Az árulás szépsége

A Fennmaradottak krónikáinak utolsó kötete.

A borító mutatós, tetszik ez a színvilág. 630 oldalával ez a sorozat legvastagabb könyve. A lapszám azonban picikét megtévesztő, mivel a magyar kiadást megtoldották egy kiegészítő novellával is, így az utolsó rész valójában csak 543 oldal.

Fülszöveg:

"Lia túlélte Vendát – de a Morrighan elpusztítására törekvő gonosz erő is életben maradt, és csak a hercegnő állíthatja meg. A közelgő háború miatt Liának nincs más választása, magára kell öltenie az Első Leány, a katona – és a vezér – szerepét. Amikor megpróbálja figyelmeztetni Morrighant, összekülönbözik Rafe-fel, és nem tudja, megbízhat-e Kadenben, aki követte őt.
A Fennmaradottak krónikájának fináléjában árulókat kell leleplezni, áldozatokat kell hozni, és végre kell hajtani a lehetetlent, mert valamennyi királyság sorsa a tét."

Még mindig nem tudom, hogy az első könyv, Az árulás csókja hogyan tudott megvezetni. Az a kötet kellemes csalódás volt, amelyet aztán a második kötet, Az árulás szíve már nem tudott reprodukálni. Nos, ez a harmadik résznek sem sikerült.

A történet ezúttal is lassan, lassan halad előre és még mindig sok benne a felesleges kitérő. A szereplők sem igazán alakulnak, leszámítva talán Liát. Lia számára azonban ez a változás nem pozitív. A főhősnő ugyanis kezdett egyre bosszantóbban tökély kisasszonnyá változni. Azonban nem ez volt a legnagyobb problémám, hiszen ifjúsági regényről van szó, az idegesítő főhősnő ebben a kategóriában járulékos veszteség. A gond a világképpel volt.

Ebben a részben már kevesebb fejezet eleji ének/visszaemlékezés/jósszöveg részlet volt, mégis egyre nagyobb hangsúlyt próbáltak fektetni ezekre a titkos könyvekre. Csakhogy hiába. Hiába lett Lia a megérzések királynője, még mindig homályosak maradtak. Volt ugyan egy-két mozzanat a jóslatokban, ami szépen megvilágosodást nyert, ám nem mind. Ettől pedig az olvasónak hiányérzete támad.

Hiányzott továbbá az intrika belső mozgatórugója. Nem, a puszta hatalomvágy nem elég ahhoz, hogy valaki eláruljon egy egész országot. Ráadásul, bár az árulás központi elem, hiszen a címekben is mindig ott szerepel, eléggé röviden lett lezárva.

A világkép tehát még mindig nem lett teljesen tiszta, de hogyan is lehetett volna, mikor a szereplők szerelmi élete mindig nagyobb teret kapott. Itt jön a képbe az a bizonyos járulékos veszteség.

Szerencsére az írónő nem erőltette tovább a szerelmi háromszöget, ám még így is sikerült neki az összes "miért nem lehetnek egymáséi" klisékártyát kijátszania. Egyszerűen untam, hogy a halálosan szerelmes főhősök végig szenvedték ezt az ötszáz oldalt, mint hős mártírok. Pedig, ha kicsit gondolkodnak és nem elbeszélnek egymás mellett, hanem érdemben kommunikálnak, előbb is megoldhatták volna. Hercegeknél és hercegnőknél azonban már csak így megy ez, lenyeltem. Az extra cukoradagot azonban nem.

Oké, hogy szegény hoppon maradt harmadik félnek kell egy pár, de ez a giccsparádé sok volt. Nem, nem feltétlenül jó, ha minden szereplő szerelmi élete el van egyengetve.

Illetve, ha már cukor, végig ott lóg a levegőben a dráma jóslata. Az írónő próbálta fenntartani az izgalom látszatát ezekkel az elejtett információkkal és a kötet végén a csatajelenetnél tényleg próbálkozott, de nem volt elég merész. Elvileg királyságok, népek sorsa múlik ezen a nagy és ádáz csatán, ám alig hullanak el nevesített karakterek. Ahhoz képest, hogy a második kötetben be mert vállalni néhány gyilkosságot, ez itt édeskevés volt. Félreértés ne essék, nem vagyok vérszomjas, csak nem érzem egy ilyen világmegmentő harc súlyát, ha mindenki megússza egy-egy karcolással...

Összességében tehát azt kell mondanom, hogy kicsit csalódtam ebben a sorozatban. Az elején nem vártam sokat, de felvillantott néhány lehetőséget, aminek hatására feljebb toltam azt a bizonyos lécet. Most pedig nagyon sajnálom, hogy így tettem, mert nem volt képes megugrani.

Azért azt mondom, ha valaki egy hercegnős, romantikus történetre vágyik egy csipet kalanddal, akkor tehet vele egy próbát. Illetve bátran ajánlom azoknak, akik az előző részt nem unták, nekik valószínűleg tetszeni fog. Könnyed délutáni kikapcsolódásnak megfelel.

Morrighan

Olvasás közben, fogyó lelkesedésem miatt megfordult a fejemben, hogy kihagyom ezt a könyv végi kiegészítő történetet. Csakhogy piszkálta picit a kíváncsiságomat és cseppet kényszeres olvasó is vagyok (még a köszönetnyilvánításokat is muszáj végigfutnom), így mégis átlapoztam.

Jól tettem. Ez a történet jobban tetszett, érdekesebbnek és izgalmasabbnak találtam, mint a fő cselekményt. A karakterek is fantáziadúsabbak voltak és úgy általánosságban jobban átjött ez a világvége utáni világ.

Azért itt is akadt néhány hiányosság. Például ezúttal sem kaptam választ a nagy kérdésekre: Mi a fene történt a világgal? Hogyan szaporodhattak el az őstehetség jósnők? Illetve az írónő a végét kicsit összecsapta. Mégis úgy gondolom, érdemes volt elolvasni, mert pozitív élményt adott a sorozathoz.

Szóval, ha valakinek mégsem tetszene Lia története, azért adjon egy esélyt Morrighannek.