2016. július 30., szombat

Ne bántsátok a feketerigót!

Ez a könyv igazi klasszikus és már régóta szerepelt az "Illene egyszer elolvasnom" listámon. Most, hogy megtettem, azt kell mondanom, teljes joggal került a listára és cseppet sem bántam meg.
2012-es kiadáshoz volt szerencsém Máthé Elek fordításában. Nekem ez a borító tetszik a legjobban, mert egyszerű, mégis nagyon kifejező. 412 oldal, ezért nem lehet egy délután alatt a végére érni, ám nem is baj. Jó ezt a könyvet ízlelgetni.
Fülszöveg:
"Az alabamai Maycomb városában utolsó gondtalan nyarát tölti egy testvérpár, Jem és négy évvel fiatalabb húga Scout. Az őket anya nélkül nevelő Finch ügyvéd megpróbál tökéletes apaként viselkedni, ám neki sem könnyű. Izzik körülötte a levegő: egy színes bőrű férfit véd a bíróságon… Ráadásul váratlan események, misztikus jelenések, nyugtalanító hírek zavarják meg a család nyugalmát. A gyerekek élete is gyökeresen megváltozik: a felnőtté válás varázslatos és fájdalmas útja immár elkerülhetetlen számukra…"
Ez a könyv igazi nyári olvasmány. Egyrészt az USA déli államában játszódik, ami önmagában megalapozza a nyárias hangulatot, másrészt többnyire két gyerek nyári szüneteit meséli el. Vidéki lányként számomra ez igazán nosztalgikus volt. Felidéztem, milyen sokat voltam kint nyaranta a többi gyerekkel, hogy meghódítsuk a szomszéd utcát vagy csak együtt nyafogjunk, mennyire unatkozunk. Ó, igen, akkoriban a nyári szünet még hosszúnak tűnt, míg mire a gimi végére értem, egy szempillantás lett csupán.
A remek hangulathoz társul a gyerekek nézőpontja, amelyet az írónőnek tökéletesen sikerült visszaadnia. Harper Lee remekül megragadta, hogyan gondolkodik egy kisgyerek. Mi az, ami felkelti a kíváncsiságát, mit tesz, ha valamit nem ért és hogyan vélekedik a világról és a benne élő emberekről. A történet ezért könnyedén gördül előre és szinte olvastatja magát.
No, de mielőtt valaki strandkönyvnek vélné, írnom kell néhány szót azokról a kifejezetten komoly témákról, amelyek ehhez a könnyed nyári történethez súlyos mondanivalót adnak.
Az elbeszélő életkorából adódóan a család központi szerepet kap. A szülő és a gyerekek illetve a testvérek közötti kapcsolat állandó eleme a könyvnek és remek üzeneteket ad át. Atticus nagyszerű apa. Pont olyan bölcs és megfontolt, ahogy kell és bár hagyja szabadon dönteni és cselekedni a gyerekeket, mindig ott van a közelben, hogy segíthessen. Attól pedig, hogy az ő nevelési módszereit a többi szülő elítéli, csak még vonzóbbá válik. Közben ott a gyerekek szemszöge, akik valóban fel sem fogják, micsoda remek apukájuk van, sőt néha a többi apukához hasonlítják. Ehhez jön hozzá a két testvér civakodásokkal teli, ám szoros kapcsolata és az eltávolodás, amit a kamaszkor magával hoz. A családi viszonyok tehát szépen és aprólékosan bontakoznak ki.
A korszak, amelyben az események játszódnak, szintén. Az írónő remekül megragadta az emberek gondolkodásmódját, mi foglalkoztatta őket, mit tekintettek elvártnak és mi botránkoztatta meg őket. A szereplők ehhez mérten rendkívül színesek, minden apróbb mellékszereplő is érdekes és ad valamit a történethez. Elég a mogorva tornácon üldögélő nénire vagy a zacskóból iszogató úrra gondolni.
Ilyen környezetben a társadalomkritika sem maradhatott el. Harper Lee kritizálja az oktatási módszereket, a női és férfi szerepeket és a társadalom berendezkedését. No, és itt értem el a központi mondanivalóhoz, vagyis ahhoz, hogy minden ember egyenlő.
"Nem, Jem, én azt hiszem, csak egyféle emberek vannak. Emberek."
Mai olvasói szemszögből hihetetlen és vérlázító mindaz, ami Tommal történik. Csakhogy az 1930-as évek - és sajnos még jóval utána is - Amerikájában mindez tényleg megtörténhetett, sőt meg is történt nem is egyszer. Magyar olvasó számára persze távoli a téma, hiszen a négereket érintő megkülönböztetésekről mi csak hallottunk, olvastunk, de nem tapasztaltuk. Azonban, ha belegondolunk, milyen sokáig húzódott mindez (Az 1960-as évekig!), megértjük a könyv jelentőségét. Persze az üzenetek háttértudástól függetlenül átjönnek és úgy hatnak, ahogy kell. Mert, ahogy a könyv is mondja, a gyerekek azok, akik igazán tisztán látnak.
A kötet tehát tele van csodás gondolatokkal és maradandó üzenetekkel. Mert mindegy melyik évben élünk, a világ melyik pontján, az emberség és igazság fogalma mindenhol érvényes. 
Összességében tehát ez egy csodálatos könyv és csak ajánlani tudom gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, de főleg gyerekeknek, mert ők azok, akiknek minden gondolata hatványozottan fontos lehet.

Néhány örök érvényű gondolat a könyvből:
"Az a bátorság, amikor előre tudod, hogy vereség vár rád, és legyen, aminek lennie kell, mégis kitartasz."
"Vannak, akiket annyira gyötör, mi lesz velük a másvilágon, hogy nem tanulnak meg a földön élni…"
"Egyetlen dolog van, amiben sose dönthet többségi vélemény, és ez az egyén lelkiismerete."

Kiegészítés:
Magyarul is megjelent a kötet "folytatása" Menj, állíts őrt! címmel. Azért tettem idézőjelbe, mert ez valójában egy kiegészítő kötet, amely évtizedekig pihent az írónő fiókjában. Harper Lee első regénye után ugyanis nem adott ki több könyvet, bár továbbra is dolgozott. Sajnálatos módon a kötet 2015-ös kiadása után az írónő elhunyt (89 éves volt), így kérdéses, mennyire is akarta ilyen hosszú idő után nyilvánosság elé tárni ezt a történetet és mennyire volt ez a kiadás inkább külső nyomás hatása.
A kiegészítő könyv a már felnőtt Scout szemszögéből íródott és ugyanott játszódik. Egyrészt érdekel, mit tehet még hozzá a könyvhöz, másrészt viszont nem akarom tudni. Ez a könyv önmagában jó, ahogy van, nincs szüksége kiegészítésre. Szóval ha el is olvasom az új regényt, nem mostanában teszem, mert egy ideig biztosan élni fog még bennem a figyelmeztetés, hogy ne bántsam a feketerigót.

2016. július 29., péntek

Neszebár - látnivalók (3. rész)

Neszebár látnivalói nem merülnek ki a hangulatos utcákban vagy a templomokban, mert akad bőven ebben a picike óvárosban olyan hely, amit bizony látni kell.
Például a római idők nem múltak el nyomtalanul. Az utcaszínt alatt római termák vagyis közfürdők romjai bújnak meg. A város szépen feltárta és elkerítette őket, így a sétálgató emberek számára biztos távolságból megcsodálhatók.
Ezek talán a város legtitokzatosabb nyomai a múltból, mert míg egy templom mikéntje és miértje több forrásban fennmarad, addig egy fürdőre nem fektettek olyan nagy hangsúlyt. A látképen azonban kétségtelenül emelnek, ahogy az ember sétálni indul és romokra bukkan.

termák

Sőt, ha az ember romokat akar látni, nem kell messzire mennie. Az óváros bejáratánál - a már bemutatott Világörökség tábla mögött - bástyák és várfalak romjai húzódnak végig. Ezek egyrészt megadják a városba lépőknek az alaphangulatot, másrészt igazán impozáns látványt nyújtanak. Este pedig az utcai zenészek díszletei. Egy skót-dudás férfi például minden este ezeknél a romoknál fújta nem kevés turistát csalogatva maga köré.
A romok legrégebbi része egyébként az 5. században épült.

bástya és várfalak

Ha már az óváros kapujában járunk, meg kell említenem az utat, ami összeköti a partszakasszal és az ott található látnivalókat.
Egyrészt a romokkal ellentétes oldalon van egy nagy és meglehetősen modern (legalábbis az ókori és középkori viszonyokhoz képest) szobor. Egy csónakban álló alakot formál, aki véleményem szerint angyal. Persze meg lehet cáfolni, mert konkrétan nem sikerült utánajárnom, ki lehet.

szobor és a tenger

A szobortól végig lehet sétálni egy nagyon szépen kialakított úton. A járda kövekből van kirakva és meglehetősen széles, így nagy forgalom idején is kényelmesen megtehető a táv. Sőt, ha valaki fuvart szeretne, azt is kaphat, mert kis kocsivonatok szelik át az utat és a teljes Napospartot csilingelve. Én azonban határozottan a sétát javaslom, mert igazi élmény.
út az óvárosba

Séta közben ráadásul jobban szemügyre lehet venni Neszebár egyik fő látványosságát, a szélmalmot. A török időkben épült és az 1960-as években lett helyreállítva. Kör alakú alja kőből készült, ám rajta a négyszögletes épület fából. Lapátok helyett ma csupán keskeny küllői vannak, ezért hiába szélmalom, nem forog. Első ránézésre nem tűnik nagynak, de ha az ember közel megy hozzá, hamar megváltozik a véleménye. Messziről is jól kivehető, így nem véletlenül a város egyik jelképes eleme.

szélmalom

A látnivalók végére ismét vissza kell térnem a vallási vonalhoz, mert még egy templomromot mindenképpen meg szeretnék mutatni.
Igen, azt, ami felé a jobboldali képen sétálok. Ez ugyanis már a fekvéséből adódóan is lenyűgöző. Konkrétan a part mellett van. Egyik oldalán ott hullámzik a Fekete-tenger, míg a másikon étterem, utcácskák és emberek.
Ez a henger alakú épület valamikor szintén szélmalom volt. Mellette helyezkednek el az Eleuszi Szűz Mária bazilika megmaradt romjai.
Bazilika vagyis méretben jócskán meghaladja a korábban említett templomokat. Egyike Neszebár első templomainak, mivel az 5. században épült.
A 13-14. században átépítették és egyszer el is mosta a tenger. Az, hogy ma látható és az ember körbesétálhatja, a part feltöltésének köszönhető. Nagyon hangulatos hely, csak kicsit vehemens itt a szél...
bazilika romjai

boltívek


Zárszónak hoztam egy igazán különleges látnivalót. Ha az ember Neszebár utcáit rója, újra és újra kiragasztott fényképekbe botlik. Sokáig nem értettem, eltűnt személyek néznek vissza rám a kapukról és fákról vagy valami más áll az egész mögött. 
Cirill betűket nem tudom elolvasni, ezért találgattam a különféle korú emberek plakátjai láttán, majd mikor a plébániatemplom mellett tömegével bukkantam rájuk, megvilágosodtam. Neszebár utcáin így állítanak emléket a holtaknak. Nem egyszerűen csak kitesznek egy virágot vagy mécsest, nem is újsághirdetést adnak fel, hanem kiplakátolják velük a várost és úgy emlékeznek. Van akinek képe otthona kapujában figyel és van, akinek képét a szerettei a kikötőbe vagy a templomhoz helyezik el.
Rendkívül különös szokás, mégis van benne valami személyes. Az ilyen "hirdetések" által talán a rokonok úgy érzik, látványosan jelen vannak az utcákon azok, akiket elvesztettek. 

Ezzel végére értem Neszebár látnivalóinak. A legközelebbi bejegyzésben a helyi gasztronómiáról hozok egy kis ízelítőt.

2016. július 26., kedd

Bungou Stray Dogs

A Bungou Stray Dogs egy különc anime. Habár több műfaj elemeit is előszeretettel használja, semmihez sem tudnám hasonlítani. Kétségtelenül rebellis alkotás és rendkívül szórakoztató.
Az első évad mindössze 12 epizódból áll és ez nézői szempontból nagyon kevés. Épp csak belelendül az ember ebbe a sorozatba és máris vége. Szerencsére a második évad már be lett ígérve ugyanennyi résszel.
Ismertető AnimeAddicts-ról kölcsönözve:
"Az akció orientált fantasy történet főszereplői a japán irodalom nagy alakjai, mint például Edogawa Ranpo, Miyazawa Kenji és Dazai Osamu, vagy a kortárs japán irodalomból Ayatsuji Yukito (Another) és Kyogoku Natsuhiko (Mouryou no Hako), míg a nyugati irodalomból olyanok képviseltetik magukat mint Fjodor Dosztojevszkij, Agatha Christie és Dan Brown. Ezek az írók mindannyian természetfeletti erőkkel rendelkeznek és a Fegyveres Nyomozó Ügynökség tagjaiként különböző rejtélyeket kell megoldaniuk."
A sorozat első különlegessége az említett irodalmi vonatkozás. Igaz, ez akkor igazán izgalmas, ha a néző ismeri a szerzőket és műveiket. Sajnos eddig nem volt szerencsém az említett japán írókhoz, ezért asszociálni sem tudtam rájuk. No, de csodás találmány ez az internet, lehet egy picit kutakodni a nevek után és megvilágosodni. 
Csak egyet említek, ami az első részre nézve spoileres: Dazai a sorozat elején (meg később is) megpróbál öngyilkos lenni, a valódi Dazai pedig sikerrel is járt, szerelmével folyóba ugrott.
A másik különlegessége is a karakterekhez köthető. Minden szereplője szerethető és rendkívül szórakoztató, akár megpróbálnak komolyak lenni, akár nem. (Többnyire nem...)
Itt lép a különlegességek sorába a műfaji kevertség. Irodalmi alakokkal valami irodalmira is számít a néző, ám az említett párhuzamok a szereplők és a nevüket adó valós személyek között az egyetlen, ami annak mondható. Ez a sorozat elsősorban vígjáték. Rendkívül bohókás jelenetek vannak benne, amit a grafika is élesen kifejez. A karakterek többnyire nem veszik komolyan egymást, sőt egyesek még önmagukat sem. Időnként azonban feltűnik a komolyság, valósággal drámaivá válik egy-egy helyzet, de hamar elütik egy újabb viccel. A hangulat ezért végig rózsaszín és vidám.
Kunikida, Atsushi és Dazai
A cselekményből adódóan - hiszen mégis csak nyomozásról van szó és a maffia sem maradt ki - akcióból sincs hiány. Kifejezetten kreatív harcjeleneteket hoztak össze a készítők és az események folyamatosan pörögnek miattuk.
Ráadásul itt jön a képbe a következő különlegesség, a fantasy elem. Minden karakternek van valamilyen extra képessége, aminek ráadásul csicsás és időnként szinte nevetséges nevet is adtak.
Tehát egy nagy műfaji koktél ez a sorozat, mégis nagyon jól működik. Kell egy kis idő, míg a néző megszokja a hangulatot, a látványt és elengedi magát, hogy teljes mértékben élvezni tudja ezt a vidám kalandot irodalmi alakok társaságában, de ha ez megtörtént, garantált a szórakozás.
Nekem nagyon tetszett és bátran ajánlom mindenkinek, aki könnyed kikapcsolódásra vágyik és kíváncsi rá, hogyan mutatnának az irodalmi alakok egy fantasy elemekkel feltöltött akciósorozatban.

2016. július 24., vasárnap

Neszebár - látnivalók (2. rész)

Neszebár különleges hangulatáról és összképéről már írtam előző bejegyzésemben. Most konkrét helyszíneket szeretnék bemutatni, amelyeket, ha az ember ezen a gyönyörű helyen jár, muszáj megnéznie. A látnivalók legtöbbje templom, méghozzá a kora középkorból. 

Pantokrator-templom
Talán a leghíresebb és a leginkább szemrevalóbb a Pantokrator-templom. Az óváros központján helyezkedik el egy apró, ám nagyon szép parkban. 13-14. században épült és a bizánci templomok minden jellemzőjét magán viseli. Barnásvörös kövei és színes kerámiadarabok teszik igazán mutatóssá.
Egyébként meglehetősen picike templom és a belsejében egy picike múzeum van. Az ajtón érdemes csak kopogni és nem nagy hévvel benyitni, mert a múzeumos néni csak belépőjegy fejében engedi be az embert és a bekukucskálás csalás. Csalás, mert ha valaki bemegy kifizetni a jegyet, szinte már körbe is nézett a hely aprócska mivolta miatt.
Mégis érdemes betérni, mert odabent az ember végigkövetheti a város sorsát különféle térképeken. A kedves néni külföldieknek angol nyelvű összefoglalót is ad.
Ez a templom tehát, akár csak kívülről megcsodálva, elsődleges célpont minden Neszebárba látogató számára.

Sztarata Mitropolija
A másik rendkívül látványos templom, amely csupán romjaiban maradt meg, a Sztarata Mitropolija
5-6. században épült és püspöki templomként funkcionált. Neve jelentése ezért - nagyon kreatívan - "régi püspöki templom".
A szentély felőli félköríves fal illetve a párhuzamos oszlopsor az, ami megmaradt. Jelenleg fehér galambok lakóhelye és turisták gyűjtője. Még a legnagyobb hősében is nehéz olyan alkalmat találni, amikor nincs tele fényképező emberekkel. Tőle jobbra van egy nagyon jó kávézó, de erről majd a gasztronómiai részben áradozom.

A templom lakója


Mihály és Gábriel arkangyal-templom
A város tele van kisebb templomokkal, amelyekbe hol be lehet menni egy kis mini múzeumba, hol csak be lehet kukkantani az üres falaik közé. 
Utóbbi kategóriába tartozik Mihály és Gábriel arkangyal temploma. A falak állnak, tető viszont nincs, ezért kívülről lehet csak megcsodálni és a rácsos kapukon át bekukkantani. Mellette egyébként egy étterem foglal helyet, ahova a pincérek próbálják becsalogatni a vendégeket.
A templom tehát körbejárható, megsimogatható és körbefényképezhető.
13-14. századból származik és a már említett bizánci motívumokat hűen őrzi. Fénykorában tornya is volt, ám ez ma már csak nyomaiban látszik.


arkangyalok temploma belül

Szent Megváltó-templom
Egy kicsit későbbi templom jól mutatja a változást, ami a város történetében bekövetkezett.
1609-ben a török uralom alatt épült a Szent Megváltó-templom. Első ránézésre nem tűnik templomnak a többiekhez képest. Ennek oka az akkori viszonyokra vezethető vissza, hiszen a muzulmán uralom alatt visszafogottabban épült egy keresztény templom. Belül szintén van egy picike múzeum, mivel a templom freskói megmaradtak.
Ide nem mentem be, azonban megjegyzem, ha valaki szeretné végigjárni az összes picike múzeumot, válthat rájuk kombinált jegyet.
A mellékelt képen kicsit ugyan messze van, de így kitűnik a mérete.

Ha még tovább megyünk az időben és az óváros csücske felé, találhatunk egy nem bizánci stílusban épült, későbbi templomot is.
Szűz Mária plébániatemplom
A Szűz Mária plébániatemplom a 20. század elején épült és természetesen ma is funkcionál. Ezért bent nem is lehet fényképezni. Van benne, pontosabban a toronyban, múzeum is, ahol különféle képeket, freskókat és más valláshoz kapcsolódó tárgyakat lehet végigmustrálni. A legérdekesebbek az esküvői koronák.
Ahogy említettem, fényképezni nem lehet, de tipikus turista voltam, aki zugfotókat készített. Oké, a pénztáros lány mondta, hogy ha a szigorú és kissé rigolyás néni nem kap rajta, fényképezhetek. Nos, a nénit nem láttam...
Láttam viszont egy szertartást, aminek végén egy hölgy csokoládét kínált körbe legyen az ember pap, ott dolgozó vagy betévedt turista. A templomban egyébként kegytárgyas szuvenírbolt is működik.
Zárszónak hoztam a zugfotóimat. Pszt, nehogy beáruljatok!
kilátás a templom tornyából

a belső pompa


esküvői koronák

Neszebár - látnivalók (1. rész)

Folytatom bulgáriai beszámolómat. Ezúttal magáról a helyről fogok írni és mindarról, amit érdemes megnézni ebben a különleges városban. Szakmai ártalomból kezdem az ókorban...

Neszebár cirillül
A város különlegességét, a szigetszerű óváros és a modernebb parti városrész kettősségét, már említettem előző bejegyzésemben
Nos, az óváros nem véletlenül ó, ugyanis a kőkor óta lakott. Története Menabria néven indult  trák halászfaluként. Aztán görögökkel folytatódott, mert a település a Fekete-tenger egyetlen dór városaként Messzembria néven vált ismertté időszámításunk előtt a 6. században. A tengeri kereskedelemnek köszönhetően a város fellendült, míg a Római Birodalom időszámításunk előtt 72-ben be nem kebelezte. Rómától messze van, ezért míg a birodalom ketté nem vált, nem tudott jelentős szerepre szert tenni. A Bizánci Birodalom részeként azonban fontos kikötővé vált. 400 körül a kereszténység elkezdte éreztetni hatását és ennek nyomai ma is láthatók.
A bolgárok a 9. században vették át az uralmat és a bolgár nyelvnek köszönhetően kapta meg végleges nevét: Neszebár.
Mint kikötő, továbbra is értékes városnak számított és a 19. századig, az orosz-török háborúig háborítatlanul működött a különféle hatalmak alatt. Az önálló bolgár fejedelemség létrejötte után ismét virágzásnak indult, a kereskedelem jelentős részét azonban Burgasz és Várna átvette, így a város első számú profilja a turizmus lett. Ezt pedig a látottak alapján igyekszik megtartani és kamatoztatni is.

Ennyit a történelemről, nézzük meg, mivel csalogatják a látogatókat.
Világörökség része
Egyrészt a tengerparttal és a strandokkal, de erről majd külön bejegyzésben írok.
Másrészt az óvárossal magával, amely 1938 óta a Világörökség része. Ezt hirdeti a mellékelt képen látható tábla, csak kicsit fényes lett a napsütéstől.
Az óváros tehát az az aprócska sziget, amely tele van látnivalókkal és amit egy földsáv köt össze a modernebb partszakasszal.
Mindössze 800 méter hosszú és 300 méter széles szigetecskéről van szó, így könnyedén be lehet járni. Mi már első nap meg is tettük.
Az utcaképre senkinek sem lehet panasza. Mindenhol macskakő, romok, fából készült halászházak, piros cseréptetők fogadják a járókelőket. Az ember egyszerűen elindul egy hangulatos szűk utcán és egy középkori templomnál vagy a tengerparton köt ki. A városnéző program tehát adva van.
Imádom a kanyargós szűk utcákat és a macskakőt!
Az ilyen utcákban úgy érzem, mintha egy másik korban sétálnék, mintha picit visszamentem volna az időben. A rettentően aranyos faházak pedig egyedi hangulatot kölcsönöztek ennek az érzésnek. Plusz nyáron minden tele van növényekkel. Itt egy zöldellő fa, ott egy színes virág és a mediterrán tengerparti érzet is megfűszerezi az egészet.
Az egyedüli "gond" ezekkel az utcákkal az volt, hogy tele vannak boltokkal, így tele vannak turistákkal is. Egymást érik a szuvenírboltok, ahol egyébként többnyire ugyanaz a kínálat: hűtőmágnes, képeslap, rózsavíz, egyéb rózsás termék, kalap és hasonlók. 
A központtól távolodva azonban néha lehetett találni egy-egy kisebb és kevésbé forgalmas utcácskát.
A képek persze nem adják vissza a hely különleges hangulatát, de ízelítőnek megfelelnek:



utca végén a tenger


Az ember egyébként jobban teszi, ha nem csak előre néz, hanem néha a lába elé is, vagy fel az épületekre, mert kifejezetten szép dolgokat lehet találni. Illetve néhány különleges növényt is.

Macskakövek között megbújt gyöngyszem 



Szuvenírboltocskák

Puhának tűnő fenyőféle
(Ha valaki tudja a nevét, sikítson!)


A képek alapján valószínűleg úgy tűnhet, mintha elkergettem volna a turistákat. Valójában azonban csak ügyesen tudok fényképezni. (Ó, igen, meg szerény is vagyok...)
Az óváros tehát önmagában is gyönyörű. Nincs is szüksége különleges látványosságra, mert a ember így is szívesen bóklászik macskaköves utcáin. Ettől függetlenül persze akad itt bőven régi és híres épület nem is egy. Ezekről azonban majd a következő bejegyzésben fogok beszámolni.

2016. július 23., szombat

Egyszerű dal

A magyar cím nem hazudik, ez egy egyszerű történet. Egyszerűen olvasmányos, egyszerűen leköti az embert és végig egyszerű is marad. Ráadásul minden magyar olvasó rögtön asszociál a Tankcsapda dalára, amely a Nirvana előtt tiszteleg. Az alaphangulat tehát adott és bár a borító nem ad hozzá sokat - aranyos, de például egy óriáskerék jobban mutatott volna - az olvasó tökéletesen tudja, mire számíthat a következő 240 oldalon.
Fülszöveg:
"1993-at írunk, és az X-generáció Kurt Cobain és a grunge mozgalom zenéjére dübörög. A tizenhat éves Maggie Chicago nagyvárosából az Ír-tenger partjára kerül, egy szélfútta városkába, ahol rockzenész nagybátyja, Kevin által küldött magazinokon és édességeken tengődik, és nem tudja, valaha is megtalálja-e a helyét ebben az új világban. Amikor lecsap rá az első szerelem és egy hirtelen haláleset, Maggie tiltott zarándokútra indul, hogy teljesítsen egy utolsó kívánságot: „élj!”
Ez a történet azért is egyszerű, mert már mindenki olvasott, látott, hallott hasonlót. A főszereplő helyzete teljesen tipikus a kissé problémás családi hátterével, a kamasz gondjaival és a mindenkit érintő szituációval, mikor valaki be akar illeszkedni. A cselekmény ezért teljesen kiszámítható.
Az egyszerűség így könnyen középszerűvé válhatott volna, ha az írónő nem 1993-ba helyezi a történtet. Tehát minden, ami miatt nem mondhatom tucat tinikönyvnek, a dátumválasztásban rejlik. Kevin zenei ízlése és a tény, hogy a szereplőkben felmerülhet a kérdés, hogy elmenjenek egy Nirvana koncertre, van annyira hangulatos, hogy minden tipikus vonást élvezhetővé tegyen.
Nehéz azonban a cselekmény részletezése nélkül írni róla, ezért vigyázat, innentől kisebb spoilerek előfordulhatnak.
Az alaptörténet kellemes és leköti az olvasót, ez azonban nem jelenti azt, hogy mindennel elégedett is lesz. Maggie-t például nem sikerült megkedvelnem. Ő tipikusan az a karakter, akivel együtt kellene érezned, de nem tudsz, mert van benne valami idegesítő. A határozottság vádjával sajnos senki sem illetheti és ezért olyan lett, mint egy szappanbuborék. Csak sodródott, de nem volt elég merész, hogy ki is pukkanjon. Kisebb lázadásit nem éreztem lázadásnak, csak beletörődésnek és ettől néha felbosszantott.
Az írónő azonban elérte, hogy a szemén át lássuk a többi szereplőt, így Kevin és Eoin kifejezetten szimpatikussá vált. A kellemes pillanatokért tehát ők feleltek, még úgy is, hogy már az első oldalon tudtam, mi lesz Kevin sorsa. Mikor pedig megtörtént, Maggie megpróbált kicsit merészebb szappanbuborék lenni, de sajnos nem igazán sikerült neki. Ettől függetlenül imádtam a zarándoklatát.
Apró tények rólam: Róma életem városa és Nirvana rajongó vagyok. A római Nirvana koncertet ezért imádtam! Oda és vissza voltam a hangulatért, ami átjárt olvasás közben és már majdnem kaptam a kalapomat, hogy elhúzzak az örök városba Nirvana dalokkal a fülemben... Ez a pár fejezet tehát megvett kilóra és elkezdtem drukkolni a románcnak is.
Csakhogy aztán jött a befejezés, kezdve a tipikus romantikus buktatóval és folytatva Kurt Cobain halálával, amitől kezdett giccsbe hajlani a történet.
Ráadásul végig úgy éreztem, hogy szókimondó szóhasználat ide vagy oda, annyival többet lehetett volna kihozni ebből az egészből. Az írónő nem használta ki igazán a dráma nyújtotta lehetőségeket vagy az utazás hétköznapi spiritualitását (bár a zarándoklatos hasonlatok végig kitartottak) és a szereplőket sem formálta eléggé. Maggie ezért legfeljebb fényesebben csillogó szappanbuborék lett, sok jellemfejlődés azonban nem érte.
No, de mindez talán nem is probléma, mert ez egy egyszerű történet egyszerű emberekről különleges helyen és időben. Összességében tehát azt mondom, tetszett, végig lekötött és a hangulatok miatt megérte elolvasnom.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik az egyszerű történeteket, hallgatnak Nirvanát és bírják, ha egy lázadó, kissé szétcsúszott nagybácsi megmondja nekik a frankót.

Kedvenc idézetem a könyvből:
"A felvétel totál okafogyottá teszi a koncertlátogatást. Elveszi a megélt élmény értékét. Megtörtént. Ott voltál. És most a te felelősséged emlékezni rá, ahelyett, hogy megpróbálnád újrateremteni egy vacak felvétellel, amelyik megpróbálja megőrizni."

2016. július 22., péntek

Neszebár - utazás

Korábbi ígéretemhez híven, írok néhány bejegyzést a nyaralásomról. Egyrészt, mert örömteli napjaimat szívesen osztom meg olvasóimmal, másrészt, hátha valaki kedvet kap felfedezni ezt a gyönyörű várost.
Ebben a bejegyzésben magáról az utazásról és a szervezésről fogok beszámolni.

Neszebár
Felvetül a kérdés: Miért pont Neszebár?
Általában kétféle embertípus van. Az egyik számára a nyaralás konkrét semmittevést jelent lehetőleg egy homokos tengerparton és a legnagyobb távolság, amelyet gyalog hajlandó megtenni a part és a hotel közötti táv. A másik számára a nyaralás aktív program és nem nézi, hány kilométert tesz meg egy nap, mert a felfedezés öröme hajtja elérő, bármennyire is elfáradt már.
Én a második csoportba tartozom, vagyis számomra a nyaralás kifejezetten aktív program és a városnézést többre becsülöm, mint a strandot. Persze szeretek úszni és feküdni kicsit a parton, de ha nincs velem mondjuk egy könyv, rettentő gyorsan elunom magam. Tehát olyan helyszínt kellett találnom, ahol szabadon engedhetem a bennem élő felfedezőt, ezért elsősorban városokat néztem ki magamnak. Csakhogy közben tudatosult bennem, hogy egy európai város rettentően zsúfolt tud lenni a főszezonban és mivel nehezen viselem a kánikulát, nem árt, ha hűsölés is szerepel a programban. Nyáron ezért a tengerpart mégis csak csábító és mikor Tigris ajánlotta Bulgáriát, rögtön utánajártam, milyen helyszínek vannak errefelé.
Végigböngészve Bulgária nevezetes parti városait, jött szembe velem Neszebár. Aztán, mikor megnéztem műholdas térképen, rögtön beleszerettem. Ez a város gyakorlatilag egy félsziget. Az óváros, amely egyébként a Világörökség része és az ókorban már kikötő volt, benyúlik a Fekete-tengerbe és egy keskeny út köti össze a parton elhelyezkedő nagyobb és modernebb városrésszel. Egyszerűen csodálatos! 

A helyszín kérdése tehát eldőlt és röpke pár nap alatt kitűztem az időpontot is, mikor el tudok szakadni a munkahelyemről. A következő lépés a szállás és utazás megszervezése volt.
Viszonylag hamar eldöntöttem, hogy az óváros az, ami engem érdekel, itt is kellene szállást keresni és hála az online szállásfoglalásnak, gyorsan le is csaptam egy családi vállalkozásként üzemeltetett hotelre (Stankoff Hotel).
a szobánk
Az ár barátságos volt és tartalmazta a tengerre néző szobát, légkondival, internettel, fürdőszobával, dupla ággyal, tévével, hűtővel és reggelivel. Az előzetes képek alapján már-már túl szép volt, ám amint megérkeztünk, bebizonyosodott, igaz.
A reklámképek nem hazudtak, az erkélyünk a kikötőre nézett és maga a szoba tágas, finoman berendezett és tökéletesen tiszta volt. Minden nap jött a kedves, mosolygós takarítónő, aki csak bolgárul beszélt, hogy kitakarítsa a fürdőszobát és még az ágyat is bevesse. Az összkomfort tehát adva volt és egyedül a reptér és a szálloda távolsága okozott egy kis fennakadást.
Tehát úti cél és szállás megvolt, jöhetett maga az utazás.

kilátás az erkélyről

Bulgáriába kétféle módon juthat el az ember tömegközlekedéssel. Vonatozik fél napot országokon át meglehetősen drágán, vagy rászánja magát a repülőre. Én az utóbbi mellett döntöttem, mert bármennyire is macerás repülni, még mindig ez az egyszerűbb és a gyorsabb.
Magyarországról naponta csupán pár (ha információim helyesek kettő) repülő indul Bulgáriába, azon belül is Burgaszba. 
Burgasz egyébként hiába van a tengerparton és hiába van strandja, tipikus város méghozzá az ipari fajtából. Nem sok időt töltöttünk ott, ám a landolás előtti kép alapján, illetve amit az öböl túloldaláról láttam belőle, nem volt számomra kifejezetten szimpatikus.
valahol Szerbia fölött...
Tehát repültem, ami elsőre olcsónak tűnik, ám ahogy elkezd kattintgatni az ember a légitársaság honlapján, egyre csak nőnek a költségei... No, de mégsem bántam meg a repülőt, mert cirka másfél óra alatt odaértünk, a járatunk kivételesen pontos is volt és ezúttal nem untam halálra magam várakozás közben. Például mert elfoglaltam magam egy naplóval
Az út ezért lehetett volna sima és zökkenőmentes, csakhogy Burgaszból el kellett még jutni Neszebárba.
Ezt igyekeztem leegyeztetni a hotellel, hogy ugyan jöjjön már ki értünk valaki és el is vállalták. A gond ott kezdődött, hogy megérkeztünk, leszálltunk, összeszedtük a csomagot és vártunk és vártunk. Több mint fél óra után kezdtem cseppet aggódni, főleg mert a telefonom nem akaródzott feléledni a repülő üzemmódból. Ráadásul előtte éjszaka aludtam vagy két órát és a repülés mindig dehidratál. Szóval meguntam és szereztem egy taxit. A taxis Neszebárig gyorsan eljutott, csak a hotel címe adta fel neki kissé a leckét és mivel euróban akartam fizetni a helyi valuta, a leva helyett kissé kerekítve váltott...
A lényeg azonban az volt, hogy megérkeztünk és bár picit várni kellett a beköltözésig, kedvesen fogadtak minket. Majd, miután elkezdtük otthon érezni magunkat a szép szobánkban, jött a nap kellemetlen híre: a tulaj mégis csak kijött elénk a reptérre.
A bácsi beszélt franciául, németül és oroszul, az angolt viszont csak törte, mégis hamar tudtomra adta, két órát várt ránk, szégyelljem magam. Szégyelltem is, ám ez a tényen, hogy én a reptéren akkor sem láttam a színét sem, nem sokat változtatott... Szerencsére hamar megenyhült és az ottlétünk minden napján kedvesen mosolygott ránk.
Tanulság: ha transzfert kérsz és nem találod, mindig hívd fel az illetékest, mielőtt útnak indulnál magad!

A bolgár taxisok egyébként (akik oda és vissza vannak a popzenéért) bármelyik városba bárkit szívesen elvisznek. Mivel a taxióra levában számol, érdemes helyi pénzben fizetni, különben a pénznemek különbözetét az utasnak kell állnia...
Neszebár nem nagy város, ezért ott nem használtunk semmilyen közlekedési eszközt. Bár a sétahajósok szinte percenként megafonba üvöltve tudtunkra adták, mikor indul a következő hajó Sunny Beach-re. A strandparadicsomok azonban a bejegyzés elején említett okokból nem vonzanak, így a hajókázást kihagytuk.

2016. július 20., szerda

Egy naplógyilkosság naplója XVIII.

Ez az utolsó bejegyzésem Keri Smith könyvéről, vagyis ma pontot teszek a napló életének végére.
Igazán sok kalandban volt együtt részünk, így kicsit sajnálom, hogy búcsút kell vennem a kötettől és nincs több merénylet, amelyet végrehajthatnék rajta. Azonban egyszer minden jónak vége szakad, tehát itt az ideje, hogy elváljanak útjaink. Mert a végére csak egyikünk maradhat és az én leszek!
Mielőtt azonban rátérnék a kegyelemdöfésekre, bizonyára sok olvasómban felmerült, ugyan mégis mi értelme van ennek a kötetnek, azon kívül, hogy jól elszórakoztatom vele magam.
Nos, semmi.
Ez a könyv pont az, aminek látszik, egy csipet vandál szórakozás. Olyan, mint a mostanában divatos felnőtt színezők azzal különbséggel, hogy itt a stressz levezetése egy könyv sérülését és vesztét okozza. Ez tehát egy kreatív módja a feszültség kiadásának azon emberek számára, akiknek mondjuk nincs türelmük színezni, de szívesen eltépnének, összetörnének, megrongálnának valamit, hogy jobb legyen a kedvük.
Persze nem muszáj minden feladatot szó szerint venni. Lehet szabadon is értelmezni a dolgokat, én is ezt tettem néhány esetben. Azonban, ha valaki igyekszik pontosan követni az utasításokat - én igyekeztem az esetek nagy részében ezt tenni - akkor átlépheti saját könyvimádó határait és kipróbálhatja, milyen, ha az ember szándékosan nem vigyáz egy könyvre.
Az eredmény minden esetben ugyanaz, néhány kreatív és kissé szokatlan szórakozással töltött óra és egy cseppet megviselt könyv, aki boldogan vállalja ezeket a sérüléseket, hogy az olvasó kiadja magából a feszültséget.
Szóval csak bátran! Ha úgy érzed, képes lennél kinyírni egy naplót, vágj bele! Rettentő jó móka.

Ha már szóba került a vágás, mai első merényletem a napló megcsonkítása:
video

Ezúttal is gyűjtöttem a napló lapjai közé, talán a legbizarrabb dolgot, egy döglött bogarat
Szegény Ödön...
Ehhez történetem is van. Muszáj volt családomat beavatni a naplógyilkosság kérdéskörébe, mert nem akartam, hogy őrültnek higgyenek, mikor azt látják, hogy páros lábbal ugrálok egy könyvön vagy fehér dolgok után kutatok a hűtőszekrényben, esetleg ha találnak egy fura lapot a fagyasztóban. Tehát elmagyaráztam kis családomnak, hogy nem ment el az eszem teljesen.
Így történt, hogy nagymamám, aki sokáig azt ismételte: "Micsoda pihent ember talál ki ilyesmit!" megszólított:

- Döglött bogarakat is gyűjtesz?
- Tudom, mama, szerinted hülyeség, nem kell százszor elmondani.
- De tényleg gyűjtöd? Mert találtam egy szép nagyot...

Hát így találtam meg a képen is látható Ödönkét, aki sajnálatos módon belefulladt az esővízbe, szemfüles nagymamám pedig kihorgászta nekem.
Azt hiszem, ez jó példája annak, hogy a családom engem mindenben támogat, még döglött bogarak gyűjtésében is.

No, de nem csak ilyen morbid feladatokat hagytam a végére. Kapcsolatunk megkoronázásaként viseltem picit ezt a naplót:

Az olvasás öltöztet!

Aztán, mivel nem találtam elég divatosnak, kitöltöttem rajta a dühömet. Nem, nem dohányzom, ezért sem bírok rendesen meggyújtani egy gyufát...

video

A teljes kihasználtság érdekében összefirkáltam a könyv éleit is. Igen, szerelmes vagyok a macskámba...

Minden könyvrajongó tudja, hogy behajtani a könyvlapok sarkát megbocsáthatatlan bűn. Aki ilyet tesz, az barbár és egy barlangban szocializálódott.
A felbujtó szamár!


A napló kedvéért mégis megszegtem ezt az íratlan tabut. Átlapoztam a könyvet és ahogy az utasítás mondja, összefirkáltam az oldalakat. (Mondjuk az utasítások összefirkálása már kezdetben megtörtént...) Közben pedig itt is és amott is behajtogattam néhány sarkot. Tudom, tudom, törjön le a kezem érte, ám a cél érdekében szükséges volt. 
Különben meg a szamár mondta, az ő hibája!
Dokumentálásul hoztam hozzá egy képet, a többi firka és szamárfül, majd a záróvideóban lesz látható.

Firkáljunk!

Utolsó merényletemként elgondolkodtam kicsit azon, hogyan lehetne még meggyilkolni ezt a naplót. Írtam is hozzá egy szép hosszú listát. Ki tudja, lehet, hogy később némelyiket még elkövetem ellene...

No, és hogyan néz ki most a naplóm? Vagy kérdezhetném azt is: Mi maradt belőle?
Ehhez készítettem egy összegző videót, hogy jól látszódjon, mennyire került megviselt állapotba, mennyi színes dolog került bele, a lapjaira akár kenve, akár maszatolva, akár festve és hogy milyen sok kaland nyomát viseli.
Tehát én így nyírtam ki ezt a naplót:

video

Nálad mi a helyzet, kedves olvasóm? Felcsapnál naplógyilkosnak? :)