2017. augusztus 12., szombat

Csak a holttesteden át

John, a szociopata nem sorozatgyilkos - bár valamilyen értelemben most már mégis csak az... - története folytatódik.
A borító teljesen rendben van és a vastagsága 328 lapjával is a megszokottnak mondható. Ránézésre tehát a sorozat egy újabb remek darabja.
Fülszöveg:
"Miután John és Brooke magára maradt, városról városra stoppolva vadásznak Amerika közép-nyugati részén a még megmaradt utolsó Sorvadtakra. Csakhogy a Sorvadtak is vadásznak rájuk, ráadásul az FBI is a nyomukban van. Minden újabb várossal, minden újabb kamionos pihenővel, minden újabb autópályával egyre közelebb kerülnek egy olyan kegyetlen gyilkoshoz, akire John semmilyen jól bejáratott analitikus és előrejelző módszere nem alkalmazható. Közben Brooke meghasadt pszichéje az elméjén osztozó több százezer halott személyiségtől túlterhelve tántorog az összeomlás peremén. Hol birtokában van szellemi képességeinek, hol nem, és minden nap új nevek, gondolatok és emlékek törnek felszínre benne, mígnem felbukkan az a személyiség, akire John végképp nem számított: Senki utolsó áldozata, csapdába esve John egyetlen megmaradt barátjának testében."
A külcsínnel ellentétben, kicsit kakukktojás ez a kötet. Míg az előző részekben a démonvadászat játszotta a központi szerepet, addig itt csupán a hátterét adta a lélektani kérdéseknek. Igaz, John eddig is hajlamos volt a belső vívódásokra és az előző rész (Az ördög egyetlen barátja) felvillantotta, mennyire problematikus Brooke helyzete, ám eddig az író nem szentelt ennek egy teljes kötetet. Nem mondom, hogy ez rossz dolog, csupán más, mint amit az olvasó megszokott. Nézzük, hogy működött ez a másság.
Brooke személyiségzavara rettentően érdekes. A könyv elején olyan gyorsan és váratlanul vált személyiségeket, hogy nem csupán Johnt, de az olvasókat is feszültségben tartja. Aztán megjelenik a már régen várt személyiség és valószínűleg nem árulnék el nagy titkot, ha megnevezném. Ettől kezdve viszont Brooke testében csupán két domináns karakter váltogatja egymást, na meg néhol feltűnik Senki is borzolni a kedélyeket. Értettem, hogy ha a két lány helyzetét meg akarjuk ismerni, adnunk kell időt a kibontakozásukra, de kicsit csalódtam, hogy a további pár ezer személyiség csak említés szintjére került. Ráadásul átéreztem John helyzetét, mikor nem tudta eldönti, épp melyik hölggyel beszélgetett.
Apropó John, az ő karaktere is sokat változott. Persze még mindig megvannak benne az erőszakos hajlamok és el-eltöpreng azon, hogyan belezne ki valakit, de sokkal jámborabbnak és egy kissé szétesettnek találtam. Állandó készültségben Brooke mellett ez persze nem csoda, de sajnos mindez a logikai képességeinek rovására is ment. Na, és itt jön a kötet negatívuma.
Nem baj, hogy a hangsúly a karaktereken van. Nem baj, hogy ez a rész egy lélektani mély merülés a hasadt személyiségek világába. Nem baj, hogy John már nem olyan rideg és veszélyes, ám baj, hogy a szörnyvadászat lapos lett. Olyan lapos, mintha húsklopfolóval dolgozott volna rajta egy csapat dühkitöréses őrült.
Már alig maradtak Sorvadtak. Alig tudunk róluk valamit. Brooke állandó felvigyázása mellett Johnnak sincs ideje teljes erőbedobással vadászni rájuk. Ez a sok nehéz körülmény pedig egy érdekes hajszáért kiált. Egy igazi logikai fejtörőért, hogy a nyers intelligencia győzelmet arathasson és John ismét bebizonyítsa, ő a legvagányabb szociopata a környéken. Sajnos azonban mindez elmaradt.
Az olvasó előbb rájön, mivel áll szemben, mint a főhősök, sőt még arra is, kivel, így a minden bokorban farkast kiáltó John és az erőltetett gyanúsítgatása csupa-csupa feleslegesen lefutott körnek tűnik. Pedig ez a Sorvadt egy kifejezetten érdekes figura és kifejezetten csavaros megoldást érdemelt volna. Na, meg egy nagyobb finálét, mert a végső harc szintén agyon lett csapva.
A lélektani boncolgatás tehát ezúttal háttérbe szorította a fizikai boncolás lehetőségét, az akciót és izgalmakat, ám mégsem ez zavart igazán. John világa kegyetlen, sok rossz dolog történik vele, ám ez valahogy illik hozzá. Ez egy ilyen történet, ahol bárki meghalhat a közelében. Épp ezért a könyv lezárása, ha tetszik, epilógusa karakteridegenen romantikus lett. Vagy az író érezte úgy, kompenzálnia kell az eddigi erőszakhullámot, vagy John puhult el teljesen, de olyan lett mintha egy véres horrorfilm díszletébe betévedt volna egy helyes, bolyhos nyuszika és a vért falra kenő szörnyek csak nézték volna békésen míg kiugrál a képből. Valószínűleg ez engem minősít, de jobban örültem volna egy drámai befejezésnek.
Összességében nem mondom, hogy nem tetszett, de más volt, mint amit megszoktam. Ezért, bár ajánlom mindenkinek, aki az előző négy részt már olvasta, de azt javaslom, felejtsék el elvárásaikat, mert aki a kezdeti három könyv drámaiságát várja, csalódhat.

Kiegészítés:
Az utolsó rész, Már nincs vesztenivalód a polcomon pihen dedikáltatva. Az író elmondása szerint, olyan befejezést írt, amire az olvasók nem számítanak és úgy lezárta John kalandjait, hogy már nem lehet és nem érdemes folytatni. Nagyon kíváncsi vagyok rá, de lehet, hogy még picit várok vele, nehogy a nagy elvárások csapdájába essek. 
Egyébként, aki kíváncsi rá, milyen az az ember, akinek a fejéből kipattan egy szociopata tinédzser ötlete, elolvashatja beszámolómat a személyes találkozástól ITT.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése