2018. április 25., szerda

Macskapásztor


Nagyon kedvelem Sarah Andersen munkáit. Habár igazán egyszerű rajzokról van szó, annyira szórakoztatóak, hogy muszáj volt még egy kötetet beszereznem belőlük. (A Puha boldog puffancs már egy ideje a polcomon csücsül, ráadásul dedikáltatva.)
Így, mikor megtudtam, hogy megjelenik a 3. kötet, ráadásul lila, ráadásul cicás, rögtön elő is rendeltem, hogy a Könyvfesztiválon megkaparinthassam.
A borító tehát nagyon tetszik és vastagságra is hozza a megszokott formát 112 lapjával.
Fülszöveg:
"Nem is olyan egyszerű az élet világhírű művészként! Rémisztő határidők, műkajás dobozok halmai a villogó monitor alatt és a kisállatok örökké gyarapodó hordája… ööö, mindegy – igazából ez mindennapos.

Sarah Andersen képregényeinek és rajzokkal ellátott személyes jegyzeteinek harmadik gyűjteményes kötete a korábbiakra jellemző szellemességgel és eleganciával nyújt túlélési tanácsokat a modern élet őrületéhez: a korán kelő emberek elkerülésén át az internetes trollok elleni védekezésig, egészen a nagytakarítás életre elenyésző hatást gyakorló haszontalanságáig. Ha minden kötél szakad és összeomlik körülötted a világ, készíts egy forrócsokit, számold a napokat halloweenig és öleld meg a remény bundás-bolyhos szimbólumát!"
Ez a kötet ismét tele van szórakoztató képkockákkal és mindennapi kalandokkal.
Egyrészt megvannak benne a szokásos vicces történetek  - amelyekhez az olvasó már az első kötetben hozzászokott és rögtön meg is kedvelte őket - egy introvertált, fiatal nő hétköznapjaiból. Másrészt pedig a könyv végére újra előkerült egy összefüggő gondolatmenet, ezúttal a művész életformáról.
Na, és hogy miért pont ezt a címet kapta, azt rögtön az elején ki is fejti egy fogalommagyarázattal:
MACSKAPÁSZTOR:
„Az, aki hiábavalóan próbálkozik valami irányítására, ami természetétől fogva irányíthatatlan."
Ez persze nem csupán a helyes kis szőrmókokra igaz, hanem az élet más, nehezen irányítható pillanataira is. Nem meglepő hát, hogy rengeteg oldalon magamra ismertem. Egy idő után el is kezdtem megjelölni ezeket az oldalakat. Ahogy a mellékelt képen is látszik, nem kevés oldal kapott ilyen színes jelölést....
színes cetlik, ahol:
"Ez én vagyok!"
A könyv tehát ismét nekem szólt.
Tegnap pont kérdezte tőlem valaki, hogy mi lehet egy ilyen képregényes kötet üzenete és azt feleltem:
"Mutatja, hogy nem vagy egyedül. Más is tud ilyen különc módon ügyetlenkedni."
Én legalábbis ettől gondolom úgy, hogy ez egy remek kötet, tele pozitív üzenettel és tényleg nem érzem tőle magamat olyan elszigetelten különcnek.
Cseppet sem bántam meg, hogy átlapoztam. Remekül szórakoztam közben, jókat kuncogtam a képeken és tényleg újra és újra magamra ismertem.
Ráadásul a kötet végén a tanácsadás fiatal művészeknek különösen tetszett. Jó volt megismerni a képkockák mögötti munkát és annak kihívásait, illetve belepillantani, hogyan is indult a művésznő karriere. No, de ami nekem a legszimpatikusabb volt, az az egészséges kritikai hozzáállása az internethez és a művészethez, illetve az a töretlen pozitív biztatás, amelyet minden lap aljára odabiggyesztett, még a lángokkal lerajzolt apokalipszis közepén is.
Szóval csak ajánlani tudom, annak aki az előző köteteket már olvasta és annak is, aki még nem találkozott a művésznő munkáival. Érdemes megismerkedni vele.
Ízelítő a könyvből:
"a macska és a kutya formái"

2018. április 22., vasárnap

25. Könyvfesztivál

szombati könyvforgatag
Tavaly sajnos nem volt szerencsém és sikerült lebetegednem a Könyvfesztivál idejére. Így a személyes hagyományom (2016-ban ötödszörre jártam itt) megtört kicsit. Most viszont nem tarthatott vissza semmi, még az sem, hogy szombaton kénytelen voltam dolgozni. Szóval ismét kijutottam a Millenárisra, ráadásul két napon is.
Élménybeszámoló következik:

Szombat
Általában a szombat a négynapos Könyvfesztivál legpörgősebb napja. Ilyenkor van a legtöbb program és persze ekkor a legnagyobb a tömeg. A legkeresettebb szerzők dedikálását is erre a napra szokták tenni. Csakhogy idén ez a nap pont egy bedolgozós szombatra esett, ami meg is látszott a népsűrűségen. Én azonban nem bántam, mert így kényelmesen tudtam a standoknál bámészkodni.
Első körben a Fumax standját kerestem meg, mivel előrendeltem náluk Sarah Andersen legújabb kötetét, a Macskapásztort. (Az előzőeket természetesen már olvastam, a Puha boldog puffancs a polcomon is figyel.) Boldogan szorítottam magamhoz friss szerzeményemet és kaptam mellé egy ajándék hűtőmágnest is. Kedvelem a Fumax csapatát, mert barátságosak és mindig pozitívan tudják meglepni az embert.
Aztán körbejártam a többi kiadót és meg-megsimogattam egy-egy kötetet a kínálatból. Ki is néztem magamnak néhány dolgot, dönteni azonban nem tudtam, így mikor kiültem a gyepre napozni és olvasni, felhívtam San Diegót, hogy szükségem van a másodvéleményére. Meg is ígérte, hogy később csatlakozik hozzám. 
Tovább olvasgattam szólóban, míg nem kezdődött a kinézett programom.
szombati zsákmány
Nem csupán munkalevezetésnek mentem ki ezen a napon, hanem, mert volt egy beszélgetés, ami megragadta a kíváncsiságomat. A Twister Media hirdetett ugyanis egy workshopot a szinopszisokról. Nem ismertem eddig ezt a kiadót és a szerzőit, ám nagyon érdekelt, mi alapján ítél egy szerkesztő olvashatónak valamit. Szóval puszta kíváncsiságból elmentem, hátha rájövök a titok nyitjára. Sok reményt azonban nem fűztem hozzá és ezt bizony nagyon jó tettem.
A workshopot Cressilda Downing, angol szabadúszó szerkesztő tartotta. Kicsit meglepődtem, hogy körülöttem a többség jegyzetfüzettel és tollal ült be és szorgalmasan körmölte is a diasorokon felsorolt tanácsokat. Én meg csak ültem és töprengtem, mégis mi a fenét keresek itt. Az előadás ugyanis teljesen evidens dolgokról szólt - ezt az előadó el is mondta, na meg azt is, hogy mégis vannak olyanok, akik beleesnek ezekbe a szarvashibákba - és cseppet sem vitt közelebb ahhoz, mi járhat egy szerkesztő fejében. A program egyetlen pozitívuma az volt, hogy nagy kedvencem, George Orwell egyik regényének (Állatfarm)  szinopszisa is előkerült, ami rettentően szórakoztatónak bizonyult.
Illetve rájöttem még egy dologra, a tanácsadás egyáltalán nem nekem való, ha nem egzakt paraméterekről van szó.
Mikor vége lett a workshopnak, befutott San Diego, így segített választani egy ajándék könyvet unokatesómnak és egy könyves nyakláncot az Olvashop kínálatából. Utóbbi nagyon nehéz döntés volt, mert annyira szép volt mind, hogy legszívesebben többet is hazavittem volna. No, de nem voltam telhetetlen és a Geopen standjánál a plüss Muminnak is ellen tudtam állni...

Vasárnap
vasárnapi tömeg
Ma már sokkal célirányosabbak voltunk. San Diego elkísért, így nem kellett magányosan bolyonganom az egyre nagyobb tömegben.
A kiválasztott programunkat az Athenaeum Kiadó szervezte és Virág Emília volt a főszerepben. Oké, valójában nem ő, hanem a boszorkány és a csirke.
Ez ugyanis egy rendhagyó kedvcsináló könyvbemutató volt. Konkrétan egy interaktív játék, amiben egy rövid történetet (amelyet természetesen a szerző írt) a közönség alakíthatott szavazással. Szavazni pedig a képen is látható boszorkánnyal vagy csirkével lehetett.
Nagyon élveztük, mert kreatív volt, humoros és rettentően szórakoztató, ahogy beleszólhattunk a történet menetébe. Ráadásul az írónő remek stílusa itt is világított, mint lidércfény a mocsárban. Csak azt sajnáltam, hogy nem telt meg a terem, mert úgy sokkal érdekesebb lett volna a szavazatok aránya.
A játék után volt egy rövid szünet, amiben szereztem magamnak egy kávét az Alexandra (alias már megint egy újabb Könyvmolyképző stand) pultjánál, míg San Diego megtette, amit megkövetelt tőle a boszorkánya. Vagyis megvette nekem a Hétvilág sorozat második kötetét. Aztán két kötettel (jó előre bekészítettem otthon a táskámba a Sárkánycsalogatót) beálltunk a dedikálásra várók sorába. Közben hozzám került a boszorkányos szavazó pálca, míg kísérőmnél maradt a csirke. Meg is állapítottuk, hogy én vagyok a boszorkány, San Diego meg a lidérccsirkém, aki hozza utánam a dolgokat, jelen esetben a könyveket.
dedikált könyv első felvonás
Előbb kerültem sorra, így hamar megszereztem Virág Emília szignóját nem csak a könyvemre, hanem a boszorkányomra is.
Igazán szimpatikus írónő. Fesztelennek és jókedvűnek tűnt és mindenkivel készségesen elbeszélgetett.
San Diegóval is, aki utánam került sorra az új könyvemmel, a Boszorkányszelídítővel. Direkt félrehúzódtam, ám még így is hallottam a beszélgetésük elejét, vagyis mikor lidérccsirkém elpanaszolta, hogy elfelejtette a boszorkány barátnője névnapját, ami pont ma van, így ezzel a könyvvel kívánja megúszni a helyzetet, mielőtt az említett boszorkány sárkánnyá változna, vagy őt változtatná át valami egyszerűbb életformává... Aztán, mert nem akartam tovább rontani a meglepetés erejét, még távolabb húzódtam tőlük és hagytam, hogy az írónővel közösen megoldják ezt a hétvilági próbát.
Nos, sikerült, mert az új könyvem egy igazán kreatív és kedves dedikálással került végül hozzám, így nem kellett San Diegót csúszómászóvá változtatnom. Amúgy sem lett volna szívem hozzá, mert jobban tetszik nekem így, lovagnak.
dedikált könyv második felvonás
Ez a könyvfesztiválos nap tehát igazán mágikusan telt el, nincs okom a panaszra.
Nagyon örülök, hogy idén sikerült eljutnom erre a remek programra. Sok szép könyvet láttam (de erős voltam és csak célirányosan vásároltam), belefutottam pár ismerősbe, akár megálltak csevegni, akár csak messziről szúrtam ki őket a tömegben. Illetve két szép új könyvvel gazdagodtam. Egy könyvmoly lelkének nem is kell ennél több. Na, jó, egy jégkrém azért kellett, mert nagyon meleg volt, de azt beszereztük hazafelé menet.
Remélem, jövőre sem jön semmi közbe és ismét el tudok majd menni a következő  ilyen eseményre. 
Aki pedig még nem volt Könyvfesztiválon, sürgősen pótolja! Remek élmény. Ráadásul csak egyszer van egy évben.
(Oké, van még Könyvhét is évente, arra is el fogok menni, de az bizony egy kicsit más és egy kicsit talán kisebb program.) 
vasárnapi zsákmány

2018. április 18., szerda

Üresek városa

A különleges gyermekek történetei folytatódnak. 
A második kötet ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei véget ért. A borítóra ezúttal is egy különös kislány került, ami ráadásul passzol a címhez. Megjelenésére egyébként nem lehet panasz, 382 oldal, tele ilyen furcsa képekkel és szép színes fejezethatárokkal.
Fülszöveg:
"A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeinek hihetetlen, kalandos története folytatódik. Jacob Portman a barátaival Londonba indul. A gyerekek szeretnének biztonságra lelni egy időhurokban, ahol nem fenyeget sem öregség, sem betegség, sem ellenség. Azt remélik, hogy gondviselőjükön, Vándorsólyom kisasszonyon is segíteni tudnak, hogy visszanyerhesse emberi alakját. Mielőtt barátait biztonságos helyre vezeti, Jacobnak meg kell hoznia egy fontos döntést szerelméről, Emma Bloomról. Közben a háború sújtotta Londonban vérszomjas lidércek és éhes üresrémek fenyegetik őket…"
 Habár az első könyv nem nyűgözött le, azért kíváncsi voltam a gyerekek további sorsára. Sajnos azonban csalódnom kellett.
Habár a könyv cselekménye nagyjából 3-4 napot ölel fel, néhol rettentően vontatottnak hat. Ez valószínűleg elsősorban a fényképek számlájára írható. Értem én, hogy a könyv attól különleges, hogy tele van bizarr képekkel, de ettől függetlenül szükség van egy jó cselekményre. Csakhogy az író már megint a fényképek köré kanyarította a sztorit és nem a történethez válogatta az illusztrációkat. Ettől pedig eléggé lapos és hullámzó élményt nyújt az olvasás.
Ezúttal nem volt gondom a nyelvezettel (vagy egyszerűen már hozzászoktam), ám más dolgokkal annál inkább.
Ez egy időutazós könyv, a gyerekek egyik századból ugrálnak át a másikba, mégsem értem, hogy ezt hogyan és miként. Nincsenek lefektetve a szabályok, sőt az a kevés, ami van, is rettentően kusza. Hogy van az, hogy ha elhagyják a hurkot elporladnak, ők mégis vidáman szaladgálnak napok óta? Ha pedig nem porladnak el, hiszem a "saját korukban" hagyták el a hurkot, akkor meg minek aggódnak újra és újra az elporladás miatt? Ez egy értelmetlen körforgás. A nyitott jövő kérdését meg hagyjuk, mert ez már az egész időutazós katyvasz teteje...
Szóval a könyv háttere átgondolatlan és teljesen kidolgozatlan. Sokkal több hangsúlyt, időt és energiát kellett volna a szerzőnek erre fordítania, mint mondjuk arra, hogy random furcsa képeket szuszakoljon a lapok közé. 
A szereplők ugyanilyen átgondolatlanok. Oké, hogy ránézésre gyerekek, de időnként hangoztatják, hogy több mint száz évesek, ami az említett időkatyvasz vonatkozásában is alapot nyer, így kicsit nehezen néztem el nekik, hogy hisztis óvodások módjára viselkedtek. Ha belül felnőtt, sőt öregemberek, akkor igazán elvárható, hogy intelligensen átgondolják a lehetőségeiket és ne sírdogáljanak egy sarokban. Tudom, tudom burokban, akarom mondani, hurokban éltek, de akkor is. Néhol (például a vonatos jelenet) igazán megérdemelték volna, hogy valaki, mondjuk egy üresrém a fenekükbe harapjon.
Apropó üresrémek és lidércek, ők sincsenek a helyzet magaslatán. Esetükben azonban nem is baj a kidolgozatlanság, mert az ismeretlentől félni mindig hatásosabb.
Az író még egy vonatkozásban nem végezte el a házi feladatát. Nem nézett utána az egyes korszakoknak. Időutazós történet esetén elengedhetetlen bizonyos mértékű korhűség és korfestés. Itt azonban minden kor ugyanolyan. Nem éreztem semmi különbséget az 1940-es időszak és mondjuk az 1800-as évekbeli között és ez hiba.
A különleges képességekre vonatkozó információk szintén hiányosak. Ezúttal kapott az olvasó egy kis háttér-információt a képességekről, azok kialakulásáról, de még mindig nem tiszta a kép. Ez a hiányosság pedig tovább nehezíti a többivel együtt, hogy az olvasó elmerülhessen a könyvben.
Összességében tehát, míg az első könyvet az újdonság varázsa kihúzta a bajból és tetszett valamennyire, addig ezt nem mondhatom el erről a részről. Unatkoztam vagy épp bosszankodtam olvasás közben.
Kizárólag azoknak tudom ajánlani, akiket az első könyv nagyon megfogott, ők talán túlteszik magukat ezen az értelmetlenül elnyújtott utazáson.
Azért, mivel a harmadik kötetet is kivettem már a könyvtárból (Lelkek könyvtára), befejezem a sorozatot, de már előre aggódom, hogy utána nem lesz őszinte a mosolyom.

2018. április 11., szerda

Sárkánycsalogató

Igen, kotyogós kávéfőző van a borítóján. Igen, az meg ott egy sárkány a háttérben. Igen, ez egy magyar könyv. Igen, kicsit őrült és igen, én is őrült vagyok, mert imádom!
A borító zseniális és tökéletesen passzol a történethez, nagy pacsi Csöngető Csabának!
328 oldal, vagyis nem hosszú olvasmány. Főleg, hogy úgy beszippantja az olvasót, mint alvilági kapu a lidérctől kótyagos embert.
Fülszöveg:
"Józsi, a pizzafutár egyetemi hallgató egy másnapos reggelen utat nyit a világok között, s rászabadít egy sárkányt Budapestre. Nyomában ott van Béla, a lovag, akinek a sárkány tojására fáj a foga. Aki ugyanis megszerzi a sárkány tojását, elnyeri a szépséges királylány kezét. Miután feldúlják az Oktogont, ellopnak egy tehenet és legyőzik a gonosz boszorkát, a tabletébe kapaszkodó, nyegle fiúról kiderül, hogy pont olyan nemes, önfeláldozó és hűséges, mint Béla lovag, s ketten együtt nagyon sok mindenre képesek szívük hölgyéért."
Nehéz lenne besorolni ezt a könyvet, mert annyira egyedi egyvelegről van szó, hogy még csak hasonlóval sem találkoztam eddig. Olyan ez, mint egy jó bájital. Az alkotóelemei köszönő viszonyban sincsenek, nagyon furának tűnnek egymás mellé kipakolva, mégis mikor már elkeveredtek, olyan szépen összeállnak, hogy az ember nem kérdezi: "Ez a lötty mégis mi a fenéből van?" hanem felhörpinti az egészet, mert elbájolta és kész.
Azért nézzük meg közelebbről azokat az alkotó részeket, hogy mindenki kellő kedvet kapjon a kóstolgatáshoz.
Ha egyik oldalról nézzük, akkor ez a könyv egy kalandos fantasy. Van itt minden, mi műfaj éke: boszorkányság, világmegmentés, árulás, szerelem és a többi lidérc. A cselekmény ezért végig pörög, sőt a sok szereplőnek és a párhuzamos cselekményszálaknak köszönhetően egyetlen percre sem áll meg. Ahogy az olvasó sem áll meg, hanem lapoz rendületlenül, mert muszáj megtudnia, milyen beszélő állat jön szembe legközelebb, hogyan múlatja a sárkány az idejét az állatmenhelyen, Béla kiszabadul-e és egyébként mitől büdös a király boszorkánya.
Ha a másik oldalról nézem, akkor ez egy ízig-végig magyar könyv. Nem, nem a nevek miatt, bár nagyon tetszetősek. Magyar, mert magyar a helyszín - többnyire Budapest - magyar a hiedelemvilág  - a Magyar népmeséket és a virágokat hányó galambot gondolom senkinek sem kell bemutatnom - és magyar utalások vannak mindenfele. Olyan ez a könyv, mint egy keményvonalas fantasy és egy kalocsai mintás mese szerelemgyereke, aki épp tinédzser és betépett kicsit.
Mert ha a harmadik oldaláról nézem ezt a történetet, akkor egy rettentően szórakoztató regény. Nem egyszerűen leköti az olvasót, hanem addig csiklandozza, míg fel nem kacag minden harmadik lapon. A párbeszédek zseniálisan szórakoztatóak és a körítés is kifejezetten humorosra sikerült. Ráadásul a szereplők nem teljesen normálisak, mégis mindegyikük szerethető figura, és senki és semmi sem veszi egyetlen percig sem komolyan magát.
Apropó szereplők, van itt minden a lovagtól a marketingesig. Számomra mégis két igazán kedvenc karakter volt. Az egyik egyértelműen Egon, a sárkány, mert amúgy is elfogult vagyok, ha sárkányokról van szó. A másik pedig a lidérccsirke. Imádtam valahányszor megjelent. Valaki igazán hozhatna nekem egyet... Persze a többiek is mind remek figurák, még ha néhol sarkítottak is kicsit.
A kalandnak van tétje, azonban a könnyed hangsúlyt, ami a sorokat jellemzi, a végéig megtartja, így bár lehet izgulni, a kellemes befejezés borítékolva van. Ez pedig így van rendjén, mert ez a könyv így kerek, mint a mesebeli erdő.
Összefoglalva tehát ez a könyv zseniális. Csak gratulálni tudok a szerzőnek, Virág Emíliának és csak ajánlani tudom. Vegye kézbe mindenki, aki valami egészen új, nagyon szórakoztató és ízig-vérig hazai történetre vágyik. Engem meggyőzött.

Kiegészítés:
Ez a könyv a Hétvilág sorozat első része. Kerek egész lezárt kötet, ám szerencsére az írónő nem dobta el ezt a remek ötletet, hanem alkotott még két történetet ebben a szellemben. A második könyv a Boszorkányszelídítő címet viseli, míg a harmadik és egyben utolsó a Tündérfogó névre hallgat. Biztosan elolvasom mindegyiket.

2018. április 5., csütörtök

Mozgóképek LXVII.

Márciusban sem panaszkodhattam filmek terén. Kétszer jártam moziban és még további négy filmet néztem meg otthon. Nem egy rossz tendencia.

Barry Seal - A beszállító
"Tom Cruise új filmje egy elképesztő igaz történetet dolgoz fel.
Barry Seal amerikai pilóta volt, aki a Pablo Escobar-féle Medellín kartell szállítója lett, és fegyvert és drogot csempészett a repülőin, majd váratlanul beszervezte a CIA, és az amerikai történelem egyik legnagyobb titkos akcióját hajtotta végre."
Nem vagyok Tom Cruise rajongója, sőt mondhatni, hogy egyáltalán nem is kedvelem, mégis megnéztem ezt a filmet és végül nem bántam meg.
A történet zseniális, főleg, hogy valós személyről, valós eseményekről szól. Ráadásul a készítők ezt az amúgy is laza sztorit egy olyan laza köntösbe bújtatták, hogy a néző kétségtelenül jól szórakozik rajta. Ezen még az sem ront semmit, hogy tudjuk, egy ilyen nagy játék nem játszható örökké.
Szóval ez egy pörgős, szórakoztató, nem akció, inkább kalandfilm, amit bátran ajánlok mindenkinek, akár csípi a főszerepet játszó színészt, akár nem.

Viszlát, Christopher Robin
"Micimackó bájos történeteit milliónyi gyerek hallgatja még ma is csodálattal, de a felnőtt szíveket is megdobogtatja a sok kedves kis történet. Christopher Robin gyermekkori játékai ihlették meg apját, A. A. Milnét ennek a varázslatos világnak a megalkotására. Az elsöprő nemzetközi sikert elérő könyvsorozat megnyugvást és reményt vitt a brit otthonokba az Első Világháborút követő években."
Micimackónak sem vagyok kifejezett rajongója. Helyes mese, gyerekként persze néztem, de nem ő számomra a gyerekkor meghatározója. Ettől függetlenül nagyon érdekelt ez a film, hiszen mégiscsak egy könyv keletkezését meséli el.
Ha valaki ugyanolyan kedves gyerekmesére számít, mint a könyv, akkor hatalmas sokkhatás fogja érni. Ez a történet inkább szomorú és nagyon reális. Úgy mutatja be a Milne családot, ahogy senki sem gondol rá, egy problémákkal teli, hűvös közegnek. Ettől egyszerre hiteles és nagyon szomorú az egész film. A színészekre nem eshet panasz, mindegyikőjük remekül hozza a figurát és a megelevenedő mesevilág, sőt maga az a kis erdő, ami megihlette, gyönyörű képekkel lett bemutatva. Ez azonban akkor is egy életrajzi dráma.
Nekem nagyon tetszett, így bátran ajánlom minden medverajongónak és azoknak is, akik nem annyira kedvelik ezt a gyermeteg mackót.

Wall-e
"WALL-E, a lánctalpas szeméttömörítő robot az egyetlen élő szerkezet a Földön, az emberiség ugyanis elhagyta a lakhatatlanná vált bolygót. A kis munkagép több száz magányos éve gyűjti a kacatokat, amikor megjelenik EVA, a modern és áramvonalas keresőrobot, aki megdobogtatja a szívét. EVA rájön, hogy WALL-E véletlenül rátalált a bolygó jövőjének és túlélésének kulcsára. Visszaindul az űrhajóra, hogy jelentse ezt a fontos hírt. A magányos kis robot EVA nyomába ered."
Nel barátom adta kölcsön dvd-n, mert szeretem az animációs filmeket és úgy gondolta, hogy ezt nekem látnom kell. Milyen igaza volt!
Ez a mese imádni való. A történet viszonylag egyszerű és zseniálisan kritikus a modern világgal szemben, mégis van egy olyan báj ebben a kalandban, hogy nem lehet nem rajongani érte. A főhős robot tüneményes és nagyon emberi, a szerelmi szál pedig cuki csupa nagy betűvel. Ráadásul a film minden mozzanata aprólékos gondossággal lett megalkotva, a humora kedves és imádom és kész. Ez egy gyönyörűen kivitelezett, kedves történet, pozitív üzenettel és a világ legaranyosabb robotjával. Csak ajánlani tudom kicsiknek és felnőtteknek egyaránt, mert ezt tényleg látni kell.

Láthatás
"Bár Miriam (Léa Drucker) és Antoine (Denis Ménochet) hivatalosan elváltak egymástól, továbbra is bíróságra járnak. A nő szeretné kiharcolni, hogy fiukra egyedüli felügyeletet szerezzen, megfosztva volt férjét a láthatási jogtól. A megtört és szemlátomást igyekvő Antoine-t látva a bírónő a közös felügyelet mellett dönt. A rettegő Miriam mindent elkövet, hogy szeretteit megóvja, ezért titkolja új lakcímüket. Antoine csupán a kiharcolt jogainak szeretne érvényt szerezni, és nem érti egykori felesége bizalmatlanságát. Vajon az apa valóban erőszakos, és Miriam okkal fél tőle, vagy a nő meg akarja téveszteni a bíróságot?"
Nyertem jegyet a film premier előtti vetítésére. Az eddig megszokottaktól eltérően csupán egyet, így nem tudtam senkit elvinni magammal. No, de az ingyen mozi, akkor is ingyen mozi, így egyedül is elmentem és kíváncsian vártam a film után a beszélgetést is, amit beherangoztak az esemény szervezői.
Ez a film elég kemény. Kemény, mert rettentően valós és egy sajnos gyakori esetet mutat be. Kemény, mert a néző morzsákból rakja össze, mi is történhetett korábban és vajon kinek van igaza. Kemény, mert egy családi dráma a maga puritán módján előadva. Mindegyik karakter megérne egy-egy külön elemzést, ám ezt meghagyom a nézők belső gondolatainak. Lehet ugyanis azonosulni a szereplőkkel, el lehet gondolkodni, ki mit tett volna a helyükben, hol lehetett volna megakadályozni, hogy ennyire elfajuljanak a dolgok és így tovább és tovább. Elgondolkodtató film, bár lassan bontakozik ki és tényleg szépen bemutatja a valóságot.
Szóval tetszett. A film utáni beszélgetés azonban cseppet sem tetszett, gyorsan meg is szöktem róla. Az emberi kapcsolatok szerintem túlságosan bonyolultak ehhez. Épp ezért a film tanulságát inkább mindenki vonja le saját maga.
Bátran ajánlom azoknak, akiket érdekel ez a téma és persze azoknak is, akik hasonló szituációban érintettek. Nem fognak belőle nagy életigazságokat leszűrni, de legalább érzik, hogy nincsenek egyedül, másokkal is megesik hasonló.

Szellemek háza
"A megtörtént eseményeken alapuló történet a történelem legelátkozottabb házáról szól, amely San Francisco közelében, egy elhagyatott környéken áll. A házat Sarah Winchester, a Winchester vagyon örököse, a híres ismétlőfegyver feltalálójának özvegye építteti évtizedeken keresztül, mániákusan. Hét szinten szobák százait rejtik a zegzugos és furfangos folyosók, de a ház nem neki, az unokahúgának, vagy bármely más élő embereknek épül. Az özvegy bosszúszomjas szellemek százainak építteti a semmihez nem hasonlítható épületet, mert úgy hiszi, hogy a Winchesterrel meggyilkolt emberek szellemei akarnak leszámolni vele saját, erőszakos haláluk miatt."
Szintén premier előtti vetítésen láttam. Ezúttal Nel barátom és én is nyertünk egy-egy páros jegyet, így ő elhívta az egyik barátnőjét, míg én rádumáltam San Diegót.
Az előzetes alapján szokványos, ám látványos kísértethistóriának tűnt. Sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeinket. Ez a történet rém sablonos és rém kiszámítható. A hirtelen előugró kísértetek az egyetlenek, amelyek a horror elemeit képviselik és ez is a leggyengébb kategóriába tartozik. A sztori kidolgozatlan, tele van lyukakkal és ostoba következetlenségekkel a kísértetekkel kapcsolatban. A ház adta lehetőségek kihasználatlanok és úgy általában elég hamar eljut a néző arra a pontra, hogy kineveti a filmet és annak "szörnyeit" mintsem, hogy megborzongjon tőlük.
Ez tehát egy alacsony színvonalú kísértetsztoricska, senki sem veszít sokat, ha kihagyja.

Tűnj el!
"Most, hogy Chris és a barátnője, Rose elértek a kapcsolatukban ahhoz a ponthoz, hogy megismerjék egymás szüleit, a lány meghívja Christ egy hétvégére a családi birtokra.
Chris a család túlzottan előzékeny vendégszeretetét annak tulajdonítja, hogy ezzel próbálják leplezni zavarukat, amiért a lányuk egy fekete sráccal jár. Ám ahogy telik a hétvége, egyre több nyugtalanító dolog történik, mígnem lassan fény derül az igazságra, ami felülmúlja Chris legdurvább rémálmait is..."
Oscar-díjas filmről van szó és Nel barátom ódákat zengett róla, szóval jogos volt a kíváncsiságom.
Az alapötlet valóban remek. Nagyon tetszett a mondanivalója és ahogy fokozatosan adagolta az információkat és növelte a feszültséget. A karakterek is rendben voltak és a kissé abszurd szituációk tökéletesen uralták a film hangulatát. Mégsem mondhatom, hogy én is elájultam ettől a filmtől, mert nekem a vége sok volt. Addig szépen felépített és hiteles volt, ám egy pont után olyan hihetetlenné vált és annyira átváltott egy leszámolásfilm kissé parodisztikus változatára, hogy visszaesett a lelkesedésem.
Szóval nem volt ez rossz film, csak az én ízlésemnek túlzásnak tűnt a vége. Ettől függetlenül tudom ajánlani, mert a rasszizmus ellenes filmek még ilyen groteszk köntösben is megérdemlik a nézettséget.

Értékelés:
Wall-e                                          ->  10
Viszlát, Christopher Robin          ->  9
Láthatás                                       ->  8
Tűnj el!                                       ->   7
Barry Seal - A beszállító            ->   6
Szellemek háza                          ->   5

2018. április 2., hétfő

A lány, aki ragyogni akart

A Geek girl sorozat negyedik része.
Vagy én kezdek túlkoros lenni, vagy romlik kicsit a sorozat sznvonala. 
Bár még mindig vigyorogni támad kedvem, ha az első könyvre gondolok, a harmadik kötet már nem fogott meg annyira és sajnos most sem éreztem azt a könnyed, szórakoztató bájt, amiért továbbra is olvasom ezt a nem épp rövid sorozatot, függetlenül attól, hogy nem tartozom a célközönségbe.
No, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzünk mindent listaszerűen sorjában!
A borító szokásos, ezúttal zöld és a vastagsága is megszokott: 382 oldalra rúg. A történet pedig ott folytatódik, ahol az előző könyv véget ért.
Fülszöveg:
"Harriet Manners rengeteg dolgot tud. Például ezeket: 
* A vécépapírt a kínaiak találták fel i. sz. 600-ban
* Az üstökös csóvája mindig a Nap felé mutat
* Egy egészséges emberi szív átlagosan hetvenet üt percenként. Akkor is, ha összetörték.
Arról viszont semmit nem tud, hogyan szerezzen barátokat az új osztályban. Vagy hogy mi lehet az oka annak, hogy régi barátai kerülik. Arról pedig végképp fogalma sincs, hogy mit jelent ragyogó, sikeres szupermodellnek lenni. Pedig ő most már végképp azzá vált! Vajon felkészült Harriett arra, hogy végre sztárként éljen, vagy el fog szúrni mindent?"
Az alaptörténet még mindig szórakoztató. Jó olvasni a humoros és kalandos életét egy olyan lánynak, aki modellkedik, bár olyan távol áll a divatvilágtól, mint az Antarktisz Alaszkától. A családja még mindig szerethető, a barátai még mindig irigylésre méltón törődnek vele és minden furcsa tények iránti szenvedélye ellenére hétköznapi ez a lány, így jó olvasni.
Csakhogy ez már a negyedik rész, így jogos lenne a következő pár elvárás:

1. Fejlődjön!
Harriet még mindig uganaz a szociális anapfeléba, mint a legelején. Még mindig ostoba, vak és süket, ha emberi kommunikációról van szó, és még mindig  tényleg mindent, de mindent félreért. Ez pedig a negyedik kötetre már kezd nagyon unalmassá válni.

2. Legalább a környezete fejlődjön!
A családja és a barátai tisztában vannak a képességeivel, pontosabban azok hiányával, mégsem tesznek semmit a fejlődés érdekében. Továbbra is a háttérből próbálják segíteni, amiből továbbra sem vesz észre semmit és ez szintén unalmas.

3.  Többet a kedvenc szereplőkből!
Az abszolút favorit karakter Nick mellett Wilbur. Mindkettő egyéniség, mindkettő szórakoztató és mindkettő csupán nyomokban szerepelt a könyveben. Ez az előbbi esetében jogos volt, ám mindneki kedvenc cukormázas pudingpofa divatbébihurrikánja úgy mellőzve volt, ahogy nem érdemelte volna meg. Hiányoztak.

4. Legyen szórakoztató!
Keveseltem benne a vicces párbeszédeket. Pedig Herriet előszeretettel keveredik lehetetlen helyzetekbe, kínos találkozásokba és volt jó néhány új szereplő, akik feldobhatták volna ezeket a pillanatokat. Mégis eléggé kiaknázatlanok voltak ezek a lehetőségek. Még Richard (az apa és nem a majom) sem sziporkázott úgy, mint eddig.

5. Haladjunk valamerre!
Kicsit úgy éreztem, hogy újra és újra ugyanazokat a köröket olvasom végig. Mintha a főhős megrekedt volna egy végtelen mókuskerékben. Mindig próbál változni, megtalálni önmagát és a kötet végére sikerül is tanulságot levonnia, azonban az új kötetben kezdi ezt az egészet előről. Pont mint egy kicsi, hiperaktív, megzavarodott mókus. Csak kevésbé szőrös és cuki...

Ennek a résznek tehát enm igazán sikerült teljesítenie a felsorolt elvárásokat, hiába imád a főhős listákat pipálgatni. 
Félreértés ne essék, nem volt rossz elolvasni, helyenként szórakoztatott csak úgy érzem, kezd a sorozat kifogyni az energiából. Pedig még hátra van két kötet.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik az előző részeket olvasták és szerették, ők valószínűleg értékelni fogják ezt is. Ha viszont valaki a harmadik könyvvel sem volt megelégedve, nem ez a rész fogja visszahozni a kedvét.