2014. november 30., vasárnap

Könyves várólista XV.

Ez lesz az év utolsó bejegyzése várólista rovatomban. Nagyon gyorsan szalad az idő...
Aktuálisan 12 könyv vár a polcomon arra, hogy végre kézbe vegyem és végiglapozzam. Ebből a tizenkettőből csupán három saját tulajdonú könyv, és mivel róluk már az előző bejegyzésben szóltam, nem ismételném magam.
Inkább elmondom, hogy a Kötelék hamarosan sorra fog kerülni (kolis polcomon várja, mikor ugorhat a fejemre) a Csokoládécipő picikét még pihen (túl nehéz és vastag, nem fért bele a bőröndömbe), míg az Átkelés a rónaságon megeshet, hogy átcsúszik 2015-re, anyukám ugyanis lenyúlta, de nem halad vele. (Állítása szerint túl sok benne a tájleírás, de ezzel nem lepett meg.)
A várólistán szereplő maradék kilenc kötetet a könyvtárból zsákmányoltam és róluk írok is néhány szót.


Haladjunk visszafelé, a kölcsönzés időrendjében:

Mats Srandberg és Sara B. Elfgren - Tűz
A Kör folytatása, ami nagyon tetszett, így lelkesen fogok ismét elmerülni a svéd boszorkányok világában. Ráadásul a hónapban megjelent magyarul a harmadik kötet is, vagyis remélhetőleg ez után sem kell majd sokat várnom, mire a befejező kötetet kézbe vehetem.

Gayle Forman - Csak egy nap
Ez a könyv szerepelt a kívánságlista rovatom tizenkettedik bejegyzésében. Volt már szerencsém az írónő munkájához, ezért nagy reményeket fűzök hozzá. Az olvasói visszajelzések viszont nem voltak annyira pozitívak, mint számítottam, én azonban mindig a saját orrom után megyek. 

Colleen Hoover - Szívcsapás
Még nem olvastam a Könyvmolyképző Kiadó Rubin pöttyös válogatásából és nem is igazán tudom, mire számíthatok. Szóval tele vagyok kíváncsisággal és mivel a fülszöveg egy könnyed, romantikus történetet ígér és oldalszámra sem épp hosszú, talán nem olyan nagy vállalkozás a végére járni, mit rejt ez az új pötty.

Alex Kajtár - Tűztáncos
Egyszerűen megláttam és megtetszett. Izgalmas fantasy regénynek tűnik és tetszetős a borítója is. Mindig szívesen olvasok boszorkányokról.

Elisabetta Gnone - A sötétség bűvölete
Fairy Oak sorozat második része. Az első kötet, Az ikrek titka tökéletesen meggyőzött róla, hogy nekem ezt a mesét bizony végig kell olvasnom. Szerencsémre az összes könyv - kiegészítő kötetekkel együtt - fellelhető a könyvtárban, így szépen lassan neki is látok. Néha kifejezetten jót tesz az ember lelkének egy igazi mese.

Oscar Wilde - Dorian Gray arcképe
A sok kortárs könyv mellett szakítok egy kis időt a klasszikusokra is. A következő "illene már elolvasnom" kategóriába tartozó kötet Oscar Wilde híres könyve, aminek filmváltozatához már volt korábban szerencsém. Nagyon tetszett a történet és Ribizly szerint könyvben is olyan jó, hát nem habozom tenni vele egy próbát.

Leiner Laura - Kezdet
Egyszerűen muszáj már megtudnom, mégis miért övezi ezt a sorozatot tömeges rajongás. Olyan sokat hallottam már róla és még mindig nem tudok saját véleményt formálni, ami picikét bosszant. No, de majd most elolvasom és kiderítem, miben rejlik a varázsa.

Rainbow Rowell - Eleanor és Park
Friss megjelenésű könyv, ami a zene miatt vonzott. Szeretem az olyan könyveket, amikben nagy hangsúlyt fektetnek a zenére és ez épp ilyennek ígérkezik. 

Rachel Joyce - Ellopott pillanat
Megtetszett a cím, aztán a borító és a fülszöveg csak ráerősített vonzalmamra. Érdekesnek tűnik. Ráadásul a Maxim Kiadó Mont Blance válogatásában szerepel, amibe egy ideje bele akartam kóstolni. Elvileg ezek a könyvek kicsit komolyabbak, mint a Dream válogatás kötetei, amikből kicsit kiábrándultam. 

Most tehát ezek a könyvek várnak olvasásra, de hogy ténylegesen mikor kerülnek sorra, azt nem tudnám megmondani. A hétvégéket leszámítva elég kevés a szabadidőm, amit olvasással tölthetek. Ezt az időt pedig tovább csökkenti a tény, hogy több száz hetilapot kell átnyálaznom a szokdogámhoz és a nap végére táncra perdülnek a betűk előttem. No, de hamarosan téli szünet és olvasási kedvem szinte határtalan. 

Párizsi macskajaj

Ez a könyv kellemes csalódás volt.
Spontán ötlettől vezérelve vettem ki a könyvtárból, mert megtetszett a cím és a rajzolt cica a hátsó- (és belső-) borítón. Nem voltak magas elvárásaim, sőt inkább tartottam tőle, hogy pár oldal után kedvem támad elhajítani és szépirodalom után könyörögni, mégsem így lett.
A borító egyszerű, de tökéletesen passzol a történethez. Több mint 400 lapjával meglehetősen vaskos olvasmány.
Fülszöveg:
"Sikeres New York-i divatguru, aki szívtipró pasijával egy háromszintes tetőtéri lakásban éli a felső tízezer pazar életét. A szíve mégis üres még ha a szekrény roskadozik is a Gucci táskák súlya alatt hiányzik a mindent elsöprő szerelem. Egy napon búcsút mond eddigi életének, hogy valóra váltsa gyermekkori vágyát, és Puccini nevű macskájával, no meg a piperekészletével elköltözik Párizsba. A fény városában keresi azt a sármos franciát, aki gyermekei leendő apja lehetne, de minduntalan zsákutcába fut: megismerkedik a lezseren szexis Alexandre-ral, egyszerre randizik három Jean nevű férfival, és találkozik egy nős arisztokratával, aki a kitartott nő szerepét szánja neki."
Ez a könyv tipikusan csajos. Csajos alatt a Bridget Jones után szabadon elszaporodott történeteket értem, amelyekben egy 30-as egyedülálló hölgy vadászik álmai férfijára, miközben több kevésbé álomba illő úriemberen verekszi át magát és menet közben bővíti a ruhatárán is.
Nos, ez a kötet pont ilyen, semmivel sem több, de nem is baj. 
Nem igazán értem a sok negatív vélemény okát, mert szerintem a kategóriájában megállja a helyét. Itt is egy nem feltétlenül szimpatikus (helyenként liba) főhősnő botladozását követheti nyomon az olvasó. Közben pedig megismerhet több dögös férfit, akik bizonyos kritériumok miatt elesnek a "tökéletes" címtől, nevethet jókat a kínos helyzeteken és elmerülhet a divatmárkákban. Szóval pont olyan, mint amit a borító és a fülszöveg sugall, cseppet sem zsákbamacska. Aki szereti ezt a típust, nem hiszem, hogy csalódna, aki viszont nem, az meg nem értem, miért vette kézbe.
Minden negatív vélemény ellenére, szórakoztató könyvnek találtam. Rögtön kifejtem, miért:
Beszámoló Monsiur Igaziról
Klein cirka két év alatt meglehetősen sok férfivel randizik és hosszabb-rövidebb szerelmi kapcsolatokba bonyolódik. Ezek az urak első ránézésre "jó alapanyagnak" tűnnek, hiszen mind helyes, jól öltözött és francia állampolgár, ami a főnősnő listáján előkelő helyen szerepel. Klein ennek megfelelően gyorsan beléjük is zúg és dúl a love, míg hiba nem csúszik a számításba és kezdődik minden elölről. 
A hölgy szerelmi élete így meglehetősen kusza, de cseppet sem unalmas. A sok randi, álmodozás és kínos vagy épp görcsös helyzetek valószínűleg minden női olvasónál célba találnak, ezt egyszerűen nem lehet megúszni. Közben persze hol egyetért az ember Klein kifogásaival, hol nem, hol irigyli a kalandjait, hol elszörnyed, mibe keveredik a siker reményében.
A nagy Ő megtalálása tehát nem egyszerű, de többnyire szórakoztató.
Apróbb kellemetlenségek
Az egész történet irreális. Itt most nem az abszurd helyzetekre gondolok (azok megtörténhetnek a valóságban is), hanem hogy egy nő foghatja magát, felrúghatja az életét és lébecolhat Párizsban. Oké, Klein élete New Yorkban maga a divatos csillogás, de senki se mesélje be nekem, hogy ebből képes fedezni két teljes évet Párizsban (az egyik legdrágább európai városban) drága lakbérrel, költséges művészettel és úgy, hogy nem zsemlén és vajon él. Lehetetlen. Pár hónap után fel kellett volna kopnia a hölgy állának vagy mehetett volna mosogatónőnek az egyik drága étterembe. Arról nem is beszélve, hogy a köszönésen kívül egy szót sem beszélt franciául...
A divat meglehetősen nagy teret kap a könyvben, minden oldalon említenek legalább egy márkát legyen szó ruháról, bútorról, vagy macskaeledelről. Ez először nagyon zavart mivel teljesen hidegen hagynak a drága címkék és nem is segítettek sokat. Hiába áradozott Klein, hogy a kiszemelt úron milyen márkájú nadrág volt, a képzeletemben egy egyszerű nadrág villant csak fel és semmi több. Szóval egy idő után figyelmen kívül hagytam a kéretlen reklámot.
Bár a történet nem is akar bonyolult vagy csavaros lenni, elég lehangolónak találtam, hogy könnyedén kikövetkeztethető, ki is lesz az a bizonyos Monsiur Igazi. Én legalábbis azonnal ujjal mutogattam rá, amint először feltűnt és nem voltan elégedett az ehhez képest gyors és egyszerű végkifejlettel.
Apró örömök
Ezen a könyvön nem kell gondolkodni. Az olvasó elengedi magát, sodródik az árral és jókat kuncog a főhősnő rovására.
Kedvet hoz a francia nyelvhez, mivel tele van francia szavakkal, rövidebb mondatokkal (ezeket természetesen lábjegyzetben le is fordították) és Párizshoz is. Klein lelkes rajongása a város iránt ragályos. Az az öröm és élvezet, amivel leír egy francia utcát, vagy akár a kukákat meghozza az olvasó kedvét is, hogy kiruccanjon egyet a Szajna partjára. 
Tetszett, hogy mindig megjegyzett egy-egy kulturális különbséget. Ezek adták a francia hangulat finomságát.
Barátok száma
Klein néha kifejezetten ostoba volt és a randipartnerei többsége sem nyert meg magának, mégis szívesen olvastam, ahogy új emberekkel ismerkedett. A mellékszereplők itt-ott sokkal izgalmasabbaknak tűntek és Puccini imádni való. 
Összességében ez egy csajos könyv, se több, se kevesebb.
Azoknak ajánlom, akik kedvelik az ilyen típusú könyveket, akik ránézésre megmondják egy farmerről, milyen márkájú és mindazoknak, akiket vonz Párizs. Aki viszont nem szívesen olvas egy  biológiai órájától pánikba esett hölgy férfivadászatáról, az jobban teszi, ha kihagyja.
Senkinek se legyenek magas elvárásai, ez olyan könyv, amihez egyáltalán nem kell gondolkodni és pont ettől lehet szórakoztató.

2014. november 25., kedd

Sötét diadal

Ez a könyv A halál szépséges szolgálólányai trilógia második része. A kötetek azonban csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, egy középkori konfliktusba ékelve, más-más főhősökkel dolgozva.
Az első könyvet (Gyilkos kegyelem) szinte pontosan egy éve olvastam, és mivel az tetszett, szívesen adtam esélyt a folytatásnak is. Nem kellett csalódnom.
A borító ezúttal is szépséges, illik a főhősnőhöz és terjedelemben is megmaradt a négyszáz feletti oldalszámnál.
Piros pont a Maxim Kiadónak, amiért ebben a részben lényegesen kevesebb hibát vétettek (hármat-négyet számoltam) és hogy a borítón is feltüntették, hányadik része a sorozatnak. Bosszantó, mikor az olvasónak kell kitotóznia, vajon hányadik részt tartja a kezében.
Fülszöveg:
"A XV. századi Franciaországban Sybella az elkeseredéstől és a gyásztól félig eszét vesztve érkezik a Halál titkos kolostorába. A halál szolgálólányai készségesen menedéket adnak neki. A segítségnek azonban ára van… Sybellát, akinek természetes tehetsége van a halál és a csábítás művészetében, a kolostor legveszélyesebb fegyverei között tartják számon. Ám ezek az orgyilkos képességek nemigen vigasztalják, amikor újra vissza kell térnie abba az életbe, amely kis híján megőrjítette. És miközben Sybella maga a halál istene által kovácsolt fegyver, a cél érdekében az istenség kénytelen lehetetlennek tűnő küldetésre indítani a lányt. Amikor a halál szolgálólánya a várbörtönben váratlan szövetségest talál, vajon a bosszún kívül talál magának mást is, amiért érdemes élni?"
Nekem ez a rész jobban tetszett, mint az előző, ami a főszereplők számlájára írható.
A történet nagyjából ott veszi kezdetét, ahol a Gyilkos kegyelem véget ért és a Halál leghalálosabb lányát helyezi a középpontba. Ezúttal is az apátasszony adja ki a parancsot, a sors viszont ismét közbeszól.
Ebben a könyvben kevesebb az intrika, ám több a harc. Az írónő utószavában elmondja, hogy a történelmi eseményeket kissé összesűrítette és jóval szabadabban hagyta a fantáziáját, ami kifejezetten jót tett a cselekménynek. Egyrészt, így nem azt a csontot rágta le újra, amit az első rész, másrészt pedig sokkal jobban kibontakozhattak a személyes indíttatások.
Sybella már mellékszerelőként is érdekes karakter volt, így főhősnek egyenesen remek. Az orgyilkos szerep rá sokkal jobban illett, mint Ismae-re, így a működése egyetlen percig sem volt hiteltelen. Róla az olvasó egyből elhiszi, hogy a Halál gyermeke. Belső vívódásai pedig emberivé és szerethetővé tették, ettől nem lett szimpla hidegvérű gyilkos.
Nagyon tetszett a szerelmi szál. Végre nem egy "tökéletes" férfibe zúgott bele a főhősnő, hanem egy egyéniségbe. Üdítő volt olvasni, hogy az úriember nem a szokásos angyalian szép és tökéletes testfelépítésű minden nő álma meglehetősen zsúfolt és népes kategóriáját gyarapította, hanem bár külsőre nem olvadt el tőle senki, jellemével képes volt hódítani. Ráadásul a két főszereplő tökéletesen összepasszolt, így az olvasó megkapta a "mindenkinek akad egy társa valahol" romantikusan szép üzenetét.
Persze a szerelem ezúttal is csupán fűszerezi a cselekményt mértéket tartva.
A cím kifejezetten találó, mert ez a rész jóval sötétebb hangvételű. Sybella múltja tele van sötétséggel, szörnyű titkokkal, amik lassan kerülnek napvilágra végig fenntartva az olvasó figyelmét. A kegyetlenség tehát felüti a fejét és a gyilkosságok száma is csak szaporodik. Ismae mérgeivel ellentétben, Sybella a torokmetszés és fojtóhurok véresebb fegyvereit részesíti előnyben, tehát szó szerint több a vér.
Ahogy már említettem, az intrika kissé háttérbe szorul, a hercegnő helyzete komótosan lépeget előre és az apátasszonyról sem lehet sok újat megtudni. Ebben részben, talán pont Sybella érzései miatt, jóval ellenszenvesebb az öreglány és egyre jobban fúrja az oldalamat a kíváncsiság, mégis kinek dolgozik ő valójában.
Az írónő a misztikumot sem felejtette el, ezúttal is csepegtetett ezt-azt. Pont annyit, hogy a picike mágia hiteles legyen, és hogy az olvasó jobban megkedvelje a Halált, ám egy árnyalttal sem többet a minimumnál. Még mindig nagyon sok a kérdés a szentek körül a különleges képességekről nem is beszélve.
A könyv vége lezár, legalábbis Sybella élete révbe ér, így az ő szálai el lettek varrva, de a hercegnő gondjai még nem értek véget. A kötet így önmagában is olvasható, ám az előzményekkel együtt egy nagyobb egységet alkot, ami csak a harmadik résszel lesz teljes igazán.
Összességében tehát tetszett a könyv, picit jobban is, mint az előző, ezért bátran ajánlom mindenkinek, aki a Gyilkos kegyelemmel már összebarátkozott. Aki pedig még nem kóstolt bele a Halál lányainak életébe és kalandos olvasmányra vágyik középkori környezetben, az kezdjen bele bátran.

Kiegészítés:
A trilógia befejező része Mortal Heart címmel idén jelent meg az USA-ban, a magyar olvasókhoz így valószínűleg csak jövőre fog eljutni. Türelmesen kivárom, mert nagyon kíváncsi vagyok, mi rejlik Annith személyiségében és talán a Halál ismét felbukkan egy kis csevejre. 

2014. november 20., csütörtök

A pokol is elnyeli

Ezt a könyvet Kristentől kaptam kölcsön. Úgy éreztem, illene tovább ismerkednem Vavyan Fable írónővel, így rábíztam magam egy szakértőre. 
Habár ez a kötet egy sorozat előzménykönyve, úgy kaptam meg, hogy kerek egész a történet, nem szükséges a folyatást is ismerni. Ez pedig igaznak is bizonyult.
Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám rá: retró. Nagyon retró a borítója a két 80-as évek divatját képviselő hölggyel és a tartalom is hasonlóan hatott. Olvasás közben komoly nosztalgiát éreztem, de erről majd később.
300 oldal és a fejezetek többsége kifejezetten rövid, így gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Patrick Wyne, az akciócsoport fáradt vezetője éppen aludni készül, amikor váratlan látogatója érkezik: Joy Smith. A lányról csak annyit lehet tudni, hogy nem az, akinek kiadja magát, viszont remekül rajzol, s ha kell, verekedni is tud. Ennek aztán nagy hasznát veszi, mert rövidesen többen is üldözni kezdik. A titokzatos lány a kommandósok segítségét kéri egy már-már hihetetlen ügyben: meggyilkolt barátjáért akar bosszút állni, akit egy embertelen orvosi kísérletnek vetettek alá, és valami emberrablásról is mesél. Joy gyönyörű nő, Wyne viszont esendő férfi. Kötélnek áll tehát, és vele tartanak a társai is. A sötét história hajmeresztő kalandokban folytatódik, s számos meglepetést tartogat. Amikor már-már úgy tűnik, vége a hosszú „szafárinak”, nem késlekedik a fordulat: hosszú üldözés veszi kezdetét."
Minden elvárásomat az egyetlen korábban olvasott Fable könyvre (Kedves, mint egy kéjgyilkos) alapoztam, így talán túlságosan nagy mércét állítottam ennek a könyvnek.
Ez ugyanis egyértelműen egy krimi akcióval fűszerezve és inkább a nyomozáson van a hangsúly, mint a humoron. Épp ezért a legnagyobb gondom az volt, hogy nem találtam elég viccesnek. Azt reméltem, jókat kuncogok majd rajta, mint az írónő másik könyvén, és ez sajnos elmaradt.
A cselekmény egyszerű, vannak a jó fiúk és a rossz fiúk. Előbbiek megpróbálják elkapni az utóbbiakat, miközben egyre több disznóság derül ki róluk, ráadásnak pedig meg kell menteni egy lányt. Szóval nem valami ördöngös sztori, de nem is ez volt a cél. 
Talán inkább akciókönyv, mint krimi, hiszen minden második fejezetben akad egy kis verekedés filmszerűen koreografált leírásokkal és a sok szereplő (két kezemen sem tudom megszámolni, annyian vannak) miatt akad bőven kaland.
Olvasás közben igazán nosztalgikus hangulat telepedett rám és nem csak azért mert itt a bizonyíték egy videokazetta volt (Igen, én ahhoz a generációhoz tartozom, aki videokazettákat gyűjtött és magnón hallgatott zenét.), hanem mert emlékezettet valamire. Egy hangulatra, egy emlékre, hogy milyen volt gyerekként 80-as és 90-es évek akciófilmjeit nézni a tévében. Arra az időszakra, mikor lenyűgözött egy olyan verekedés látványa, ahol szinte egyértelműen kivehető volt, hogy csak imitálják a dolgot és nagy csattanásokat használtak aláfestő zenének.
Egy részem tehát elmerült ebben a hangulatban és az "egy tökös lány megzaboláz egy egész csapat férfit" szituációban, míg a másik, idősebbik felem csalódottan sóhajtozott. Utóbbi ugyanis nem kapott elég humort az ízlésének, nem kötötték le a verekedések és a kivitelezés sem nyerte meg. 
Vártam Fable gunyoros stílusát, de csak néhány jó helyre illesztett mondatot találtam és nagyon sok nagy monológot. Zavart, hogy mindenki olyan könnyedén belelendült a hosszú szónoklatra arról, mit gondolt vagy tett. Kicsit szájbarágósnak éreztem. A szerelmi szál pedig pont hidegen hagyott. Mivel már az első tíz oldalon tudtam, hogy Joy és Wyne így vagy úgy össze fognak jönni, cseppet sem érdekeltek az udvarlási köreik. A kapcsolatuk papírséma szerint alakult és hiányzott belőle a szikra.
A cselekmény pörög egyik akció követi a másikat és mindig újabb és újabb problémákkal kell szembenézniük a szereplőknek, mégsem éreztem a fordulatok súlyát. Nem volt meglepetés, mert tudtam, hogy míg az utolsó oldalra nem érek, nem fognak megoldódni az ügyek.
Összességében azt kell mondanom, nem rossz könyv, de nem az én világom. Nekem ez a csihi-puhi nyomozódsi önmagában kevés.
Azoknak ajánlom, akik kifejezetten akciós könyvre vágynak, illetve mindenkinek, aki egy kis retró hangulatot szeretne.

Kiegészítés:
Ahogy a bejegyzés elején említettem, ez a könyv a Halkirálynő sorozat előzménye. A sorozat jelenleg 10 kötetből áll (nem tudom, az írónő tervez-e még több részt) és ezek a könyvek már kicsit vaskosabbak.
Nem tervezem a sorozat elolvasását, inkább más témájú könyvvel próbálkoznék tovább az írónő tollából.

2014. november 18., kedd

Mennyei tűz városa

Régen volt ennyire nehéz dolgom a véleményem megírásában...
Szóval A Végzet Ereklyéi sorozat utolsó kötete egy hosszú utazás (2010-ben olvastam először a Csontvárost) vége és részemről egy rajongás lezárása.
A helyzet az, hogy az első három könyvet imádtam, teljesen beszippantott és másodszori olvasásra is éreztem a szikrát. Ez volt minden rajongásom alapja, aztán jött a negyedik, majd az ötödik kötet és cseppet kiábrándultam. Az Elveszett lelkek városáról szóló bejegyzésemben már kifejtettem, mi nem tetszett, és hogy szerintem nem kellett volna plusz három kötet. Épp ezért nem ismétlem magam, csak megjegyzem, véleményem továbbra is fennáll. Lássuk hát az utolsó könyvet!
A borító - Sebastian ide vagy oda - nagyon tetszetős, szépen passzol az előző kötetekhez. Oldalszámra rekordot döntött 662 lapjával, bár a polcon nem tűnik vastagabbnak. A külsőségekre tehát nem lehet panasz, csak a néhány bosszantó elgépelésre (pl: Jace egyszer James lett...).
Fülszöveg:
"A sötétség visszatér az árnyvadászok világába. Miközben minden széthullik körülöttük, Clary, Jace, Simon és a barátaik összefognak, hogy megküzdjenek a nephilimek valaha volt legnagyobb ellenségével: Clary saját bátyjával.
Sebastiant a világon semmi sem győzheti le; – egy másik világba kell talán utazniuk, hogy esélyük legyen? Életek vesznek oda, szerelmeket áldoznak fel, és minden megváltozik a Végzet Ereklyéinek befejező kötetében."
Ez a rész ugyanazt a sémát követi, mint az eddigiek, mégis más. Más, mert el kellett varrni a szálakat, minden szerelmi cérnaszállal együtt és közben ki kellett szolgálni a rajongókat.
Ó, igen, itt is nagyon sok a rajongói csemege, a sok mézes madzagról nem is beszélve. Mindjárt a prológus bedobja a csalit, mivel Emmával, az írónő következő árnyvadász sorozatának (The Dark Artifices) leendő főhősnőjével nyit. Üzleti szempontból zseniális húzás. Az olvasó elkezd aggódni a kislányért, érdeklődik, hiszen további fejezetrészekben is felbukkan, ám ha többet akar tudni, meg kell vennie a következő sorozatot... Különben is, árnyvadász világot nem lehet egyetlen könyvben, vagy akár sorozatban mérni, kell az összes (ha jól számolom 15 kötet + a 10 Bane novella), hogy teljes legyen a kirakó.
Clare már megint telepakolta apró utalásokkal az egészet. Az még hagyján, hogy néhány halhatatlan szereplő felbukkan mindegyik sorozatban, no de hogy minden második fejezetben utalni kell valakire a múltból, cseppet sok.
Szóval a rajongók teljes mértékben ki lettek szolgálva és nem csak a bennfentes csemegékkel, hanem a zárókötet cselekményével is. Pedig olyan jól indult a dolog...
A könyv elején van két csavar (egy szövetség és egy haláleset), amelyek váratlanul és pezsdítően hatnak. Itt éreztem úgy, hogy talán Clare bátor lesz, ahogy az Üvegvárosban is bátor volt. Sajnos, nem így lett.
Cassandra Clare könyvek a polcomon
A könyv 600 oldala a szerelmi szálak kibogozásáról szól. Jace-Clary tovább nyűglődik, de a többieket sem kell félteni. Mindenki szerelmi bánatos és ettől szinte mindenki nyafka kislányként viselkedik. A párbeszédek nagy része abból áll, hogy megbeszélik épp mit éreznek, ami még talán érdekelne is, ha nem ez lenne a hatodik kötet, hogy a nyafogásukat hallgatom.
Félreértés ne essék, nem az érzelmekkel van a bajom, hanem hogy a karakterek kifordulnak miattuk magukból. Magnus hősszerelmes lesz, Jace meg egy papucs. Az érzelmi monológok ezért a humor rovására mentek.
Jace egyszerűen nem önmaga, egyetlen szarkasztikus beszólása sincs, míg Magnus viccei meglehetősen vérszegények. Ha nincs Simon, kiveszett volna a szórakoztató vonal ebből a könyvből. Hozzáteszem, Simon az egyetlen olyan karakter, akit még mindig imádok, már miatta érdemes volt elolvasni mind a hat kötetet.
Az érzelmi diskurzus tehát elveszi a terjedelem nagy részét, ami marad, abban van a konfliktushelyzet lezárása. Kisebb csaték és egy finálé, amiből ismét egyenesen következik a kérdés: Hogyan nem pusztultak még ki az árnyvadászok? Minden kötetben bebizonyosodik, hogy a Klávé hülye, mindenki ellenük van, egymás ellen fordulnak, mégis több száz éve tartják pozíciójukat a tápláléklánc felső tartományában. Egyszerűen nem értem...
Ez a harmadik kötet, ahol Sebastian a mumus és tudom, hogy sokan szeretik, de én rühellem. Idegesített, hogy fejezetenként olvashattam róla dicshimnuszt, hogy mennyire erős, okos, ügyes és nagyszerű, de ebből semmit sem láttam. Őt is elkapta az érzelmi hiszti és nyafka kislányként viselkedett, mint mindenki más. (Csak engem zavart, hogy a vérfertőzés még mindig téma? Trónok harca után szabadon...) 
A finálé mindezek fényében egy teljesen kiszámítható és nem túlságosan izgalmas harcban csúcsosodik ki, aminek a vége egy adag cukorka. (Cassandra Clare a rajongói cukros nénije.)
A konfliktushelyzet megoldásával azonban nem áll meg a könyv, jön még cirka száz oldalnyi szerelmi máz, természetesen rózsaszín fajtából, még több utalgatás a többi sorozatra és egy meglehetősen nyálas epilógus.
Bevallom, erre már előre fel voltam készülve az írónő másik sorozatának befejező kötete (A hercegnő) után. Arra viszont nem számítottam, hogy ismét cukormérgezést kapok az utolsó lapoktól. A könyv végén ugyanis néhány oldalas ráadás képregény található. Szeretem a képregényeket, úgyhogy mikor megláttam, felcsillant a szemem, ám ahogy elolvastam, elsodort a nyáltenger. Csak nem bírta ki, hogy ne nyomjon vénásan még egy adag rózsaszín cukormázat az olvasókba...
Összességében tehát tetszett is, meg nem is. Ha csupán az előző két könyvet nézem, nincs vele semmi baj, ugyanazon a színvonalon mozog, viszont ha az első három könyvre gondolok, alulmarad. Az Üvegváros mércéjét semmiképp sem éri el.
Ajánlom mindenkinek, aki az ötödik könyvet már olvasta, célegyenesben senki se hagyja abba. Elfogult rajongóknak úgyis tetszeni fog. Aki azonban csak most ismerkedni a sorozattal, fogadja meg a tanácsomat és álljon meg az Üvegvárosnál. Trilógiának indult, jobb lett volna, ha az is marad.

Kiegészítés:
Cassandra Clare tehát írni fog még két sorozatot az árnyvadászok világában. Egyet a fent tárgyalt könyv eseményei után, egyet pedig A Végzet Ereklyéi és a Pokoli szerkezetek sorozat közötti években játszódó cselekménnyel. Ráadásnak pedig ott vannak a Bane Krónikák (erre is volt egy méztől csöpögő madzag a könyvben), amelyek a hatodik novelláig már elérhetők magyarul is.
Hiába tetszik ez a fantáziavilág, félek, csalódnék, ha ezeket is elolvasnám.

2014. november 15., szombat

A vízisten menyasszonya 9.

Ez a rész mutatós kék borítót kapott, ami tökéletesen passzol a víz istenéhez. Vastagságra a szokásos oldalszámot követi, a kivitelezésre tehát ezúttal nem lehet panasz.
Fülszöveg:
"Nem elég, hogy Habeknek, az elátkozott vízistennek alakváltók és istenek áskálódásai okoznak fejtörést, még a császár aljas cselszövéseinek is ő van a célkeresztjében. Hogy végre tovább tudjon lépni, Habek hajlandó feltárni az igazságot egykori asszonyáról, Nakbinról, ám Nakbin szelleme még nem hajlandó békében nyugodni! Ráadásul a víz istenének egy átokkal is meggyűlik a baja, melynek köszönhetően nappal erejétől fosztott gyerektestbe kényszerül, és csak éjszaka öltheti fel igazi, felnőtt alakját. Ebben a kötetben a felnőtt vízistennek számos súlyos kérdéssel kell szembenéznie, és nehéz döntéseket kell hoznia, ami véres összecsapásokhoz vezet a császár palotájában."
Véres összecsapások? Na, ez azért erős túlzás. 
Jun Mi-Kjong kiváló a romantikus képekben, a részletgazdag apróságokban és az ármányszövögetés is jól megy neki, de a fizikai harc nem. Ebben a kötetben néhány szereplő tényleg vérre megy, de nem valami szépen. Olyan gyorsan és olyan kusza képekben történik a dolog, hogy az olvasó nem is látja a lesújtó pengét, csak az eredmény teszi nyilvánvalóvá a dolgot. Szóval a szerző még dolgozhatna ezen a vonalon.
Az intrikákba azonban nagyon belejött, bár lehet túlságosan is. Eltekintve az említett vércsepptől, ebben a részben tovább áskálódnak az istenségek. Még mindig mindenki Habek fejét akarja - ki levágni, ki csókolni - látszólag ő azonban továbbra is közönyös marad.
A cselekmény a jelenben halad tovább, hiszen a császári palota a legjobb helyszín az összeesküvéseknek, ám pár oldalra elkalandozik a múltba.
Ez a visszatekintés szükséges is volt, (A gyermek Habek ellányosítása azonban szerintem teljességgel indokolatlan.) végre fény derült minden ármány kezdetére és a vízisten anyja is kapott megszólalási lehetőséget. 
Azonban még mindig úgy érzem, hogy túl sok a szereplő és túl sok a kérdés.
Habek most sem volt kifejezetten aktív, de legalább mutatott némi hajlandóságot a jövőre vonatkozóan. Szoa viszont háttérbe került, bár még így is elég erőteljes volt a jelenléte. Továbbra is kedvelem és igazán megérdemelné, hogy a vízisten kizárólag utána csobogjon vagy epedjen, kinek hogyan tetszik.
Nakbin minden formájában unszimpatikus, de nem is tudnék mondani kedvelhetőt az istenek között sem. Túl sok az ármány.
A legrosszabb pedig az, hogy hiába derült ki, mi indította el az ármányokat, még mindig rengeteg a kérdés. Kezdve Habek átkával, amire a kötet vége alapján, talán legközelebb már fény derül. Úgy érzem, mintha ennek a sorozatnak sosem lenne vége, mert mindig jön egy új isten, egy régi sérelem, vagy egy csipet romantikus drámázás és már megint nyakig ül mindenki az összeesküvésekben.
Nem lenne panaszom, mert hibái ellenére is szívesen olvasom, olyan szépek benne a rajzok, csak aggódom, hogy nem érek a végére. Magyarul sajnos csak a tizedik, vagyis a következő kötetig elérhető, pedig van még további öt rész. Szóval csak remélni tudom, hogy a Vad Virágok Könyvműhely nem feledkezett meg róla teljesen és csupán időleges a megjelenési szünet.
Összefoglalva ez a kötet is olyan volt, mint az eddigiek. Ármányos, virágos és pillangós egy laza mézes madzagon tovább gördülő cselekménnyel.
Aki tehát eddig olvasta ezt a sorozatot, ne most hagyja abba, van még benne kapacitás, viszont ha valakinek az előző nyolc rész nem nyerte el a tetszését, ez sem fogja.

2014. november 12., szerda

Macskaméz

Ezt a könyvet hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból. Megfogott a borító és a cím.
Valóban mutatós darab, kemény kötést kapott és mindössze 240 oldal, így igazán kényelmes a fogása.
Magyar szerző, Márton Evelin munkája és külön ki kell emelnem az illusztrátort, Kovács Istvánt. Neki köszönhetők a hangulatos rajzok, többek között a borító unott, könyvkupacon üldögélő macskája.
Ritkán olvasok novellákat, mert nehezebben fognak meg. Egy jó novella velős és ütős, ám ebből sajnos kevés van. Gyakrabban érzem úgy, hogy kevés vagy épp üres az a pár oldal, amit a szerzője rászánt. Azonban ezzel is úgy voltam, hogy próbálkozom, hátha csak a megfelelőre várok, hogy elmélyüljön vonzalmam.
Szóval ez a könyv akár egy ilyen kísérletnek is tekinthető.
Fülszöveg, ami igazából egy kiragadott részlet a könyvből:
"A csókból, amely megállította az időt, egész testes keringő lett, szélsebes pörgés, majd atomokra hullás; erősen szorították egymás kezét közben, hogy el ne essenek, mintha a gravitáció is csődöt mondott volna ettől a csóktól. Sztása úgy érezte, hogy a molekulái is összekeveredtek a Kishercegével ebben az ölelésben, és ha abba is hagyják, többé nem fogják tudni szétválasztani azokat, két külön egyed darabjaira.
A Kisherceg egyszer azonban letépte a száját Sztásáról: Nem akarok teljesen megbolondulni, mondta, és Sztása értette, hogy mire céloz, habár tudta, hogy neki már ez is elég volt ahhoz, hogy soha többé ne tudja kiirtani magából ezt az embert. Ha akarnák sem tudná. Előpakolta a bort és a spanglit is."
Mivel különálló és különböző novellákról van szó, nehéz egységesen beszélni a könyvről, mindegyikről külön gondolatokat írni pedig túlságosan hosszadalmas lenne. Így inkább csak a benyomásaimat mesélem el, a történetecskék cselekménye után járjon minden érdeklődő utána maga.
A kötet négy egységre van osztva, plusz a bevezető novella.
Az első történet kifejezetten tetszett. Velős volt és elgondolkodtató, tökéletes nyitány. Azonban már itt éreztem, hogy ez a könyv bizony nagyon magyar lesz. Nehéz megfogalmazni, mi az az íz, amit akkor érzek, ha magyar szerzőtől olvasok inkább szépirodalmi vonalon. Talán a keserű a legjobb szó rá. Ezeknek a műveknek a hangulata ugyanis meglehetősen szomorkás, szereplőik rettentően esendőek és körbelengi egy adag kiábrándultság. Én legalábbis mindig így érzem és ez az érzés most is befészkelte magát a szívembe.
Az első nagyobb egység, ami a Nyíri Lujza ágya és más történetek címet viseli, lazán összefüggő történetekből áll szerelmi témában. Itt még erőteljesebben elkapott az említett keserű érzés, főleg mert ezek a szerelmek cseppet sem rózsaszínek. Több bennük a vágy - legyen testi, vagy a birtoklás vágya -, a viszonzatlanság és pusztítás, mint magasztos gondolat. 
Épp ezért, már ennek az egységnek a végén tudtam, jobb ha nem remélek pozitív töltetet. Ezek a novellák ugyanis inkább naturalisták és az emberi gyarlóságról szólnak, csupán a mérték az, ami változik. Nem is lehet belőlük egyszerre sokat olvasni. 
Mindezek ellenére több remek gondolatot találtam a sorokban, amiket szorgalmasan ki is írtam magamnak. (Be is szúrok a bejegyzésbe néhányat.)
"… néha az esendő lélek fogékonyabb Isten szavára, mint ez utóbbi az esendő lelkekére."
A második egység a Minelek címet viseli és ez a rész a legösszefüggőbb. Ennek minden története egy bizonyos asszony, Minelné életének egy-egy szeletét mutatja be. Minden különcsége ellenére, mert a hölgy bizony rebellis a javából, ez a rész tetszett a legjobban. Persze itt is feltűntek a megbotránkoztató dolgok, hiszen egy hetven feletti asszony szerelmi és nemi élete nem épp szokványos téma. Talán pont az összefüggésük miatt, ezeknél a történeteknél éreztem azt, hogy tudom, mit olvasok és tudom, miért, mert itt volt elrejtve a legtöbb tetszetős gondolat egy csalfa öregasszony cigarettafüstjébe burkolózva.
"Minden gyermek egy csoda, és minden ember egy titok, amelyet senki soha meg nem fejthet teljesen."
A következő egység egyetlen történetet foglal magába Imbolygás címen. Nagyon találó cím, mert itt imbolygott meg a szerző is. Eddig a történetig tartotta a határt a kissé absztrakt és abszurd képekkel, ám ez után a kis szösszenet után át-át csúszott azon a bizonyos korláton, majd teljesen átimbolygott a túloldalra.
"… az emberi hülyeség határtalan, és fokozható a végtelenségig, csak tehetség kell hozzá."
Az utolsó nagyobb egység az Etűdök és attitűdök címet viseli. Ebben elég vegyes novellák vannak és van köztük olyan, ami összefügg. Egyikkel-másikkal elvoltam, de a többség nekem már túl sok volt. Sok abból a bizonyos keserű ízből, sok az elvont dolgokból, sok a kifacsartan kusza szóképekből és a végére sok az érthetetlenségből.
"… tudja, a természet könyörtelen… pontosabban a természet igazságos, csak nekünk, embereknek túl gyenge a lelkünk a természethez."
Képzelőerő és nyílt személetmód ide vagy oda, az utolsó négy novella, amely ráadásul össze is függött, nekem teljesen értelmetlennek tűnt. Egyszerűen nem tudtam hova tenni őket, nem találtam se a fülüket, se a farkukat, nem volt mibe kapaszkodnom. Elveszítettem a fonalat, amit az írónő ráadásul nem elvarrt, nem félbevágott, hanem elharapott és hagyta, hogy a cérnavég kiszőrösödjön még tovább kuszálódva.
A kötet végére tehát elfogyott kezdeti lelkesedésem.
"… a pokol az emberben van, sehol máshol. A pokol az ember."
Összességében épp ezért, bár pozitívan indult, érdekesen folytatódott, a végére szenvedésbe csapott át. Hiába a cica a borítón, nem lett jobb kedvem ettől a könyvtől. Ennek ellenére nem bánom, hogy elolvastam, ezzel is szélesedett irodalmi látóköröm és egy kicsit meghozta a kedvemet a novellákhoz is.
Azoknak ajánlanám, akik kifejezetten novelláskötetre vágynak, illetve mindenkinek, aki tolerálja a keserűen magyar ízeket.
"Kár, hogy az állatok oly keveset élnek, mi meg olyan sokat."

Kiegészítés:
Márton Evelinnek egy évvel a Macskaméz megjelenése után egy másik könyve is megjelent a Bookart gondozásában. Ez a könyv a Papírszív címet viseli és ismét nagyon mutatós borítót kapott. Csakhogy, ha információim helyesek, már nem novelláskötetről van szó, hanem kisregényről, méghozzá a Macskaméz utolsó történeteiben megismert szerelőkről. Tekintve, hogy nekem pont ezek jelentették a fent tárgyalt könyv mélypontját, nem kívánom elolvasni, viszont nem zárkózom el az írónő további munkái elől.

2014. november 11., kedd

Akit elhagytál

Ez a második könyvem Jojo Moyes tollából és valószínűleg nem az utolsó.
A borító szép és hangulatos. Közel ötszáz oldalával még belefér a kényelmes vastagságú kötetek sorába. A kivitelezésre tehát nem lehet panasz, ráadásul a hátsó borító ezúttal is egy kis meglepetést rejt. Nagyon ötletesnek találom ezt az ajándék könyvjelző dolgot, nagy piros pont a Cartaphilusnak.
Fülszöveg:
"1916, Franciaország. Miután imádott férje, Édouard hadba vonul, Sophie Lefevre egyedül kénytelen gondoskodni családjáról. Német kézre került kisvárosukban új katonai parancsnok jelenik meg, aki tisztjeivel még inkább megkeseríti Sophie életét. S amikor a Kommandant szeme megakad a portrén, melyet Édouard festett ifjú asszonyáról, az események baljós fordulatot vesznek, melynek nyomán Sophie-nak borzasztó nehéz döntést kell hoznia.
Közel egy évszázad múltán a varázsos hatású festmény Liv Halston londoni otthonának éke – férjétől kapta nászajándékul. Amikor egy véletlen találkozás következtében fény derül a kép sötét múltjára és valódi értékére, Liv élete fenekestül felfordul. Hamarosan komoly jogi csatározás kezdődik, melynek tétje nem csupán a festmény tulajdonjoga, hanem talán Liv boldogsága is. "
Szeretem, amikor két idősíkon fut a történet és ahogy a két szál a végén, évtizedek ide vagy oda, összefut. Épp ezért nagyon tetszett a könyv felépítése.
Az első negyedén Sophie szemszögét követheti nyomon az olvasó, majd egy éles váltással - természetesen az izgalmak tetőfokán - az elbeszélés ugrik majdnem száz évet és innentől Liv kerül a főszerepbe. Sophie csak néhányszor, egy-egy fejezetre vagy naplórészletre tér vissza, a történet végére mégis minden összeáll.
Besorolását tekintve romantikus címkét kapott, és bár a szerelem valóban központi témája vagy inkább mozgatórugója, én inkább drámának mondanám.
Sophie-t megismerve az olvasó belesüpped az első világháború éveibe. Először csak finoman, egy elfoglalt falu mindennapi küzdelmeit mutatja meg, aztán egyre mélyebbre süllyed a háború okozta pusztításban. Tetszett, hogy teljes jellemrajzot adott az egész faluról, az emberi kapcsolatok alakulásáról és a reakciókról. Itt is fokozatosan mélyül a dolog, szinte éreztem, ahogy a főhőssel együtt merültem el a kátyúban.
Sophie szerethető karakter és nagyon emberi. Mégis cseppet úgy éreztem, a könyv eleji racionális Sophie és a könyv végi vakhitű lány talán túl nagy kontrasztot alkot. Értettem, miért tette, amit tett, csak azt nem, miért nem fogta fel igazán a következményeket. Persze talán pont ettől érdekes és igazi a karaktere.
Liv részei jóval modernebb problémákat feszegetnek, mint a gyász, továbblépés, megélhetés és ragaszkodás. Kezdetben fellélegzésnek tűnt a háború borzalmaihoz képest, főleg ahogy bejött a szerelmi szál a képbe, de aztán itt is elmélyültek a gondok. Liv élete sem épp sétagalopp, sőt, ahogy húzódott a per és belekeveredett a média, egyre nyomasztóbbnak éreztem. 
könyvecském és
az ajándék könyvjelző
Liv is szimpatikus volt, de ő már egy ingatagabb jellem és nehezebb azonosulni vele. Míg a másik lánynál a kitartás és a remény kerül középpontba, ami szerintem mindenkiben pozitív nyomot hagy, itt a birkózáson van a hangsúly. Birkózáson a múlttal, a jelennel, a jövővel a továbblépésért, a boldogságért, a megélhetésért. Ez pedig hol átérezhető, hol nem. Az estek többségében értettem Liv motivációit, a végére azonban belezavarodtam, ahogy ő is elveszett a ragaszkodásban. 
A drámai elemeken tehát nagy a hangsúly a szerelem mellett. Utóbbi inkább romantikus volt, mint cukros, így jól illett a történetbe.
Érdekes, hogy a világháború helyett a 21. század eseményei voltak elgondolkodtatóbbak. Engem legalábbis jobban megfogtak a jogi csatározások, anyagi érdekek és médiai felhajtás, mint egy francia falu német megszállása. Talán mert testközelibb, mint a háború (Szerencsére!) és sajnos ugyanolyan kiábrándító.
A festmény ügyében nem foglaltam állást egyik tábor mellett sem, mert én úgy gondoltam, ennek a képnek egy galériában a helye. Persze én is éreztem, hogy Liv a helyes döntés a pénzéhes leszármazottak meg elmehetnek a sunyiba, de egy ilyen szép kép ennyi év után már igazán közkincs.
Muszáj kicsit írnom a könyv végéről is, ezt azonban spoiler nélkül nem tudom megtenni.
Spoiler veszély!
A kötet végére a drámai jéghegy aljára ér az olvasó és várja, mit hoz ki ebből az írónő. A két opció a jégcsákány vagy a süllyedés, mint a Titanic. Bár én jobban szerettem volna az utóbbit (bátrabb húzás lett volna), az előbbi valósult meg. Moyes a végére nemcsak elvarrta a szálakat, hanem rendbe is hozta őket egy nagy rózsaszín masnival. Ez persze az olvasók nagy részét megkönnyebbüléssel tölti el, de az olyan sötét lelkű alakok, mint én, kissé húzzák a szájukat. Liv pozitív végkifejletével nincs baj, ez tényleg kellett az erkölcsi igazságérzethez, de Sophie esete már sok volt. És itt éreztem a könyvben egy nagy hiányosságot, Sophie lezárása nincs kifejtve.
Már az is elég rózsaszín lett volna, ha csak életben marad, de ez a kissé édes befejezés cseppet sem illett az előzményekhez. Ahogy a könyvben többször elhangzik: "Ami megtörténik, nem tehető meg nem történtté." és mégis olyan a vége, mintha Sophie tettét elfújta volna a szél. 
Spoiler vége
Szóval kicsit vagányabb befejezést szerettem volna, de hátha Moyes következő könyvében bátrabb lesz a végkifejlettel.
Összességében tehát nagyon tetszett a könyv, teljesen beszippantott. Moyes stílusa még mindig megkapó, így cseppet sem bántam meg, hogy további figyelmet fordítottam az írónőre.
Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki szereti a két idősíkon futó történeteket és szívesen olvas szerelemről, de a drámától sem retten vissza. Azoknak pedig különösen, akik már olvastak valamit Jojo Moyes tollából és elnyerte a tetszésüket.

Zárszónak hoztam egy dalt. Szerintem mind hangulatában, mind a kis videóban nagyon passzol az ilyen típusú könyvekhez: Message To Bears - Mountains


2014. november 9., vasárnap

Rózsaszín pöttyök VI.

A rovat előző, negatív hangvételű bejegyzését kompenzálva, most csupa pozitív dologról szeretnék írni. Csupa olyan apróságról, amitől az élet kicsit vidámabb és derűsebb lesz, és persze a bejegyzés végén a körömlakkokat sem felejtem el.

Kezdetnek elmesélem pénteki napomat.
spontán kedvesség
Már akkor tudtam, hogy szép nap lesz, mikor felkeltem. Mindig a hangulatomhoz illően öltözködöm, épp szoknyás hangulatban voltam, nem is kellett rohannom, a könyvtár megvárt. A nap is sütött a fák pedig már szép sárgák, úgyhogy jó volt a kedvem. 
Ezt a kedvet csak fokozta, hogy míg vártam a trolira, elment előttem egy turistabusz, amin két 7 éves körüli kisfiú integetett nekem. Mikor kicsi voltam, én is rendszeresen játszottam ilyet és mindig nagyon örültem, ha visszaintegettem. Szóval több se kellett, bőszen vigyorogva nagy lelkesedéssel integettem vissza a srácoknak, akik láthatóan megörültek a dolognak. Egy kis mosoly sosem árt.
A napom pozitív élményei ezzel azonban nem értek végek, sőt kicsúcsosodtak, mikor a Deák térre értem. Gyanútlanul sétáltam, így teljesen váratlanul ért, hogy hirtelen odalépett mellém egy srác (szövetkabátban sok-sok virággal a kezében) és megkérdezte:
- Elfogadsz egy szál virágot?
Teljesen megilletődtem, így csak hebegtem egy igent, mire átadta a szóban forgó gerberát és három parfümtermékmintát. Én azonban csak a virágot láttam, így sugárzóan mosolyogtam rá még hosszú pillanatokig, mielőtt továbbsétáltam.
Nagyon ritkán kapok virágot és minden apróságnak igazán örülök, így ez a kis kedvesség - reklám ide vagy oda - teljesen bearanyozta a napomat. Cseppet sem bántam, hogy egész nap egy szál virággal a kezemben sétálgattam, becsben tartva vittem haza. Szerencsére szívós jószág, kibírta, hogy a fél napot a könyvtár ruhatárának szekrényébe zárva volt kénytelen tölteni. Azért gondosan bevizezett szalvétába bugyoláltam a szárát, nehogy elhervadjon, mire végzek a jegyzeteléssel. 
Tökéletesen mutat az asztalomon (ahogy a mellékelt kép is mutatja) és az Eiffel torony alakú vázát mintha pont neki találták volna ki. (A váza igazából Queen B. tulajdona, de a jó lakótársak megosztoznak.)

Hát nem szép?

Ha már apró ajándékokról van szó, ismét el kell dicsekednem a barátaimmal. Az elmúlt hetekben többen megleptek egy-egy ajándékkal.
Két képeslapot kaptam. A rózsaszínt Csíkoszokni küldte az elmaradhatatlan életteli levele mellé. Nagyon szeretem olvasni a leveleit, kicsit olyan, mintha ott ülne mellettem és mesélne.
A lilát Applequeentől kaptam a méhecskékkel és virágokkal együtt. (Ha nem lenne egyértelmű a képek alapján, ablakdíszek.) Mindig kitalál valami kreatív és aranyos dolgot, ha meg akar lepni és mindig sikerül is célt érnie vele.
Pucca sem tért haza üres kézzel Angliából. A barátaim mindig gondolnak rám, ha utaznak (néhányan elég sűrűn teszik) és hoznak nekem valami apróságot. Azt mondta, mikor meglátta ezt a poháralátétet, tudta, hogy szeretni fogom. Nyílt titok, hogy Simon's Cat nagy rajongója vagyok, így cseppet sem tévedett. Vicces amúgy, hogy a másik ajándékötlete a bugyi lett volna, mert Angliában olcsó és menő bugyikat lehet kapni, csak nem volt biztos a méretemben, így végül maradt a poháralátét.
Ezek után nem kérdés, hogy zseniális barátaim vannak.

méhecskék az ablakomon

Nemrég kaptam egy receptkönyvet is egyik nagynénémtől. Rokonaim persze egyből kihasználták az alkalmat, hogy megjegyezzék, ideje volna megtanulnom főzni, hiszen lány vagyok. Én azonban csak a szememet forgattam. Egyrészt attól, hogy dupla X kromoszómám van, még nem leszek tehetséges a konyhában, másrészt nem épp olyan feltételek között élek jelenleg, hogy a konyhaművészet nagy hasznomra válna. (A kollégiumi közös konyha finoman fogalmazva nem túl bizalomgerjesztő...) Különben nem vagyok főzés ellenes, csak ehhez is hangulatra, sok szabadidőre és megfelelő körülményekre (egy konyhára, ami csak az enyém) van szükségem hozzá. Szóval most valóban nem jeleskedem a tűzhely mellett, ez azonban nem jelenti azt, hogy sosem fogok.
zabpelyhes-csokis tallérok
Sütni viszont kifejezetten szeretek, így nem haboztam kipróbálni az említett receptkönyv legegyszerűbbnek tűnő süteményét. A kivitelezéssel azonban már az elején gondjaim akadtak.
A recept tényleg egyszerű, már-már túlságosan is. Csak néhány instrukció az egész és már az elején kedvem támadt belekötni. Én mindig előbb a cukrot és a tojást keverem össze, csak aztán jöhet a többi, de a recept szerint vaj és tojás párosításával kell nyitni. Aztán az illusztráció alapján kézzel kellene dolgozni és a recept sem ír robotgépet, de modern konyhában mégis ki nem használ masinát?
Aztán, ahogy próbáltam követni a dolgokat egyre elkeseredettebb lettem. Az előírtnál jóval kevesebb zabpelyhet tettem bele, de így sem állt össze a tészta. Nyúlósnak és sűrűnek kellett volna lennie, nekem meg egy kupac morzsa volt az egész. Szóval kénytelen voltam kézzel összegyúrni a tallérokat.
Mikor megsültek, morzsálódtak kicsit, de rendben voltak. Az ízükkel semmi probléma nem volt és a baj csak másnap következett be. Ezek a tallérok ugyanis egyetlen éjszaka alatt megkövültek. Olyan kemények lettek, hogy ha fejbe dobtam volna velük valakit, biztosan elájul.
Azért így is fogytak, persze csak a bátor jelentkezők körében, akik nem féltek próbára tenni fogsorukat. A maradékot pedig Gideon kapta meg, akinek különösen ízlett. (Csokit sosem kap, csak nyáron egy kis jégkrémet, így rajong az édességekért.) A kérdésben a következő eszmecserét folytattam nagymamámmal:
Én: - Adj majd a cicának is belőle!
Mama: -.
Én: - De csak kisebb darabokban. El tudod őket törni?
Mama: - Persze, majd hozom a kalapácsot.
Ennyi rózsaszín pötty elég is volt az életemből, jöhetnek a körömlakkok.

Ezúttal három mintát hoztam, kissé megkésve, de halloweeni témában. A második minta képén, amúgy egy boszorkányujj van a kezemben (Recept róla ITT), ami kipróbált és jól bevált sütemény és csak ajánlani tudom.

Jack dizájn
Ezt a mintát a Karácsinyi lidércnyomás című film ihlette.
Kell hozzá:
Fekete és fehér körömlakk, illetve egy átlátszó fedőlakk.
Lakkozás:
Én csak a gyűrűsujjra festettem Jack arcképét, de ez ízlés szerint változhat, lehet akár az összes körmön is.
A gyűrűsujj körmét lekenjük fehérrel, míg az összes többit feketével. Száradás után a feketére festett körmökre fehérrel (itt praktikusabb vékony ecsetű díszítő lakkot használni) vékony, függőleges csíkokat húzunk.
A fehér alapszínű körömre feketével (szintén praktikusabb a díszítő lakk) két nem szabályos szemet rajzolunk, aztán két kisebb függőleges vonallal az orrot, majd végül a száj összevarrt hatású formáját is meghúzzuk.
Ismét megvárjuk, míg megszárad és utolsó simításként átlátszó lakkal fixáljuk a mintát.
Szerintem a csíkos körmök önmagukban is elég mutatósak, de az őszi napokban Jack igazán kiemeli őket. Egyáltalán nem bonyolult minta, csak ajánlani tudom.

Töklámpás
A tökéletes halloweeni körömlakk.
Kell hozzá:
Narancssárga és fekete (jobb a díszítő) körömlakk, illetve egy üveg átlátszó lakk.
Lakkozás:
A minta nagyon egyszerű, csak egy csipetnyi kreativitást kíván.
Először narancssárgával lekenjük a körmöket, majd miután teljesen megszáradt, a fekete lakkal megrajzoljuk a "tökök" arcát. Én igyekeztem minden ujjra más arcot festeni, de akár ugyanolyan is lehet az összes. A szokásos háromszög szeműek a legautentikusabbak. Mehet hozzájuk cikkcakkos vagy bevarrt száj is, ám bőven elengedhetjük a fantáziánkat.
A színvilág miatt igazán feltűnő minta és garantált a siker. Több dicséretet is bezsebeltem miattuk.

Zombi
Kell hozzá:
Zöld, fekete és fehér (utóbbi kettő jobb ha díszítő) körömlakk és egy üveg átlátszó fedőlakk.
Lakkozás:
Zöld lakkal lekenjük a körmöket, majd megvárjuk, míg teljesen megszárad. Feketével először a körömtöveken megrajzoljuk a haját. A kócos hatás érdekében jobb ha nem szimmetrikusak a tincsek. Aztán jöhet a szája egy ferde vízszintes vonal rajta több apró függőlegessel, mintha össze lenne varrva. Következő lépésnek fehér lakkal egy-egy pötty a szemének, majd miután megszáradtak a pöttyök, egy-egy kisebb fekete pöttyöt teszünk rájuk. Utóbbiakat érdemes más-más helyre tenni, mintha erre-arra nézegetnének.
Végezetül, miután teljesen megszáradt minden minta, átlátszó lakkal fixáljuk.
Szerintem nagyon ötletes és mutatós és ez sem kifejezetten bonyolult, kis kézügyességgel könnyedén kivitelezhető.

Halloweeni témában el lehet készíteni a Vámpír körmöket is (erről a rovat első bejegyzésében írtam).

2014. november 7., péntek

A legyőzöttek

Bolhapiacon szerzett könyveim közül (eset leírása ITT) ehhez a könyvhöz fűztem a legnagyobb reményeket, pedig még a fülszövegét sem olvastam el. A kissé megviselt, antikvár példányomnak ugyanis nincs meg a védőborítója, bár ahogy a mellékelt kép mutatja, talán nem is baj. Engem legalábbis nem győzött meg ez az indigó lila kép a csuklyás alakkal, az egyszerű fekete kemény kötés alatta sokkal jobban passzol.
Kisméretű könyvecske és mindössze 312 oldal, mégis eltartott egy hónapig, mire átrágtam magam rajta. Másra számítottam, így nem teljesítette elvárt reményeimet, mégis kaptam valamit és még így is ez a könyv volt a legjobb bolhapiacos zsákmányaim közül. (Igaz, A fekete brigád csak egy hajszállal maradt le mögötte.)
Fülszöveg, önkényesen megvágva:
"Egy spanyol fiatalasszony elindul, hogy megkeresse eltűnt férjét. A polgárháború befejeződött, a börtönök, koncentrációs táborok zsúfolásig teltek foglyokkal: a határon túl a második világháború fegyverei dörögnek. Hozzátartozók keresik egymást, kutatnak idegenbe szakadt, letartóztatott szeretteik után. Asunción is a fiaikat vesztett anyákkal, testvérüket látogató növérekkel osztozik a „legyőzöttek” sorsában, az ő elbeszéléseikből ismeri meg a madridi ellenállás hőseinek életét az utolsó napok történetét. Hosszú, fáradtságos útja a guadalarreali börtönben ér véget.
De ezzel sem Asunción, sem a „legyőzöttek” történetének nincsen vége. A fojtogató nyomorba süllyedt munkásemberek, a börtönök poklában sínylődő foglyok összefogásában, jövőbe vetett hitében elevenen él a remény."
Azért tartom a legjobb zsákmánynak, mert tudom értékelni. Értékelem a mondanivalót, hogy olyan dolgokat mesél el, amiket a többség inkább elfelejtene és életszaga van. Mindezeket pedig úgy is látom, hogy több problémám volt vele olvasás közben.
Az első és legfontosabb gondom az volt, hogy nem rendelkezem a szükséges háttérismerettel. Fájdalom, de a spanyol polgárháborúról csupán az alapokat tudom, ami rettentő kevés. Szégyellem is magam erősen, de mentségemre szolgáljon, hogy a 20. századi európai történelmet teljesen elnyomják a világháborúk, így minden más a futottak még kategóriába került az általános ismeretek tekintetében. Szóval nem volt elég háttérinfóm, hogy igazán élvezni és értelmezni tudjam ezt a könyvet. (A lábjegyzetek azért segítettek valamennyit.)
A másik problémám a befejezés volt, vagyis inkább annak hiánya. Már a könyv negyedénél éreztem, ennek a történetnek nem lesz lezárása és legnagyobb sajnálatomra igazam lett. Persze nem is lehetett volna igazán lezárni ezt a könyvet, cseppet sem passzolt volna hozzá, az író tehát nem hibázott, mikor nem kanyarított neki valami felesleges zárószöveget. Csakhogy én akkor sem szeretem ezt a se füle, se farka ízt, amit hagyott bennem. Nem is az zavart, hogy nem volt kimondva, vége, hanem hogy a történet több szálon futott, csapongott és az egész olyan laza lett, hogy ha a szálakból megpróbálnék pulóvert kötni, csak egy absztrakt gombolyag lenne belőle.
Egyrészt Asunción utazását követheti nyomon az olvasó, másrészt belekóstolhat a férje életének egy aprócska szeletébe, megismerheti a politikai foglyok börtönsorsát, a rájuk vigyázó örök mindennapjait, a rabok hozzátartozóinak szenvedéseit, a fiatalokat, akik tenni akarnak valamit és úgy általában a spanyol lakosság nyomorát. Ez egy teljes képnek hangzik, de ahogy csapong időben és fejezeten belül ez a sok-sok szomorú ember, egészen megbontja az olvasás ritmusát.
Ferres írásmódjában a hétköznapiság megragadására törekedett. A párbeszédek az élőszót idézik, ahogy a szereplők néha inkább magukkal beszélgetnek, mint a másikkal és míg a környezet leírása teljes a levesben talált hajszálaktól a kocsmák faláig, addig a karakterek külseje homályos, múltja pedig teljes sötétség. Még az érzelmeik is ködösek, pedig ez az, ami mozgatja és meghatározza a szereplőket, ettől tűnnek igazi embereknek.
Az egész könyvet áthatja a nyomasztóan szomorú tehetetlenség. Itt tényleg mindenki legyőzött, a rab és fogva tartója egyaránt. A célját épp ezért háttértudás nélkül is elérte nálam. Átjött az üzenet, a mondanivaló, hogy a háborúban nincsenek győztesek, csak legyőzöttek vannak. Legyőzöttek a vesztesek, azok, akik úgy tűnik, épp győztek és azok is, akik részt sem vettek benne, mint a gyermekek, akik ebben a nyomorúságos időben cseperednek és megszokják az éhséget.
Viszont, mielőtt úgy tűnne, hogy ez a kötet teljesen lehangoló, meg kell jegyeznem, hogy a szereplők mind emberek, vagyis vannak jó és rossz tulajdonságaik egyaránt, nem negatív figurák. A remény itt-ott felüti a fejét, mert attól, hogy valakit legyőztek, még küzdhet.
Összességében tehát ez egyszerűen egy könyv a legyőzöttekről. Nem olyan volt, mint vártam, de nem bántam meg, hogy elolvastam.
Azoknak ajánlom, akik érdeklődnek a téma iránt és talán van egy kis háttértudásuk a spanyol polgárháborút illetően, illetve azoknak, akiket nem zavar, ha egy könyv laza gombolyag és nem sűrű szőttes.

2014. november 5., szerda

A rémálmok lánya

Vérbe öltözött Anna folytatása, mivel pedig az tetszett, nem volt kétséges, hogy elolvasom ezt is.
A borító most is szép, passzol a történethez és ismét kemény kötést kapott. Még mindig odavagyok a piros borítóért és a bordó betűszínért.
300 oldalával kellemes vastagságú könyv.
Fülszöveg, ami az első kötetre nézve spoileres:
"Hónapok teltek el, amióta a vérbe öltözött lány, Anna Korlova becsapta maga mögött a Pokol kapuját, de Cas Lowood, a híres kísértetvadász nem tudja kiheverni elvesztését. Hiába mondják a barátai, hogy Anna miatta szállt alá, ő csak élőhalottként tengődik. A fiú tudja, hogy sosem talál rá a szerelemre egy élő lány oldalán, senki sem hasonlítható az ő halott Annájához. És csak őt látja mindenütt, vele alszik el és vele riad fel rémálmaiból. De valami nagyon nincs rendjén… Ezek nem képzelgések. Valahányszor megjelenik, látszik Annán, hogy a legválogatottabb kínzásokat kell kiállnia. Persze meg kell bűnhődnie tetteiért, de Cas úgy érzi, most rajta a sor, hogy viszonozza a lánynak, amit érte tett…"
Mikor belekezdtem, kísértetsztorira vágytam és mértékkel ugyan megkaptam, mégsem vagyok teljesen elégedett. A gondom az, hogy ez a könyv pont azt a momentumot karolja fel, ami nem tetszett az előző részben. A szerelmi szál nagyon nem volt kedvemre való.
Persze megkaptam Cas szarkasztikus nézőpontját és ott voltak a barátai is, a kísértetekről nem is beszélve, de az egészet elvitte a romantikus pókselyem. 
Cas most nem vagány srác, hanem egy kissé ideges hősszerelmes. Már az előző könyvben sem értettem, mitől esett ennyire bele Annába, itt meg főleg nem vágtam, miért gondolt folyton rá. Az egyik új szereplő meg is jegyzi, hogy mégis mit várt, hiszen Anna kísértet és teljesen igaza van. Oké, Annával lehetett smacizni és elhiszem, hogy megvolt köztük a túlvilági szikra, de ez a nyafogás nagyon megfeküdte a gyomromat. Cas szívügyei ugyanis kihatottak mindenre, a szellemirtó munkájára is, így pedig nehezen tudtam együtt izgulni vele. Néha kifejezetten annak drukkoltam, hogy rúgja végre fenékbe egy szellem, hátha attól észhez tér.
Félreértés ne essék, nem azon morogtam, hogy segíteni akart Annának, mert kedveltem a csajt, hanem hogy nem tudott továbblépni. Sosem szerettem ezt a "feláldozta magát értem, ezért most nekem kell megtennem ugyanezt" hülyeséget. Az áldozat pont attól áldozat, hogy nincs kompenzálva, nem kell felesleges hősködéssel túldramatizálni, mert attól elveszik az értéke.
Cas nyűglődése tehát nem tetszett, ahogy a végső harc sem. Kicsit mintha elveszett volna a srác az első könyvhöz képest. A többi szereplőt viszont kifejezetten jó volt újra látni. Thomas és Carmel is hozta a formáját, továbbra is nagyon kedvelem őket és az ő kapcsolatuk sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a főrománc. 
Kendare Blake figyelt azért arra, hogy megmaradjon a kísértettörténet jelleg, így időről-időre felbukkan egy-egy holt, hogy borzolja a kedélyeket és ezt az irányt Cas látomásai Annáról csak tovább növelték. Ezek voltak azok a részek, amiért érdemes volt olvasni a könyvet, így kár, hogy az átkötő fejezetek kissé laposak lettek.
Ismét az athamé került a középpontba, ami bár az első részben jó húzás volt, itt egy cseppet erőltetettnek hatott. Még néhány dologra derült fény a kést illetően és végre Gideon szerepe is konkretizálódott kicsit. A végére azonban egyértelművé vált, hogy elég vérszegény a dolog.
A végkifejlet nem hozott se meglepetést, de nagy izgalmat, eléggé kiszámítható volt az egész. A borzongás nálam szóba sem jöhetett. (Bár jóval magasabb az inger- és vérküszöböm, mint ez az ifjúsági kísértetmese, legalább egy kis izgalmat elvártam volna.)
Összefoglalva, tipikusan egyszer elmegy könyv. Az első rész jobb volt, így nem váltam volna kopogószellemmé, ha ezt kihagyom.
Azoknak ajánlom, akiknek a Vérbe öltözött Anna nagyon tetszett, ők örülni fognak a szereplők ismételt felbukkanásának. Akit viszont nem bűvölt el Anna vértől csöpögő csipkeruhája, annak ez a kis pokolbéli utazás sem fog tetszeni.

2014. november 4., kedd

Egy könyvmoly naplójából VI.

Függetlenül attól, hogy augusztusban írtam utoljára bejegyzést ebben a rovatban (Mondtam, hogy rendszertelen lesz...), könyvmolyságom cseppet sem lankadt. Még mindig a nyomtatott betűk bűvkörében élem életemet, úgyhogy ideje egy kis bepillantást engednem, mégis hogyan történik mindez.
Ebben a bejegyzésben könyvtárakról lesz szó, természetesen teljesen szubjektív szempontból. Előbb azonban egy rövid anekdota még szeptemberből:
Queen B.-vel megnyitva utolsó egyetemi évünket beültünk a Libribe, hogy kipróbáljuk a Cafe Frei kínálatát. Miután letelepedtünk egy asztalhoz és megkaptuk az italunkat, a következő beszélgetés zajlott le: 
Queen B.: – Jól ülsz?
Én: – Igen. Na, mit is akartál elmondani?
Queen B. mély levegőt vesz, mielőtt folytatja, engem meg már esz a kíváncsiság, mi lehet az a nagy dolog, amihez előbb le kellett ültetnie.
Queen B.: – Nem gondolod, hogy túl sokat olvasol?
Én: – Nem.
Queen B.: – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. 
Mivel lezártnak tekintettem a témát, mosolyogva belekortyoltam a kávémba.
Nincs olyan, hogy valaki túl sokat olvas. Könyvekben határ a csillagos ég és ebben nem nyitok vitát. :)
Aki együtt lakik egy könyvmollyal, számoljon a fanatikusok hajthatatlanságával...
Hozzá kell azonban tennem, hogy pár nappal később újra felmerült a téma és akkor egész más megvilágításban látta a helyzetet. Először ugyanis azt gondolta, azért nincs "normális életem", mert helyette a könyveket bújom. Csakhogy utána rájött, hogy én nem helyettesítek valamit az olvasással, hanem kitöltök vele. Például én vagyok az egyetlen a koliban, aki még főzés közben is olvas. Végül tehát arra jutott, hogy tényleg sok időt töltök könyvekbe temetkezve, de nem túl sokat. Helyes megállapítás!

A könyvtár - olvasási szenvedélyem fényében nem túlságosan meglepően - fontos szerepet tölt be az életemben. 
Szülővárosom picike, de aranyos könyvtárát szoktam rendszeresen fosztogatni. Legutóbb is sikerült 10 könyvvel megritkítanom a polcait. Anyukám, mikor meglátta az újabb könyvhegyet, csak a fejét csóválta. (És még a koliban is van egy kisebb tornyom muhahaha.)
Nagyon szeretek ott bóklászni, van kedvenc könyvtárosom, aki név szerint köszönt, bárhol futunk össze és tényleg igazi kincsesbánya.
Viszont a könyvtár nekem nem csupán szórakozás, hanem munka is. Mint minden bölcsészszakos egyetemista, én sem maradhatnék távol a közgyűjteményektől még ha akarnék sem. Szeretem a könyvtárakat, úgyhogy ez nekem nem okoz problémát, viszont van olyan könyvtár, amit szívesen látogatok és van olyan, amit kevésbé.
Szóval most sorra veszem lehetőségeimet és elmondom, szerintem mitől könyvtár a könyvtár. Személyes vélemény következik egy kis aktualitással és bosszankodással fűszerezve.

A legjobb könyvtár egyértelműen az, ahonnan lehet kölcsönözni is és lehetőleg nem drága. Épp ezért az Egyetemi Könyvtár volt eddigi egyetemista pályafutásom legjobb barátja. Diákoknak ingyenes, közel van az egyetemhez, viszonylag gyorsan kihozzák a könyveket (max. fél óra), esetek többségében meg is találom ott, amit keresek, egyszerűen kezelhető a katalógus és sok könyvet lehet kivenni, akár két hónapra is. Kell ennél több?
Csakhogy előző vizsgaidőszak elején (májusban) felújítás miatt bezárták. Ezt akkor is bosszankodva vettem tudomásul, mikor pedig pár napja kaptam az üzenetet, hogy januárig nem is lesz nyitva, majdnem felrobbantam mérgemben. Hogyan lehet fél évre elzárolni az egyik legnagyobb gyűjteményt? Felháborító...
Épp ezért más alternatíva után kellett néznem.
A kari olvasó egy ideig elment, mint szükségmegoldás, de ott alig találtam olyat, ami kellett és csak 3 könyvet lehet kivenni, azt is legfeljebb két hétre. Helyben olvasni nem rossz, bár akkor inkább a szakos könyvtárba megyek, ott jobb az olvasási hangulat, de általában sokan vannak.
Szükségem volt tehát egy jóval nagyobb gyűjteményre, így két lehetőségem maradt, az OSZK (Országos Széchényi Könyvtár) vagy az FSZK (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár).
"Tudod, hogy könyvmoly vagy,
ha még mindig feldúl, mikor az
 Alexandriai Könyvtárra gondolsz."
Számomra az OSZK tipikus könyvtár. Igaz, csak helyben olvasható, de akkor is a könyvtár fogalom tökéletes példánya. Persze vannak bosszantó tulajdonságai: fel kell hozzá mászni a várba, ami nem öt perc, lassan hozzák ki a könyveket és a katalógusra is rá kell érezni, de ott aztán tényleg minden megvan. Ha ott nincs, nem is létezik alapon, igazán praktikus hely. Engem ráadásul nem zavar, hogy sötét és kissé nyomasztó bent a hangulat, mert nekem az ilyen "elbújok a világ elől" zugoktól mindig igazi olvasási hangulatom lesz.
Szóval nem lett volna rossz választás, de a praktikusság győzött, így voltam kénytelen megbarátkozni Ervinnel.
Miért kellett vele megbarátkoznom, mikor szinte a főváros összes egyetemistája imádja? Hát, pont ezért...
Ervin olyan, mint egy napközi. Állandó a tömeg, nyitáskor igazi harcok mennek az asztalokért és nincs igazi könyvtárhangulata. Az ember besétálhat kabátban, hátizsákkal (én akkor is tüntetőleg lepakolok egy szekrénybe) ehet és ihat a könyvek mellett, ráadásul nem csak olvasni járnak oda az emberek. A nagy többség hozza a saját kis jegyzeteit, tankönyveit és ott tanul. Ez még nem lenne baj, csak bosszantó, mikor tömve van az egész épület és nem tudsz szerezni egy asztalsarkot, hogy kijegyzetelhess egy csak helyben olvasható könyvet... Plusz néhányan aludni járnak oda. (Nem vicc, egyik csoporttársam rendszeresen megteszi.)
Szóval Ervin nem a szívem csücske, de elhatároztam, megbarátkozom vele. Boldogan jelentem, sikerült. Meggyőzött a gazdag könyvgyűjtemény a sok könyvecske a szabadpolcon, amire pont szükségem van és mivel én nem a nagy olvasóban szoktam üldögélni, ahol a legnagyobb a nyüzsgés, hanem a legfelső emeleten, elbújva hátul a sarokban, megtaláltam a könyvtárhangulatot is. Szükségem is volt rá, mert eltart egy ideig, mire kikörmölöm a megfelelő köteteket.
Ráadásnak pedig találtam benne egy nagy pozitívumot, sok ismerősöm jár oda, így néha kapok társaságot is. Igaz, ha belemerülök egy könyvbe, se kép, se hang, míg valaki meg nem bökdös.
Nos, ilyen a kapcsolatom a könyvtárakkal. Szeretem őket, hajlandó vagyok a kompromisszumokra és szívesen kipróbálnék még többet. A legjobban azonban, mint minden fanatikus könyvmoly, arra vágyom, hogy legyen egy saját magánkönyvtáram olvasó sarokkal, nagy ablakokkal és kényelmes fotellal. 

Zárszónak hoztam még egy életképet. Levéltárazás után (jobban szeretem, mint könyvtárazni) gyászos jövőnkről beszélgettünk Pékkel. Ugyanaz a konzulensünk és épp azon nyafogtunk, mikor tudunk felmutatni legalább egy oldalt a szakdogából (Ja, már megint szakdolgozatot írok. Hullajó...), mikor a következő beszélgetés zajlott le:
Én: - Decemberben már biztos le kell tennünk valamit az asztalára.
Pék: - Igen, akar majd olvasnivalót a téli szünetre.
Én: - Ó, én szívesen adok neki kölcsönkönyvet.
Pék: - Jó, akkor majd hozz neki egy regényt a könyvespolcodról, hátha leszereljük vele.

2014. november 3., hétfő

Mozgóképek XXVI.

Az elmúlt hónapban nem voltam moziban. Applequeen felvetette ugyan, hogy nézzünk meg egy filmet, de egyiket sem találtam elég érdekesnek. Az otthon kényelmében azonban sikerült négyet választanom.

Karácsonyi lidércnyomás
"Az ünnepek birodalmában járunk. Halloween város ceremóniamestere, Rosszcsont Jack belefásulva a sok kötelező rémisztgetésbe, ellátogat a közeli Karácsonyvárosba, ahol megirigyli a Mikulás izgalmas munkakörét. Elraboltatja a Mikulást, és átveszi a karácsonyi feladatokat. A megszokott labdák és babák helyett ezúttal levágott fejű rongyláb meglepetések várják a gyerekeket a fa alatt."
Nagyon régóta szerettem volna elejétől a végéig megnézni ezt a filmet (eddig csak részleteket láttam belőle), főleg mert a barátaim mind dicsérték. Most, hogy végre sikerült, értem lelkesedésüket, bár be kell vallanom, többre számítottam.
Remek mese, de nem lett a kedvencem. Nekem hiányzott belőle valami, amitől igazán megszerethettem volna. Ráadásul nem értem, hogy a dalokat miért nem szinkronizálták le. Bosszantó volt ez a nyelvi váltás és aki nem tud angolul,gyakorlatilag lemarad a fél meséről.
Épp ezért elsősorban azoknak ajánlom, akik megbirkóznak az angol szöveggel és halloweeni mesére vágynak.

Szarvak
"Egy fiatalembert gyanúsítanak meg barátnője megölésével. Az eset után a férfi furcsa változásokat vesz észre magán, konkrétan szarvai nőnek, de ezzel együtt olyan képességet is kap többek között, amivel igazmondásra bírja az embereket. Nem is tétovázik tovább, elindul, hogy kiderítse az igazságot."
Könyvadaptációról van szó. A történet Joe Hill (aki amúgy Stephen King fia) azonos című regénye alapján készült. Nem olvastam, mert azt hallottam, hogy elég trágár a nyelvezete, amit nehezen tolerálok. A film viszont érdekelt, főleg mert Daniel Radcliffe kapta a főszerepet és mindig kíváncsian várom, mennyire tudja elhitetni velem, hogy ő már nem Harry Potter. Jelentem, egész jól.
Az alapötlet nagyon tetszett és a démonná válás kifejezetten szórakoztató volt. Jókat kuncogtam a spontán őszinteségi rohamokon és ahogy egyre több ördögi vonása lett a főszereplőnek. A nyomozás ellenben kicsit lapos volt, mert hiába kevertek gyanúba sok szereplőt, a csattanó nem csattant. Nem lepett meg, ki a hunyó, mikor összeálltak az események. A befejezés pedig a film minden vagányságát hazavágta. Az utolsó tizenöt perc egyszerűen szánalmas.
Mégis azt mondom, szórakoztató film, aminek a végét csak le kell nyelni és kész. Azoknak ajánlom, akikből néha kikívánkozik a kisördög és persze minden Harry Potter rajongónak.
(A filmbemutató hozzászólásai között olvastam egy igazán vicces mondatot, amin még mindig csak vigyorgok: "Menj haza Harry! Részeg vagy..." igazán találó.)

A segítség
"Skeeter (Emma Stone) a főiskola befejezése után újságíróként próbál pénzt keresni, de elhatározza, könyvet ír az előkelő déli családoknál szolgáló cselédekről, méghozzá a szolgálók nézőpontjából. Hosszas rábeszélés után Aibileen (Viola Davis), Skeeter legjobb barátjának házvezetőnője, a hallgatást megtörve elsőként mesél a kívülállók számára zárt fekete közösség félelmeiről. Annak ellenére, hogy Skeeter életre szóló barátságait kockáztatja, Aibileennel közösen folytatják a kutatást, és hamarosan több nővel találkoznak, akik szeretnék elmesélni történetüket, és kiderül, sokkal több mondanivalójuk van, mint amire számítottak."
Szintén könyvadaptáció. Még nem olvastam és mivel Ribizly barátom nagyon dicséri, lehet hogy valamikor pótolni fogom.
Kényes téma remek kivitelezésben. A film nagyon elgondolkodtató és bár első ránézésre könnyednek tűnik, cseppet sem az. Szomorú látni, milyen igazságtalan volt a társadalom. A készítők mégis csempésztek bele egy kis mosolyt, kissé keserű ugyan, kissé szarkasztikus, de mégis csak ott van.
Nagyon tetszett és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki elgondolkodtató filmre vágyik.

A halott menyasszony
"Egy kis faluban, valamikor a 19. század derekán két család a gyermekeik esküvőjére készül. Mindenki boldog, a két házasulandó fiatalt kivéve. Victor és Victoria az esküvő előestéjén találkoznak először. A menyegzőpróbán Victor belezavarodik a házassági eskü szövegébe, az erdőbe megy gyakorolni a szöveget. Végül annyira belejön a szerepébe, hogy egy öreg fa gyökerére húzza a jegygyűrűt. A gyökér azonban nem az, aminek látszik. Victor akaratán kívül eljegyezte magát a Halott Menyasszonnyal, akinek szíve régóta megszűnt dobogni, ám szüntelenül keresi az igaz szerelmet és a társat, aki megosztja vele örök nyugodalmát."
Ezt a mesét is nagyon régóta meg szerettem volna nézni és nagyon örülök, hogy nem halogattam tovább.
A történet és a kivitelezés is nagyszerű. Izgalmas cselekmény, remek karakterek, gyönyörű látványvilág, szép zene és ütős szöveg jellemzi. Nagyon tetszett, sokat nevettem rajta és mégis kissé szomorkás lett tőle a hangulatom. Tökéletes.
Victor elég gyenge jellemet kapott ugyan, de azért kedveltem. Victoria ellenben olyan üres volt, mint egy lyukas váza. A kedvenc szereplőm egyértelműen Emily, végig neki drukkoltam.
Zseniális, kötelező darab minden mesekedvelőnek! 

Értékelés:
A segítség                           ->   10
A halott menyasszony        ->   10
Karácsonyi lidércnyomás   ->   9
Szarvak                               ->   8

Zárszónak hoztam egy dalt A halott menyasszonyból: