2014. február 28., péntek

Faust

A héten hallottam egy megjegyzést Queen B.-től, aki azon elmélkedett, mi vesz rá valakit, hogy hobbiból szanszkrit nyelven tanuljon. Kissé furcsának és zakkantnak tartotta az illetőt. Én meg csípőből rávágtam: "És szerinted engem hányan tarthatnak őrültnek azért, mert hobbiból Faustot olvasok?" Fogadni mernék, hogy sokan...
Talán nem ez a legtipikusabb szabadidős olvasmány és most, hogy átrágtam magam rajta, meg is tudom érteni, miért.
Nagy klasszikus, nagy név, híres történet és kötelező tananyag. Ez utóbbi mondjuk szerintem, nem biztos, hogy okos döntés. Nekem szerencsém volt, megúsztam a gimiben, ezért is olvastam el most. Úgy éreztem, ha nem teszem, kimaradok valamiből. Ha pedig már elolvastam, írok is róla, ahogy szoktam. 
Ez a bejegyzés is csupán saját olvasási élményemet, tapasztalatomat kívánja dokumentálni teljesen szubjektív nézőpontból. Aki szakértői hozzászólást vár, keresse máshol.
Diákkönyvtáros változathoz volt szerencsém, ami ilyen egyszerű, nem épp csábító borítót kapott. Vastagságra elég pufók példány, bár maga a történet csupán 450 oldalt foglal el az 534 lapos kötetből. A maradék ugyanis jegyzet, amire szüksége is van az olvasónak, ha nem csupán olvasni, hanem érteni is akarja.
Fülszöveg:
"Elmélkedésre, titkok megfejtésére szánt mű a Faust, nem a puszta szórakozást vagy a készen tálalt életbölcsességet kereső olvasónak való. Goethe maga is elismerte: sok mindent „beletitkolt” (így mondta szó szerint: „hineingeheimnisst") ebbe az "összemérhetetlen” egészbe, ebbe a hagyományos példák vagy merev műfaji szabályok közé nem kényszeríthető alkotásba. A Faust titkai sokfélék: a természet titkai, az ember titkai, a társadalom titkai. És Goethe személyes titkai. Ezek sem akármilyen titkok persze – ezek is egy világba látó ember titkai. A Faust azonban mégsem titkoknak holmi rejtélyes kultusza, hanem éppen ellenkezőleg: az ember életre-halálra való viadala a titkokkal – az emberé, aki megfejteni hivatott őket. A Faust a megismerés drámája – a világot ésszel, érzékekkel megismerni vágyó emberé. Nem is ölthetett volna hát más alakot, csak ilyen „összemérhetetlent”, amelybe beleépül a „világ és az ember története is”."
Izgalmas és rejtélyes, nem igaz?
Hát, egy iskolás diáknak biztosan nem. Ha gimiben kellett volna átrágnom magam rajta, valószínűleg úgy járt volna, mint a Szigeti veszedelem, bojkottáltam volna. Általános műveltség szép közhely, de ezzel terhelni az olvasni nagy általánosságban nem szerető kamaszokat elég nagy öngólnak tűnik.
Először is versben íródott, amivel nincs is semmi baj, mégis sokakat taszít. Másodszor nem egy egyértelműen körülhatárolható, egyenes cselekményszálat visz végig, hanem több kisebb történetecskét, amiket egy cérnára fűz fel elejétől a végéig. Harmadszor tele van mindenféle filozofikus, társadalmi, politikai, mitológiai és vallási utalásokkal, ami egy masszív háttértudást igényel, vagy legalábbis Goethe feltételezi, hogy olvasói tudják, mi fán terem az antikvitás. Ez utóbbi problémát hivatott megoldani a kötet végén helyet kapó lábjegyzet hadsereg, ami rendkívül hasznos dolog. Hiába vagyok egész jól otthon a mitológiában, azért néha hátra kellett lapoznom, hogy rájöjjek, pontosan milyen lény bukkant fel már megint.
Szóval ez egy nagyon összetett könyv és hiába boncolgat szinte alapkérdéseket a mélységében, az olvasó hamar elveszik a sok szereplő és látszólag összefüggéstelen jelenetek tengerének felszínen úszva, és ha nem figyel, akár bele is fulladhat. Tényleg nem kamaszoknak való. 
Az eleje tetszett. A vallás és tudomány összeütköztetése mindig aktuális és izgalmas téma. Aztán Faust elkezdett utazgatni és csajozni és egyre lankadt az érdeklődésem. Nem kifejezetten érdekelt a szerelmi élete, de ez a rész - így utólag - még mindig jobbnak tűnik, mint ami utána következett. A boszorkányos epizód még rendben volt, szeretem a mitológiai lényeket, de utána visszanyúlt az ókorhoz és kezdtem teljesen elveszteni érdeklődésemet. Ezen pedig cseppet sem segített a rengeteg, számomra érdektelen szereplő (Homunculus kivétel) és Mefisztó el-eltünedezése.
A szerelők, akiket felsorolni is borzasztóan hosszú lenne, szinte mind idegesítettek. Faust unszimpatikus volt a könyv elejétől és ez csak fokozódott a későbbiekben. Margit tipikusan olyan női szereplő, akit utálok és ez most sem volt másképp. Megráztam volna a butus libát. A többi szereplősokaság pedig az érdektelenségbe veszett.
No, de mielőtt úgy tűnne, kígyót-békát kiabálok egy neves klasszikusra, meg kell említenem a könyv egyetlen ám elsöprő pozitívumát, Mefisztót. Ő az, aki tartja a lelket az olvasóban, akit lehet kedvelni, akivel szimpatizálni lehet az egybemosódó tömegben és akinek remek stílusa van. Gondolom, nem véletlen, hogy minden történetben a Sátánnal lehet a legkönnyebben szimpatizálni. Imádtam a szarkazmusát és minden átszenvedett ötven oldalnyi mellékszereplő rizsa után felélénkített egyetlen szavával. Kár, hogy a kötet második felében kevesebbet szerepel és kár hogy veszít csípős és éles megjegyzéseiből. A könyv végére megsajnáltam, mert én végig neki drukkoltam. Nincs igazság, reklamálni kellene az Úrnál...
Ez tehát egy elmélkedős könyv, ami meglehetősen terjengős és szerteágazó. Addig úgyse nyugodtam volna, míg el nem olvasom, - bár így utólag nem értem, miért voltam ennyire oda érte -, így nem bánom, hogy kézbe vettem. Azonban, ha kimarad az életemből, csak néhány mefisztós megjegyzéssel lettem volna szegényebb.
Épp ezért megértek minden diákot, aki hanyagolja, mert ezt a könyvet csak belső elhatározás útján lehet olvasni és értelmezni. Külső nyomásra kínszenvedés lesz, az biztos. Viszont, ha valakit fűt a kíváncsiság pokla és szívesen megismerkedne egy  ördöggel, az vágjon csak bele. Mefisztó miatt érdemes elviselni Faustot. 

Könyves Kívánságlista XI.

Ahogy már egy másik rovatomban említettem, a héten vettem két könyvet. Ez azonban nem riaszt vissza a nézelődéstől, így megint sikerült öt kötetet összegyűjtenem a kívánságlistámra. Mindegyik más megfontolásból keltette fel figyelmemet, rögtön részletezem is.


Haladjunk ezúttal jobbról balra, mert az egyenes és megszokott út mindig ritka.

László Zoltán - Nagate
Korábban egy külön bejegyzésben kifejtettem, miért jó és fontos magyar szerzők tollából olvasni. Ez a kötet érvelésem jó példája lenne. Magyar szerző munkája a fantasy műfajában, így duplán is érdekesnek tűnik. A végső löketet a listára kerülésében azonban a szép borító adta meg. Mangás és vagány, nagyon tetszik. Kíváncsi lennék rá.

Jay Kristoff - Vihartáncos
Könyvmolyképző Kiadó újdonságai között bukkantam rá (bár információim szerint, még nem került a boltokba) és az ajánló szöveg azonnal levett a lábamról:
"Ennek a fantasy-sorozatnak az első része egy felejthetetlen hősnőt és egy lenyűgöző, disztopikus steampunk világot mutat be, feudális japán környezetbe ültetve."
Disztópia, steampunk és feudális Japán? Ha valaki ezt tényleg összehozza, ide vele nyomban! Az erős női főhős ígérete pedig csak egy csepp méz ráadásnak arra a bizonyos madzagra. Csupán egyetlen problémám van vele, ez is sorozat... No, de majd döntök a sorsa felől, ha már megjelent és több dolgot hallok felőle. Addig csücsüljön csak ezen a listán, nehogy megfeledkezzem róla.

Joanne Harris - Csokoládécipő
A hónapban sikerült megszereznem és elolvasnom a Csokoládét. Nagyon tetszett, így nem kérdés, hogy a második kötetnek is a polcomon a helye. Valamilyen módon, hamarosan be fogom gyűjteni. Kíváncsi leszek, mennyit fog változni a véleményem erről az édes, krémes történetről.

Tracey Garvis - Kötelék
Pár hete a Pioneer Books akciót hirdetett a könyveire. Volt már szerencsém egy könyvhöz a kiadótól (Add vissza az életem!), ami kifejezetten tetszett, így érdeklődve néztem végig a kínálatot. Ez a könyv pedig különösen érdekesnek tűnt, bár nem rajongok a lakatlan szigeten játszódó történetekért. Mégis romantikusnak látszik érzelmekkel és gondolatokkal a központban, amit, ha jól van tálalva, szeretni szoktam. Ráadásnak pedig sok jó véleményt hallottam róla. 
Ezt az akciót most ugyan kihagytam, de ha legközelebb is lesz hasonló, megeshet, hogy elcsábulok.

Mark Helprin - Téli mese
Ez egy régi történet, ami most kapott filmfeldolgozást, így újra előkerült a könyvesboltokban, és még új borítót is kapott. Megnéztem a film előzetesét és aranyosnak találtam, igazi mesének. Aztán hallottam róla meleget és még több hideget azoktól, akik megnézték, és ez épp elég löketet adott, hogy kíváncsivá tegyen. Még a könyvet ismerő és szerető nézők körében is megoszlottak a vélemények róla. Szóval úgy döntöttem, a saját orrom után megyek és jobb lenne előbb elolvasni a könyvet, csak utána megnézni a filmet. Talán lesz rá alkalmam is.

Tehát ez az öt könyv piszkálja jelenleg a fantáziámat. Ahogy a rovat korábbi részeiben szereplő kötetek sorsáról, úgy róluk is majd az idő fog dönteni. Mindig van olyan, ami sokat időzik a kívánságlistámon és olyan is, ami gyorsan eltűnik róla és feledésbe vész. Ezért jók ezek a rovatok, könyves pillanatképeket örökítenek meg.
Zárszónak itt a Téli mese említett filmelőzetese:

2014. február 25., kedd

A vízisten menyasszonya 6.

Piros és Szoa van a borítón az elmaradhatatlan virágokkal. Vastagságra szokásos, 188 oldal és mást nem is nagyon kell előzetesen tudni róla.
Már a 6. kötet, és bár még mindig igényes és szép a rajzolása, általában nem panaszkodom a lassan folydogáló cselekmények miatt, ez a rész mélyrepülés volt számomra. Mielőtt azonban részletezem ennek okát, íme a fülszöveg:

"A történet kezdetén Szoa kész volt feláldozni életét Habeknek, a félelmetes istenségnek, hogy megmentse aszály sújtotta faluját a pusztulástól. A hatalmas vízisten azonban nem ölte meg, hanem varázslatos királyságába, Szugukba vitte. Itt Szoa megismerkedett az elemek szeszélyes isteneivel, illetve titokzatos férjével, aki ugyan asszonyává tette, de azóta szinte tudomást sem vett róla. Bár Habeknek minden vágya, hogy igazi férjként bánjon Szoával, az őt sújtó átok miatt nappal egy kisfiú testében kell élnie, és csak éjszaka öltheti fel igazi, felnőtt alakját. Habek el akarja rejteni Szoa elől különös titkát, ezért éjszakánként Mui álcája mögé rejtőzik, és a többi különös istenséggel együtt verseng a kegyeiért. Vajon a vízisten végre elárulja titkát Szoának, vagy a cselszövő, féltékeny isteneknek sikerül végleg éket verni Habek és emberi menyasszonya közé? Ráadásul egy rejtélyes alakváltó is szemet vetett Habekre, mesterkedéseinek köszönhetően pedig a vízisten úgy hiszi, hogy előző emberi asszonya még életben van!"
Ez a fülszöveg gyakorlatilag egy rövid összefoglalója az előző részeknek. Nem árul el semmit az aktuális kötet cselekményéből, aminek a meglepetésen kívül sokkal egyszerűbb oka is akad: ebben a részben lényegében semmi sem történik.
Az ötödik kötetben szereplő tényállás cseppet sem változik. Istenek továbbra is szövögetik csúnya terveiket egymás ellen, természetesen a háttérben, hogy az olvasó véletlenül se lássa át ezt a pókhálót. Szoa továbbra is naiv, míg Habek passzív. Nakbin (vagyis inkább utánzata) pedig továbbra is egy idegesítő, bosszantó nőszemély, akit szívesen megcsapkodnék néha.
És ennyi, se több, se kevesebb. Oké, a végén ott a  "csattanó", a mézesmadzag, hogy az olvasó sikoltson a folytatásért, mégsem nyomja el a kötet érdektelenségét.
Szeretem a lassan kibontakozó történeteket, nem zavar, ha akad benne mellékszál, de ez a végtelennek tűnő álldogálás nagyon nem tetszik. A cselekmény és a szereplők is megrekedtek egy ponton, amiből úgy néz ki, nem tudnak kimászni. 
Szoa szerelmi nyafogása és határozatlansága kezd idegesítővé válni. Az pedig, hogy még mindig nem derült ki Mui és Habek kapcsolata, nem izgalmasabbá, hanem unalmasan megszokottá teszi az eseményeket. Egyedül Nakbin rázza fel kicsit az állóvizet az új szereplő mellett. (Mert kellett még egy istenség, nem volt elég az elhanyagolt mellékszereplők száma...) Ez a vonal viszont annyira szappanopera ízű, hogy a kötet végén érdeklődés helyett viszolygás futott végig a gerincemen.
Egyszerűen nem akarok több nyűglődést. Habek álljon végre a sarkára és viselkedjen férfiként, mit férfiként, istenként, hiszen az volna. Szoa pedig végre lássa meg azt, ami majd' kiszúrja a szemét. Szóval haladjon végre a cselekmény, különben morcos leszek!
Ez a kötet nekem tehát csalódást okozott, bár a rajzolása megjegyzem még mindig gyönyörű. Remélem, a folytatásban összeszedi magát a szerző és a szereplői is.
Aki olvassa és kedveli ezt a sorozatot, az ne hagyja ki ezt a részt se, bár a cselekmény szempontjából akár át is lehetne ugrani.

2014. február 24., hétfő

Egy könyvmoly naplójából III.

Ingyen ölelés
Történt velem mostanában néhány dolog, ami talán olvasóim számára is érdekes lehet. Ezek természetesen többé vagy kevésbé kapcsolódnak a könyvek iránti szeretetemhez, így itt a helyük ebben a személyesebb jellegű rovatban.

Egyrészt túléltem egy újabb vizsgaidőszak, ki is pihentem sok-sok regényolvasással és most próbálok belerázódni a következő félévbe és rájönni, mikor fogom elolvasni a felhalmozott könyveket.
Mert könyvet azt gyűjtögetek rendületlenül. Ma is leadtam egy rendelést. Igaz, ez már december óta esedékes volt. A kívánságlista rovatom legutóbbi részében említettem, hogy kaptam karácsonyra könyvutalványt, eddig tartott míg eldöntöttem, mire költöm. A választott két könyv pedig: Az Archívum (írtam róla szintén a kívánságlista rovatban) és az Árnyalatnyi remény. Utóbbi nem került bele a rovatba, bár nem tudom, miért, hiszen nagyon is érdekel. Ráadásul hallottam egy pletykát, hogy az írója, Ruta Sepetys jön Budapestre a Könyvfesztiválra, nem is kellett több érv mellette.
Szóval akad néhány saját könyv a polcomon, ehhez kapcsolódik egy kis anekdota családom életéből.
Anyukám rendszeresen "lopkodja" a könyveimet. Nem figyelek és már le is csap pont arra a könyvre, amit én szerettem volna olvasni. Jelen esetben ez A citromtorta különös szomorúságára. No, de akad bőven könyv a várólistámon, nem maradok olvasnivaló nélkül. Sőt, gyakran én adom a kezébe ezt vagy azt, mert tudom, hogy tetszene neki. Így járt A soha határa, ami viszont csak többé-kevésbé nyerte el a tetszését. Véleménye a következő volt: "Nem rossz könyv, csak túl sok volt benne a szex." Ezen jót nevettem, mert bár akadt benne részletes ágyjelent, nem kimondottan szaftos kötet. Van ennél sokkal cifrább a könyvpiacon, csak mivel ez az irány cseppet sem érdekel, nem talált még ilyesmit a polcomon. Nos, nem is fog...

A könyvgyűjtögetés másik módja a kölcsönkérés. Ribizlytől kértem el három könyvet és extra bónuszként még ajándékokat is kaptam hozzá. Itt ragadom meg a lehetőséget, hogy eldicsekedjek, milyen aranyos dolgokat kaptam mostanában.
Ribizlytől a baloldali képen látható képeslapot (megkésett diplomaosztós lap egyesen Kínából) és a piros karkötőt. Utóbbit azért mert a ló évében születtem, 2014 szintén a ló éve és állítólag ha egész évben viselsz valami pirosat, akkor szerencséd lesz. Rám fér egy kis Felix Felicis és imádom a karkötőket. A másik barna karkötőt, amin egy ezüst tollacska csüng még szülinapomra kaptam F. barátomtól. Régebben komplett karkötőgyűjtemény volt a csuklómon, csak azóta elszakadtak, így nagyon jól jött az utánpótlás.
szerencsekönyvjelző
Maradva a keleti vonalon, a jobboldali képen látható szépséget szintén Kínából kaptam. Van ugyanis egy kínai csoporttársam, aki letudva a vizsgákat hazautazott és mikor visszatért a következő félévre mindenkinek hozott egy aranyos könyvjelzőt. Ő is a kínai újévre hivatkozott és mint szerencsehozó talizmánt adta át ezt a fém szépséget. 
Könyvjelzőből egy könyvmolynak sosem elég, így nagyon örültem neki. Csupán egy baj van, féltem. Kizárólag olyan könyvbe merem csak tenni, amit otthon olvasok, nehogy a táskámban, a buszon vagy vonaton véletlenül elhagyjam.
A meglepetéseknek pedig itt még nincs vége, mert Pucca barátom is hozott nekem egy kis apróságot. Ő Angliában töltött egy hetet és megígérte, hoz nekem szuvenírt. Bár nem a megbeszélt ifjabb herceget csomagolta el nekem, így is nagyon boldoggá tett a cicás szövegkiemelőkkel. 
Állítólag úgy nézek ki, mint egy macska, néha úgy is viselkedem, úgyhogy a cirmos dolgok nálam mindig befutók.

Van még két szerzeményem, ám ezek más módon kerültek hozzám.
plakát az ajtómon
Az egyik egy moziplakát (pontosabban két egyforma), amit pár napja sikerült csennem. Egy nargli módján egyszerűen elemeltem. Mentségemre szóljon, hogy volt belőle elég, csak a reklám célját szolgálta és megbecsült helyre került. 
Az egyik a szobám ajtaját díszíti felváltva a Csontváros posztert, míg a másik a koliszoba egyik falára került. Nem bírtam neki ellenállni, annyira szép.
Azóta láttam is a filmet és cseppet sem okozott csalódást. Olyan jó ránézni és felidézni a történetet. Egy jó ideig még az ajtómon lesz, az biztos.
A másik szerzeményem ennél jóval egyszerűbb és természetesebb módon került hozzám. Történt ugyanis, hogy drága mobiltelefonom 10 év hűséges szolgálat után bedobta a törülközőt. Kénytelen voltam újat venni, egy új telefonhoz pedig új telefontok is illik. Főleg mivel az új mérete nem egyezik a régiével és kissé kinőtte az amúgy is megviselt kék zoknit, amiben az elődjét tartottam.
Szóval nekiláttam telefontokokat nézegetni és sokkoltak a bolti árviszonyok. Szépek, szépek, de nem annyira, hogy több ezret fizessek értük, mikor a telefonberuházással megcsappant a zsebpénzem. Így kötöttem ki a Meskán, ahol remek kézzel készült holmikat árulnak. Eddig csupán gyönyörködtem bennük, ám most kipróbáltam, mint vásárló és teljesen elégedett vagyok.
A mellékelt képen is látható cukorfalat baglyos telefontokot választottam. Pihe-puha, kézzel készült, amit mindig nagyra becsülök, egyedi és barátságos áron megkaptam. A baglyok közel állnak a szívemhez és ezzel nagy valószínűséggel a könyvmolyok többsége így van.
Ha valakinek kedve támadt hasonló kézműves csodákhoz, csak bátran. Olyan sok tehetséges ember van az országban, a munkájuk megérdemli a figyelmet.

Még egy dolog miatt kezdtem bele most a rovatírásba és ez a hétvégi programom.
Gondolom olvasóimnak feltűnt a Voldemortos nyitókép és talán az elejtett Harry Potter utalások is szemet szúrtak vagy épp azért, mert értették őket, vagy mert nem tudták hova tenni ezeket a szavakat. (Súgok: Felix Felicis = Szerencselé, nargli = kérdezd Lunát) Ezek oka igen egyszerű: szombaton Harry Potter mozimaratont tartottunk Queen B.-vel.
"Nem, Diggory. A vámpírok nem csillognak.
50 pont a Hugrabugtól."
Igen, ez pontosan azt jelenti, hogy egyhuzamban, egymás után végignéztük az összes Harry Potter filmet. Bizony, mind a nyolcat. Bizony, nem tartottunk szünetet. Bizony, sokáig tartott.
Már régóta terveztem ezt a maratont, csak nem sikerült megszervezni. Múltkor elejtettem Queen B.-nek, mire ő: "Oké, csináljuk! Szombaton ráérsz?" Így történt, hogy megterveztük, 8 x 2 óra, az 16 vagyis kezdjük reggel és bevásároltunk nassolni valókból (kakaó, csokipuding, ropi, chips, Milka csoki, Nestea). A dolog a következőképpen zajlott:
Reggel nyolckor kimásztunk az ágyból és fél 9-kor elkezdtük nézni a Bölcsek kövét. Aztán a titkok kamráját és így tovább. A filmek között kb. öt percnyi szünetet tartottunk, hogy kimehessünk a mosdóba és kicsit kinyissuk az ablakot. Na, meg a Tűz serlege előtt megrendeltük a pizzát. Szóval még az ebéd is házhoz jött, ki sem kellett dugnunk az orrunkat az utcára.
Közben megvitattunk egy-egy jelentet, szereplőt és éjjel már csak nevetni tudtunk. Éjjel, mert a filmek között akad olyan, ami több mint 2 óra hosszú és az utolsó résznek hajnali fél 4-kor lett vége.
Leírva elég durván hangzik 19 órányi filmnézés, ám cseppet sem untuk meg, nem kaptunk Harry Potter mérgezést, sőt kifejezetten élveztük minden percét. Queen B. még a könyvek újraolvasásához is kedvet kapott tőle.
Összességében tehát remekül sikerült ez a könyvmaraton, bár másnap a gondolataim elég kuszán varázslatosak voltak, de megérte. Élmény volt és csak ajánlani tudom minden Harry Potter rajongónak, ha van rá ideje és akad hozzá jó társasága. Ez a maraton közösségi élmény, társaságban érdemes végigcsinálni.
Mi annyira belejöttünk, hogy felvetettük, máskor is teszünk hasonlót. Kár, hogy nincs még egy ilyen hosszú mozifilmsorozat, amit szeretünk is. Én mondjuk indítványoztam egy Gyűrűk Ura és Hobbit filmek maratont, csak arra még várni kell, hiszen a harmadik Hobbit film még nem került a mozikba.
Végszónak csak annyit, hogy Piton a kedvenc karakterem. Így egyben látszik jól, hogy végigcsinált 7 és fél filmet ugyanazzal a pókerarccal, miközben eszméletlen humorról tett tanúbizonyságot, majd a 8. filmben cirka öt perc alatt érzelmek egész sorát mutatta be és mindenki szívét meghasogatta kicsit. Imádom!

2014. február 21., péntek

Angyalnyár

Ez egy kiegészítő füzetecske Cynthia Hand angyalos trilógiájához. A második könyv, Angyalfény és a befejező rész Angyalvágy között foglal helyet és a nyári eseményeket foglalja össze.
A történet első két kötetét olvastam, tetszett is, így szerettem volna ezt a kiegészítő részt is átlapozni a harmadik könyv előtt. Hála Ribizlynek, sikerült.
A borító passzol az előzőkhöz, mégis eltér, hiszen nem került rá a női alak, ami jól mutatja kiegészítő jellegét. Erre amúgy azonnal rájön mindenki, mivel puha kötést kapott és nagyon vékonyka. Mindössze 98 oldal, gyorsan végig lehet olvasni.
Fülszöveg:
"Clara szabadulni igyekszik az emlékektől, amelyek Wyomingban kísértik, és a jövőre utaló látomásoktól, amelyekkel egyelőre nem képes szembenézni – ezért tökéletes menekülésnek tűnik, ha a nyarat Olaszországban tölti legjobb barátnőjével, Angelával… Amióta Angela az eszét tudja, mindig azt magyarázták neki, hogy a szerelem veszedelmes, egy percre se hagyja őrizetlenül a szívét. Két éve azonban, amikor megismerkedett Phennel, elhatározta, hogy mindenáron közel kerül hozzá. Most döntenie kell, megoszthatja-e Clarával a titkát, vagy ha elmondja neki az igazságot, azzal kockára tesz mindent, ami fontos a számára.
A hol Angela, hol Clara nézőpontjából kibontakozó történet bemutatja a felejthetetlen nyarat, amely próbára teszi a két lány barátságát, és visszavonhatatlanul megváltoztatja az életüket."
Ez tényleg egy kiegészítő kisregény, egyszerre csemege a rajongóknak és kiegészítés minden kíváncsi olvasónak.
A történet rövid, egyszerű és a csavar benne rettentően kiszámítható, mégis azt mondom, jó hogy kiadásra került. Clara mellett itt ugyanis bele lehet pillantani Angela gondolataiba, mivel két nézőpontból futnak az események.
Angela nekem mindig kicsit homályos folt volt, értem itt a viselkedését és a motivációját egyaránt. Cseppet idegesített, főleg a titkolózása, mert gyanakvó természet vagyok. Ebben a kiegészítő füzetben pedig végre megtudtam mivel is ütötte el az időt nyaranta Olaszországban.  Belepillantva a fejébe az is kiderült, mennyire lebecsüli magát, ami a néha fellengzős és énközpontú viselkedésének alapja. A szerelmi élete meg, nos, engem pont hidegen hagyott.
Oké, épp ez lenne a lényeg, hiszen nyár, Róma, helyes olasz pasi, romantika, de épp nem érdekelt. Nem számított, mert olyan sok a kusza angyalzűr, ami ezerszer érdekesebb, mint Angela szívügyei. Ezért csupán a két dolog kapcsolódási pontja volt az, ami felkeltette kíváncsiságomat. Természetesen nem árulom el, olvasson mindenki utána.
Ami a fülszövegben említett barátságpróbát illeti, nem volt nagy próba. Még mindig úgy érzem, hogy Clara és Angela kapcsolatának nagyobb részét a szükség szülte, mint a szimpátia. Ráadásul néha kifejezetten érdekkapcsolatnak tűnik és nem értem, Clara miért csak elvétett gondolatban bosszankodik azon, hogy míg Angela mindenről részletesen kifaggatja, addig a saját dolgairól hallgat, mint a sír.
Phen ennek a nyári kalandnak a lényege, ő az aki belesimítja ezt a kis kitérést a történet főszálába. Nem túlságosan megnyerő személyiség, de látok benne potenciált bőven. Kreáltam is hozzá egy elméletet, ami ha bejönne, ütős befejező kötetet lehetne kerekíteni hozzá. No, de ez majd elválik, lehet, hogy csupán túl élénk a fantáziám...
Összességében tehát remek kedvcsináló a befejező kötethez, érdemes elolvasni mindenkinek, aki szereti ezt a sorozatot. 

2014. február 20., csütörtök

A tökéletes Árnyék

Brent Weeks Éjangyal trilógiája nagyon kedves nekem. Örülök, hogy a polcomon tudhatom, és ha ütős fantasy olvasmányra vágyom, csak leemelem és újra elmerülhetek a veszejtők világában.
Mikor megtudtam, hogy a trilógiához készült novellát, aminek főszereplője Durzo Blint, magyarul is kiadják, fellelkesedtem és alig vártam, hogy megkaparintsam. Aztán a megjelenés után belefutottam a boltban, megsimogattam és csalódottan állapítottam meg, hogy csupán 76 oldal, ezért végül mégsem jött haza velem. Kisvárosom könyvtárában viszont megtaláltam, így sikerült elolvasnom.
A borító passzol a trilógia köteteihez és bár azt ígéri "A Névtelen megmutatja az igazi arcát." nem éreztem úgy, hogy ez megtörtént volna. 
Fülszöveg:
"Csillagtűz Gaelan békés gazdálkodó. Boldog férj, apa, óvatos, csendes, egyszerű férfi.
És halhatatlan.
Az évszázadok során sok arcot viselt, hogy leplezze adottságait.
Gyakran vált belőle hős, ilyenkor a neve mindig legendává vált: Acaelus Thorne, Yricthe Black, Acélhajlító Hrothan, Tal Drakkan, Fürge Rebus…
Amikor a gyönyörű kurtizán kérésére megöli a világ legjobb orgyilkosait, olyasmit talál az út végén, ami elpusztíthat mindent, amiben valaha hitt. "
Csalódott vagyok. Voltak elvárásaim: szerettem volna még többet és többet olvasni Durzoról, akit a trilógiában nagyon megkedveltem (kedvenc szereplőm volt), szerettem volna háttért kapni hozzá és hosszú, küzdelmes életéhez és persze egy-egy kiegészítő információt, hogy a homlokomra csaphassak: "Ja, hogy ezért történt..." Legnagyobb sajnálatomra, mindezekből semmit sem teljesült.
Durzo nem mutatta meg az igazi arcát, csak az egyiket a sokból, pontosabban azt az arcot, aki a novella végén Druzóvá alakul. Ez az arc, vagyis Gaelen engem nem különösebben érdekelt. Nálam ő labdába sem rúgott Druzó mellett, mert ő csak egy maszk volt, amit ideiglenesen felvett. Druzó ellenben a legközelebb áll minden maszk közül az igazi archoz.
A novella nem sok plusz információt ad a trilógiához, csupán megmutatja, hogyan cserélődött le a Shinga és hogyan ismerkedett meg Durzo Mama K.-val és hogyan lett belőle veszejtő. Utóbbi vicces kicsit, hiszen Durzo veszejtő titulus nélkül is simán lekörözött minden bérgyilkost. 
Mézesmadzagnak fel-felbukkan még a régmúlt, vagyis Durzo legelső élete és persze a ka'kari körüli titkok is, mégsem adnak semmit. Kifolynak az olvasó kezéből, mint a víz és csak pislogni lehet a megszökött cseppek után. Pedig épp ez a szál lett volna az, ami szerintem minden Éjangyal rajongót érdekelt volna.
Azt kell mondanom, fájdalom, de ez a 76 oldal teljesen érdektelen és érezhetően csupán az olvasók kíváncsiságát hivatott tovább szítani. Egyértelműen a rajongóknak készült, bár nem vagyok benne biztos, hogy minden rajongó megköszöni majd...
Elolvastam, eltöprengtem a trilógia szálain és kedvet kaptam újra elolvasni a három könyvet, de ha ez a novella kimard az életemből, akkor sem vesztettem volna semmit.
Elvetemült Éjangyal és Durzo Blint rajongóknak ajánlom, mások nem fogják élvezni.

2014. február 19., szerda

A könyvtolvaj (film)

Amint megtudtam, film készül Markus Zusak remek könyvéből, elhatároztam, hogy mindenképpen megnézem széles vásznon. 
A könyvet két éve olvastam, nagyon tetszett és azóta mutatom meg lelkesen azoknak, akiket talán érdekelhet. Így járt Queen B. is, akinek pár hónapja adtam kölcsön. Jók voltak megérzéseim, neki is nagyon tetszett, így tegnap elkísért a moziba.
A film rövid ismertetője mindazoknak, akik nem olvasták a könyvet:
"Liesel különös fantáziájú, bátor lány - és szüksége is van kivételes képességeire. A II. világháború idején német nevelőszülőkhöz kerül (Geoffrey Rush, Emily Watson). Tőlük tanul meg olvasni, az ő segítségükkel nyílik ki számára egy egészen új világ. Éppen akkor, amikor a valódi világ egyre félelmetesebbé és veszélyesebbé válik számára. A család egy zsidó kamasz fiút is rejteget: a kislány és Max együtt fedezik fel, milyen ereje van a szavaknak, és milyen fontos segítséget nyújthatnak a kitalált történetek. Segíthetnek olyankor is, amikor már semmi más nem segít."
Mikor kijöttünk a moziból heves diskurzusba kezdtünk, mivel a véleményünk bár fő vonalakban fedte egymást, a részletekben eltért. Ez pedig így van rendjén, mindenkinek megvan a saját nézőpontja, véleménye és a diskurzus végére kölcsönösen elismertük egymás észrevételeit, még ha nem is értettünk velük teljesen egyet.
Szóval most rendhagyó módon, nem csupán az én véleményemet írom le, hanem Queen B. megjegyzéseit is, ezzel is bővítve a tudnivalókat erről a szépen megalkotott filmről.
Az alapanyagot nagyon jól használták fel. A film és a könyv cselekménye tökéletes párhuzamba vonható és csupán a kisebb eseményeket hagyták ki (pl: Liesel és Rudy tolvajkodásai) ezzel pedig egy kerek egész történetet alkottak, ami tökéletesen megfér a vásznon.
A látványvilág tetszetős, a színek, a díszletek mind-mind hozzák az 1940-es évek hangulatát. Egyszerű, ám gyönyörű képsorok tűnnek fel, amitől a moziélmény garantált. A zene, John Williams jóvoltából növeli ezt a hatást és egy remek atmoszférába vonja be a nézőket.
A színészek munkájára sem lehet panasz, kiváló munkát végeztek. Hétköznapi emberek mind, ahogy a könyvben is. Viszont, ahogy Queen B. észrevette, a karakterek jelleme leegyszerűsödött. Ő ezt elsősorban a polgármester feleségénél fedezte fel. Nos, valóban egyszerűbb jellemek, mint a könyvben, de ennek megvan a maga oka. Míg egy több száz oldalas regényben van bőven hely a személyiségek teljes kibontakozására, addig ezt a vásznon egész máshogy kell megoldani. Sugallatokkal, egy-egy kifejező képpel, ami a könyvhöz képest kevésnek tűnhet. Én épp ezért megértettem a változásokat, hiszen nem írták át a szereplőket, nem csökkentették értéküket, csak kevésbé voltak rétegzettek. 
Ezt a hosszúság is befolyásolta. Öt év eseményeit nem könnyű belesűríteni egy könyvbe, hát még egy két órás filmbe. Gyorsítani kellett a tempón és a cselekmény fő szálán maradni, hogy egységes élményt nyújtson és ne legyen darabos. Az olvasóknak ez azonban nem mindig vigasz, mivel ezzel az eredeti cselekmény picike finomságai tűntek el, a mindennapok küzdelme. Míg a film inkább a háborúra, azok eseményeire koncentrál, addig a könyv megmarad a hétköznapok ködös szürkeségében. A filmben sajnos nem látszik, mennyire küzdelmes a hátországban élők élete, az élelemhiány és az aggodalom miatt. Természetesen vannak rá bőven utalások, csak nem olyan mértékben domborodik ki, mint a könyvben, ami érthető, bár sajnálatos. Ezzel ugyanis az eredeti történet egyik fő mondanivalója veszik el, pont az, amitől a könyv kiemelkedik a többi háborús történet közül. Ennyi veszteségre azonban szükség van, hiszen a film egy egész más műfaj, mint az irodalom.
Szót kell még ejtenem a narrátorról, a Halálról. Nagyon örültem, hogy a film készítői nem feledkeztek meg róla és a legjobb mondatait beleszőtték a filmbe. Nélküle nem lett volna az igazi.
Összességében tehát jó film, remek adaptáció. A főbb üzenetek mind átjönnek és lehet, hogy azok a nézők, akik nem olvasták a könyvet, csak egy újabb alkotást látnak a második világháború témájából, ám azok akik olvasták, tudják, több ez annál. Ha pedig valakit megérint a film és átérzi Liesel könyvek iránti szeretetét, a szavak értékét, ami átszövi a cselekményt, akkor talán kedvet kap az olvasáshoz is.
Csak ajánlani tudom a filmet és a könyvet egyaránt.

Zene:

2014. február 15., szombat

Csokoládé

Kívánságlista rovatom legutóbbi részében említettem, hogy mindenképp be fogom szerezni ezt a könyvet. Nos, egy könyvcsere útján sikerült is teljesítenem.
Az újabb, filmes borítójú változatot zsákmányoltam be, amit nagy lelkesen azonnal el is kezdtem olvasni. Mikor büszkélkedve megmutattam friss szerzeményemet Queen B.-nek, kijelentette, ezért a borítóért ő is gondolkodás nélkül megvenné. Johnny Depp legalább annyira csábító a női olvasók számára, mint egy falat karamellás csokoládé.
Elég vékony könyvecske, picivel több 300 oldalnál és a végén szerepel egy kis ízelítő az írónő más, magyarul is elérhető könyveiből. 
Ennyit a csomagolásról, lássuk mit rejt a bonbon celofánja.
Fülszöveg:
"Ismeretlen, titokzatos fiatal nő, Vianne Rocher érkezik a kis faluba, Lasquenet-be, és megnyitja „csokoládézóját” – a tenyérnyi kávézóval kombinált csokoládéboltot. Végre van egy hely, ahol elsuttoghatók a titkok, megszellőztethetők a sérelmek, kipróbálhatók az álmok. Amikor Vianne húsvétra csokoládéfesztivált szervez, a falu egész közösségét megosztja…"
Nagyon sok szépet és jót hallottam már erről a könyvről és nem kellett csalódnom, valóban remek olvasmány.
A cselekmény egyszerű, könnyed és lágy, mint egy habcsók, a sorok mögött azonban ragadós, keserű fekete étcsokoládé bujkál néhány szem mandulával és minderre a hétköznapok varázslata teszi fel a koronát, mint színes cukorreszelék a sütemények tetejére.
Két nézőpontból fut a történet. Egyrészt Vianne sűrű és krémes gondolatainak útján, ami mindig szimpatikus és magával ragadó volt. Különösen szerettem a varázslathoz, a csokoládékészítés művészetéhez és a lányához fűződő sorait. Volt bennük valami füstös és édes, mint egy szál fehér gyertya a rossz szellemek ellen és egy csepp méz a mindennapok megédesítéséhez.
Másrészt Reynaud, a falu papjának fejébe nyernek bepillantást az olvasók, ami már kevésbé finom, inkább sötét, mint egy tábla 80% kakaót tartalmazó étcsokoládé. A sorok mögött azonban, ahogy szépen lassan kibomlanak a szálak, itt is több van, néhány szem mogyoró a múltból, egy kis marcipán az elnyomott vágyakban.
Ez a két nézőpont tökéletesen kiegészíti egymást és mindegyik sejtet jó néhány titkot a háttérben, elsősorban a szereplők múltjában.
Joanne Harris szépen ír. Tetszett a képies és ízes stílusa, ahogy láttatta a legapróbb dolgokat és éreztette az aromákat és ízeket. Az olvasónak összefut a nyál a szájában, ahogy elképzeli Vianne boltjának finomságait és szinte látja maga előtt az édesség halmokat színes és fényes papírba burkolva, szalaggal átkötve. Épp ezért ezt a könyvet képtelenség nassolás nélkül olvasni. Egyszerűen muszáj néhány falat csokoládét elmajszolni, vagy meginni egy bögre forró csokoládét. Én legalábbis nem bírtam ellenállni az édes kísértésnek, ahogy az a mellékelt képen is látszik.
A karakterek mind szerethetők, még a negatív szereplők is. A történet lényegében egy francia falu életét mutatja be, ahogy élik megszokott, egyhangú és kissé szürke életüket és ahogy egy olyan egyszerű, ám különleges dolog, mint a csokoládé kizökkenti őket ebből a fantázia és a boldogság felé.
Nagyon tetszett, ahogy változtak, fejlődtek a személyiségek, ahogy kibontakoztak a jellemek és ahogy egy összetartó közösséggé váltak minden különbség ellenére is. Jó volt olvasni róluk, mert hétköznapi és valóságos emberek.
A hétköznapi problémákat és eseményeket azonban egy csipet mágia is fűszerezi. Nem sok, csak annyi, mint ahány csepp gyümölcsös ízt adnak a forró csokoládéhoz különlegessé téve az aromát. 
Tetszettek Vianne apró praktikái, amik megmaradtak a babonaság határán, tetszett, hogy nem tartotta magát boszorkánynak, hogy a varázslat mellett a racionalitásban is hitt, hogy úgy varázsolt, hogy közben nem is használt varázslatot. Mégis mindezek mellett ott volt az igazi mágia lenyomata, pont mint Papucs. Anouk volt talán az, aki a legtöbbet hordozott ebből a vonalból és aki az egyik legkedvesebb szereplőmmé vált. Aranyos, okos és nyitott szívű kislány, aki biztosra veszem, hogy még sokra viszi.
A falu mindennapjai érdekes témákat érintenek. A családi kapcsolatok, - itt elsősorban Armande esetére gondolok, aki a másik legkedvesebb szereplő volt számomra,- az egyház szerepének kérdése, a kívülállókhoz való viszony, vagy a háziállatokhoz való ragaszkodás mind-mind feltűnik a könyvben. Ezek az elemek pedig értékes gondolatokat adnak az olvasónak és kissé megmozgatják a szívet és az agyat is.
Összességében tehát remek könyv, igazi édes ínyencség, amit csak ajánlani tudok mindenkinek, aki szereti a csokoládét. 
Olvasás közben édesség fogyasztása erősen javallott.

Kedvenc idézetem a könyvből:
"Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető."
Kiegészítés:
A történetnek van folytatása, szám szerint még két kötet: Csokoládécipő és Csokoládés barack. Már csak a második kötetet kell beszereznem és teljes lesz a trilógia a polcomon. 
Az írónőnek azonban van még könyve bőven, többség magyarul is elérhető az Ulpius-ház jóvoltából. Mivel a stílusa megkapó, biztosan fogok még olvasni a tollából, amint elteltem a csokoládé ízével.
A filmes borítóból gondolom már mindenkinek világos, készült a Csokoládéból mozifilm is. Pár éve láttam, de nem nyűgözött le igazán. A könyv szerintem sokkal többet ad és jobban megragadja a szíveket. Ettől függetlenül, lehet hogy újra megnézem, hátha a könyv ismerete után más szemmel nézem majd.

2014. február 13., csütörtök

Démonnapló 7.

Egy kifejezetten szórakoztató manhwa sorozat befejező kötete. Előző hat részről írtam külön-külön bejegyzéseket és mindegyiket remeknek találtam. Épp ezért nagyon kíváncsi voltam, hogyan ér véget a gyermeteg démonnagyúr és bolondokból álló udvartartásának története. Különösen a 6. kötet miatt, ami gyakorlatilag pontot tett a fő konfliktushelyzetre.
A borítóra ezúttal Raenef és Eclipse párosa került egy tipikus helyzetben, ami jó választásnak tűnik a történet lezárásához.
Vastagsága a megszokott, 176 oldal, gyorsan végig lehet lapozni.
Fülszöveg:
"Egyszer minden rossz jóra fordul… Kiképzés alatt álló démonnagyúrként Raenef hihetetlen dolgokat élt át. Számtalan ellenséggel harcolt, barátokat szerzett, valamint erős érzelmi kötelék alakult ki közte és tanára, Eclipse között. Szétszórtsága ellenére valahogy mégis okosabb, érettebb lett… és ez egyszerre mind köddé vált! Az utolsó kötetben Raenef újra az utcán találja magát, tátongó lyukakkal az emlékezetében, a tárcájában és a szívében. Tényleg ez a sors rendeltetett a világ legimádnivalóbb démonnagyurá­nak?"
Szereplők a régiek, akad benne humoros jelenet abszurd helyzetekből és megjegyzésekből adódóan és a rajzolása is a megszokott, mégsem voltam megelégedve vele.
Úgy érzem, ez a rész teljesen felesleges volt. Egy felesleges problémával indít, aminek nem sok értelmét látom, és ami gyorsan meg is oldódik, mintha muszáj lett volna még egy picike kalandot írni/rajzolni a végére.
Ezt a kalandot pedig teljesen érdektelen epilógus történetek követik. 
Bármennyire is szórakoztató Krayon vonzalma Erutis iránt, kifejezetten untam ezt a kis történetet a történetben. Lényegében nem történt benne semmi és a humora sem hatott úgy, mint mikor ez a szál a fő cselekményvonalban elrejtve bukkant fel. Erőltetettnek éreztem.
A másik epilógus, aminek akár "házimunka hadművelet" címet is adhatnánk, szintén hasonlóan felesleges és érdektelen volt. Mintha a kötetek végén felbukkanó extra képkockákat nyújtották volna túlságosan hosszúra.
Mikor a képregény végére értem, úgy éreztem, ezúttal teljesen feleslegesen olvastam el valamit. A hetedik kötet ugyanis nem ad semmit, sem a történethez, sem a karakterekhez. Felesleges elnyújtás semmi több, csak hogy a szerző kiadhasson még egy kötetet. A hatodik kötettel be kellett volna fejezni ezt az amúgy remek történetet. Ha az pár oldallal vastagabb lett volna egy gyors epilógussal, sokkal jobban járt volna mindenki.
Szóval csalódtam a hetedik részben, ettől függetlenül azonban olvassa csak el mindenki, aki már végiglapozta az előző részeket. Magas elvárásai viszont senkinek se legyenek, mert ez a sorozat leggyengébb pontja.
Aki pedig nem ismerné a Démonnaplókat és bohókás és kalandos képregényre vágyik, az csapjon le az első kötetre. A lezárástól függetlenül érdemes elolvasni ezt a történetet.

2014. február 11., kedd

A soha határa

Ez a könyv jelenleg Molyon az 51. legjobb romantikus könyv és több pozitív véleményt hallottam róla, mint negatívat. Ennyi mentség elég is, miért nem bírtam ellenállni neki és a szép borítójának.
Nekem nagyon tetszik ez a copfos lány, mintha a főhősnő, Camryn elevenedne meg. Azonban van vele egy picike gond, egy másik könyvnek (Rebecca Hamilton: Az örökéletű) ugyanilyen lett a magyar borítója. Megesik az ilyesmi, mégis bosszantó, mert az olvasókat megzavarhatja. Szóval az ember jobban teszi, ha nem csupán a borítót nézi meg, hanem a címet és a fülszöveget is, mielőtt választ.
506 oldal, bár az utolsó lapokat reklám foglalja el. Találtam benne pár elgépelési hibát, de nem annyit, hogy bosszantson.
Fülszöveg:
"Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.
A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"
Ez a könyv egy romantikus regény csipetnyi erotikával fűszerezve.
Nem tudom pontosan, mire számítottam, mikor elkezdtem, de elégedetten csuktam be, mert végül pont azt kaptam, amit akartam. Egy kis kalandos romantikát, egy kis életfilozófiát, amin rágódhat az olvasó, nagyon sok jó zenét (amivel tele is pakolom a bejegyzést) és szerethető karaktereket. Élveztem az utazást, még akkor is, ha nekem nem volt teljesen spontán, mivel pontosan kitaláltam, hol lesz az a bizonyos végállomás. 


Szerintem mindenkinek megfordult már a fejében, milyen lenne, ha felkapná a hátizsákot és menne, amerre a lába viszi. Milyen lehet végcél nélkül utazni, csupán a helyváltoztatás öröméért, hátra hagyni kicsit mindent, a szürke hétköznapokat, a problémákat és szabadnak lenni, mint a madár. 
Camryn nem csupán gondol rá, hanem meg is teszi és ezzel belevág élete legnagyobb kalandjába, amiért irigyeltem. Főleg mert tudom, hogy én nem tehetem meg és nem csak azért, mert nem tartana tovább egyetlen napnál, míg átszelem az országot, vagy mert nincs annyi megtakarított pénzem, hogy hetekig céltalanul utazzak, hanem mert túlságosan ragaszkodom a megszokott életemhez, hogy ilyesmibe belevágjak. Ettől függetlenül szeretnék egyszer elmenni a semmi közepére, hogy ott bolyongjak kicsit egyedül és élvezzem csak a füvet a talpam alatt és a kék eget a fejem fölött.
A könyv egyik bája tehát az, hogy elrepíti az olvasót egy remek utazásra.


Ez az utazás ráadásul tele van olyan kalanddal, amiről csak álmodni lehet. Aki sokat utazik, az bizonyára ismeri az érzést, mikor leül az ember mellé valaki és meglepően jó társaságnak bizonyul. Sajnos, többször fordul elő az ellentéte. (Épp ezért szoktam általában fülhallgatóval egy könyvbe temetkezni.) 
Cam azonban szerencsés és nem csupán jó társaságot kap, hanem tökéletest. Most komolyan, mennyi az esélye, hogy életed szerelme fog mögéd ülni a buszon és még meg is szólít? Nem sok...


Camryn kedvelhető főhősnő. Vannak problémái, amik elől menekül és bár nem biztos, hogy mindenki olyan súlyosnak érzi őket, nem is ez a lényeg. Cam menekül, ahogy sokan szeretnének és nem egyszerűen önmagát keresi, hanem az életét, azt, amitől érzi, hogy igazán él. Ezt pedig szerintem minden olvasó könnyedén megértheti, így azonosulni lehet a főhőssel.


Andrew tökéletes kiegészítése és útitársa Camnek. Természetesen helyes srác, de szerencsére nem merül ki ennyiben. Van stílusa, pimasz, pont annyira, hogy szexi legyen és jó a zenei ízlése. Tetszett, ahogy nyugodtan, ám határozottan vonta bele a lányt mindenbe, amitől pont azt adta neki, amire vágyott, igazi életet. Egyedül a verekedős hajlama volt picit sok nekem, de ettől függetlenül nagyon megkedveltem. Meg tudtam érteni, miért szeretett bele Cam és cseppet sem bánnám, ha egy hasonló kaliberű fiú, legközelebb mellém ülne a vonaton.


A szereplőkre tehát nem lehet panasz, bár Natalie kicsit sok volt nekem.
A cselekmény, ahogy már írtam, lényegében egy utazás annak minden részletével, és mivel amerikai államokat átszelő utazásról van szó, jó néhány napot felölel. Ez pedig kicsit hitelesebbé teszi a hihetetlen megismerkedés után a szereplők kapcsolatát. Nagyon tetszett, hogy fokozatosan közeledtek egymáshoz és lépésről lépésre mélyedt el a kapcsolatuk.
Itt kell megemlítenem a már említett fűszert, az erotikát. Mindig tartok kicsit tőle, mert nagyon el tudja rontani a cselekményt, megakaszthatja és elhúzhatja egész más irányba, mint ahogy indult. Itt viszont tényleg csupán fűszerként szerepel a szókimondó szereplők ellenére is. Akad tehát a könyvben ágyjelenet részletes leírással, ez mégis olyan szépen belesimul az utazás többi eseményébe, hogy nem eshet rá panasz. Piros pont érte.


Cam indokai az utazásra a kezdetőktől fogva világosak, míg Andrew okai kissé homályosak. Ez adja a cselekmény titokzatosságágát, bár egy idő után könnyedén ki lehet találni, mi áll a háttérben. A vége pedig csavarrá fejleszti ezt a kis titkot, ami szerintem remek, bár átláttam rajta.
Összességében tehát tetszett. Nagyon élveztem ezt az utazást, Andrew társaságát és a sok zenét.
Azoknak ajánlom, akik már kacérkodtak a gondolattal, milyen lenne elindulni az orruk után, illetve mindenkinek, aki egy romantikus mesére vágyik, mert álmodozni jó.

Cam és Andrew dala:

Kiegészítés:
Az írónő, J. A. Redmerski nem elégedett meg egyetlen könyvvel, így írt hozzá folytatást Az örökké határa címmel, ami pár nap múlva fog megjelenni a magyar könyvesboltokban. 
Nem értem, miért kellett még egy könyv. Olyan szépen lezárta a történetet, hogy a folytatást teljesen feleslegesnek érzem. Már most tudom, mi lesz benne, pedig csak a fülszöveget olvastam el. Egyáltalán nem érzem a késztetést, hogy elolvassam. Nekem ez a történet így, egyetlen könyvben volt kerek és egész, nem vágyom többre. 

2014. február 8., szombat

A vonzás szabályai

Ez a könyv a Tökéletes kémia folytatása, bár önálló kötetnek is tekinthető.
Az első könyvtől nem ájultam el, nem is szándékoztam foglalkozni a folytatással, azonban olyan sokan és olyan nagyra dicsérték, hogy felpiszkálta a kíváncsiságomat. Szóval adtam neki egy esélyt, úgyis könnyed olvasmányra vágytam. 
A borító a történet egyik kiragadott jelenetét eleveníti meg, nekem mégsem tetszik annyira, de ez ízlés dolga. Vastagságra szokásos vörös pöttyös 364 oldalával, amiből az utolsó húsz oldalba belefért egy kis előzetes a következő kötetből. A lábjegyzetekért hatalmas piros pont jár a kiadónak.
Fülszöveg:
"Carlos Fuentes úgy érezte, hogy elárulták. Istenített bátyja, Alex kilépett a Latin Vérből, hogy bebiztosíthassa jövőjét gringa csajával, Brittanyvel. Ami még ennél is bosszantóbb: Alex rákényszeríti Carlost, hogy térjen vissza Mexikóból, és próbáljon meg hozzá hasonlóan tisztességes életet élni. A gond csak ott van, hogy Carlos imádja a veszélyt. Ráadásul annak ellenére sem sikerül minden szálat elvágnia mexikói bandájától, hogy Alex egyetemi tanárához költözik Colorádóba. Carlos nem találja a helyét a kertvárosban. Vendéglátója lánya, Kiara iránt érezett szerelme teljesen felkavarja, hiszen a lány egyáltalán nem hasonlít azokhoz a vad chicákhoz, akikkel eddig randizott. De Carlos és Kiara hamarosan rádöbbennek, hogy szívügyekben a vonzás szabályai felülírják a társadalmi különbségeket, és átívelnek azokon a nehézségeken, amelyek szétválasztanák a szerelmeseket."
Ez a könyv szinte pont olyan, mint az előző. Más szereplőkkel és körítéssel, de ugyanaz a történet. A mexikói rosszfiú beleszeret egy fehér lányba és jó útra tér. Ennyiben pedig ki is merül a cselekmény. Mégis érzek egy kis különbséget a Tökéletes kémiához képest, az jobb volt. Alex és Brittany kapcsolata a felhasznált sablonok ellenére is újnak és érdekesnek hatott. Ezt pedig a második könyvről nem lehet elmondani, mivel már mindenki jól ismeri a felállást.
Carlos engem cseppet sem bűvölt el, inkább bosszantott. Nem attól lesz vagány, hogy cifrán tud káromkodni - bár némelyik pimasz megjegyzése hatásos volt -, és nem is attól, hogy folyton elsírja, milyen szívás csóró mexikóinak lenni. A vagányság alapja a határozottság, amiből nála egy szikrát sem éreztem. Csak sodródott az árral, néha nyafogott máskor meg megpróbálta eljátszani a mártírt, ami nem állt jól neki. Épp ezért volt, amikor jobban szerettem Kiara fejezeteit olvasni.
Kiara érdekes lány, tetszett a lezser, fiús viselkedése és a dadogás csak egy kis pluszt adott a személyiségéhez. Valami mégis meggátolt benne, hogy igazán megkedveljem. Talán az, hogy ő is olyan határozatlan és néha hormonoktól meghülyült lányként viselkedett. Azonban senki sem tökéletes, nem róhatom fel neki, hogy emberi módon hibázott.
A kedvenc karakterem tehát nem a főhősök közül került ki, hanem a legkisebb mellékszereplő lett, Kiara öccse, Brandon. Haláli a kiskölyök, olyan aranyos és micsoda szövege van a kora ellenére. Na, ha ő felnő, igazi vagány srác lesz belőle, akiről szívesen olvasnék. 
A többi szereplő nem sok vizet zavart. Alex és Brittany csak a rajongók kedvéért tűnt fel, Tuck túlságosan tipikus elem volt (bár kifejezetten szórakoztatónak találtam), a negatív szereplők meghúzták magukat a háttérben, így cseppet sem tűntek veszélyesnek, Kiara szülei pedig túl tökéletesek voltak.
Ha már szóba kerültek a negatív szereplők, muszáj néhány sort írnom Carlos balhéiról. Simone Elkeles még mindig nem jött bele az akciójelenetek megírásába. A verekedés inkább fura és kusza volt, mint izgalmas és a végén, a nagy finálé elég erőltetett és picit hatásvadász lett. Mintha muszáj lett volna beleírnia egy kis gengszteres szálat, ezzel még jobban hasonulva az előző könyvhöz. Viszont a könyv végén elmaradt a nyáltenger, aminek örültem. Ezt azonban a cukormázas epilógus pótolta. Nem értem, miért kell ennyire édes és ragadós epilógust írni. Falra mászom tőlük. 
Összefoglalva tehát ez a könyv a Tökéletes kémia vérszegényebb változata. Könnyed, romantikus délutáni limonádé, semmi több. 
Azoknak ajánlom, akiknek nagyon tetszett az első könyv, ők nem fognak csalódni. Azok viszont, akik nem találták tökéletesnek a kémiát, nem fognak vonzódni a szabályokhoz sem. 

Kiegészítés:
Van még egy Fuentes srác, Luis, szóval neki is kellett egy külön könyv a nagy szerelemről. Láncreakció címmel már elérhető magyarul. Nem várok sokat tőle, csak egy újabb bőrt a történet csontvázáról. 
Valahol megértem a könyvek nagy népszerűségét. Kamasz lányoknak íródtak, akik bizonyára értékelik a szerelem mindent legyőz meséket. A rossz fiúk mindig vonzók, de vigyázat, ezekben a könyvekben csak játsszák a rosszat, amit érdemes észben tartani.

2014. február 6., csütörtök

Sárkányok tánca

A tűz és jég dala sorozat ötödik kötete meglehetősen vaskos darab. 1152 oldal, ami olvasás szempontjából nem a legkényelmesebb akár az apró betűméretet, akár a kézbevehetőséget nézi az ember. 
A könyv végéről ezúttal sem hiányoznak a családok összefoglalásai, nehogy valaki elvesszen a nevek között. A borító pedig szintén passzol az előző négy kötethez és a Varjak lakomája után visszatér a visszafogottabb színvilághoz.
Fülszöveg:
"Közeleg a tél. A hideg szelek feltámadtak a sokat szenvedett Hét Királyságban, ahol az Öt Király háborúja után a túlélőknek most az éhínséggel kell szembenézniük. Az emberek birodalmát védelmező Fal ifjú parancsnoka, Havas Jon a Mások elleni reménytelen küzdelemre próbálja felkészíteni a szétzüllött Éjjeli Őrséget, ám rá kell döbbennie, hogy ellenségei jóval közelebb vannak hozzá, mint gondolná. Stannis Baratheon Észak uralmáért vív elkeseredett harcot a Boltonokkal, miközben Királyvárban a Lannister-ház próbálja megerősíteni Tommen, a gyermekkirály törékeny uralmát a kivérzett Hét Királyság fölött. A Keskeny-tenger másik oldalán Tyrion Lannister, a megvetett és üldözött rokongyilkos sárkányvadászatra indul, ám útja veszélyekkel és váratlan kitérőkkel teli. A világ eközben az ősi városra, Meereenre figyel, ahol Viharbanszületett Daeneryst, Westeros jog szerinti uralkodóját minden oldalról szorongatják ellenségei. Hogy arathat diadalt a Sárkányok Anyja, ha három gyermekére sem számíthat? A végkifejlet csak tűz és vér lehet, ám ki éli túl a sárkányok táncát?"
George R. R. Martin hozza a megszokott formáját. Lassan és aprólékosan szövi tovább pókhálóit és újabb csavarokkal dúsítja a nem épp egyszerű felállást. Mintha mindegyik könyv egy teljesen átrendezett sakktábla lenne. Épp ezért a cselekményről nem szeretnék szólni, járjon mindenki utána, hanem csupán az észrevételeimet írnám le és persze véleményemet a karakterekről.
Ha az előző könyvek tanulsága az, hogy mindenki meghalhat, akkor ennek a kötetnek az, hogy bárki visszatérhet. Több szereplő bukkant ugyanis fel a halálból, általában csupán költői értelemben, míg néhányszor gyakorlatilag is. Martin bácsi tehát nem csupán öl, hanem jól át is ver. Épp ezért tartom magam a fantasy könyvekből megtanult szabályhoz: csak akkor halott valaki, ha látod meghalni, megrugdosod, elégeted, szétszórod a hamvait és vársz pár napot, hogy nem kaparja-e össze magát. Én jobban szeretem, ha a halott halott is marad, de ebben a sorozatban a szereplőgárda rohamos ritkítása mellett, nem róhatom fel ezeket a visszatéréseket.
A kötet második tanulsága: minden jövendőmondó vak. A szereplők ugyanis tele vannak jóslatokkal, amik mind zavarosak és néha többet ártanak, mint használnak, mégis megpróbálják ezt a "tudást" felhasználni. Nem valami bölcs dolog...
A karakterek még mindig remekül vannak felépítve, mind nagyon emberi. A főbb szereplők pedig változnak, fejlődnek, vagy épp elveszítik pozíciójukat. Akadnak izgalmasabb alakok és kevésbé érdekes figurák, ettől lesz a könyv az olvasó számára még hosszabb.
Sokáig tartott, mire átrágtam magam rajta, mert amikor megpillantottam egy olyan szereplő nevét a fejezet elején, akit nem szívesen olvastam (általában ezek a Greyjoyok voltak) le-letettem kicsit pihenni a könyvet, míg amikor szívemnek kedvesebb neveket láttam, faltam a lapokat. A kötet végére pedig már mindegy volt, kiről olvasok, mert mint minden könyvben, itt is felpörögtek az események.
A karakterek többsége tehát hozta a megszokott formáját, ám volt, aki meglepett mind negatív, mind pozitív irányba.
Drogon
Hát nem édes?
Daenerys nagy csalódást okozott. A könyv teljes világát belengi egy nőellenes légkör, ami ellen heves lázadó kedvem támad olvasás közben, így könnyebben drukkolok a női szereplőknek. Dany volt az egyik kedvenc harcos hölgyem, így nagyon szomorúvá tett. Nem elég, hogy képtelen határozott királynőként viselkedni (hiába hangoztatja, hogy az) és nem látja át a köré szőtt intrikákat, még a sárkányait is elhanyagolja. Van három gyönyörű sárkánya és mit tesz? Semmit. Nem foglalkozik velük, mert csak az ideiglenes trónja és a lehetetlen szerelmi élete érdekli. Pedig a sárkányok törődést igényelnek. Figyelni kell rájuk, nevelni őket, vagy legalább napi pár órára látogatni, amit Dany mióta kinőtték a vállon üldögélő kort elmulaszt. Ennek fényében pedig nem csoda, hogy a nagyra nőtt, neveletlen ragadozók cseppet ijesztővé váltak. Nem érdemli meg őket, akár a sárkány vére, akár nem... 
Pozitívan csalódtam viszont Melisandre szerepében. Nem kedvelem a vörös boszit, meg úgy általában minden lökött tűzimádót, mégis kezdem megérteni. Mágia és lángok, ő akkor is ugyanolyan ember, mint a többi és a hatalma sem olyan korlátlan, mint amilyennek mutatja. 
Nagyon tetszett még Bran és a háromszemű holló alakulása. Egész másra számítottam, ám így sokkal több potenciál van ebben a szálban. Bran a kulcs a múlthoz, ami újra és újra feltűnik néhány bekezdésre, hogy felcsigázza az olvasó kíváncsiságát. Remélem ki lesz használva.
Még egy szereplőről kell szót ejtenem, Havas Jonról. Ő a szívem egyik csücske és nagyon örültem megnövekedett szerepének és annak, hogy beletanult az Őrség vezetésébe. Egy dologban azonban nagy hibát követett el a könyv végén, aminek úgy tűnik, meg is fizeti az árát. 
A Sárkányok tánca vége természetesen óriási és kínzó függővég. Mi lesz Jonnal? Mi lesz Jaime-vel? Mi a fenét fog tenni Dany? Kimászik-e a bajból Cersei? És még sorolhatnám a kérdéseimet, a válaszokra azonban még rengeteget kell várnom. A türelem viszont jelen esetben sárkányokat, lángokat, telet, vért és újabb fordulatokat terem.
Összességében tehát jó könyv ez is, mint az előzőek. Érdemes továbbra is olvasni a sorozatot.
A folytatás megjelenéséig pedig ott a filmsorozat, hogy a rajongók rágódhassanak valamin, míg Martin bácsi alkot.

Valahányszor valaki megkérdezi tőlem:
"Mennyi van még hátra a következő könyvig"...
Megölök egy Starkot

2014. február 3., hétfő

Mozgóképek XVII.

Januárban hat filmet sikerült megnéznem és mivel akadt köztük remek nem is egy, úgy érzem sikeres hónapot zártam, már ami a filmeket illeti.

A magányos lovas
"A magányos lovas egy izgalmas akcióval és sok humorral fűszerezett kalandfilm, melyben a hírhedt maszkos hőst, friss mai szemlélettel keltik életre az alkotók. Tonto, az amerikai bennszülött lélekharcos (Johnny Depp) számba veszi a korábban elmondatlan történeteket, amelyek a törvény emberét, John Reidet (Armie Hammer) az igazság jelképévé tették, miközben a nézők, mintha nagy meglepetések és humoros zsörtölődések elszabadult vonatán ülnének, szemtanúi lehetnek annak, ahogy a két valószínűtlen hős megtanul együtt dolgozni a kapzsiság és a korrupció elleni küzdelmük során."
Miért néztem meg? Johnny Depp. Van még kérdés?
Ez tipikusan olyan film, amit a színészek miatt néz meg az ember. Lényegében egy western paródia, ami önmagát sem veszi komolyan.  Tele van lehetetlenül abszurd poénokkal és hajmeresztő vonatos üldözéssel. Valahol mégis szórakoztató, én legalábbis jókat kuncogtam a legértelmesebb szereplőn, a fehér lovon. Aki szereti a paródia jellegű filmeket, amiben ellőnek minden műfaji klisét és felnagyítják a dolgokat, az nézze meg nyugodtam. Döglött madárkalap ide vagy oda, Johnny Depp az mégis Johnny Depp. Bár adhatnának neki valami jobb filmet is mostanában...

Időről időre
"21 éves korában Tim Lake rájön, hogy képes az időutazásra...Egy újabb gyászos szilveszteri buli után Tim apja közli a fiával, hogy a család férfitagjai mindig is képesek voltak utazni az időben. Tim nem írhatja át a történelmet, de változtathat azon, ami a saját életében történt és történni fog. Így hát úgy dönt, jobbá teszi a világot... azzal, hogy szerez egy barátnőt. Sajnos kiderül, hogy ez nem is olyan könnyű, mint hinnénk."
Az ismertetőt önkényesen megvágtam, mert jobb, ha az ember nem tud semmit a cselekményről. Ez a film ugyanis zseniális.
Régen láttam már ennyire aranyos, humoros (mert tele van az élet apróságaiból merített kedves humorral) filmet, aminek még mondanivalója is van.
Nagyon tetszett és bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kedves és értelmes filmre vágyik. Nem kell több szót ejteni róla, mert ezt látni kell és kész.

Férj és feleség
"A népszerű szerelmi szakértő, Dr. Emma Lloyd (Uma Thurman) egy rádiós műsorban tartott tanácsadása során akarva-akaratlanul bekavar Patrick (Jeffrey Dean Morgan) és Sofia (Justina Machado) románcába. A felrúgott esküvő miatt az elkeseredett Patrick sajátos módon áll bosszút. Barátjával feltörik az adatbázist, és Emma férjeként regisztrálja magát. Emma persze a technika ördögét okolja. Természetesen leendő vőlegénye, Richard (Colin Firth) sem veszi jónéven a dolgot, ezért Emma kétségbeesetten próbálja meggyőzni ismeretlen férjét, hogy váljanak el. Patrick azonban ahelyett, hogy megkönnyítené a dolgot, alaposan befűt a párnak."
Tipikus amerikai romantikus vígjáték. 
A főszereplő csajszi férjhez akar menni, aztán jön pár romantikus csavar és véletlen és ráébred, mást szeret. Ennyi és nem több. Közben akad néhány vicces jelenet és a rózsaszín lelkű nézők biztosan bele tudják élni magukat a filmbe, nekem viszont nem adott sokat. Könnyed délutáni kikapcsolódás. Láttál már ilyen filmet, de nem lesz baj, ha nézel még párat.
(Emmát amúgy a könyvével csaptam volna agyon, amennyi sületlenséget összehordott benne meg a rádióban...) 

A varázskard - Camelot legendája
"Ruber, a gátlástalan lovag elhatározza, hogy megszerzi Arthur király varázserejű kardját, az Excaliburt. A gonosz Griffmadár el is rabolja a fegyvert, ám az a Tiltott Rengeteg fölött kihullik karmaiból. Garret, a lovászlegény, Kayley - aki lány létére lovag szeretne lenni - meg a mókás kétfejű sárkány indulnak visszaszerezni a bűvös kardot..."
Ez a mese kilóg a sorból, mivel nem most néztem meg először.
Mikor általános alsóba jártam, az egyik rokonom moziban dolgozott és valahányszor rajzfilmet vetítettek, ingyen beengedett. A kedves büfés nénitől néha még potya kukoricát is kaptam. Akkor láttam először ezt a mesét és azóta imádom.
Remekül van összerakva, a grafika szép, a karakterek eszméletlenül jók, a szöveg meg lehengerlő. Egyedi, nem hasonlít semmi máshoz. Hol máshol lehetne vagány lány, vak srác és sziámi sárkányok kalandjairól hallani? A magyar szinkron pedig tökéletes. Annyira hiányoznak nekem ezek a régi jó mesék. Sajnos egyre ritkábban készítenek hasonlót.
Csak ajánlani tudom kicsiknek és nagyoknak, mert ez olyan rajzfilm, amit a felnőttek is garantáltan szeretni fognak. 

Jégvarázs
"Amikor egy gonosz varázslatnak köszönhetően a királyság az örök tél fogságába esik, Anna, a félelmet nem ismerő optimista összeáll az extrém hegyi emberrel, Kristoffal és az ő hűséges rénszarvasával, Sven-nel, hogy közösen megtalálják Anna testvérét, Elsát, a Hókirálynőt és véget vessenek fagyos varázslatának. Az Everesthez hasonlítható körülmények közt, titokzatos trollokkal és a lenyűgöző és igazán vicces Olaf nevű hóemberrel is találkoznak. Annának és Kristoffnak mágikus kalandokkal kísért útjukon a természet erőivel kell dacolniuk, hogy megmentsék a királyságot a teljes pusztulástól."
Azért a mai mesék között is lehet kincsre bukkanni, a Jégvarázs pont ilyen.
A látvány gyönyörű, a karakterek szerethetők és az egész történet úgy aranyos, ahogy van. Lehet rajta nevetni, izgulni a szereplőkért és a végén van tanulság is, hogy a kicsik pozitív üzenettel zárják a napot.
Tettszett, nem bánom, hogy megnéztem és csak ajánlani tudom. Viszont, ellentétben A varázskarddal, ez tényleg a fiatalabb korosztálynak készült inkább, így csak mesekedvelő felnőtteknek fog tetszeni.

Őrülten hiányzol
"Az angol Anna az egyik amerikai egyetemen tanul. A brit egyetemista végzetesen beleszeret az osztálytársába, az amerikai Jacobba. Szerelme nem marad viszonzatlan, az első igazi szerelmet egyszerre izgalmas és mámorító szenvedélyként élik meg, amely megváltoztatja az életüket. Ám Anna és Jacob kapcsolata nem várt próbatétel elé kerül. A lánynak ugyanis lejár a vízuma, és el kell hagynia az Egyesült Államokat. A nagy kihívás, hogy kapcsolatuk vajon kiállja-e az idő és a hatalmas távolság próbáját?"
Ez egy romantikus dráma a lassú fajtából. Csak az érzelmekre, azok változására építkezik és tele van csenddel, képekkel, amik többet mondanak néha, mint maguk a szereplők.
Egy bonyolult távkapcsolatot mutat be és nem ad semmi támpontot sem arra, hol a hiba (ami amúgy egyértelműen ott van, hogy a lökött csak elcseszi a vízumot, mert nyafka kislány) és hogy hol a megoldás. Szerelmesek? Igen. A néző is szerelmes lesz tőle? Nagyon nem. Több benne az árnyék, mint a fény.
Maga a történet nem igazán tetszett, de ahogy filmre vették az nagyon. Kifejező volt, amit értékelek.
Csak azoknak ajánlom, akik szeretik a lassú, eltöprengős drámákat, mindenki más unni fogja.

Értékelés:
Időről időre                     ->   10
A varázskard                   ->   10
Jégvarázs                         ->   10
Férj és feleség                 ->    7
A magányos lovas           ->    7
Őrülten hiányzol              ->    7

Végére hoztam egy kis cukiságot, mert ez a jelent úgy édes, ahogy van. :)