2016. február 29., hétfő

Halandó szív

A halál szépséges szolgálólányai trilógia befejező kötete. Az első könyv (Gyilkos kegyelem) tetszett, a második könyv (Sötét diadal) pedig még jobban tetszett, így kíváncsian vártam a harmadikat és hogy vajon az írónő milyen lezárást tervez. 
Habár az utolsó kötet tetszési indexemben az említett két másik könyv között félúton helyezkedik el, cseppet sem csalódtam.
A borító ezúttal is mutatós és remekül passzol a főhős karakteréhez. 454 lapjával megszokott vastagságú, külsőségeiben tehát nem eshet rá panasz.
Fülszöveg:
"Annith izgatottan várja, hogy küldetést kapjon, hogy ő is Mortain istenség szolgálóleánya lehessen. Csendben figyeli, ahogyan különleges képességű novíciatársnői elhagyják a kolostort, és küldetésre indulnak a világba, hogy beteljesítsék a Halál istenének komor, végzetes utasításait. Türelmesen vár, hogy mikor kerül rá a sor. Ám legsötétebb félelmei válnak valóra, amikor rájön, hogy az apátasszony neki nem szán feladatot, hanem azt akarja, ő legyen a zárda Látnoka, vagyis magányban és szüzességben kell leélnie hátralévő életét a kolostor kőméhébe zárva. Annith ezt elmondhatatlan árulásnak tekinti, hisz egész életében arra készült, hogy orgyilkos lehessen. Ezért saját kezébe veszi sorsát. Ebben segítik a hellequinek, a megváltásra vágyó elátkozott lelkek, valamint a nőket és ártatlanokat védelmező Arduinna istennő papnői is. Annith megszökik a kolostorból, a breton udvarba megy, ahol Anne hercegnő és hívei éppen a francia invázió elleni stratégiáról tanácskoznak. A kolostor meggondolhatta magát, de ez nem jelenti azt, hogy ő belenyugszik."
Ez a fülszöveg nagyon el lett találva. Pont annyit árul el a cselekményből, amennyit muszáj és semmi többet. Az olvasó tehát arra számít, mint korábban, de valami egészen mást kap és nem feltétlen rossz értelemben.
Az események picit lassan indulnak be, de amint mozgásba lendülnek, egyre gyorsabban haladnak. Kezdeti várakozásaimat mind igazolta. Annith ismét egy szerethető főhősnő lett, ebben a legtöbb a természetfeletti elem és nagyjából meg is válaszolta a felmerülő kérdéseimet. Ezeken felül ismét kaptam egy szimpatikus férfi főhőst, sok-sok összefutó szálat és a lehető legteljesebb lezárást.
Tehát minden adva volt, hogy ez a könyv legyen az éke ennek a trilógiának, mégsem éreztem úgy, hogy legyőzte volna a második rész színvonalát. Ebben ugyanis az intrika és politika háttérbe szorult, mint megszeppent pók a falon, a természetfeletti elszaporodott és a realitás szerelmes lett. Bizony, ez lett a legcukrosabb része a sorozatnak, ami nem feltétlenül baj, csak én nem vagyok ennyire édesszájú...
Sajnos kisebb spoilerek nélkül nem tudok bővebb véleményt alkotni, így aki még nem olvasta ezt a könyvet, ITT hagyja abba az olvasást.
Annith, mint az utolsó szolgálólány hasonlóképp eltökélt, mint elődei és ez teljesen rendben van. Főleg, mert hozzáállása a gyilkoláshoz talán a legnormálisabb. Ha muszáj, megteszi, de nem vágyik rá. A Halál iránti elkötelezettség azonban benne a legerősebb és ez a magasztos imádat is gyanús volt, mikor azonban megjelent a férfi főhős, szinte egyértelművé vált a helyzet. Csakhogy túlságosan sok volt a megválaszolatlan kérdés és itt jön a lezárás legnagyobb bája.
Robin LaFevers nagyon szépen elvarrta a szálakat és rengeteg korábbi információmorzsát csipegetett fel, hogy ne egy újabb szerelmes mese legyen ez a könyv, hanem egy igazi finálé. Apátasszony, politika és istenség mind felkerült a palettára és összeállt a kirakós. Közben pedig az olvasók szórakoztatására engedte szerepelni a korábbi főhősöket és talán itt cseppent az első csepp méz.
Annith múltja nem könnyű, mégsem tűnt olyan szörnyűnek, mint Sybella őrült családja, ezért bár nagyon jól jött a fordulat, nem hatott mélyre. A szerelmi szál ellenben tetszetősen indult és valami különlegessé vált, csak túladagolták az édesítőszert.
Értem én, hogy a tiltott szerelem rettentően romantikus és ha nincs legalább egy akadály lehetőleg a "mission impossible" fajtából, akkor nem is igazi a románc, de az írónő cseppet túllőtt a célon. Mindent megmagyarázott, mindenre talált kiskaput, de ez a románc akkor is görög mitológia Disney-módra. Hiába kedveltem Balthazaart és hiába passzolt a boldog befejezés, az én ízlésemnek túlságosan rózsaszín volt. Megszaladt egy kicsit az a csillámpor...
Egyrészt tehát ez egy szép lezárása a trilógiának és hozta a megszokott formát és elvárásokat, másrészt viszont sokkal rózsaszínűbb, mint elődei. Azért a nagy szerelmi történetek rajongói nem fognak csalódni benne.
Szóval tetszett, de a katarzis elmaradt, épp ezért bátran ajánlom mindenkinek, aki az első két kötet már olvasta, mert ezzel együtt lesz kerek a Halál és családja. Viszont azok, akiket elbűvölt a második rész komorabb hangulata, óvatosan bánjanak vele, mert itt bizony nincs sok sötétség. Romantikakedvelők tehát előnyben.

Zárszónak idézet a könyvből:
"Kezdem azt hinni, hogy a szerelem önmagában sosem téves, sosem rossz dolog. Abból adódik a baj, amire a szerelem készteti az embert."

2016. február 26., péntek

SzJG - Örökké

Puszta kíváncsiságból kezdtem el olvasni a Szent Johanna Gimi sorozatot. Érdekelt, miért övezi olyan nagy lelkesedés és erre a kérdésre az első kötet (Kezdet) elolvasása után rá is jöttem. Aztán adtam egy esélyt a második résznek (Együtt) és ez volt az a pont, ahol a kíváncsiságot felváltotta a könnyed olvasási élmény iránti vágy. Megkedveltem a szereplőket, jól szórakoztam a vicceken és minden hibát elnéztem.
Ennek a sorozatnak a sikere egyértelműen a hétköznapiságában rejlik és abban a kedves aurában, ami körbelengi. Mert ezek a karakterek mind jó emberek és úgy szórakoztatják az olvasót, hogy nem feszegetik a határokat - leszámítva a két hősszerelmest, akik néha kifejezetten próbára tették tűrőképességemet a negyedik (Barátok) és ötödik (Remény) kötetben - vagyis hiába akadnak apró-cseprő konfliktusok, egy rózsaszín buborékban élnek. Ez a buborék pedig jót tesz az olvasó lelkének. Ezért olvassa ugyanolyan szívesen egy tizenhárom és egy hetvenhárom éves is.
Minden lelkesedés ellenére azonban nem hibátlan, mivel a popkulturális utalásokat érteni kell, elviselni a szerelmi nyafogásokat, az unalmasabb hétköznapokat és elfogadni néhány sarkított jellemet. Olvasási szempontból a hatodik rész (Ketten) a sorozat mélypontja. Azonban mindez mégsem olyan nagy baj, mert a hangulat kárpótol és ez a sorozat nem akar többnek látszani, mint ami. Erre pedig remekül rávilágít az utolsó, nyolcadik könyv fülszövege. Tehát Örökké:
„Okos kis könyv ez, elindult a saját útjára. Én pedig most magára hagyom, elengedem, hiszen én azt hiszem, mindent megtettem, amit lehetett, mindent úgy írtam, ahogy szerettem volna, most pedig elégedett vagyok az eredménnyel, mert tudom, én a kezdetek kezdetén valami ilyesmit akartam a végére. Nem egy finálét, elcsépelt ömlengést vagy túlcsavart szálakat. Úgy érzem, ez a sorozat az egyszerűségével nyerte el mindazt, amit elnyert, én pedig végig tartottam magam ahhoz az elvemhez, miszerint ez csak egy sztori egy hétköznapi lányról, A FIÚRÓL (csupa nagybetűvel), a tanulásról, a barátairól, a családjáról, az életéről meg úgy általában, a Szent Johanna gimiről.”
A borító az eddigiekhez képest kifejezetten visszafogott lett. A tájképet nem tudom hova tenni, de Máday vonalzója mutatós. Vastagságra a sorozat legducibb darabja, mivel két kötetre lett bontva és összesen 744 oldal. Talán a terjedelem miatt olyan sok benne a nyomdahiba...
Tekintve, hogy lezáró könyvről van szó, képtelenség spoiler nélkül beszélni róla, így aki még nem olvasta ezt a sorozatot, az ITT hagyja abba az olvasást.
Tartva magam korábbi bejegyzéseimhez, ezúttal is a karakterekről kívánok írni. Egyrészt, mert rájuk épül az egész történet és másrészt, mert a hétköznapi gondokon kívül nincs sok cselekmény. Ráadásul nyolc kötet után remekül lehet érezni, melyik karakter hogyan változott.
Ricsi számomra az örök kedvenc. A sorozat elején egy kissé laza srác volt és komoly életművésszé alakult a kötetek alatt. Stílusában nem sokat változott és mindig tartogatott egy-egy ütős mondatot, amivel bebizonyította, hogy a külső nem feltétlenül tükrözi a belsőt. Nem kémiazseni, de remek barát, akinek az idegei még a raszta tincseinél is vastagabbak, amiért tűrte a gerlepár ostobaságait. A medencés jelenetért pedig vastapsot érdemel, mert végre megtette azt, amit kötetek óta szerettem volna tenni Renivel. Ő az a karakter, aki végig ugyanolyan kedves volt a szívemnek és most, hogy a sorozat végére értem, hiányozni fog.
"– A fenébe már, miért volt ennyi parasztfelkelés? – dühöngött Zsolti. 
– Mert sok volt a paraszt – válaszolta meg a kérdést Ricsi, én pedig egyszerűen megnémultam."
Virág hatalmas stílusváltozáson ment keresztül, ahogy világfájdalmas emoból világbéke hippivé vált. Valahogy mégis mindig az a butus, de csupa szív lány maradt, akire nem lehet haragudni. Nagyon sajnálom, hogy a kezdeti kötetekhez képest a sorozat végére puszta poénforrás lett.
Kinga a legzseniálisabb karakter, hiszen az olvasó vágyait testesíti meg minden durván őszinte mondata, amelyet Renihez intéz. Nem változott olyan sokat a kezdeti felálláshoz képest, hiszen végig diktatórikusan szórakoztató maradt, csak egyre többet szerepelt. Mindig kedveltem és a nagy monológjai az utolsó kötetben sem maradtak el.
Zsolti vele szemben változó képet mutatott. Egyszerű poéngyárként indult, aztán valahogy a tudatos életmódváltásával egy időben szépen kibontakozott. Kár, hogy a végére ismét kezdett visszasüppedni a humoros figura sztereotípiába. Pedig kifejezetten érdekes és reális a karaktere.
" – Nagy Zsolt, az agyamra mész! Zsidákot láttam az előbb? 
– Igen. Bejött utolsó órára – közölte Kinga.
– Hogy van? – kérdezte az ig. helyettes.
– Szarul – felelte Ricsi.
– Parancsolsz, Pósa? – szisszent fel Máday elkerekedett szemmel.
– Úgy értem, igazgatóhelyettes asszony, Gábor ma úgy érzi magát, mint egy darab fekália – „javította ki” a mondandóját."
Dave hasonló utat járt be a kütyübolond  egyszerű figurájától a csapat biztos tagjáig. Szerethető karakter, akinek minden rájutott szerep jól állt. Az ő átalakulása talán akkor tűnik csak fel igazán, ha mellé állítjuk Macut, aki viszont nem tudott kitörni a perifériáról. Hiába volt néhány szórakoztató jelenete összességében nem sok vizet zavart.
Robi és Andris, akiknél sosem tudtam, melyik másik, testesítették meg a valódi kamasz fiúkat. Mintha a kockákból rockerekké vált srácok büntetlenül behozhattak volna minden átlagos tinédzserkori "botlást" a könyv kissé idealisztikus buborékjába. Ők dohányozhatnak, ihatnak, verekedhetnek és nőzhetnek mindenki más helyett is, mert azért valljuk be, a tizenéves srácok többsége ezt teszi. Főleg, ha "menő" is, így picikét sántított volna a tiniregény, ha minden szereplője antialkoholista, cölibátust fogadott jó fiú lett volna. Szóval ők kitöltötték ezt az űrt, csak a karakterük nem lett ettől összetettebb, viszont legalább állandó jelenségek voltak.
Zsák legnagyobb érdeme a sorozat során, hogy megtanult magyarul. Egyébként csak néha-néha villant fel, nehogy az olvasó megfeledkezzen róla. Társa, Gábor ellenben csak egyszer villantott, az utolsó kötetben, de az felért egy gömbvillámmal. Habár néha úgy tűnt, az írónő el is felejtette, nekem nagyon is tudatosnak tűnik a láthatatlansága, mert így csendes szemlélőként tudta a végén olyan jól összefoglalni ezt az egészet. 
Szándékosan hagytam a végére Reni és Cortez párosát. Ők maguk ugyanis a konfliktushelyzet. Agybajt kaptam a szenvedésüktől és kissé émelyegtem a romantikától, mikor végre egymásra találtam. Egy dolog azonban kétségtelen, összeillenek és nélkülük rém unalmas lett volna ez a történet. Hiszen ha nem zúgnak egymásba, Reni lett volna Gábor női változata, Cortez pedig csak hat szót mondott volna: zene, Ricsi, kóla, repülő és nem tudom. Ebben a hat szóban ugyanis benne van minden fontos momentum, amelyet a gimi elvégzése alatt tett. Oké, ezt a hat szót öt nyelven is el tudja mondani, az így már összesen harminc szó...
Ebben a részben tehát tovább sütkéreztek a napfényesen szerelmes paradicsomukban és ez kissé cukros, de nagyon jól passzol a könyv rózsaszín buborékjához és tökéletesen lányos befejezést ad egy lányos regénynek.
A tanárok hasonlóképp voltak felépítve és egyedül Vladár mutatott jelentős fejlődést, mert a nagy ellenségből az olvasó legjobb barátjává szelídült. Megérdemelne egy pacsit!
Arnoldról ellenben nem tudom, mit írjak. Ő a karakterfejlődés ellentéte, mert míg az első részben az egyik legszimpatikusabb figura volt, addig az utolsóra maga lett az ördög. Jó fordulat, csak nekem sántít, mert nincs kimondva, honnan ez a pálfordulás. A dolog megérdemelt volna még egy kis boncolgatást.
A Szent Johanna Gimi diákjai tehát felnőttek (már amelyik...), sokat változtak négy év alatt (ahogy mindenki) és közben remekül szórakoztatták az olvasókat. Az utolsó év ezért valóban emlékezetes lett, bár az érettségin nagyobb balhéra számítottam, ám az osztálykirándulás kárpótolt.
Tetszett a könyv kettős hangulata, a fényes jövővel és a szomorkás nosztalgiával és tetszett, hogy ez az aranyos történet (nincs rá jobb szó, ezt tényleg szívesen adom kamaszok kezébe) egy aranyos végszóval zárult.
Összességében tehát cseppet sem bántam meg, hogy elolvastam mind a nyolc részt, mert így legalább tudom, miért szeretik olyan sokan és kaptam néhány vidám percet egy nagy adag nosztalgiával.
Bátran ajánlom tehát mindenkinek. Elsősorban kamaszoknak, de kortól függetlenül mindenki másnak is, ha könnyed kikapcsolódásra vágyik egy otthonos, hazai környezetben.

Zene a könyvből: Guano Apes – Lords Of Boards

2016. február 24., szerda

Egy könyvmoly naplójából X.

"Lehet, hogy addig fogok olvasni,
amíg jobban nem érzem magam."
Habár többször elmondtam már, hogy a blog nem tölt be lelki szemetesláda funkciót és ehhez tartom is magam, néha egyszerűen muszáj írnom, hogy könnyebb legyen a lelkem. Erre pedig tökéletesen megfelel ez a rovatom, mert egy könyvmoly minden időben moly marad.
Fenti mondatom bizonyítéka, hogy ha az élet gyomorszájon vág, felkapok egy könyvet és addig bújom, míg az ütés bizsergéssé szelídül. A napokban is pont ezt tettem, tehát nehéz helyzet kezelése könyvmoly módra:

1. Molyságodat vállald fel!
Akik jól ismernek, tudják, hogy szinte mindig képes vagyok olvasni, akár nyugi van körülöttem, akár épp rám bontják a házat, akár békésen üldögélek, akár mozgásban vagyok, bárhol és bármikor (még főzés közben is). Talán ezért nem leptem meg Queen B.-t azzal, hogy miután náthásra bőgtem magam, felkaptam aktuális olvasmányomat és makacsul olvasni kezdtem.

2. A könyv a moly legjobb barátja
Mikor rossz kedvem van, az ujjaim gyakran kalandozik a "könyvrendelés leadása" gomb felé. Most pedig határozottan förtelmesen érzem magam, így egy kis böngészés után, már meg is rendeltem  új barátomat, egy 436 oldalas életrajzi regényt.
Oké, azért azt hozzá kell tennem, hogy hús és vér barátaim pótolhatatlanok. Csíkoszokninak elég volt egy rövid üzenet, hogy ismét bebizonyítsa, mindegy hány kilométerre van tőlem, számíthatok rá. F. barátom pedig, bár mindig nagyon rémült, ha kiborulni lát, (Nem sűrűn történik velem ilyesmi, így tényleg elég ijesztő lehetek.) azonnal átjött ápolni a lelkemet és elterelni a figyelmemet. Aztán ott van Applequeen barátom is, aki hétvégén elvisz igazi japán ebédet enni. (Honnan tudod, hogy szarul nézel ki? Mindenki etetni akar.) 
Szóval bár tény, hogy a könyvek nagyon jó és hűséges barátaim, a szívemnek kedves embereket nem pótolhatják.

3. Olvass, amennyit csak tudsz!
Gideon, aki bármikor szívesen látott vendég ágyikómban
Sosem voltam jó alvó és ez most hatványozottan igaz. Na, de nem vagyok az ébren forgolódás híve sem, így addig bújom a könyveket, míg el nem zsibbad a karom, vagy össze nem folynak a betűk. Szóval, ha aludni nem is tud egy könyvmoly, az ágy attól még ideális fészek az olvasáshoz, főleg ha társ is akad hozzá. Mert nincs jobb a könyv- és állatterápia kombinációjánál. Főleg, ha az említett négylábú, puha, édes, bújós és még dorombol is. (Mondtam már, hogy szerelemes vagyok a macskámba?) Egy moly tehát sosem tétlen, mert mindig van egy könyv a keze ügyében.

4. Molyságodat sose erőltesd!
Vannak azonban bizonyos pillanatok, amikor még egy könyv sem esik igazán jól. Ilyen esetben nem kell pánikba esni, hiszen ez csak egy rossz pillanat a könyvmolylétben.
Ez az olvasási válságocska engem is elért és azt tettem, amit mindig, lefoglaltam magam valami mással. Túl sok gondolat volt a fejemben, túl rossz volt a kedvem, hogy bármilyen történet lekössön, így a másik nagy szenvedélyemhez nyúltam. 
Az én tudatmódosító szerem nagyon egyszerű és olcsó: egy ceruza és egy papír. Rajzoltam hajnalig és reggelre visszatért olvasási kedvem, amint a rajzot (alsó kép) késznek nyilvánítottam.

Hát, valahogy így néz ki a gyász feldolgozásának négy szakasza könyvmoly módra. Igen, szándékosan nem írtam ötödiket, egyrészt mert még nem állok az ötödik lépcsőfokon, másrészt mert az nem különbözik a nem könyvmolyok esetétől.
Ezzel a kis eszmefuttatással pedig nem volt több célom, mint a harmadik szenvedélyem, az írás bevonása az említett fázisokba és hogy  olvasóim értsék, ha nem a családom tagjai, a fent nevezett barátaim vagy fiktív karakterek egy könyvben, akkor jelenleg figyelmem perifériájára szorultak. AFS-es olvasóimtól ezért ezúton kérek egy kis türelmet, a következő fejezet nagy valószínűséggel csúszni fog.


2016. február 21., vasárnap

A láthatatlan őrző

Nem vagyok krimirajongó, ez azonban nem gátol meg benne, hogy időnként ebből a műfajból kerüljön valami a kezembe.
Ezt a könyvet, már többször láttam itt-ott a világhálón és van valami a borítójában, talán a színvilág és a belógó női kéz, ami megragadja az ember figyelmét. A fülszöveg pedig kedvet hoz a történethez.
336 oldal, vagyis nem hosszú, így még szembetűnőbb a sok elgépelési hiba. Ezen kívül volt még egy bosszantó dolog fizikai kivitelezésében, a szöveg tördelése. Az írónő fejezeten belül egyik mondatról a másikra ugrik az időben, vagy vált szereplőt és ez újra és újra kizökkenti az olvasót a könyv világából. Ezt pedig egy kis térközzel orvosolni lehetett volna.
Fülszöveg:
"A spanyol krimi-trilógia első kötete a baszk Pireneusokban fekvő Baztan-völgy falvainak sajátos világát mutatja be, melyben keveredik az ősi baszk mitológia, a kereszténység és a mágia. A thriller műfaj klasszikus elemein túl olyan természeti leírásokkal, pszichológiai elemekkel ötvözve, mellyel a műfaj kereteit feszegeti. 
 Egy kis navarrai településen kamaszlány meztelen holttestére bukkannak. A nyomok bonyolult indíttatású, misztikus elemekkel fűszerezett rituális gyilkosságra vallanak. Kiderül, a környéken sorozatgyilkos szedi áldozatát. Salazar felügyelőnő vállalkozik arra, hogy fényt derítsen az igazságra, ám közben harcba kell szállnia saját gyermekkori tragédiájában gyökerező félelmeivel. Ráadásul kollégái és nővére féltékenységével, és saját médiumi képességeivel is szembesülnie kell. Ahogy a történetbe újabb és újabb szálak fonódnak, Amaia nemcsak hivatását teljesíti, de önnön problémáinak megoldásához is közelebb kerül."
Engem ez a pár sor meggyőzött, hogy bár krimi, kedvemre való. Hiszen, amiben keveredik a mondavilág és misztikum a nyomozással és a hozzá kacsolódó racionalitással, az csak nem lehet rossz. Hát, nem mondom, hogy rossz, de sajnos azt sem mondhatom, hogy jó.
Dolores Redondo elképzelése remek volt, ám a kivitelezés sántít. Nem úgy nyúlt a mondavilághoz és a misztikumhoz, ahogy az ember egy komoly könyvtől elvárja. Vagy csak én vagyok túlságosan szkeptikus, ha egy jetiről van szó. A könyv egyik központi eleme ugyanis a basajuan vagyis a spanyol jeti. Félreértés ne essék, semmi problémám a mitológiai lényekkel, de itt ez a lény olyan direkt volt, hogy nem bírtam komolyan venni, ahogy a boszorkányos megérzéseket sem.
Számomra nem állt össze a kép, hogy most az írónő mondavilágot kíván bemutatni vagy le akarja nyomni az olvasó torkán, hogy boszorkány és jeti márpedig létezik és pont. Pedig a könyv elején érdekes volt a spanyol folklórról olvasni és még a kártyavetés is elfogadhatónak bizonyult, aztán cseppet túlzásba esett velük meg a szőrmók barátjával.
A krimi vonal ezzel szemben kevés lett. Gyilkosság persze akadt, nem is egy, hiszen sorozatgyilkos garázdálkodott a környéken és nyomozott is a főhős kialvatlanul, mégsem éreztem a krimik lappangó feszültségét. Talán mert meglehetősen hamar rájöttem, ki a gyilkos, így az elhullajtott szőrcsomókon és lidérces álomképeken kívül semmi sem okozott meglepetést. Az írónő túl sok morzsát hagyott, amelyeket a szemfüles olvasó felcsipegethet és így a csattanó legfeljebb puffant picit.
A műfaji elemek tehát nem igazán jöttek át, de még mindig lehetett volna jó ez a könyv, ha a szereplők megfognak. A főhős azonban meglehetősen vérszegény lett és hiába a családi titok, nem igazán érdekelt, mi van vele. Hidegen hagyott a szereplők élete és apró-cseprő gondjaik, mert egyiküket sem tudtam megkedvelni. A Salazar család förtelmesnek bizonyult a dugjuk homokba fejünket általános hozzáállással, ráadásul Florát megrugdostam volna. A főnősnő csodálatos férje giccsesnek hatott, míg a laza nagynéni sablonosnak. A többi nyomozót pedig inkább hagyjuk, mert nagyjából annyira érdekelt a szerelmi életük, mint a basajuan lábujjkörme.
Összességében tehát, hiába volt sok olyan pont - misztikum, legenda, nyomozás és családi titok - amely megfoghatott volna, 90%-ban hidegen hagyott a könyv. A maradék tízben pedig elvette a kedvemet a süteményektől. Ez tehát nem nekem íródott.
Kizárólag krimirajongóknak ajánlom. Aki nem lelkesedik a műfajért, ne ezzel a könyvvel próbálja megszeretni. Jetirajongók ellenben vágjanak neki bátran.

Kiegészítés:
Már a fülszöveg is elárulta, hogy trilógiáról van szó, Amaia nyomozónő tehát nem akasztotta szögre pisztolyát, miután fülön csípte a sorozatgyilkost. A sorozat második részében, A csontok öröksége újabb szörnyeteg, egy kedves kis kannibál nyomába ered, a harmadikban, Áldozat a viharnak pedig tovább bogozza őrült családja titkait.
Mivel nem fogott meg se az írónő stílusa, se a szereplői, se ez a műfaji vegyes saláta, nem valószínű, hogy elolvasom őket.

2016. február 11., csütörtök

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni - Napló

Mikor megtudtam, hogy kiadják Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplóját, rögtön tudtam, hogy el fogom olvasni. Aztán az egyik könyvesboltban megnéztem fizikailag is és felmerült bennem a kérdés: Mégis mikor fogok sort keríteni erre a két kötetes, önvédelmi eszköznek is használható kötetre? Összesen ugyanis 1274 oldal két A/4-es, kemény kötést kapott "könyvecskében". Semmilyen tekintetben sem egy könnyed esti olvasmány. Hacsak nem karizomra gyúr az ember...
Egy ideig tehát csak szemeztem vele, majd gondoltam egyet és belevágtam. Szépen apránként haladtam. Az első kötetet még tavaly lapoztam végig meglehetősen hosszú idő alatt, míg a második kötetet most, pivel több mint két hét alatt befaltam.
Jaffa Kiadó igazán szép munkát végzett. A borító tökéletes, beleértve a visszafogott színvilágot és piros pont jár a belső borítóra nyomott eredeti, gyorsírásos kéziratképért. A lábjegyzetek remekül kiegészítik az olvasottakat és a könyv végén szereplő függelékek rendkívül praktikusak.
Összességében tehát remek munka és egy kifejezetten érdekes és egyedülálló olvasmány. Ezúton is köszönöm Fanninak, hogy írt rendületlenül és engedte, hogy az utókor belepillanthasson ezekbe a sorokba.
Fülszöveg:
"Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni gyorsírásos naplójában örökítette meg házasságának éveit. A napló magánéletének dokumentuma, teljes nyíltsággal beszél minden problémájáról. Az első bejegyzéseket 1935-ben egy fiatal, huszonhárom éves nő vetette papírra, aki éppen házasságra készült szerelmével. Az utolsó lapokat 1946-ban egy még mindig nagyon fiatal, mindössze harmincnégy éves asszony írta, aki akkor tudta meg, hogy két évvel korábban megözvegyült, férjét 1944-ben megölték. Ezután még hét évtizedet élt. Úgy őrizte Radnóti Miklós emlékét, hogy hallgatásával vette körül."
Ez egy napló és egy napló más olvasói attitűdöt kíván. Egyrészt nincs konkrét "cselekmény", kicsit csapong, ahogy a szerző gondolatai ugrálnak egyik dologról a másikra. Másrészt rendkívül személyes és most nem csak az intim részletekre gondolok, hanem a tényre, hogy míg Fanninak például egyértelmű volt, hogy ki Hermi vagy Tóni, az olvasónak korán sem világos, hogy előbbi Milch Hermina, utóbbi pedig Szerb Antal. A lábjegyzetek és a névmutató természetesen segít megfejteni a szóba kerülő személyek kilétét, mégsem mindig egyértelmű, ki kicsoda. Harmadrészt pedig nem a nyilvánosság számára készített alkotásról van szó, nincs tehát benne szűrő sem érdekességi, sem érzelmi szempontból. Mégis, ha a fikciókhoz szokott olvasó belejön a sorokba, nagyon sokat fog kapni ettől a könyvtől.
Az első kötet olvasói szempontból meglehetősen unalmas. A könyv ezen fele ugyanis a legszokványosabb értelemben vett napló. Egy fiatal nő gondolatai, érzései, problémái. A sorokból kitűnik, mennyire szereti Miket, mennyire vágyja a házasságot és mennyire boldog, mikor végül sikerül összekötniük az életüket. Ugyanakkor megvannak a maguk apró-cseprő problémái. Mint minden pár, veszekednek néha, mint minden nő, Fanni elégedetlen néha. Nagyon sokat aggódik a betegségek, ráncok és Mik kopaszodása miatt, miközben kritikus szemmel alkot véleményt a környezetében élőkről. Bizony, tipikus nő, tipikus női butaságokkal és tipikus női hiúságokkal, miközben hol a gyengéd érzelmei, hol a negatív hangulata nyomja rá bélyegét a napokra.
"Mik egészen le van sújtva, és összekapunk, mert mondom: picit toljuk feljebb a könyveket. Mire az a válasz: úgy nem tudok aludni, ha azok úgy állnak."
Ugyanakkor egy költőfeleség írja mindezt, minden pletykát, így akikről ír, a huszadik századi irodalom nagy része. Irodalmi irányultságú olvasók így érdeklődve figyelhetik, milyen kedvesen ír József Attiláról vagy az említett Tóniról, míg Illyés Gyula nem épp a szíve csücske. Ráadásul egész szépen nyomon követi férje munkásságát is, lelkesen szól, ha új verset alkotott és korholón, ha nem írt már egy jó ideje semmit.
"Gyuláéknál mindig nagyon jó lenni, a miliő teszi, az ízlés és a csodálatosan sok remek könyv, amiket már nézni is öröm, bár csak távolról lehet, mert Gyula rendkívül ideges, és rossz néven veszi, ha kézbe veszik és úgy szemlélik a könyveit, ez már súlyos mánia nála, nem úgy, mint Miklósnál, aki ehhez képest szelíden bogaras csak."
A naplóból azonban nem csak egy költő alakja jelenik meg az olvasónak, hanem egy férjé is és itt jön a képbe az intimitás. Fanni mindezt magának írta, ezért ha úgy tetszik, nem cenzúrázta. Nyíltan szól benne házaséletük testi vonatkozásáról, abortuszairól, sőt még kicsapongó gondolatairól is. A kapcsolatuk számomra épp ezért volt rendkívül emberi és érdekes. Szinte mindent megbeszéltek egymással, Fanni más férfiak iránti vonzalmát is megosztotta férjével, aki csak nevetett rajta, bár néhol felszikrázott egy csipet féltékenység. Ezek azonban csupán gondolati "vétkek" voltak és hasonlóra biztatta Miket is, aki viszont átlépett egy határt Beck Judittal. A sorok tehát nyomon követik házasságuk felhőtlenségét és válságát egyaránt és ez az a személyesség, amitől a kötet többé válik az irodalomkedvelő olvasók számára, mint egy egyszerű visszaemlékezés.
A második kötet pedig túlmegy mindezen.
"Soha nem fordult meg a fejemben, de ezekben a napokban mégis, először, hogy nem lehet megmaradni ebben az országban, ha egyáltalán túléljük. Csak Mik és művészete köt most már ide, úgy érzem, ahol eddigi egész életünkön át csak sebeket szereztünk, fájdalmasan, érdemtelenül, és ahol a nép ilyen végtelenül elaljasodott és elhülyített."
Az igazi háborús jelentés ezzel a kötettel veszi kezdetét. A fokozódó bizonytalanság és veszély, majd a háború borzalmai, szinte orrba vágják az olvasót. Női szemszög, női hang és hátország, mégis elképesztő a pusztítás.
Budapest ostroma kifejezetten megrázó a bombákkal, hideggel, egymást váltó német és szovjet katonákkal, az erőszakkal, melyet a lakosságnak (és különösen a nőknek) át kellett élniük, miközben nincs élelem és nincs hír a távol vagy csupán a Duna túlsó partján rekedt hozzátartozókról, ismerősökről.
1944 novemberétől az olvasó egyre jobban szorong, ahogy újra és újra olvassa Fanni könyörgő sorait Istennek, hozza vissza a férjét épségben.
"Költőfeleség akarok lenni megint, és boldogan hazajönni az újonnan született vershez, és órákat beszélni Mikkel egy-egy kötőszó vagy kép felett, és lesni, hogy javítja ki mindig jobbra és jobbra, látszólag nem odafigyelve, és valami egész más munkába mélyedve közben."
Mikor pedig két év után véget ér a remény, az a Fanni, aki a sorokban szól, már nem a ráncok és férje sikeréért aggódó hölgy, hanem egy lélekben megtört, mégis rendkívül erős nő, aki még mindig úgy szereti férjét, ahogy a világon senki mást.
Az olvasó tehát nem egyszerű háborús jelentést és egyéni szenvedést kap, hanem valami mélyebbet. Gyászt, veszteséget és feldolgozást. Fanni ereje és küzdelme kifejezetten inspiráló még úgy is, hogy az olvasó vele együtt érzi az özvegység fájdalmát.
"Életem volt a könyvtár, ahogy végigsimogattam a szememmel jólesőn, hogy ezt is, azt is elolvashatom, megtanulhatom még. Milyen csodálatos volt a magány a könyveink között. Most ettől is megfosztva."
Ez a könyv tehát egy különleges műfajban, különleges személy által íródott. Egyszerre korrajz, irodalmi körkép, háborús jelentés és egy házasság emlékezete. Nagyon örülök, hogy elolvastam és csak biztatni tudok rá mindenkit, aki érdeklődik iránta.
Irodalomban jártas személyek előnyben, de bárki kézbe veheti, ha szereti Radnóti verseit és kíváncsi rá, ki írta őket, ha bepillantana a második világháború egy szeletébe, vagy egyszerűen csak érdekli, milyen lehet költőfeleségnek lenni. A terjedelem és az első kötet nőies fecsegései senkit se riasszanak vissza, hozzátartoznak a valósághoz.

Zárszónak még egy idézet a könyvből:
"Lehet az, hogy a költő a síron túl is költő marad elsősorban, és nem csak megkínzott, levásott hús és csont?"

2016. február 8., hétfő

Könyves várólista XXI.

"Ha a cipőmben járnál, a könyvesboltban végeznéd."
Hónapok óta nem írtam új bejegyzést ebben a rovatban és már nagyon hiányzott.
Tartva magam az előző rovatbejegyzésben foglaltakhoz, most azért jelentkezem, mert 99%-ban kicserélődtek a polcaimon olvasásra váró könyvtornyocskák.
Jelenleg tizenkét könyvet váratok, ebből öt könyvtári zsákmány, a többi a sajátom. Utóbbiak kicsit hátrányban vannak, hiszen bármeddig tologathatom őket a polcon, senki sem fog csúnyán nézni miatta, ellentétben a könyvtáriakkal. Azért igyekszem ultimátumot adni magamnak, vagyis nem veszek könyvet, míg lejjebb nem redukálom a számukat. A könyv azonban talán az egyetlen dolog, amire csak akkor tudok nemet mondani, ha megacélozom magam, így pedig az olvasatlan könyvhegyek sem garantálják, hogy nem vetemedem új kötet vásárlására vagy nem fosztom ki a kedvenc könyvtáramat. Na, igen, a könyvtárban is rettentően nehéz nemet mondanom a csábító regények hadára... Ez pedig meg is látszik jelenlegi várólistámon.


Könyvtári könyvek:

Robin LaFevers - Halandó szív
A halál szépséges szolgálólányai trilógia befejező kötete. Az első két könyvet (Gyilkos kegyelem és Sötét diadal) természetesen olvastam és tetszettek is, így nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz az utolsó hölggyel, hol találja meg a boldogságot és felbukkan-e a Halál is.

Jennifer A. Nielsen - Az árnytrón
Egy másik, a Hatalom-trilógia szintén befejező kötete. Az első részbe (A hamis herceg) szinte beleszerettem és a második kötet (A szökött király) is nagyon tetszett, így alig vártam, hogy kézbe vehessem a befejezést. Rettentően kíváncsi vagyok és rettentően nagyok az elvárásaim.

Leiner Laura - Örökké
Szent Johanna Gimi utolsó része. Mikor puszta kíváncsiságtól hajtva elkezdtem olvasni a sorozatot, nem voltam biztos benne, hogy a végéig is eljutok. Valahogy mégis sikerült fülön csípnie, mert érdekel a lezárás és hét kötet után is szívesen olvasok a szereplőkről.

Shoko Tendo - Jakuzák holdja
Ezzel a kötettel már régóta szemeztem. Egyik Könyvhéten meg is simogattam, aztán mégsem került fel kívánságlistámra. Az értékelések alapján ugyanis cseppet tartok tőle, de ha már szembejött a könyvtárban, nem hagyhattam ott. Úgy éreztem, ha otthagyom, hátba szúr egy katanával...

Mark Lawrence - Bolondok hercege
Az író első trilógiáját, a Széthullott Birodalom nagyon szerettem. Így mikor annak a történetnek a végére értem és könnyes búcsút vettem Jorgtól (nem érdekel, hogy egy számító görény, én akkor is szeretem) eldöntöttem, olvasok még az írótól mást is. Ez az új trilógia ráadásul kapcsolódik a másikhoz, így Jorg is beköszön egy-egy fejezetre tovább növelve szimpátiámat a könyv iránt. Cseppet azonban félek, hogy túlságosan magasak lesznek az elvárásaim. Jorgot felülmúlni nehéz lesz.

Saját könyvek:

Sjón - A macskaróka
Olyan sokat írtam már erről a könyvről másik rovatomban (például ITT), hogy olvasóimnak valószínűleg kezdek vele az agyára menni. Na, de ígérem, legközelebb csak akkor írok róla, ha már el is olvastam.

Moskát Anita - Horgonyhely
Annyira gyönyörű a borítója! Félretéve a felszínességet, mindig kitüntetett figyelemmel fordulok az ifjú magyar írók felé és róla meglehetősen sok szépet hallottam már. A fülszöveg is tetszetős és hát, olyan gyönyörű ez a borító!

James Dashner - Halálkúra
Útvesztő-trilógia utolsó kötete. Az első könyv (Az útvesztő) tetszett és bár a második rész (Tűzpróba) már kevésbé fogott meg, nagyon kíváncsi vagyok a lezárásra. Az író függővégei pedig csak növelik ezt a kíváncsiságot.

Jevgenyij Vodolaszkin - Laurosz
Őt választottam karácsonyra és korábban már írtam róla ITT. Azóta nagyjából hatvanszor megsimogattam olyan kis csinos darab. Nem szeretném sokáig váratni, de úgy érzem, megfelelő hangulat és elég szabadidő kell hozzá, hogy farkasmódra befalhassam.

"Aki azt mondja,
pénzen nem lehet boldogságot venni,
nyilvánvalóan sosem járt még könyvesboltban."
Maria Murnane - Papíron príma
Recenziós példány Cor Leonis kiadó jóvoltából. Nem szoktam recenziós könyvet kérni, mert mindig épp azt olvasom, amihez kedvem szottyan. Ez pedig azt jelenti, hogy bizony várni kell arra a recenzióra. Ez a kötet például három hónapja vár. Szóval ha megdobnak egy könyvvel, mint ezzel történt, örülök neki és garantáltan el is olvasom, csak nem feltétlenül a közeljövőben. (Azért senki se fogja vissza magát, ha könyvet akar nekem ajándékozni, csak bírja türelemmel, míg elolvasom.)

Karen Marie Moning - Megnyílik az ég
Az írónő Tündérkrónikák sorozatát nagyon szeretem, így mikor megtudtam, hogy kiegészítő könyveket ír hozzá, előzetes aggályaimat félretéve fellelkesedtem. (Erről korábban ITT.) Valahogy mégsem szántam rá magam a könyv megszerzésére, főleg a folytatás bizonytalanságát látva. Aztán szemfülesen kiszúrtam, mikor leakciózták és már robogtam is el érte. Nagyon kíváncsi vagyok, végül félelmeim vagy elvárásaim igazolódnak  be.

Papp M. Zsuzsa - Megtagadva
Ez a könyv nyár óta csücsül várólistámon (bővebben ITT). Azóta a fél családom olvasta már, csak én nem jutottam még el eddig. Megfordult a fejemben, hogy majd január 27 környékén sort kerítek rá, de aztán megkaptam a Hajnali láz egy példányát, így végül azt olvastam helyette. Szóval ez a könyv vár még tovább, mert jelenleg besokalltam picit a II. világháborútól.

Most tehát így néz ki a várólistám. Legközelebb ezzel a rovattal akkor fogok jelentkezni, ha saját könyveim olvasottságát növeltem, vagy csontig kifosztottam kisvárosi könyvtárát.

2016. február 6., szombat

Mozgóképek XLI.

Az előző hónapban is sikerült tíz filmet megnéznem és kétszer jártam moziban. Mivel moziélményeimről külön is beszámoltam (A fiú és a szörnyeteg valamint A dán lány) a rovatban csupán az otthon kényemében megtekintett filmekről írok.

Fent, a Pipacs-dombon
"A From up on Poppy Hill Yokohamában játszódik, és egy középiskolai szerelmi történetet mesél el egy évvel az 1964-es Tokyo-i Olimpia előtt. Ahogy az ország kezd felállni a második világháború okozta pusztításból, egy új generáció küzd egy gazdagabb jövőért, miközben próbálják megőrizni a múltjuk esszenciáját tökéletesen megragadva a fiatal szerelem izgalmát és egy új hajnal reményét."
Nagyon szeretem a Ghibli filmeket, így mikor találok egyet, amelyet még nem láttam, vígan vetem bele magam.
Ez a történet nem épp bonyolult és a szerelmi csavar kicsit elcsépeltnek tűnik (még a főhős is megjegyzi, hogy szappanoperában érzi magát), mégis rendkívül bájos. A hangulat hamar beszippantja a nézőt és a háttérben egy kifejezetten érdekes kérdést boncolgat: Ha a múlt nem tetszik, érdemes-e megőrizni belőle bármit is? A válasz természetesen egy határozott igen, a néző mégsem érzi direktnek. Ahogy a gyerekek küzdenek egy romos épületért, úgy kezd ő is lelkesedni azért, hogy megőrizzen valami régit, valamit a múltból. A grafika nagyon szép, de ezt már megszokhattuk a stúdiótól és a zene is passzolt. 
Összességében tehát egy romantikus történet remek hangulatba csomagolva. Nekem nagyon tetszett, így bátran ajánlom mindenkinek, aki egy jó Ghibli filmre vágyik, illetve azoknak is, akik még nem találkoztak ilyennel, de tennének egy próbát, mert ízelítőnek is tökéletes.

A mindenség elmélete
"1963-ban a hírneves Cambridge-i Egyetemen Stephen Hawking, az ifjú kozmológus öles léptekkel halad a tudomány útján, és feltett szándéka, hogy talál egy "egyszerű, meggyőző magyarázatot" az univerzumra. Saját világa is kitárul, amikor fülig beleszeret egy bölcsész lányba, Jane Wilde-ba. Ám egy szerencsétlen baleset után ez az egészséges, aktív fiatalember 21 évesen megrázó diagnózissal kénytelen szembesülni: motoros neuronbetegség támadta meg végtagjait és képességeit, amely fokozatosan korlátozni fogja beszédében és mozgásában, és két éven belül bele fog halni. Jane szeretete, támogatása és elszántsága megingathatatlan, és a pár összeházasodik. Újdonsült feleségével az oldalán Stephen nem hajlandó tudomásul venni a diagnózist. Jane arra bátorítja Stephent, hogy fejezze be doktorátusát, melynek tárgya első elmélete az univerzum keletkezéséről. Családot alapítanak, és frissen szerzett és széles körben ünnepelt doktori címével felfegyverkezve Stephen belevág legambiciózusabb tudományos munkájába, melynek tárgya az, amiből neki oly kevés adatott: az idő. Miközben a teste egyre szűkebb korlátok közé kerül, szelleme túlszárnyal az elméleti fizika határain."
Valószínűleg nem kell bemutatnom ezt a filmet, hiszen a tavalyi év egyik legnagyobb sikeréről van szó. Kíváncsi is lettem rá, mire fel dicsérik mindenhol. Életrajzi filmnél kicsit nehezebb kritikát mondani, hiszen ki vagyok én, hogy megítéljem valaki más életét, mégis megpróbálkozom vele. 
Látom a film pozitív üzenetét és a színészek zseniálisak, a zene csodás és az egész dráma hangulatát nagyon eltalálták. Valahogy mégis kevésnek érzem, hiányérzetem van. Jó sikertörténetről hallani és arról, ha valaki súlyos betegség ellenére küzd és kitart, miközben nem esik mély depresszióba, sőt még valami jót is tesz közben, legyen bármennyire apróság. Hawking élete ilyen, mégsem érintett meg igazán. Talán, mert fizikus, én meg inkább humán típus vagyok, talán mert férfi, én meg nő, talán mert a történetének még nincs vége, de egyszerűen nem éreztem azt, amit egy ilyen drámától elvár az ember. Azt a torokszorító érzést, amitől a néző szíve egyszerre hasad meg és ugyanakkor eltölti egy kis boldogság, mert élni jó. Talán kicsit nagyok voltak az elvárásaim.
Ettől függetlenül jó dráma, így bátran ajánlom mindenkinek, aki ebben a műfajban keres filmet. Matematikai orientáltságúak előnyben.

A Kör
"Egy túlvilági gonosz szunnyad egy svéd kisvárosban. A gonosszal hat kiválasztott lánynak kell megküzdenie, a siker érdekében azonban túl kell lépniük különbözőségeiken, ugyanis a tét nem csak saját sorsuk, hanem az egész világ jövője. "
Egy remek svéd regény (A Kör) filmadaptációja.
Rengeteg könyvmoly panaszkodik folyton, miért kell a filmadaptáció miatt változtatni az eredeti történeten. Néhányan már azon kiakadnak, ha más színű a főhős szeme (bár feltalálták már kontaktlencsét, könnyedén lehetne orvosolni a dolgot...), én azonban nem ilyen vagyok. Egyrészt, mert képes vagyok teljesen objektív maradni legyen szó bármiről, másrészt mert megértem, hogy a logikus és megfontolt változtatások sosem rontanak a történeteken. Na, de ha valaki úgy gondolja a könyvet úgy kell vászonra vinni, ahogy meg volt írva és ehhez foggal körömmel ragaszkodik, tegyen nekem egy szívességet, olvassa el ezt a svéd regényt, majd nézze meg a filmet és érteni fogja, miért nem bírtam végignézni.
Ez a film rémesen unalmas és vontatott. A több száz oldalas regényt szinte szó szerint vitték vászonra, ez pedig förtelmessé tette. A könyvben nagyon jó és érdekes a hosszú karakterábrázolás és a konfliktushelyzet finom bontogatása, de ugyanez a vásznon elképesztően unalmas. Fél óra után feladtam. Nem bírtam tovább nézni, mert alig történt benne valami, ráadásul mivel olvastam a könyvet, ez a kis valami sem okozott se izgalmat se meglepetést.
Szóval kedves vaskalapos könyvmolyok, gondoljátok át az álláspontotokat, mert a könyv és a film egészen más műfaj és még ha a történet maga ugyanaz, a tálalást muszáj megváltoztatni, hogy élvezhető legyen.

A szabadság útjai
"Frank és April mindig igyekezett elkerülni a középszerűség csapdáját. Ám a kertvárosi környezetben, ahová költöztek, lassan maguk is olyanná válnak, amitől annyira irtóznak: középszerű, unalmas középosztálybeli emberekké. April merész tervet sző, hogy kizökkentse kapcsolatukat ebből a kerékvágásból. Párizsban, az ismeretlen, ám izgalmas világvárosban akar új életet kezdeni. Ám amikor tényleg dönteni kell, Frank és April pánikba esik. Az egyik mindenáron szabadulni próbál a mostani helyzetből, a másik ugyanakkor bármilyen megalkuvásra képes."
Egy dráma arról, hogyan mehet tönkre egy házasság minden nagyobb konfliktus nélkül is.
Habár a kisvárosi kirakatéletről már mindenki tudja, hogy csak kívülről fényes és csillogó, nem árt, ha egy-egy ilyen film rávilágít. Ahogy az sem árt, ha továbblépünk a mesebeli csókon és megnézzük, mi történik, miután a főhősnő és a főhős egymásra talált. Nem feltétlenül fogjuk szeretni, de nem árt, ha tudjuk.
Egyrészt érdekesnek találtam a film üzenetét és a karaktereket, másrészt meglehetősen lassúnak és lehangolónak. Túlságosan fanyar és valósághű volt, de attól még megállja helyét ebben a műfajban.
Elsősorban Kate Winslet és Leonardo DiCaprio rajongóinak ajánlom. Drámakedvelők előnyben, szerelemben lebegők azonban inkább kerüljék, mert kényszerleszállást idézhet elő.

A szüfrazsett
"1912-ben járunk. Maud Watts egy mosodában gürcölve keresi keserves kenyerét. Egy nap a munkából hazafelé menet a szüfrazsettek tüntetésébe botlik. A nőknek szavazati jogot követelők között meglepetésére ott látja egyik munkatársát is. Kezdetben ugyan vonakodva, de lassan azonosul a szüfrazsettek ügyével, és ráébred, hogy harcolnia kell a jogaiért és az emberi méltóságáért a munkahelyén és odahaza egyaránt. Maud mozgalom iránti elkötelezettsége többször próbára tétetik - tanúskodnia kell a parlament előtt, utcai csetepatéba keveredik, sőt, börtönbe is kerül."
Nagyon vártam ezt a filmet és moziban szerettem volna megnézni, de sajnos, mire oda jutottam, már levették a műsorról.
Elég erőteljesen feminista vagyok és most nem csak a vicces pólóimra gondolok, hanem a fogalom klasszikus értelmére. Épp ezért ítélem el azokat a nőket, akik önként és dalolva dobják kukába mindazokat a vérrel és verítékkel kiharcolt jogokat, amelyekbe a 20. század végén beleszülettek. Nem meglepő tehát, hogy egy ilyen filmet egyszerűen muszáj volt megnéznem.
Szép alkotás. A hangulat tökéletes, a színészek nagyon jók és minden fontos pont előkerült a harc ezen szeletéből. Tetszett, hogy a szüfrazsettek minden társadalmi osztályból kaptak egy kis figyelmet. Tetszett az ellenük elkövetett brutalitás érthetetlen és sértő megjelenése és tetszett, hogy egyikük sem adta fel. Igazán inspiráló film és egy olyan témát dolgoz fel, amelyről igazán beszélni kell. Mégis volt egy picike hiányérzetem, de nem tudnám megmondani, konkrétan mit hiányoltam. Talán a végén a katarzist, bár a stáblista előtt lefutó szöveg, amely megmutatta melyik országban, mikor kaptak a nők szavazati jogot, önmagában is elég sokkoló lezárásnak tekinthető.
Mindenkinek csak ajánlani tudom. Tessék megnézni, tessék átgondolni és tessék megérteni, hogy az, amiben mi nők most élünk, micsoda nehezen kivívott kiváltság és hogy mindezek ellenére mennyire nem értük még mindig el, hogy az élet minden területén valóban egyenlőség legyen.

Levél Momónak
"A nemrég elhunyt apja befejezetlen levelét őrizgető Momo megtudja, hogy a Shio szigetén történő különös, természetfeletti jelenségek valahogyan kapcsolódnak apja rejtélyes leveléhez. A film a veszteséggel és képzelettel foglalkozó érzékeny történet a felnőtté válásról."
A leírás alapján nem fogott meg ez az anime. Aztán mégis megnéztem és milyen jól tettem. A készítők ugyanis, bár nem hibátlan, remek munkát végeztek.
Nagyon tetszett, ahogy a film feldolgozta a gyász nem épp könnyű témáját, ahogy belevitte a természetfelettit és ahogy közben szórakoztatta a nézőt. A történet cseppet hullámzó, mivel vannak benne laposabb részek, de az utolsó kockákra minden szépen összeáll, ha úgy tetszik, borítékba kerül. A grafika rendben volt és a forró nyári hangulat is átjött, így összességében tetszett és nem bántam meg, hogy adtam neki egy esélyt.
Animekedvelőknek ajánlom, ha valami könnyed, mégis érzelmeket bemutató filmre vágynak és nem lételemük az akció.

A farkasgyermekek
Az egyetemista Hana beleszeret egy titokzatos, szűkszavú idegenbe. A bimbózó románcnak egyetlen akadálya van,  a fiú farkasember, az utolsó japán farkasok leszármazottja. Hana szerelmét azonban ez sem gátolhatja és az ifjú pár egy tokiói lakásba költözik, ahol nemsokára megszületik két gyermekük, a Yuki  és öccse, Ame. A boldogság nem tarthat sokáig, egy tragédia miatt Hana egyedül marad a gyerekekkel és nem csupán az anyasággal kell megküzdenie, hanem a kicsik félig farkas természetével is.
A bejegyzés elején említett moziélményem miatt néztem meg ezt a filmet. Kedvet kaptam Mamoru Hosoda munkáihoz (bár Az idő fölött járó lányhoz már volt szerencsém) és nem csalódtam.
A grafika nagyon szép, a történetnek remek íve van és a néző teljesen bele tudja élni magát az egyedülálló anyuka viszontagságos helyzetébe. Ráadásul a gyerekek farkas mivolta állandó feszültséget kelt, hiszen mindenki tudja, a másság nem épp kifizetődő. A történetnek így mondanivalója is akad bőven farkasbőrbe bújtatva. Vannak benne humoros jelenetek, a fő irányvonal azonban a dráma.
Tetszett és biztosan figyelemmel fogom kísérni Mamoru Hosoda további műveit is. Szóval bátran ajánlom mindenkinek, ha még nem látott filmet tőle, mert érdemes.

The Dovekeepers
Történelmi dráma Masada ostromáról nők sorsán keresztül.
Picit kakukktojás, mivel nem mozifilm, hanem egy kétrészes minisorozat. Ráadásul nincs hozzá se magyar szinkron, se magyar felirat, így csak angolul tudok figyelmébe ajánlhatom.
Regényadaptáció (Galambok őrizői) és egy jó példa arra, hogyan kell egy írott történetet mozgóképre vinni. Igen, ez azt jelenti, hogy a készítők "átírták" négy főhősből csak hármat használtak fel, sűrítették kicsit a cselekményt és nagyobb hangsúlyt fektettek a romantikus szálakra. Ez azonban jót tett neki, mert maga a regény meglehetősen vontatott, míg a film kellemes tempóban halad. A narráció kifejezetten tetszett, a visszaemlékezés vezérfonalával nem volt zavaró az ugrálás időben és térben, valamint a váltások a két főhős meséi között is szépen követhetők lettek. Kis kaliberű alkotás, a látványvilág mégis megfogja az embert, mégis csak ókor és rómaiak. Épp ezért összességében nagyon jól visszaadta a könyv sivatagos hangulatát és az üzenet nagyja is átjött. 
Nekem tetszett. Ha valaki olvasta a könyvet és megnézné filmen is, szerintem nyugodtan tehet vele egy próbát.

Értékelés:
Fent, a Pipacs-dombon                          ->   10
A farkasgyermekek                               ->   10
The Dovekeepers                                  ->    9
A szüfrazsett                                         ->    9
Levél Momónak                                   ->    8
A mindenség elmélete                          ->    8
A szabadság útjai                                 ->    7
A Kör                                                   ->    4