártam először náluk, ám biztosan nem utoljára. Nagyon hangulatos hely, a moziterem ugyan picit szűkösebb, de telt házzal is családias volt. Illetve finom náluk a forrócsoki.
Őszintén szólva, ennél a filmnél inkább a műfaj vonzott és nem maga a történet. Persze érdekesnek találtam, de igazából mindegy is volt mit nézek, mert a lényeg, hogy animét nézhettem széles vásznon. Ezért csak belekukkantottam az előzetesébe, így nem igazán voltak elvárásaim a szokásos filmélményen kívül.
Ismertető:
"Egy fiatal fiú egyedül kóborol Tokió utcáin. Váratlanul egy különös lénnyel találkozik, egy medveszerű harcossal, aki egy párhuzamos világból érkezett, hogy tanítványt találjon magának. A fiú követi a mogorva szörnyeteget a fantasztikus világba, amelyből az érkezett, hogy hosszú évek munkájával a nyomdokaiba léphessen."
Maga a történet szokványos. Csipetnyi természetfeletti kaland némi harccal és sok pozitív üzenettel a felnőtté válástól a családon át a belső sötétségig. Nem is érdemes tehát sokat elárulni a cselekményről, járjon mindenki maga utána. 
szereplőgárda
Megvan benne a szükséges kaland, hogy izgalmas legyen, akadnak benne megoldandó problémák és némi veszteség, hogy egy kis drámai hatást is keltsen, mégis vidám film ez. A karakterek kifejezetten szórakoztatók, főleg ahogy a fiú és a szörnyeteg összekap szinte mindenen. A humor tehát nagyon el lett találva.
Nagyon tetszett, hogy bár több év eseményeit meséli el és a főhős felcseperedését követi nyomon, cseppet sem lett lassú. Szépen oldották meg az idő múlását és Ren karaktere is szépen fejlődött. Tetszett, ahogy a saját kezébe vette az életét és hogy ezzel, na meg a tudásvágyával egy igazán pozitív példát adott a nézőknek. Az is tetszett, hogy bár feltűnt "a lány" az életében, a humoros kalandból nem lett giccsparádé. Nem illett volna egy tipikus szerelmi szál ehhez a  történethez.
A karaktereket tehát könnyű megkedvelni, a film hangulata végig vidám és bár akad benne kiszámítható elem, a néző cseppet sem unatkozik.
Picur :)
A grafika kicsit kettős érzéseket keltett bennem. A háttér és az összhatás gyönyörű. Mikor megjelent a bálna, szabályosan ámulatba estem. Azonban a szereplők egyszerűbben lettek kidolgozva és bár értem én, hogy szándékos ez a stílus, azért nem bántam volna még több gyönyörű képkockát róluk.
Azonban, mielőtt úgy tűnne, leszólom a dizájnt, meg kell jegyeznem, hogy egy szavam sincs ellene, mert ott van Picur. Bizony, a japánok most sem hagyták ki a lehetőséget egy félelmetesen aranyos figura megteremtésére. Picur gyakorlatilag egy fehér szőrpamacs kissé hörcsögszerű beütéssel, ám amint megjelent a vásznon, a moziterem minden női nézője elfolyt a gyönyörűségtől. Ő bizony az "olyan édes, hogy belehalok" kategória dobogósa.
Összefoglalva tehát remek film, minden megvan benne, amit a néző egy jó animétől elvárhat. Nekem nagyon tetszett és csak ajánlani tudom kicsiknek és nagyoknak egyaránt, mert minden korosztály találhat benne valamit, amit szerethet, na és ott van Picur ráadásnak.

Nagyon remélem, hogy ez a remek kezdeményezés folytatásra lel és több animét nézhetek meg moziban. Megéri támogatni, ezért arra buzdítok mindenkit, aki teheti, hogy üljön be rá, mert a széles vászon mégis csak széles vászon.

2016. január 13., szerda

Penny Dreadful

Nagyon régen írtam sorozatról. Ennek két oka van: az első, hogy csupán 3 sorozatot nézek (Trónok harca, Outlander, Vikings), amelyekről már írtam korábban néhány sort, a második pedig, hogy bár bele-belekóstoltam pár másikba, egyik sem fogott meg annyira, hogy lelkes nézővé váljak és késztetést érezzek örömöm megosztására.
Most azonban, hogy már a második évadját is elfogyasztottam a bejegyzésnek címet adó alkotásnak, úgy érzem, kellene néhány sort írnom róla, hátha más is kedvet kap egy kosztümös horror sorozathoz.
Hazánkban Londoni rémtörténetek címszó alatt fut és ez kifejezetten találó, hiszen Londonban játszódik és valóban a klasszikusnak számító rémtörténetekből építkezik. Az eredeti cím egyébként a 19. századi olcsó ponyvamesék nevét takarja.
Port.hu-n az ismertető meglehetősen kurta és semmitmondó, ám ez nem is baj, hiszen egyrészt mindenki ismeri a szereplőket, másrészt úgysem úgy látja viszont őket, ahogy gondolná:
"Hogy felkutassák és legyőzzék a viktoriánus London összes természetfeletti lényét, a felfedező Sir Malcolm Murray (Timothy Dalton), az amerikai pisztolyhős, Ethan Chandler (Josh Hartnett) és még néhány társuk szövetkeznek."
Ez a pár sor senkit se tévesszen meg, nem egy szokványos természetfeletti csihi-puhi történetről vagy nyomozósdiról van szó. Ez egy horror köntösébe bújtatott dráma.
Kifejezetten hangulatos és merész alkotás. A képi világa gyönyörű. A díszlet, a ruhák, a színek mind hozzák a megfelelő korhangulatot, míg a naturalistán véres képsorok megalapozzák a rémmeséket.
Elég erőteljesen korhatáros és most nem csak a szokványos "itt egy vámpír, ott egy vérfarkas, amott meg egy cafatosan véres hulla" értelemben, hanem a tabudöntögető mellékszálak tekintetében is. Van tehát benne bőven erőszak és sötétség a mezei gyilkosságtól a pajzánság bugyrain át a lelki szennyfoltokig. Nekem nagyon tetszett ez a fajta horror, mert izgalmassá és fordulatossá tette az epizódokat, de nem esett túlzásba, sem a vért, sem a szereplők rohamos fogyatkozását illetően. Mégis inkább komor hangulatú drámának mondanám, mint vérpermetes alkotásnak.
Vanessa Ives
A történet fő hangsúlya a karaktereken és azok sötét titkain nyugszik. Nem mondanám őket hétköznapi embereknek, hiszen korán sem szokványosak, mégis a problémáik nagyon is egyszerűek. Esendő lelkek ők, akiket megkísértett a tudásvágy, a hatalom, a kíváncsiság és minden egyéb, amit Lucifer csábosan elsuttoghat az ember fülébe. Csakhogy nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, nem csupán a szereplőknek, hanem a nézők számára is, hogy mindennek ára van, nem is kicsi.
A szereplők tehát nagy súlyokat cipelnek, egyre mélyebbre süllyednek a sötétségben és kapálózva menekülnek önmaguk, múltbeli vétkeik, vagy belső démonjaik elől. Az pedig, hogy akadnak "külső" démonok, mint Drakula csak hab a tortán.
Ehhez mérten a jellemek összetettek és ezt a színészek zseniálisan adják elő. Persze vannak köztük tipikus karaktereknek számító alapok is, mint az apafigura és a jószívű hős típus, mégsem lesz egyszerű a képlet.
Eva Green, aki Vanessa karakterét kelti életre, zseniális. Olyan tekintete van, hogy az ember kétszer is meggondolja tőle, meg merjen-e egyáltalán szólalni. Ráadásul nagyszerűen adja a hideg és kimért, a finom és kedves, valamint a szó szerint megszállott nőt is. Nem klasszikus szépség és ez tovább növeli szimpátiáját.
Dr. Victor Frankenstein
A másik kiemelésre érdemes ember, Harry Treadaway, aki olyan szinten belemerült a csodabogár doktor szerepébe, hogy nélküle meg sem lehet ismerni. Nem épp megkapó figura a sorozatban, bár néha kifejezetten humoros, pedig a színész a valóságban elbűvölő. Ő s megérdemel egy tapsot.
Természetesen a többiek is jól hozták a rájuk bízott karaktert és Reeve Carney számára kifejezetten előnyös volt Dorian Gray dekadens és tenyérbemászóan vonzó bőre. A szereplőgárdára tehát nem eshet panasz.
A forgatókönyv is izgalmas és attól, hogy az alapjául szolgáló rémtörténeteket mindenki ismeri, cseppet sem kiszámítható.
Szót kell még emelnem a 18-as karika nem horror oldaláról. Manapság a sorozatokban, filmekben szinte alap az erotikus jelenet és nem is szoktak fukarkodni vele. Az a bohémség azonban, ami ezt a sorozatot jellemzi, nem épp megszokott. A szerelmi cérnák ugyanis olyan kuszák, hogy a néző bekészíthetne egy papírt és ceruzát strigulázni, ki kinek volt meg. Oké, Dorian Gray egyértelműen toronymagasan vezet, de ő egész más súlycsoportban játszik, mint a többiek. Szóval a néző készüljön fel nem csupán a vérre és drámára, hanem a szexualitás szinte minden válfajára.
Még egy dolgot muszáj megemlítenem, a mágiát. Ez igazán a második évadban bontakozik ki, ahogy képbe kerül a boszorkányság. Tetszett, ahogy vászonra vitték az átkokat és egyéb varázslatokat. A legjobban azonban mégis az ördög nyelve tetszett. Végre nem egyszerű latin kántálás volt, hanem valami fülbemászó, kissé idegen hangzású, mégis ismerős. Egyébként bár a mágia fontos elem, itt sem estek a készítők túlzásokba.
Összefoglalva tehát ez egy remek horror-dráma sorozat kosztümökbe bújtatva és érdekes karakterekkel előadva. Engem megnyert és alig várom a 3. évadot. (Információim szerint, májusban érkezik.)
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a klasszikus rémmeséket és szeretnének egy új megközelítésben találkozni velük. Akit azonban megrémiszt a lélek sötét oldala és nem feszegetne tabukat, óvatosan közelítsen.

Ízelítőnek kedvenc dalom a sorozatból, mert Abel Korzeniowski dalai gyönyörűek:


2016. január 10., vasárnap

Jazz Club

Sokkal jobban szeretem az élőzenét, mint egy olyan bulit, ahol felvételről szól a muzsika. Épp ezért inkább koncertre járó típus vagyok, mint a népszerű bulihelyek rajongója.
Zenei ízlésem meglehetősen szerteágazó, szinte minden műfajból szeretek dalokat a metáltól a komolyzenéig. Tehát meglehetősen nyitott vagyok mindenféle muzsikára, így mikor az egyik munkatársam elhívott egy dzsessz koncertre, rögtön igent mondtam.
Eddig csak néhány dalt hallottam ebből a műfajból, ezért cseppet aggódtam, nagy dózisban - mivel valójában három koncertről volt szó -, mennyire fogom bírni. Nos, aggodalmam elhamarkodott volt, mert nagyon jól éreztem magam és kijelenthetem, szeretem a dzsesszt. Ennek a felfedezésnek örömére pedig összefoglalom élményeimet, hátha más is kedvet kap, hogy belekóstoljon a dzsessz világába.

Tegnap este volt a Budapest Jazz Club 8. születésnapja. Ezen alkalom apropóján három koncertet hallgathattak meg a dzsessz rajongói és minden kíváncsi zenekedvelő. Ha pedig születésnap, a torta sem maradhatott el. A koncertek után még hajnalig tartott a buli. A csapatból ketten gyakorlatilag zárásig maradtunk.
A hely nagyon hangulatos a plakátokkal és képekkel és meglehetősen nagy is. 
Az első tér egy szokványos bár képét mutatja két pulttal és pici kerek asztalokkal. Ezen kívül azonban van egy koncertterem, ott volt maga a szülinapi buli, és egy impozánsan kialakított másik terem körben elhelyezkedő asztalokkal és az asztalok között a legmagasabb ponton egy kisebb színpaddal. (Utóbbi a mellékelt képen.) Szóval igazán dzsesszes itt a légkör és még a tömeg sem zavart, leszámítva, hogy megőszültünk, mire sorra kerültünk a női mosdónál.
Az első koncert egy debütáló lemezbemutató volt. A Silence Fiction viszonylag új zenekar, most jelent meg az első lemezük. Kiváló volt őket hallgatni kezdésnek, mert játszottak saját dalokat és feldolgozásokat is, így megalapozták a kedvemet az estéhez. Az énekesnőnek nagyon szép hangja van.
A második, Szakcsi Lakatos Róbert Trio, már kevésbé volt újnak számító, bár a dobos nagyon fiatal és nem mellesleg zseniális. Kezdő dzsesszhallgatónak nekem ők kicsit monotonabbnak tűntek. Félreértés ne essék, nem játszottak kevésbé jól, sőt, eszméletlenül ügyesek voltak mind a hárman, csak 60 percben kizárólag zenét hallgatni, méghozzá ha úgy vesszük "kemény" dzsesszt, egy kezdőnek, mint amilyen én vagyok, picurit sok volt. Hiányzott nekem az ének, hogy megtörje kicsit a dallamok monoton váltakozását.
Silence Fiction a színpadon
Azonban még így sem kalandozott el a figyelmem, mert a zenészek arcmimikája megért egy külön műsorszámot. Nem tudom, hogy tanítják-e nekik ezeket a grimaszokat vagy csak úgy jön a zenével, de nagyon vicces volt. Én legalábbis jókat kuncogtam, mennyire bele tudják élni magukat.
A torta után (megjegyzem finom csokoládés torta volt marcipánnal a tetején) záró koncertnek jött Elsa Valle Y Sus Hermanos, akik megkoronázták az estét. A kubai énekesnőnek hihetetlen színpadi jelenléte volt. Úgy irányította a többi zenészt, pedig mind nagyon híres és neves művész volt, mintha egy hivatásos karmester beszabadult volna egy diákzenekarba. Intett egyet és elhallgattak, intett még egyet és újra játszani kezdtek. A hangja is elképesztő volt, ám ami a legjobban tetszett, az a kisugárzása. Egy energiabomba ez a nő és még a közönséget is képes volt teljesen bevonni a buliba. Egyébként csendesülős koncertek voltak, de Elsa mindenkit rávett egy kis táncra és énekre is.
A zárókoncert után a másik helyiségben folytatódott a buli. Ketten maradtunk erre az after partyra. Zárásig üldögéltünk, beszélgettünk, iszogattunk és élveztük a muzsikát.
Összességében tehát nagyon tetszett a hely, a koncertek és ez a kellemes dzsesszes hangulat. Cseppet sem bántam meg, hogy elmentem és arra biztatok mindenkit, tegyen egy próbát ezzel a műfajjal. Tombolni nem lehet rá, de ha valaki nyugisabb estét szeretne kellemes zenében, nem fog csalódni.

Zárásnak egy kis ízelítő: Silence Fiction - A thousand years (Sting cover)


2016. január 7., csütörtök

A varázslók

Ezt a könyvet már a megjelenésekor kiszúrtam. Szerepelt is kívánságlista rovatomban
A borító gyönyörű és a fülszöveg is felcsigázta érdeklődésemet. 442 oldal vagyis kicsit vaskosabb könyvecske. 
A kiadó munkájára nem lehet panaszom, sőt, ki kell emelnem a fordítót, Sámi Lászlót, mert nagyszerű munkát végzett. A lábjegyzetei, főleg a szójátékokra vonatkozóan, feldobták az olvasási élményt. Piros pont jár neki!
Fülszöveg:
"A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol – barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret –, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat."
Nem igazán tudom megmondani, mit vártam ettől a könyvtől, ám az biztos, nem azt kaptam, amire számítottam. Hiába a szép borító, az ígéretes fülszöveg és a "bestseller" címke, én ezt a könyvet untam.
Trilógia nyitó kötete, így nem kell feltétlenül sietnie, sőt elkél az alapozás. Azonban ez a kötet nem azért 442 oldal, mert a karaktereket kívánja elmélyíteni, vagy előzményt teremt egy konfliktushelyzetnek, esetleg megalkotja a történet világát, hanem mert felesleges és érdektelen köröket fut le, miközben gyakorlatilag alig szól valamiről. 300 oldalon kellett átrágnom magam, hogy történjen benne bármi cselekményre hasonlító.
No, de mivel minden sora ennyire "érdekfeszítő", kisebb spoilerek elárulása nélkül nem tudom kifejteni véleményemet. Szóval aki meglepetésre vágyik, itt hagyja abba az olvasást.
A könyv több mint fele Varázskapun játszódik, vagyis egy mágikus egyetemen. A főhős itt cseperedik mezei bűvészből ifjú mágussá. Érdekesen hangzik, nem igaz? Hát, nem! Azonkívül, hogy Quentin magol, összevissza csavargatja az ujjait és mindenféle felesleges és értelmetlen varázslást hajt végre, semmi, ismétlem semmi nem történik közel 250 oldalon. A könyvbeli mágia bonyolult és meghatározhatatlan. Az olvasóban nem áll össze a kép, hogy ez most fura kitekert fizika vagy egyszerű mint a vakhit. Közben pedig állandó jelleggel emlegetik Filloryt, amelynek következtében valahányszor megláttam ennek a mesés helynek a nevét, sikoltani támadt kedvem, annyira idegesített.
Nem szokásom műveket összehasonlítani és nyafogni, hogy x olyan mint y, de itt szemet szúr az áthallás. Fillory gyakorlatilag Narnia lebutított változata. Tele van bolyhos kedves beszélő állatokkal meg mágikus kalandokkal meg minden giccsel, amit egy gyerekkönyvben nem szégyellnek. Csakhogy ez nem gyerekkönyv, így mikor a két szál összefut, mert na bumm, Fillory létezik, micsoda meglepetés... akkor az érdektelen mágusok utaznak kicsit a bársonyfülű medvék világába és nem tudtam eldönteni sírjak kínomban vagy röhögjem halálra magam.
Szóval csupán az utolsó száz oldalon van akció kardforgató nyuszival és csúnya gonosszal, akit órákig kell csépelni, mire megdöglik. Ráadásul az író mindezt komolyan gondolta. Az elején csak-csak elejtett egy poénszerűséget, hogy mennyire laza a kis részeges csapat és mégis az egész könyv nagy csattanója egy epikus harc plüssállatokkal. Nem tudom, Lev Grossman mit szív, de sürgősen álljon le a szerről.
Ennyit a "cselekményről" vagyis itt a spoiler vége.
Attól, hogy maga a történet nem fogott meg, még szerethettem volna a karaktereket, ha nem lettek volna olyan unalmasak, mint az események. Quentin végig nyafogta a kötetet vagy Filloryról ábrándozott. A többi szereplő pedig csak lógott vele, együtt ettek, ittak, dugtak és egyedül Alice volt picikét érdekes néha, de annyira sajnos nem, hogy megmentsen az ásítozástól.
Oké, értem én, hogy az író ezzel a fásultsággal mit akart kifejezni és Quentin miért ennyire depresszív alak, de a tálalás cseppet sem megfelelő. A szerző minden szükségtelen részletet kihangsúlyoz. Például szereplői többször pisilnek a könyvben, ami természetes emberi reakció és nem szemérmességből marad ki a kötetek 99%-ból, hanem mert a szomszéd kiskutyát sem érdekli. Ezzel szemben a fontos dolgokra, például erre az egész varázslós micsodára (már szavakat sem találok rá, annyira nincs se füle se farka), alig szán néhány mondatot. A szöveget inkább teletűzdeli mindenféle utalással, mintha fel akarna vágni, hogy ő bizony erről meg arról is hallott, ezt és azt is ismeri, az olvasó meg csak törje a buksiját. Ezért is vagyok nagyon hálás a fordítónak, mert elegánsan mindent ellátott lábjegyzettel, így legalább a magyar szövegben nem volt olyan hatásvadász az egész.
Összességében tehát egyáltalán nem tetszett ez a könyv. Olvasás közben rettentően unatkoztam vagy bosszankodtam az említett bugyuta mesés vonatkozásokon és a szereplők egyikét sem sikerült megkedvelnem.
Nem tudom, kinek ajánlhatnám, de az biztos, Narnia rajongói jobb ha elkerülik.

Kiegészítés:
Trilógiáról van szó, tehát van még kétkötetnyi folytatása. A második rész, A varázslókirály már elérhető magyarul, míg a befejező kötetre, The Magician's Land még picit várni kell.
Hiába szép a borítója, nem áll szándékomban elolvasni a folytatást.

2016. január 4., hétfő

Mozgóképek XL.

A rovat előző bejegyzéséből kihagytam egy filmet, pedig nem volt épp felejthető darab. Ezt most pótolom és így összesen 10 filmről tudok véleményt alkotni. Nem is rossz arány, főleg hogy ebből kettőt moziban láttam.

Saul fia

"A náci koncentrációs táborokban a foglyokból álló Sonderkommando terelte be a megsemmisítésre ítélteket a gázkamrákba, vitte át a holttesteket a krematóriumokba, takarította ki a termeket az újabb transzport érkezése előtt és szállította ki a hamvakat a táborból. A megterhelő fizikai munka miatt a sonderesek a tábor többi foglyánál jobb bánásmódban részesültek, a többi táborlakótól elkülönítve laktak, de mint a "titkok őrzőit", néhány hónap után kivégezték a tagjaikat. Az újonnan alakuló sonderkommandó első feladata az előző generáció elégetése volt. A sonderesek közül nagyon kevesen élték túl a háborút. 1944, Auschwitz-Birkenau. Saul Ausländer (Röhrig Géza) egyike a krematóriumokban dolgozó sonderkommandósoknak. Társai tudják, hogy bármelyik pillanatban kivégezhetik őket, fegyvereket gyűjtenek és lázadást szerveznek. Saul viszont az elégetésre váró holttestek között felfedezni véli saját fiát, és ettől kezdve a férfit a menekülés helyett egy másik lehetetlen küldetés élteti: elhatározza, hogy kicsempészi a testet és keres egy rabbit, hogy méltó módon eltemethesse a gyermeket."
Ez szerintem az a film, amelyről mindenki hallott. Magyar film mostanában nem csigázta így fel a filmkedvelőket, hát én sem maradtam közömbös. Azonban nem vagyok szokványos néző, mert képes vagyok több szempontból szemlélni a dolgokat. Ez pedig ennél a filmnél kapóra jött.
Ha az ember szokványos filmet, vagy akár szokásos moziélményt vár tőle, csalódni fog. Lassú, szűk és nyomasztó, szóval az illető unni fogja és vagy elalszik vagy pislogva mered rá a végéig kissé kényszeredetten.
Ha az ember háborús filmet vár, szintén csalódni fog. Sonderkommandó csupán egy picike szelete a holokausztnak, így kevés lesz. Szükségeltetik némi háttértudás, hogy minden a helyén legyen, mert enélkül nehéz megérteni ezt a közeget csupán ebből a perspektívából.
Azonban, ha az ember filmesztétikai szempontból nézi, nagyon fog neki tetszeni. A kép, a hang - szinte végig suttognak különböző nyelveken - a kameramozgás, minden tökéletesen van összerakva. A készítők nem nyomták a néző arcába a hullahegyeket, hanem elrejtették őket a háttérben és ez százszor ütősebbé teszi a képsorokat, mintha premier plánban élve boncolnának. A színészek, főleg a főhős, szintén zseniálisak. Nagyon jól visszaadják az értelmeket és a teljes apátiát. A történet koncepciója is remekül lett felépítve, fokozatos a tempó és tökéletes a lezárás.
Hát, így áll össze ez a film. Mezei néző számára nem nagy élmény, ám ha van egy kis szemünk a film mint művészeti ág befogadására, meglátjuk benne a zsenialitást.

Tűzpróba
"Az Útvesztő csak a kezdet volt. Thomas (Dylan O'Brian) és társai hiába reménykedtek benne, hogy ha kijutnak a titokzatos pokolból, a régi életük várja őket. A falak túloldalán nem a béke, hanem újabb borzalmak leselkednek rájuk. A világ rémisztően megváltozott; a rend felbomlott, az anarchia és a pusztulás az úr: félig emberi lények vadásznak az utolsó túlélőkre és az utolsó túlélők pedig az Útvesztő szökevényei nyomába erednek.A csapat a Veszett elől menekülve átmeneti biztonságra lel, ám amikor rájönnek, hogy ez is csak egy csapda, folytatják a menekülést: a perzseltföldön azonban minden pillanat új meglepetést és új izgalmat hoz és ki tudja, hogy merre találják a többi lázadót, akinek a keresésére indultak."
Könyvadaptáció, méghozzá egy sorozat második része. Az első film tetszett, így amint elolvastam a könyvet, mentem is moziba megnézni.
Kissé vegyes érzéseim vannak, mert a látványvilágra nem eshet panaszom és ezáltal a cselekményt is izgalmasabbnak találtam a vásznon. Tetszettek a változtatások, főleg Teresa vonalán, mivel az a könyvben meglehetősen kusza lett. Örültem, hogy kimaradtak a villanykörte szörnyek, de a végét elrontották. A finálé annyira elcsépelt lett, főleg Thomas nagy monológjával, hogy keserű íz maradt tőle a számban.
Ettől függetlenül nem rossz adaptáció, bárki tehet vele egy próbát. Kíváncsi leszek, mit hoznak ki belőle az utolsó részre. No, de előbb a könyv!

Ifjúság
"Egy Alpok-beli luxusszálloda szolgáltatja a díszletet, itt pihen a már nyugdíjba vonult, világhírű zeneszerző és karmester, Fred (a kétszeres Oscar-díjas Sir Michael Caine) és legjobb barátja, a filmrendező Mick (Harvey Keitel). Fred kíváncsisággal szemléli a hotel többi vendégét, lánya (az Oscar-díjas Rachel Weisz) problémáit, valamint a fiatal és ambiciózus írókat, akikkel Mick együtt dolgozik egy forgatókönyvön. Saját zenei karrierjét lezártnak tekinti, ám a legmagasabb szinten szeretnék, hogy még egyszer vezényeljen: magától II. Erzsébet brit királynőtől kap meghívót, hogy lépjen fel Philip herceg születésnapján. A meghívást rögtön elutasítja, de a királyi család állhatatosnak bizonyul."
Teljesen véletlenül néztem meg ezt a filmet. Egyik kollégám nyert rá mozijegyet és elmentem vele. Élmény volt, az már biztos.
Elvárások nélkül ültünk be és az elején még egész jól elvoltunk, aztán olyan szinten elszállt a film, hogy már inkább kínunkban nevettünk. Nem mondanám betépett művészfilmnek, mert van eleje, közepe és vége. Van cselekmény, van mondanivaló, csak az a baj, hogy eközben annyi minden más történik, hogy a néző elveszíti a fonalat. Tele van mellékszereplőkkel, akiknek az apró-cseprő dolgai fel-felbukkannak teljesen értelmetlenül. Ha pedig ez nem lenne elég a nézők idegeinek borzolására, hosszú képsorokon keresztül bámulhatunk meztelen nyugdíjasokat a termálvízben ázva. Még mindig nem hevertem ki ezt a sok pucér bácsit és nénit...
Épp ezért azt mondom, ha valaki kedvet érez hozzá, legyen óvatos. Mérje fel megéri-e néhány jól ellőt poén és egy kis filozofálgatás a korról a sok kusza furcsaságot és ráncos, pucér feneket.

Hotel Transylvania 2
"Drakula, a világ legismertebb vámpírja nem csak egyszerű szörny: a távoli, erdélyi havasok rejtekében, egy ősi kastélyban szállodát üzemeltet, ahol a rémisztgetésbe belefáradt szellemlények megpihenhetnek és végre az emberektől távol pihenhetnek. Ezen kívül még gyermekét egyedül nevelő, aggódó apa is. Ő és barátai, a sokféle, csak első látásra ijesztő fura figura visszatér, hogy ismét megpróbálja halálra nevettetni nézőit."
Az első részt láttam és tetszett (írtam róla ITT) ezért hasonlóan kellemes kikapcsolódásra számítottam. Azonban sajnos ismét érezhető a tendencia: a második rész már nem olyan jó, mint az első volt.
A karakterek még mindig szerethetőek és a szöveg is elég szórakoztató, nekem mégis hiányérzetem volt. Hiányzott az a kis plusz, az eredetiség, ami az első részben megvolt. Ez egyszerűen egy szokványos és kissé elcsépelt  folytatása a történetnek. Picit sem volt izgalmas és szerintem még egy kisgyerek is kitalálhatja, mi lesz a következő jelenetben.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik az első rész nagy rajongói, őket úgysem lehetne eltántorítani tőle. Én azt mondom, az első film jó, nem kell elrontani az élményt egy gyengébb folytatással.

Münó, a holdbéli manó
"Létezik egy távoli csodálatos világ, ahol a nappalokat és az éjszakákat legendás őrzők vigyázzák. Ők irányítják a Nap és a Hold állandó körforgását, és gondoskodnak arról, hogy éjjel az egyik, nappal a másik ragyogjon az égbolton. A régiek ideje azonban lejárt: a Napnak és a Holdnak új őrzőt kell választania. A bolygó apraja-nagyja összegyűlik a jeles eseményre, és kíváncsian várják a nagy döntést. A Nap választása Szolárra esik, ami nem okoz nagy meglepetést, hiszen a kissé öntelt és magamutogató figura egész életében erre a feladatra készült. Ám amikor a Hold Münót, az apró és kissé kétbalkezes teremtményt jelöli ki őrzőjéül, mindenki felbolydul. Maga Münó sem érti, miért ő lett a kiválasztott, hiszen fél a sötétben, és még a csillagok között sem tud különbséget tenni. Hogyan vigyázhatna ezek után éppen ő a Holdra? Ám a felelősség alól nincs kibúvó. Egy este azonban bekövetkezik a baj: a tapasztalatlan Münó egy óvatlan pillanatban elveszíti a Holdat. A kegyvesztett, bosszúra éhes Nekrossz, a Nap egykori őrzője kapva kap az alkalmon, és miközben mindenki a Holdat keresi, ellopja a Napot, teljes sötétségbe borítva ezzel a bolygót. Münó, Szolár és a törékeny, ám talpraesett viaszlányka, Tündi felkerekednek, hogy együtt nézzenek szembe a gonosz alvilági figurával, és visszaszerezzék a Napot és a Holdat. "
Moziban, A kis herceg előtt láttam az előzetesét és bár a történet nem fogott meg, megtetszett a grafika. Szóval, mikor épp mesére vágyott a lelkem, gondoltam, adok neki egy esélyt. Milyen jól tettem!
Ez egy igazi, szívből jövő mese annak minden bájával. Imádtam! A grafika gyönyörű és különben is ki tudna ellenállni ezeknek a figuráknak? Nagy szemű főhős és holdszövő pókpamacsok, mit kívánhat még az ember lánya? Szerelem volt első látásra.
Ehhez jön egy kissé tipikus mesésen epikus történet, amely bár végeredményét tekintve borítékolva van (korhatár függvényében nem meglepően), hoz néhány izgalmas fordulatot. A párbeszédek pörögnek, a karakterek szerethetőek és fejlődnek és remek a humora. Egyszerűen igazi mese.
Csak ajánlani tudom kicsiknek, nagyoknak, akár éjjeli, akár nappali, akár a kettő közötti lények.

A titokzatos szerető
"A 19. század második felének legünnepeltebb brit írója volt Charles Dickens, aki igazi bálványnak számított korában. Nemcsak művei iránt rajongtak az emberek, de felolvasóestjei, közszereplései is esemény- és élményszámba mentek. Dickens élvezte a figyelmet, hogy minden társasági rendezvényen a középpontban lehet, ezért is okozott különösen nagy lelki vívódást számára, amikor szerelemre lobbant egy jóval fiatalabb, ifjú hölgy iránt. A kor Angliájában a válás szóba sem jöhetett, még egy olyan közszereplő számára sem, mint Dickens. A szerelem azonban olyannyira elvette az eszét, hogy kedvese, Nelly kedvéért vállalta a szétköltözést is családjától és gyerekeitől. A titokzatos szerető ugyanakkor nem léphetett a nyilvánosság elé, nem mutatkozhatott Dickens-szel az emberek előtt. De vajon a titkolózás nem kezdte ki kettejük hatalmas szerelmét?"
Nagyon régóta szerettem volna megnézni ezt a filmet. Egyrészt mert kosztümös, másrészt mert Dickens (mióta olvastam a Két város regényét fokozottan érdekel, mit alkotott még), harmadrészt mert a plakát sokáig lógott a koliszobám falán.
Nem egészen azt hozta, mint amit vártam. Ez a film inkább dráma, mint romantikus. Néha nem igazán tudtam eldönteni, Nelly szereti-e Dickenst vagy csak a regényeibe szerelmes. A korhűség azonban megvan a könyvben mentalitást és látványvilágot tekintve. Mégis elég lassú és búskomor ez a történet, így kifejezetten csak drámakedvelőknek ajánlanám. Dickens rajongói pedig döntsék el, kit szeretnek jobban, az írót vagy a műveit, mert csak az első csoportba tartozók fogják igazán élvezni ezt a filmet.

Hercegnők éjszakája
"1945. május 8-án egész London az utcán ünnepelte, hogy Európában véget ért a II. világháború. A brit trónörökös, az akkor 19 éves Erzsébet és húga, a 14 éves Margit kikönyörögte, hogy elvegyülhessen az ujjongó sokaságban, és táncolhasson egyet a Ritzben. A kékvérű lányok a valóságban közvetlenül éjfél után már vissza is tértek a Buckingham-palotába. A neves brit rendező, Julian Jarrold (Jane Austen magánélete, Utolsó látogatás) új filmje, a Hercegnők éjszakája azonban meghosszabbítja Erzsébet és Margit kimenőjét, és szeretetteljes történetben mesél a két hercegnő elképzelt kalandjairól azon a fergeteges éjszakán, amikor egész London egyként ünnepelt."
Ez már romantikus film a javából. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám rá, bájos. Könnyed és rendkívül szórakoztató. Tele van helyzetkomikummal, finom humorral és szerethető karakterekkel. Semmi túlzás, csak egy kellemes buli, amitől az ember nem lesz másnapos. Tökéletes kikapcsolódás.
Csak ajánlani tudom, elsősorban hölgyeknek, mert ez bizony hercegnők és nem hercegek éjszakája.

Éjfélkor Párizsban
"Gil és Inez jegyesek, akik üzleti okokból Párizsba látogatnak. Időközben kiderül, hogy a pár nem egészen egymáshoz való. Gil esetleg Párizsban szeretne élni, es komoly íróvá válni, míg Ineznél ez szóba sem jöhet. Gil szeret esőben sétálni, míg Inez nem. A történetben a fordulatot az hozza, hogy Gil felfedezi, hogy pontban éjfélkor Párizs egy bizonyos pontján egy fiákerbe szállva időutazásban vehet reszt, amely visszaröpíti az általa kedvelt 1920-as évekbe."
Nagyon sokan ajánlották már nekem ezt a filmet, de valahogy sosem szántam rá magamat, hogy megnézzem. Nos, most pótoltam ezt a hiányosságot, mert valóban az volt.
Ez is egy könnyed, romantikus film, ám nem a szerelem áll a középpontjában, hanem az idő. Pontosabban az aranykor, hogy ki, melyik időszakot érzi a legkívánatosabbnak és ezt az érzést tökéletesen mutatja be. Ráadásul remek a humora. Egy kis kritika itt, egy kis fricska ott és minden híres, nagy ember úgy áll előttünk, ahogy valószínűleg valójában létezett. Mert legyen író, festő vagy zenész valaki, attól még ember marad. Nekem nagyon tetszett.
Bárkinek szívesen tudom ajánlani, ám különösen azoknak, akik úgy érzik, rossz korba születtek.

Félvilág
"Ki ölte meg Mágnás Elzát és miért? Az I. világháború előtt hónapokig ez a kérdés tartotta lázban Budapestet, és foglalkoztatja száz év elteltével is a közvéleményt. Erről a rejtélyről lebbenti fel a fátylat a Félvilág, amely Mágnás Elza (KovácsPatrícia) utolsó napjait dolgozza fel. A félvilági életet élő kurtizán és bigott komornája, Rózsi (Gryllus Dorka), valamint a fiatal és naív cselédlány, Kató (Döbrösi Laura) között szövődő bizarr, szenvedélyes viszonyokat és sikamlós hatalmi játszmákat bonyolítják tovább az Elza körül felbukkanó férfiak (Kulka János és Sándor Péter), egészen a sokkoló végkifejletig."
Egyáltalán nem nézek tévét, mert idegesít, ennek a filmnek a kedvéért mégis erre a tettre vetemedtem.
Egy újabb magyar film és egy újabb kosztümös. Nagyon kíváncsi voltam, mit hoztak ki ebből a sztoriból.
Ismét több szempontból kell megvizsgálnom ezt a filmet. Mint mezei néző, nem voltam tőle elragadtatva. Ez a gyilkosság nagyjából közismert, ám ha valaki nem hallott róla, akkor is rettentően kiszámíthatónak látja a történetet. Nem jó, ha pont az a gyilkos, akire minden bűnjel mutat. A készítők kicsit elengedhették volna a fantáziájukat. Azonban, ha magát a filmet nézem, nagyon jó munka. A látványvilág megkapó, nagyon tetszettek a színek, a karakterek szépen kibontakoztak, színészekre nem lehet panasz és úgy összességében kerek egész, szép alkotás. Tetszett.
Ajánlom mindenkinek, aki egy jó magyar kosztümös filmet akar látni, illetve ha semmiféle ismerete nincs a Mágnás Elza gyilkosságról, hátha úgy jobb a "csattanó".

Sárkányszív 3 - A varázsló átka
"A történet egy üstökös darabkájának becsapódását követően játszódik, amikor is egy lovag elindul a rejtélyes tárgy keresésére, ugyanis a pletykák szerint az aranyat rejt magában. Útja során arany helyett azonban egy sárkányra bukkan, aki megmenti az életét. Később együtt indulnak harcba egy gonosz varázsló ellen. "
Ha a második részeket leszólom, mit mondhatok a harmadik részekre? Talán azt, hogy mindig gyengébbek, mint a második.
A Sárkányszív a szívem egyik csücske, örök kedvencem marad, amiről korábban már áradoztam (ITT) és bár a folytatása nem tetszett annyira, adtam egy esélyt az új, harmadik filmnek is.
Nem, köze nincs az eredetihez. Bevallom, nem is vártam tőle, egyszerűen csak sárkányt akartam látni, amit meg is kaptam. Egyébként két dolog szúrt szemet:
1. Egy sárkány mióta ajándékozza oda a szívét csak úgy ukmukfuk? Hiszen ezen ment az előző két rész fő konfliktushelyzete!
2. 2015-öt (bocsánat, már '16-ot, de ez a film még tavalyi) írunk és mégis a '96-os sárkány grafikában reggeli előtt lenyomja ezt az újat. Hát nem fejlődtünk semmi, sőt, visszafejlődtünk?
Tehát mondhatnám, hogy nem tetszett (az eredeti nyomába sem érhet), mégsem teszem, mert elfogult vagyok. Imádom a sárkányokat!
Kizárólag sárkányrajongóknak ajánlom.

Értékelés:
Münó, a holdbéli manó                           ->   10
Hercegnők éjszakája                               ->   10
Saul fia                                                    ->   10
Éjfélkor Párizsban                                   ->   9
Félvilág                                                   ->    9
Tűzpróba                                                 ->   8
A titokzatos szerető                                ->   8
Ifjúság                                                     ->   7
Hotel Transylvania 2                              ->   6
Sárkányszív 3                                         ->   6