2015. december 31., csütörtök

2015 könyvösszegzése

Év vége van, ideje tehát összefoglalni az elmúlt 365 napot olvasási szempontból.
A tavalyi évhez képest kevesebb könyvet olvastam, szám szerint csupán 71 kötetet. Ennek oka két dolog: egyrészt nagyon sűrű évem volt mindenféle tekintetben és nyár végén volt egy kisebb olvasási válságom, másrészt a kötetszám csalóka lehet, mivel a 71-ből csupán egyetlen egy volt képregény, míg tavaly azért bőven akadtak egy délután alatt átlapozható képregények olvasmányaim között.

Csipetnyi számszerűsített statisztika:
28117 elolvasott oldal, 71 könyvben,
amelyből kettőt kaptam kölcsön, 16 volt saját tulajdonomban, míg a többit remek könyvtárunknak köszönhettem.
11 kötetet olvastam magyar szerzőtől
24 kiadó munkájába kóstoltam bele:
Könyvmolyképző 18, Ciceró 7, Maxim 6, Ulpius 5, Gabo és Cartaphilus 4-4, Fumax és Főnix 3-3, valamint két könyv Európa, Animus, Geopen és Athenaeum gondozásából és egy könyv tőlük: Jószöveg, Scolar, Osiris, Pioneer Magnólia, Kossuth, Kelly, General Press, Manó, Móra, Pán és Vad virágok, Jaffa.

Az adatok után jöhetnek a szempontok a megszokott sémát követve.

Melyik volt a leghosszabb?
Mivel Radnótiné Gyarmati Fanni naplójának csupán az első kötetét olvastam (igaz az is majdnem 600 oldal), a leghosszabb címet idén Jean M. Auel regénye az Átkelés a rónaságon érdemelte ki. Röpke 1190 oldal.

2015-ös olvasmányaim / 1
Melyik volt a legrövidebb?
Oscar Wilde rövid meséinek gyűjteménye, A canterville-i kísértet volt a legrövidebb, mindössze 114 oldal.

Melyik tetszett a legjobban?
Elfogult vagyok, de akkor is A bűnös volt a legkedvesebb számomra. Olyan jó volt ismét Cole-ról olvasni, hogy minden egyes betűjét faltam és imádtam. Nem véletlen, hogy az Olvasás éjszakáján ezzel a kötettel léptem frigyre. 

Melyik tetszett a legkevésbé?
Sajnos volt jó néhány könyv, amely csalódást okozott kisebb vagy nagyobb mértékben. Két könyv is eszembe jutott, amellyel sokat szenvedtem és veszekedtem. Az egyik azonban mégis jobban bosszantott, méghozzá Komal Kant regénye, így a citromdíjat kapta: Mire jó a rosszfiú?

Melyik olvasása tartott a leghosszabb ideig?
Salai kételyeit olvastam a leghosszabb ideig. Július végén kezdtem el és csak szeptember közepén értem a végére. Részben mert hosszú volt és részben, mert nem igazán kötött le. 

2015-ös olvasmányaim / 2
Melyik olvasása tartott a legrövidebb ideig?
A hamis herceg annyira tettszett és annyira beszippantott, hogy elkezdtem kora délután olvasni és estére már a végére is értem. Nagyon szórakoztató és kalandos könyvecske.

Melyik könyvet olvastam újra?
Maggie Stiefvater farkasos trilógiáját. A már említett idei legjobb olvasmányom, A bűnös ezeket a köteteket egészíti ki, így úgy gondoltam, nem árt az ismétlés, főleg mert nagyon szeretem Mercy Falls farkasait.

Melyiket szeretném a legkorábban újraolvasni?
Idei olvasmányaim közül egyiket sem. Egyrészt mert nagyon jó az olvasási memóriám és minimum két év kell, mire megkopnak a történet szálai, másrészt pedig mert korábbi olvasmányaim közül már nagyon sok csábít az újraolvasásra. Remélem, sikerül is időt szakítanom rájuk.

2015-ös olvasmányaim / 3
Melyik volt kölcsönkapott könyv?
Ahogy már a bejegyzés elején említettem, idén két könyvet kaptam kölcsön.
Ribizly barátomnak köszönhettem a Vér és csillagfény napjait, míg Kristen barátomnak A hosszú dalt.
Aranyos barátaim vannak, mindig szívesen adnak olvasnivalót, amiért hálás is vagyok.

Melyik könyv volt a legvidámabb?
A legtöbbet Holle Smale könyvén kacarásztam, így a legvidámabb címet ebben az évben A lány, akit soha senki sem vett észre nyerte.

2015-ös olvasmányaim / 4
Melyik könyv volt a legszomorúbb?
Témáját tekintve a legszomorúbb Szép Ernő regénye, az Emberszag volt. Ha azonban eltekintek az egyértelműen szomorú témától, akkor meg kell még említenem a Kedves halottak!-at. Ennek a könyvnek a hangulatát elég erőteljes mélabúság jellemezte.

Melyik volt a legizgalmasabb?
Mark Lawrence egyértelműen tud valamit, mert idén is tőle olvastam a legizgalmasabb könyvet, a Tövisek császárát. Jorg annyira kiszámíthatatlan, hogy folyton izgultam, mi lesz a következő lépése.

Melyik volt a legromantikusabb?
Nehéz kérdés, mert több kategóriáját tekintve romantikus könyvet olvastam a klasszikustól a modernig. Mindegyik hangulata tetszett, ám ha egyet kell kiemelni, akkor legyen Dickens könyve: Két város regénye. Oka pedig: Sydney.

2015-ös olvasmányaim / 5
Hagytam félbe könyvet?
Nem. Vagy én vagyok túlságosan mazochista, hogy még a kevésbé tetszetős köteteken is végigrágom magam, vagy nem volt idén olyan rossz könyvhöz szerencsém, hogy félbe kellett volna hagynom.

Melyik könyvet értékelik túl?
Murakami regénye, Birkakergető nagy kaland szerintem túl van értékelve. Irodalmi díjak ide vagy oda, bennem ez a könyv csupán egyetlen nyomot hagyott, ezentúl gyanakodva tekintek miden gyapjas jószágra.

2015-ös olvasmányaim / 6
Melyik könyvet értékelik alul?
Büszkeség és balítélet meg a zombik egyértelműen alul van értékelve. Nem mondanám kiemelkedő alkotásnak, de nem is olyan rossz, mint állítják. Ez egy paródia, nem kell komolyan venni és ha ezzel az olvasó tisztában van, jót mulathat az angol úriemberek és úrkisasszonyok véres harcán a csoszogó hullák ellen.

Zárásnak hoztam az év legjobbjai közül még hármat, mert ezekről nem esett szó, pedig csak ajánlani tudom mindenkinek:

Hát így állt össze 2015-ös évem olvasási szempontból. Remélem, hogy a következő esztendőben is ilyen sok jó könyvhöz lesz majd szerencsém.

Boldog új évet kívánok minden olvasómnak és erre vetődőnek! 

2015. december 30., szerda

Tövisek császára

A Széthullott Birodalom befejező kötete.
Habár az első könyv, Tövisek hercege, nem tetszett maradéktalanul, a második kötetet, Tövisek királya, imádtam. Úgy éreztem nem csupán a főhős ért meg, hanem a történet is. Szóval nagy elvárásaim voltak a befejezést illetően, amelyek 99%-ban teljesültek is.
A borító még mindig mutatós és nagyon tetszik a sorozat összképe. 480 oldalára sem eshet panasz. Fumax ezúttal is remek munkát végzett.
Fülszöveg:
"Jorg Ancrath király immár húszéves és hét ország ura. Apján ezidáig nem sikerült bosszút állnia, és az őt kínzó belső démonok egyre erősödnek. Ám legyen bármilyen gyötrelmes is az útja, ő kitartóan tör előre.
Mert csakis egyfajta hatalmat érdemes birtokolni: a teljhatalmat.
Jorg császár akar lenni. Ezt a méltóságot azonban karddal nem, csak szavazatokkal lehet megszerezni. És emberemlékezet óta nem jutott még többséghez senki a császárválasztó Kongresszuson, a Széthullott Birodalomnak emberemlékezet óta nincs vezetője. Jorgnak feltett szándéka, hogy változtat ezen, és szokás szerint nem válogat a módszerekben. Még több elfeledett technológiát tár fel a múltból, és nem habozik használni azokat.
Csakhogy a megszerzendő birodalmat egy még nála is jobban rettegett és gyűlölt, misztikus alak fenyegeti: a Holt Király."
Ez a rész is hozza a megszokott formát, vagyis két plusz egy szálon fut. A főszál Jorg jelene és a császárválasztás problematikája, amelyet öt évvel korábbi kalandjai egészítenek ki. Mindkét szál izgalmas, fordulatos és érdekes. Hozzájuk adódik még Chella története, amely a cselekmény szempontjából szükséges, olvasói szempontból azonban lapos kitérő. Nem igazán érdekelt, hogyan érzi magát az életre kelt nekromanta, mikor Jorg fiatalabb énje a sivatagban, az idősebb kiadása pedig egy hosszú úton kalandozott.
Mark Lawrence most is remekül szőtte hálóját és fonta össze a kirakós darabkáit. Ráadásul megmagyarázott néhány korábban felmerült mozzanatot is. A feszültségkeltés tehát első osztályú, pörögnek a lapok, mint Jorg kardja a csatában. A történtet azonban teljes mértékben Jorg viszi el a vállán.
Zseniális a karaktere, mert egyszerre intelligens, őrült, lobbanékony és jéghideg. A cél szentesíti az eszközt elvet követve nem ismer se félelmet, se szánalmat és olyan bűnök vannak a számláján, amelyektől még egy hivatásos orgyilkos is elsápadna. Az olvasó mégis kedveli. Van benne valami csábító, talán a lazaságában vagy a szarkazmusában, amitől gyilkosságok és túlfejlett ambíciók ide vagy oda, drukkolunk neki.
"A világnézetem kiegyensúlyozott, de arra ügyelek, hogy az egyensúly mindig felém billenjen."
Ráadásul a könyv izgalmainak kilenctizedét a kiszámíthatatlansága adja. Sosem lehet tudni, mit forgat a fejében, vagy kiben fog megforgatni egy pengét. Leginkább dacos természetéből fakad mindez és még szimpatikusabbá válik tőle.
"A józan ész visszafog néha, de dögöljek meg, ha a félelem is visszatart bármitől."
A korábbról megismert többi szereplő is hozta a megszokott formáját. Jorg megfogyatkozott testvéreit  is lehet kedvelni, ahogy az udvartartása nagy részét. Miana pedig a főnyeremény. Már az előző könyvben megszerettem és most ez csak fokozódott. Tökéletesen illik Jorghoz és tökéletesen tudja kezelni a férje természetét és az ebből adódó konfliktusokat.
Katherine szintén hozta a megszokott formáját és még mindig utálom. Van valami bosszantóan taszító benne. Tipikus jó kislány főhős és én ezt a típust ki nem állhatom. Nem értem, Jorg miért foglalkozik vele.
Befejezőkötethez illően minden szál a helyére kerül, minden konfliktus feloldódik. Nos, van, ami jól és van, ami kevésbé jól zárul. Az apa-fiú konfliktus lezárása nagyon tetszett, passzolt a világhoz és remek fordulatot adott. A fő csattanó azonban teljességgel kiszámítható volt. Már a könyv legelején tudtam, ki a Holt Király így picit sem lepett meg és többet is ki lehetett volna hozni belőle.
Az egyetlen problémám ezzel a könyvvel épp ezért a legvége volt. Már nem zavart a világ mechanikus vagy inkább elektronikus momentuma és a kusza magyarázatok a mágiára és minden egyébre. Még a zombihadsereggel is elvoltam, hiába tűnt elcsépeltnek. A könyv utolsó oldalait azonban alig bírtam lenyelni. Nem passzoltak sem a történet komor hangulatához, sem Jorg karakteréhez. Egyszerűen történetidegen lett a lezárás.
Összességében mégis nagyon tetszett ez a könyv. Izgalmas volt, tele váratlan gyilkossággal, sok ambícióval és a zseniális főhős ismét megvillantotta farkasmosolyát.
Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki az előző részt olvasta és szerette. A végét azonban le kell nyelni. Azoknak pedig, akik még nem ismernék Jorg történetét, azt ajánlom, vágjanak bele, ha bírják a vért, a sötétséget és a kegyetlen szereplőket.

Még valami:
Mark Lawrence utószava nagyon tetszett. Tetszik ez az írói gondolkodás és igazán megkedveltem. Kíváncsi is lettem más munkájára és szerencsére van is tőle mihez nyúlnia a magyar olvasóknak.
A vörös királynő háborúja címmel újabb sorozatot indított ebben a kusza posztapokaliptikus jövőben. Két rész már meg is jelent (Bolondok hercege és A Hazug kulcsa) és szándékomban áll elolvasni őket. Igaz tudom, hogy Jorg biztosan hiányozni fog, hiába ígéri az első könyv fülszövege, hogy az olvasók ismét találkozhatnak vele.

2015. december 28., hétfő

Kedves halottak!

A cím épp elég figyelemfelkeltő, hogy ne szoruljon magyarázatra, miért lettem kíváncsi erre a könyvre.
A borító, leszámítva a közepén üldögélő lányt, tetszik. Jól passzol a történethez ez a csillagos éjszaka egy kis hajnalpírral az alján.
296 oldalával nem vastag könyv, gyorsan végig lehet lapozni, ha az olvasónak épp ehhez a melankolikus történethez van hangulata.
Fülszöveg:
"Néha azok a legjobb levelek, amelyekre nincs is válasz. Egy angol házi feladattal kezdődik: írj levelet egy halottnak, mindegy, kinek. Laurel Kurt Cobaint választja, mert Kurt fiatalon halt meg, csakúgy, mint May, Laurel nővére, így talán megért egy kicsit abból, hogy Laurel min megy keresztül. Laurel nemsokára egyre több halottnak ír levelet – Janis Joplinnak, Heath Ledgernek, River Phoenixnek, Amelia Earhartnek, szinte abba sem bírja hagyni. Megírja nekik, mi történik az új középiskolában, és hogyan hullott szét May halála után a családja.
De akármennyit segítenek is neki a levelek, nem tarthatja örökre távol magától az igazi életet. Múltjának kísértetei nem férnek bele az írott sorokba, és Laurelnek szembe kell néznie a gyermekkor lezárulásával, az imádott testvér elvesztésének fájdalmával és a felismeréssel, hogy egyedül mi formálhatjuk a sorsunkat."
Szeretem a levélregényeket, ez pedig pont az. A könyv valóban levelekből épül fel. Nincs mellette átkötőszöveg, vagy bármi más, csak a fiatalon meghalt hírességeknek címzett levelek. Ez szerintem zseniális ötlet volt az írónőtől, főleg, hogy nem csak úgy véletlenszerűen választotta ki, épp kinek szól az aktuális levél, hanem mindig meg is magyarázta. Laurel, ha úgy tetszik, beszélget a halottakkal, mert célja van ezeknek a leveleknek, még akkor is, ha nem kap választ kérdéseire.
Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy puszta elmélkedésekből áll ez a történet, meg kell jegyeznem, hogy van cselekménye is. A fő konfliktushelyzet ugyan Laurel lelkében dúl a gyásszal és bűntudattal, de nem merül ki ennyiben a dolog. Az olvasó csupán utalásokat, elejtett félmondatokat kap, mi is történhetett azon a napon, amikor May meghalt és mi vezethetett odáig. Ezzel pedig végig van egy kis feszültsége a történetnek. (Még úgy is, hogy elég hamar összeraktam a képet, így nem lepett meg a leleplezés.) Mindehhez hozzájön még a továbblépés kérdésköre, vagyis Laurel jelene, hogyan birkózik meg új életével és az űrrel, amit a nővére hagyott.
Szóval tetszett a koncepció, tetszett a kivitelezés és hogy elég erőteljes és kissé nyomasztó hangulata van a könyvnek. Nem tetszett azonban a főhős és nővére jelleme, nem mindig tudtam együtt érezni vele, nem mindig értettem, miért nem csinál meg dolgokat, amelyeket egyértelműen meg kell tenni. Azonban ahhoz, hogy ezt kifejtsem, el kell árulnom a tragédia hátterében megbúvó dolgokat, ezért innentől erőteljes SPOILER veszély!
Csak elképzelni tudtam, milyen lehet elveszíteni egy testvért és bár teljesen reális, hogy egy teljes év kell a feldolgozásához, néha kicsit sok volt, hogy minden gondolata May körül forgott. Írói szempontból persze kellett, hogy megismerhessük az idősebb lány jellemét és a kapcsolatukat, de olvasói szempontból néha sok volt. Sok volt, hogy Laurel szinte istenítette a nővérét és még a halála után is meg akart felelni neki, pedig épp ez vezetett a tragédiához.
May lázadása és hogy idősebb férfival kezdett egy dolog, de amit a húgával tett az felelőtlenség volt a négyzeten és nem akarom elhinni, hogy nem vette észre, baj van. Persze Laurel nem szólt, amiért szívem szerint agyoncsaptam volna. Hiába volt gyerek, hiába akart megfelelni a testvérének, sikoltva és sírva kellett volna elszaladnia már az első alkalommal és nem önként és dalolva eltűrni az erőszakot újra és újra. Rettentően tudnak bosszantani az ilyen szenvelgő jellemek.
Az pedig, hogy jóval a történetek után sem merte kinyitni a száját még a szerelmének sem, még tovább bosszantott. Valahol értettem, hogy fiatal és tele van irreális bűntudattal, de nehéz volt ezt végignézni.
Spoiler vége.
A karakterek egyébként valósághű jellemek valóságos problémákkal és botlásokkal. A végére pedig egész jól alakultak a dolgok, göngyölődtek fel a szálak és oldódott fel a feszültség.
Ki kell még emelnem a halottakat. Azt már említettem, hogy mindig okkal szól a levél Kurt Cobainnek, Jim Morrisonnak vagy Amelia Earhartnak, közben azonban a megszólítottak élete is kibontakozik. Nem csupán lábjegyzetet kapott minden halott, hanem Laurel elmeséli nekik azt is, mit hallott róluk és hogy milyennek képzeli el őket. Néha pedig véleményt is formál róluk, vagy a tettükről és ez egy kis pluszt ad a történetnek.
Összességében tehát tetszett a könyv, az alapötletet nagyszerűnek találom és a kivitelezés is rendben volt. Nyugodt szívvel ajánlom a levélregények kedvelőinek, a fiatalon meghalt hírességek rajongóinak és mindenkinek, aki melankolikusabb hangulatban van és szívesen olvasna a gyász feldolgozásáról.

Zene a könyvből: Amy Winehouse - Back To Black


2015. december 26., szombat

A fény hatalma

Nem tudom megmagyarázni, miért vártam ilyen sokáig a Fairy Oak trilógia befejezésével, de talán nem is kell. A második részt (A sötétség bűvölete) épp egy éve olvastam és címéhez passzolva el is bűvölt. Valahogyan azonban mégis el kellett telnie tizenkét hónapnak, hogy a következő részhez megfelelő hangulatba kerüljek.
Ez a mese még mindig zseniális és tökéletes volt az ünnephez. A borító szép, a lapokon fel-felbukkanó rajzok még szebbek, a történet pedig varázslatos. Nem lehet panaszom a kivitelezésre, csodálatos mesekönyv.
Fülszöveg:
"Háború emészti Zöldlapályvölgyet. Fairy Oak lakói megszervezik a védelmet, de lelküket megmérgezi a kétség: vajon az Ellenségnek sikerül az ikrek közé állnia? A Fény és a Sötétség közötti Ősi Szövetség talán megszakadt? Vanília szeretete ellenére Pervinka menekülésre kényszerül és az Ellenség ekkor indítja végső támadását. Úgy tűnik Fairy Oak falai ellenállnak, de a Sötétség Ura még tartogat egy meglepetést, amely összezavarja az ostromlottakat

De talán nem minden olyan, mint amilyennek tűnik.
Ezzel a harmadik izgalmas résszel fejeződik be Feli, az apró fénytündér hosszú története, aki Fairy Oak boszorkány ikrei felett őrködik."
A történet ott veszi fel a fonalat, ahol a második kötet elhagyta. A cselekményben szépen kicsúcsosodik a küzdelem az Ellenséggel és közben a kirakós darabkái is összeállnak.
Elisabetta Gnone remek mesét írt remekül. Pont annyira kalandos, amennyire kell, pont annyira rejtélyes, hogy izgalomba hozza az olvasókat és pont annyira szórakoztató, hogy kicsik és nagyok egyaránt élvezhessék. A sorok kellemes hangulatot teremtenek, könnyedén követik egymást és néhol sziporkáznak, mint egy tündértüsszentés.
Vanília és Pervinka
A karakterek továbbra is szeretni valók, még az undok Scarlet is a maga módján. A történet fő bája azonban a varázslatban rejlik. A boszorkák és mágusok apró-cseprő bűbájában és a tündérek pihekönnyű léptében. Oda és vissza voltam Feliért és a többi rettentően hosszú nevű tündérkéért. Közben pedig lányosan vigyorogtam Grisam akcióin és élveztem az otthonos közeget ebben a különleges faluban.
Szóval már megint elbűvölt ez a történet, bár a végső csata felnőtt fejjel nem volt olyan borzongatóan izgalmas, mint a kicsiknek és Vanília szerelmi szálát korainak éreztem. Mégis azt kell mondanom, csudaelbűvölőenremeknek találom ezt a mesét. Csak ajánlani tudom minden kislánynak, akár tündérrajongó, akár nem (ez esetben ettől a mesétől biztosan az lesz), minden anyukának, aki új esti mesét keres gyermekének és mindenkinek, aki egy kis tündérporos varázslatra vágyik.
"Egy tündér nem hal meg. Szíve egy másik tündérbe száll és én felismerem majd benne ugyanazt a tekintetet, ugyanazt a bátorságot és bölcsességet, amely fényünket táplálja.
Egy tündér nem hal meg…"

Kiegészítés:
Habár ezzel a könyvvel befejeződött a fény és a sötétség küzdelme, nagyon sok potenciál van még ebben a mesében. Az írónő pedig jól tudta ezt, így egyrészt a harmadik kötet végén elejtett néhány kedvcsináló szót további mesékről, másrészt írt még négy kiegészítő kötetet más-más kalandokkal, más-más szereplőre koncentrálva. 
Biztosan végigolvasom mindet, mert néha kifejezetten szükségem van egy kis tündérvarázslatra. No, meg ihletforrásra, mert ezek a könyvek mindig rajzolásra késztetnek, ahogy a mellékelt kép és az íróasztalomon heverő két vázlat és sok színes ceruza mutatja.

2015. december 24., csütörtök

Rózsaszín pöttyök IX.

Itt a december, itt az ünnep, na de hol a hó?
Évek óta nem sikerül igazán karácsonyi hangulatba kerülnöm, mert nekem még mindig puha fehér takaró kell, hogy érezzem, december van és karácsony. Pedig mindent megtettem az ügy érdekében. Már a munkahelyemen karácsonyi zenét hallgattam (Outlander - Yule log), időben beszereztem a karácsonyi ajándékokat, sütöttem mézeskalácsot, ettem bejglit, feldíszítettem a karácsonyfákat (igen, minden évben két fa vár rám, de volt, amikor egy harmadikat is rám bíztak), becsomagoltam az ajándékokat és mindjárt jön a finálé, én mégsem érzem. Nem érzem a telet, az ünnepet, a hangulatot. Inkább csak azt érzem, hogy év vége van (már megint), repülnek a napok (már megint) és nincs az egész cécóhoz túl sok kedvem. Havat akarok!
No, de mielőtt teljesen anti-karácsonyi hangulatba menne el a bejegyzés, hoztam néhány képet decemberi napjaimból, hátha mégis megszáll az ünnepi érzés.

Mikulás járt az irodában
Valójában idén már egyszer elkapott a karácsonyi hangulat. December 7 hétfőre esett, így Mikulás járt a munkahelyemen. No, nem csak titokban ajándékot hagyva, hanem szó szerint is. Volt piros ruhája, csilingelő sapkája és ősz bajsza is a kedves kollégának, aki szaloncukrot osztogatva járt körbe elűzni a hétfő reggeli melankóliát. :)
Ráadásul nem csak ő volt ilyen figyelmes, hanem sokan mások is. Ezért ért váratlanul az a meglepetés édesség hegy, amely az asztalomon fogadott. Egész nap vigyorogtam tőle és az elfogyasztott cukormennyiségtől.
December hetedikén tehát teljes ünnepi hangulatban égtem, nevetgéltem és élveztem a kellemes légkört.
Aztán ahogy közeledett a karácsony, valahogy megkopott a dolog. Pedig az irodai angyalkák tovább tüsténkedtek. A mikulásos akció után viszont már nem értek váratlanul.
irodai angyalkák hozták
Utolsó munkanapomon volt minden: finom süti, jókedv, sok édesség, meglepés csomagocskák, sőt még picike karácsonyfa is.
Remek volt így zárni az évet és bár a mellékelt képek önmagukért beszélnek, megjegyzem, nekem vannak a legtündéribb kollégáim. Kicsit meg is lepődtem mennyire ismernek már, mert minden ajándék tökéletesen illett hozzám.
Néha tehát azért elkapott az ünnepi hangulat, lakótársaimmal elmentünk fánkozni, csudaszép képeslapokat hozott a postás, az érzés azonban nem bizonyult tartósnak. Fel-fellángolt az ünnep szikrája, de tartósan nem maradt meg.

A mézeskalácssütés már hagyománynak számít nálunk. Minden évben készítek egy hadseregnyi figurát és a tavalyi sikeren felbuzdulva, mikor mézeskalács házikót (akit érdekel olvashat róla ITT) "építettem", úgy gondoltam, növelem a tétet.
mézeskalácstemplom
Szóval ismét papírt és ceruzát ragadtam, hogy megtervezzem magamnak a saját mézeskalácstemplomomat.
Nem egészen úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Egyrészt kicsi lett a torony teteje, másrészt csak sütés után jutott eszembe, hogy magokat is szerettem volna rá tenni és harmadrészt, nem sikerült  a karamell.
Tipp minden házikóépítőnek: csak Koronás cukorból főzd a karamellt, mert az köt, mint a beton, míg az olcsó import cukor szobahőmérsékleten is olvad...
A cukormáz azért segített valamennyit az összképen és még néhány fenyőfát is alkottam mellé. Íme a végeredmény:

Az ünnepi készülődésből nem maradhatott ki az alkalomhoz illő manikűr sem.
Habár csábított a gondolat, hogy megismételjem a tavalyi masnis körmöket (leírás ITT), végül mégis valami újat alkottam.
Kell hozzá:
Vörös, piros, zöld, aranyszínű és átlátszó lakk.
Lakkozás:
Mivel két mintát kombináltam, a fagyöngy (Vagy mi ez a mesebeli piros bogyó?) mintához három, míg a fenyőmintához két körmöt választottam. Ez persze ízlés szerint változhat.
Aranyszínű és vörös lett tehát az alapszín. A vörösre vékony ecsetű arany lakkal húztam fenyőfa kontúrokat, míg az arany alapjára zölddel ágacskát három piros bogyóval.
Az egészet száradás után átlátszó lakkal fixáltam.
Ez a színkombináció szerintem tökéletes az ünnepekre és viszonylag visszafogott is.
Talán ha rá-rápillantok, eszembe jut az ünnep és elkap végre az a vágyott hangulat is.

No, de addig is hangolódom az estére egy jó könyvvel Fairy Oak - A Fény Hatalma, amiben legalább esik a hó és Gineonnal, aki szokásához híven az ágyamon szunyókál.
Az ünnepekben tehát ezt fogom tenni és javaslom minden olvasómnak, cselekedjen hasonlóképpen:
Gideon szeret velem olvasni
Kellemes ünnepeket minden olvasómnak és az erre tévedőknek!

2015. december 22., kedd

A lány, aki megérintette az eget

Ez a könyv különleges számomra, mert nagyon sokáig szemeztem vele és miután megszereztem, hónapokig várattam a polcomon megfelelő alkalmat keresve. Ez az alkalom december elején érkezett el a szerzőjével együtt. Szóval dedikált példányom van belőle (megtekinthető ITT) és ezzel bérelt helye a könyvespolcom kiemelt szekciójában.
A borító mutatós, különösen Velence látképével a háttérben. Meglehetősen vaskos kötet 720 oldalával, ám a terjedelem nem mentség arra a sok gépelési hibára, amely rontotta az olvasás élményét. Fekete pont a kiadónak.
Fülszöveg:
"Miképpen lesz egy zsidó tolvajból híres orvos? Hogyan válik a jövő nélküli fiatal lányból befolyásos ruhatervező? Milyen utat kell bejárnia egy csavargónak, hogy a szabadság védelmezője lehessen? És miképpen lesz egy zsidó tolvajból híres orvos? A válaszokat az 1500-as évek elejének Olaszországában kell keresnünk. A történet Róma mocskos sikátoraiban, bűzös csatornáiban kezdődik. Amikor Mercurio, a születésétől fogva árva, tolvaj fiú, a kis Zolfo, a szép Benedetta és a félkegyelmű óriás, Ercole kifosztják a zsidó Shimon Baruchot, nem sejtik, hogy az életük fordulóponthoz érkezett. Ugyanis miután a zsidó férfi a nyomukra bukkan, megöli Ercolét, miközben Mercurio a kése hegyével az ő torkát találja el. Mercurio úgy hiszi, megölte a kereskedőt, ezért úgy dönt, hogy Zolfóval és Benedettával Velencébe menekül. Az odavezető úton a három gyerek sorsa keresztezi két zsidó, Isacco és lánya, Giuditta sorsát, akik egy jobb élet reményében indultak új otthont keresni. A két fiatal egymásba szeret, de álmaik beteljesüléséhez ezernyi nehézséggel kell megküzdeniük.
A regény több fiatal sorsát fűzi össze. Ahogy lassan a számukra még ismeretlen érzéseket megtapasztalják, úgy válnak gyermekből felnőtté. A kilátástalanság, a féltékenység, a szerelem, a bosszúvágy, a gyermeki szeretet hol kinyitja, hol bezárja szíveiket. Egy lenyűgöző világban feszül egymásnak a nyomor és a fényűzés, a gyűlölet és a megbocsátás, a ridegség és a szenvedély. Egyetlen érzés mutat utat ebben a kilátástalan közegben: a szerelem. Olyan egyetemes érzés ez, mely összeköti a lelkeket, amely képes jobbá tenni az embereket, és amely a világot mozgatja."
Az érzelgős fülszöveg ne tévesszen meg senkit, ez nem egy cukormázas szerelmi mese. A szerelem persze kulcsfontosságú, mivel ez mozgatja - no, azért nem az egész világot - a szereplőket és a cselekményt. A dolgok azonban túlmutatnak egyetlen nagy románcon.
A terjedelem nem véletlen, mivel a könyv népes szereplőgárdát vonultat fel különálló múlttal, kalandokkal és célokkal, amelyek csupán a legvégén tévednek egy útra. A cselekmény helyszíne is változatos, Rómában indul és kisebb településeken átívelve Velencéig jut. Illetve az időtartam sem rövid, nagyjából egy évet ölel fel. Ezek után nem csoda, hogy kellett a hely a történet kibontakozásához és bár értékelem a finom részletességet és a fokozatosságot, néhol vontatottá vált. Voltak szereplők, akik kevésbé érdekeltek, helyszínek, ahol kevesebb dolog történt, így a tempó néhol belassult. A könyv végére azonban nagyobb fordulatszámot vett és az utolsó száz oldal szinte lapozta magát.
A cselekmény tehát meglehetősen szerteágazó és bár egy fő láncra lehetne felfűzni az eseményeket, sok apróbb kaland tűzdeli. A szereplők is nagyjából így alakulnak. A főhős gárda mellett hangsúlyos és kevésbé hangsúlyos alakok tűnnek fel illetve el.
Mercurio szimpatikus főhős. A bátorsága és esze hamar megnyeri az olvasókat és a jó szíve sem teszi erőltetetté. Nagyon tetszett, ahogy a könyv eleji gyerekből a kötet végére felnőtt férfi lett. Nem egy csapásra változott meg és időnként megmutatta, hogy igen is sebezhető és ez tovább növelte szimpatikussága mércéjét.
Giuditta karaktere már nem fogott meg annyira. Az elején kedveltem, de aztán valahogy belesüppedt a tipikus romantikus női karakterbe és ez cseppet sem volt érdekes. Benedetta ellenben kifejezetten izgalmas figura volt a maga összetett, ám negatív jellemével. Nála is tetszett, ahogy változott. Ez persze nem jelenti azt, hogy neki drukkoltam, csak szívesebben olvastam róla, mint a másik hölgyről.
Isacco és Lanzafame voltak a kedvenceim Donnolával kiegészülve. Ők folytatták a legtöbb humoros párbeszédet és a barátságuk is szépen fel lett építve. Scarabello igazi színfolt volt, akit minden hibája ellenére meg lehet kedvelni. Örültem, hogy a könyv végére róla is elég sok dolog kiderült.
A felsoroltakkal szemben akadtak számomra nem szimpatikus karakterek az egyértelműen negatív hősökön kívül is. Egyrészt Anna jelleme nekem erőltetett volt. Túl kedves, túl nyájas, túl hiteltelen. Másrészt Shimon el volt hanyagolva. Nem terjedelemben mérve, mivel kapott bőven szerepet, talán többet is, mint kellett volna, hanem hangsúlyát tekintve. Ez a szál, leszámítva a végét, el lett nyomva.
Apropó szálak, az író nagyon szépen vezetgette őket párhuzamosan és igazán elegánsan kötött csomót a végükre. Habár a végső kapcsolódási pontokat lehetett sejteni, kalandosra sikeredett a végjáték.
Az 1500-as évek hangulata nem uralta a könyvet, mégis tetszett a háttérvilág. Tetszett, mert reális volt annak minden nyomorával, szagával és fényével együtt. Luca Di Fulvio néhol kifejezetten naturálisan írta le a szegénységet, betegséget és mindent, amit egy nyüzsgő, vízre épített városban találhat az ember. A vallási összeütköztetés, a vakbuzgó hit és a háttérben mindig megbújó politika pedig remekül volt tálalva. Épp ezért, bár a főhősei kamaszok, inkább a felnőtt olvasókhoz szól ez a könyv. Az a sok viszontagság, amelyet a szereplőknek ki kell állni, nem a könnyed fajtából van. Ezenkívül erotika is került a képbe annak pozitív és kevésbé pozitív válfajával együtt.
A könyv mozgatórugóját illetően azonban nem vagyok teljesen elégedett. Mercurio és Giuditta mindent elsöprő szerelme cseppet megalapozatlan. Szerelem első látásra, oké, de számomra akkor is túlzás belezúgni valakibe, mint vak és sánta ló a ködös szakadékba, ha két mondatnál több szót nem váltottak. Illetve az író ellőtte a kötelező "csavarokat", hogy még tovább bonyolítsa a tiltott szerelem amúgy sem egyszerű képletét. A befejezés pedig ehhez mértem rózsaszínes árnyalatban tündökölt. Igaz, ennyi rózsaszín kellett is a korábbi hamuszürke és vérvörös színskála mellé.
Összességében tehát, bár voltak laposabb fejezetei, tetszett. Tetszett, mert időről-időre újra felkeltette érdeklődésemet és a végére kifejezetten kalandossá vált. Már az említett háttérvilág miatt megérte végigolvasni.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnak Velencéről, vallási ellentétekről és a románcot sem vetik meg. Ha pedig valaki bizonytalankodna, csapja fel a könyvet és olvassa el a végén az író jegyzetét, garantáltan megjön a kedve.

Kiegészítés:
Luca Di Fulviónak nem ez az egyetlen magyarul is megjelent könyve. Az Álmok bandája a 20. század eleji Amerikába kalauzolja el olvasóit, míg A fiú, aki éjjel meglátta a napot az Alpok egyik falujában mesél szegénységről és gazdagságról. Szívesen elolvasnám mindkettőt, az író ugyanis megnyert magának.

2015. december 20., vasárnap

SzJG - Útvesztő

A sorozat utolsó előtti része. Mikor belekezdtem, nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig. Ennyit az előítéletekről...
A borító rikítóan kék, de a szalag és a felvételi lap jól illusztrálja a cselekmény lényegét. Vastagságra megszokott 538 lapjával és a fülszöveg is tartja a jól bevált gyakorlatot, vagyis továbbra is semmitmondó:
"Szeptember 1-jén Reniék immár irigyelt végzősökként lépnek be a suli épületébe, de vajon tényleg irigylésre méltó a helyzetük? Egy biztos: a legzsúfoltabb, legeseménydúsabb évnek néznek elébe, amelynek már az első fele is tele lesz óriási élményekkel (szalagavató, nagy végzős bulizások, utolsó közös szilveszter), ugyanakkor komoly buktatókkal (érettségi tárgyak kiválasztása, a felkészülés megkezdése és a nagy kérdés: a továbbtanulás). Ám a 12/b., mint tudjuk, nem átlagos társaság: ők mindent megtesznek azért, hogy az utolsó évük valóban felejthetetlenné váljon, nemcsak önmaguk, de a Szent Johanna gimi összes tanára és diákja számára is…"
A hatodik kötethez (Ketten)  képest igazi felüdülés volt ez a rész, mivel végre volt cselekménye. No, nem kell megijedni, nem robbant atombomba a romantika szigetén és Reni nem vedlett vissza önmarcangoló énjéhez, hanem a csapat végzős lett és ez bizony önmagában is konfliktushelyzeteket teremt.
Az egyik nagy pozitívuma a sorozatnak a hétköznapisága, hogy szokványos gimis gondokat ír le. Erre a könyvre ez fokozottan igaz, így jólesően ellepett a nosztalgiafelhő. Végzősnek lenni ugyanis tényleg ennyire kettős, egyrészt hatalmas buli, másrészt szörnyen frusztráló.
A szalagavató és az ezzel járó tervezgetés izgalmas, míg a pályaválasztás kérdése, akár egy fojtogató hurok. Míg olvastam a könyvet, újra eszembe jutott, én hogyan éltem meg ezt a helyzetet és igazán szórakoztató volt, ahogy a srácok kezelték a dolgokat. Szóval ezúttal nem unatkoztam olvasás közben és bár egyetlen momentum sem ért váratlanul, kellemesen kalandosnak találtam.
A másik nagy pozitívuma a könnyed humorában rejlik, amire nem volt panaszom. Rögtön illusztrálom is néhány idézettel, jöhetnek tehát a szereplők.
Ricsivel kezdek, mert még mindig ő a szívem csücske. Totálisan hidegen hagynak a nagy szerelmi vallomások, a monológján mégis úgy vigyorogtam, mint a vadalma. Továbbra is úgy gondolom, ő a legrendesebb srác a csapatban és Virág piszkosul mázlista. Ami pedig a továbbtanulást illeti, kíváncsi leszek arra az érettségire. Drukkolok nagyon, hogy legalább akkora mázlija legyen a kémiával, mint nekem volt.
"– Mi a pálya, Ren? – kérdezte Ricsi. 
– Nem jön a jel – feleltem.
– Milyen jel? Nem jó a neted?
– Neeem – röhögtem el magam. – Az égi jel.
– A műholddal van gáz?
– Ricsi! – kiáltottam rá nevetve. – Nem tudom, mit válasszak az érettségire.
– Jaaa. Van ez így."
Virág szintén abszolút kedvencem.  Aranyosan butus, így semmit sem von le a karakteréből, hogy gyakorlatilag egy másik, színes virágokkal tarkított világban él és nem tudja, mi az a prosztata. Bohókás és Ricsi így szereti, vagyis ennél több nem is kell.
Kinga is hozta a szokott diktátori stílusát és ő így jó. Cseppet sem okoztak meglepetést az életében bekövetkezett változások és még mindig ő az, aki jól fenékbe tudja billenteni Renit, mikor elkezdi sajnáltatni magát. Ezért pedig mindenki hálás lehet.
"– Te jó ég, mi történt? Várj. Nem sírós a hangod, tehát nem álmaid hercege dobott ki. Nem tűnsz riadtnak, úgyhogy nem a kedvenc könyved esett bele a fürdőkádba. Nem vagy megdöbbent, ergo nem az történt, hogy végre rájöttél, mennyire unalmas vagy. Hm. Tippem sincs, mi lehet a bajod. Eredetileg nem érdekelt, hogy mit akarsz mondani, de így, hogy ezeket a lehetőségeket kilőttem, tulajdonképpen egészen izgatott lettem."
Zsolti maradt a háttérben és ezt bizony sajnáltam. Az előző könyvben kezdett hátrébb húzódni, hogy csupán humorforrásként szolgáljon, ami esetében visszaesés a kezdeti szintre. Persze a poénokat még mindig remekül hozta, de mivel korábban az írónő felvillantotta, hogy tud ő többet is, így most kicsit csalódott vagyok.
"– Mi folyik itt? – lépett be az ajtón Máday.
– Ott? Ott pont Sprite – válaszolta Zsolti."
Dave, ha úgy tetszik, átvette Zsolti helyét a kiemeltek között. Érthető okokból (nem kívánok spoilerezni) több figyelmet kapott és ez jót tett neki. Már alig látszik a kezdeti skatulyája, ellentétben Macuval, akit betettek a dobozba és ottfelejtettek.
" – Limuzin kell? – nézett fel Dave a képernyőből. 
– Mennymár – húzta el a száját Ricsi, és abbahagyta a basszgitározást, és Kata is abbahagyta az éneklést. – Az a-sok is limuzint bérelnek – ciccegett Ricsi. Dave félreértette ezt, mert így reagált.
– Igaz. Túl kell őket szárnyalni. Megpróbálok szerezni egy repülőt."
Gábor olyan, mint egy kis apró, amit az egyik régen hordott kabátja zsebében talál az ember. Az eddigi hat kötetben, jó ha volt két mondata, most viszont kapott egy kis szerepet, lehet pezsgőt bontani. Mintha a sorozat végére az írónő észbe kapott volna, hogy "Ja, van még egy tanuló az osztályban, mégiscsak kellene kezdeni vele is valamit". Igazi színfolt volt.
Jacques szintén kellemes meglepetést nyújtott, bár ő nem volt eddig teljesen mellőzött figura. A konfliktusa a szüleivel viszont kifejezetten érdekessé tette.
A két rocker pedig továbbra is egységes masszaként ugrált, kiabált és tett mindenféle értelmetlen vagy gusztustalan dolgot. Szóval ők is maradtak a dobozukban, mint Macu.
A végére hagytam a két főszereplőt, akik bár továbbra is boldog romantikában tengetik mindennapjaikat, nem olyan unalmasak, mint az előző részben. Egész szépen összecsiszolódtak így a végére.
Cortez, hogy Kinga szavaival éljek "bőbeszédűbb, mint valaha", vagyis képes összetett mondatokban is beszélni, nincs állandó jelleggel a zenelejátszójába bújva (csupán az esetek 60-70%-ában) és egész jól kezeli Renit. Néha ugyan megszívatta picikét, de ezt bizony meg is érdemelte. Szóval, bár továbbra sem tudom, mi olyan fene különleges ebben a srácban (Reni szemszögén kívül, mert ő szerelmes, így nem beszámítható), már nem is érdekel. Ő ilyen "menő", elfogadom.
Reni, ahogy a bejegyzés elején írtam, nem nyerte vissza régi önmarcangoló énjét, ezer hála és köszönet érte. Néhol ugyan volt egy-egy kisebb megingása, de inkább nevetségesnek, mint szánalmasnak találtam ezeket, így még szórakoztattak is. A végzős évvel járó gondok ráadásul kizökkentették kicsit a rózsaszín ködből és ez is jót tett nem csupán a cselekménynek, hanem a karakterének, mert kikacsintott kicsit a Cortez-könyvek-mit vegyek fel kérdéskör szentháromságából.
Ki kell még emelnem Arnoldot, akinek a szála itt lett végleg elvarrva. Esedékes volt a dolog, mégis sajnálom. Sajnálom, mert ő az a karakter, aki jellemét tekintve inkább visszafejlődött. Már az előző részben megmutatta, hogyan viselkedik valaki, ha savanyú a szőlő, így ezt már alig lehetett tovább fokozni. Azonban ha eltekintek a ténytől, hogy mennyire jól indult a figurája és hogy papírséma szerint lett gonosz, igazán érdekes ez a fordulat. Karakterfejlődés ellentéte csillagos ötös.
Összességében tehát teljesen rendben volt ez a rész, jól szórakoztam rajta. Aki tehát eddig eljutott az olvasásban, ne a finishben hagyja abba. Én biztosan olvasom tovább, mert nagyon érdekel, hogyan zárul az utolsó év a Szent Johanna gimiben.

Zene a könyvben: Korn feat Amy Lee - Freak on a Leash


2015. december 19., szombat

Hírvivő

Az emlékek őre annyira tetszett, hogy az írónő második könyvének (Valahol, messze) csalódása sem tudta teljesen elvenni a kedvemet ettől a "sorozattól".
A kötetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, (ez épp összeköti az előző kettő történetét) mégis önálló mesét mondanak el.
A borító jó választás és a vastagsága is szokásosnak mondható 168 lapjával. Ránézésre tehát rendben van, pont mint Lois Lowry regényeinek közösségei. A problémák ugyanis a felszín alatt keresendők.
Fülszöveg:
"Matty hat éve, fékezhetetlen, vadóc kölyökként érkezett Faluba, s azóta egy vak férfi neveli, akit különleges képességei miatt Látónak neveznek. Matty immár a felnőtt kor küszöbén áll, s hamarosan megkapja igazi nevét, ami reményei szerint a Hírvivő lesz. Ám Faluban, ebben a különös, a boldogság szigetének tűnő kis világban valami baljós változás veszi kezdetét. Az emberek, akik eddig szívesen fogadták a hozzájuk menekülő idegeneket, ellenségesen kezdenek gondolkodni a külső világból, az Erdőn túlról érkezőkre. Mivel Matty az egyetlen, akit a titokzatos Erdő mindig baj nélkül keresztülenged, neki kell elvinnie a hírt az Erdőn túli közösségeknek, hogy Falu határát hamarosan lezárják. De van még egy kötelezettsége is: át kell juttatnia Erdőn Kirát, nevelőapja lányát, ameddig még lehet…"
Sajnos, ismét csalódtam. Meg sem közelíti az első kötet színvonalát, azonban nem is olyan unalmas, mint a második, mégis nagyon sok problémám volt vele.
Egyrészt már az első pár oldalon tönkreteszi Az emlékek őrének befejezését.  Mintha az írónő meggondolta volna magát és visszatáncolt volna a merészség mezejéről a középszerűség mocsarába. Ezzel pedig rettentően felbosszantott.
Másrészt ostobának nézi a gyerekeket. Ezek a könyvek gyerekeknek íródtak és tény, hogy a fiatalabb korosztálynak nem kell mindig minden apró részletet megmagyarázni, így a háttérvilág java megbújhat a ködben. Itt viszont nem köd volt, hanem szuroksötét. Az írónő nem vette a fáradtságot, hogy rendesen kidolgozza a világot, a miérteket és a hogyanokat, mintha nem venné elég komolyan olvasóit. Attól azonban, hogy egy tízévesnek nem igazán számít, demokráciában él-e a bemutatott közösség vagy sem, igen is érezni fogja, ha valami hiányzik. Ebben a könyvben pedig rengeteg dolog hiányzott. Kezdve a falu létrejöttétől, Vezető vezetői pozícióba emelkedésén át az Erdő indáiig. Egyszerűen semmi sem volt megmagyarázva, így a történet egymásra dobált kérdőjelekből és sötét foltokból állt.
Adva volt a főhős, Matty, aki cseppet sem hasonlított a második kötetbeli énjéhez és a küldetése. Csakhogy nem lehetett tudni, miért kellett elindulnia (vagyis mi a fene történt és legfőképp hogyan történhetett a cserepiacon), sem azt, hogy Erdő miért ilyen szeszélyes, sem pedig a végkifejlet "Ezt meg mégis hogyan?" kérdéskörét.
Egy nagy katyvasz ez a könyv, fura természetfeletti elemekkel és csak a hosszú és viszontagságos út teszi érdekessé. Mert azt azért elismerem, hogy egy gyerek számára sötét erdőben való bolyongás tényleg izgalmasan érdekes lehet.
Ami pedig a mondanivalót illeti, szintén kusza. Az írónő felvet néhány okos gondolatot és megmozgatja a felnőtt olvasók agyát egy-egy szimbolikus momentummal, de ennyi és nem több. Nem ad útravalót, nem ad kapaszkodót, hogy legalább ezáltal értelmet nyerjen ez a könyv.
Összességében tehát csalódtam. Megközelítőleg sem azt kaptam, amit elvártam volna és még az első könyv kellemes emlékeit is megkeserítette picit.
Csak azoknak ajánlom, akiknek a második kötet is tetszett. Nekik valószínűleg ezzel a résszel sem lesz gondjuk, ám akiknek csupán az első könyv lopta be magát a szívükbe, inkább ne próbálkozzanak ezzel, mert illúzióromboló.

Kiegészítés:
A sorozatnak van még egy része, A fiú címmel. Ebben a könyvben futnak össze és teljesednek ki végleg a szálak, azonban ennyi csalódás után már nem fűzök hozzá nagy reményeket. Egy csipetnyi kíváncsiság azonban még mindig van bennem, így lehet, hogy valamikor azért kézbe veszem.

2015. december 8., kedd

Mozgóképek XXXIX.

Filmes szempontból kissé rendhagyó volt a novemberem. Összesen öt filmre szántam időt és ebből csak egyet néztem meg otthon, a takarómba kucorodva. Bizony, a másik négyet moziban láttam, azonban csupán egyről, a legjobbról írtam külön bejegyzést: A kis herceg. Lássuk a többit:

Suite Francaise
"Amikor a második világháborúban a németek bevonulnak Franciaországba, az emberek tömegesen hagyják el Párizst. Egy kis vidéki településen a helyiekhez szállásolják el a német tiszteket. Itt találkozik egymással a férje után híreket váró, és anyósával élő Lucile, és a bekvártélyozott német tiszt, Bruno. A nő akárhogy szeretné ignorálni a férfit, vonzódni kezdenek egymáshoz, s egymásba szeretnek egy olyan korban, amikor mindketten tudják, hogy érzéseik nem diadalmaskodhatnak. Szerelmüket titkolniuk kell, főleg, ha ellentétes oldalon állnak."
Nagyon hangulatosnak találtam a bemutatóját és a téma is érdekelt. Tiltott szerelem mindig izgalmas, főleg ha háborús hátteret kap. Csakhogy ez a film maga az unalom.
Rettentően nagyot csalódtam, pedig a színészeket kedveltem, a látványvilág rendben volt és adva volt egy csomó minden már a korszakból adódóan is. Mégis olyan lapos, érdektelen és menthetetlenül unalmas, hogy alig vártam a végét. A két főhős kapcsolata üres és harmatgyenge. Az egyetlen jó konfliktushelyzet az anyós-meny vonalon van, de ezt sem használták ki. A karakterek hiteltelenek, a korrajz sztereotip és a zene is csak motyog valamit a háttérben. Még romantikus tucatfilmnek is gyenge.
Szóval nem tetszett és csak az nézze meg, aki rettentően ráér. Ha pedig valaki szépen felépített megszálló német katona és cseppet sem lelkes francia háttérlakos kapcsolatára kíváncsi, olvassa el inkább Jojo Moyes könyvét: Akit elhagytál.

Miért én?
"Cristian, a fiatal és idealista bukaresti ügyész karrierje egyre magasabbra ível, amikor egy bonyolult ügyet bíznak rá. Egy idősebb nagyváradi kollégája ellen kellene eljárást indítson, aki leleplezett egy korrupciós ügyet, amelyben magas rangú politikusok, nagyvállalkozók és ügyészek is érdekeltek. A fiatal ügyésznek választania kell a karrierje és az igazság között. Ahogy egyre mélyebbre ássa magát az ügyben, veszélyes terepre téved."
Cor Leonis Kiadó jóvoltából nézhettem meg, amit ezúton is köszönök. Érdekes élmény volt több szempontból is.
Ez a film nem az, ami tömegeket vonz, vagy ami szórakoztatni kíván. Román dráma kemény és sajnos aktuális mondanivalóval, a korrupcióval. Ez volt az első román film, amit láttam és furcsa volt picit a nyelv, a látványvilág viszont kevésbé.
Két problémám volt vele, ami miatt nem tudtam élvezni. Az egyik a depresszív hangulata, ami rátelepszik a nézőre. Kilátástalanság jellemzi kiszámítható befejezéssel. A másik pedig a háttér teljes hiánya. Semmit nem tudok a 20. századi román belpolitikáról, így pedig nem igazán jött át, mi, miért, hogyan és meddig. A korrupciót illetően pedig szép, hogy foglalkoznak vele, szép, hogy bemutatják, de cseppet sem élvezetes. Nekem legalábbis kifejezetten rossz kedvem lett tőle, főleg mert országra és évtizedre függetlenül mindig aktuális a téma.
Szóval bár nagyon érdekes élmény volt és cseppet sem bántam, hogy elmentem, nem hagyott bennem pozitív nyomot. Csupán azoknak ajánlom, akik kifejezetten politikai drámára vágynak. Román politikában jártas személyek orrhosszal előnyben.

Egy lány az ajtóm előtt
"Jongnam fiatal rendőrnő, akit titokzatos okok miatt vidékre, egy eldugott kisvárosba helyeznek. Itt megpróbál megvédeni egy kislányt, Dohit a családjában elszenvedett folyamatos erőszaktól. A lányról a részeges nevelőapja és annak anyja gondoskodik, mivel édesanyja elhagyta őket. Dohi végül a rendőrnőhöz menekül, ahol egy egész iskolai szünetet tölt. Később Jongnam felfigyel arra, hogy illegális bevándorlókat dolgoztat Dohi nevelőapja. Egy váratlan baleset történik, melyben a kislány is érintetté válik, miközben felbukkan egy árny a rendőrnő titokzatos múltjából. Vajon hogyan reagál a zárt közösség a rendőrnő múltjára? Vajon meg tudja-e védeni Jongnam a kislányt a kiközösítéstől és az erőszaktól?"
Koreai Filmnapok voltak az Urániában. Egyszer már belekóstoltunk Pucca barátommal és bár a film abszurd (nincs rá jobb szó) volt, jól éreztük magunkat. (Beszámoló ITT.) Szóval elhatároztuk, ismét megragadjuk a lehetőséget, hogy belekóstolhassunk a koreai filmművészetbe és még Applequeent is elrángattam rá.
Találomra választottuk pont ezt a filmet, egyszerűen ekkor értünk rá. A 18-as karika és a hosszú hajú, ázsiai kislány miatt tipikus horrorfilmre számítottunk. Helyette viszont kaptunk egy drámát koreai köntösben. No, de milyen köntösben!
Egyrészt megvolt az abszurditása, mert a szereplők kissé furák, másrészt a mentalitása, mert a koreaiak sokkal szemérmesebbek, mint mi itt Európában, a bohémség szülőföldjén és harmadrészt a drámai mondanivaló kifejezetten meglepett. Pozitív csalódás volt ez a film. A látvány szép, az üzenet rendben van és a végkifejlet is tetszetős a kis csavarral a végén. A kislány viszont végig nagyon para, szóval a horrorfilmes érzés is megvolt.
Érdekesnek találtam, így összességében tetszett és cseppet sem bántam meg, hogy megnéztem. Kalandvágyó drámakedvelőknek ajánlom, tegyenek vele egy próbát. Már pusztán azért is, mert koreai. A korhatár pedig senkit se tévesszen meg, európai szemmel ez még 16-os karikát is alig kapna. Hogy ez őket, vagy minket minősíti, azt mindenki döntse el maga...

Az Éhezők Viadala - A kiválasztott befejező rész
"Az éhezők viadala: A kiválasztott - II. rész az eddigi történetet drámai erővel lezáró végjáték, amelyben Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) felismeri, hogy már nem egyszerűen a túlélésért, hanem a jövőért kell küzdenie. Panem országát lángba borítja a totális háború, Katniss pedig végső leszámolásra készül Snow elnökkel (Donald Sutherland). Legjobb barátai - Gale (Liam Hemsworth), Finnick (Sam Claflin) és Peeta (Josh Hutcherson) - támogatásával Katniss kockázatos küldetésre indul és a 13-as körzet legjobbjaival együtt életét kockáztatja Panem polgárainak felszabadításáért. A harcosok merényletet terveznek Snow elnök ellen, akinek rögeszméjévé vált a fiatal lány elpusztítása. A Katniss előtt álló halálos csapdák, kegyetlen ellenfelek és erkölcsi dilemmák az Éhezők viadalának minden eddigi próbatételénél nagyobb megpróbáltatásokat jelentenek a siker felé vezető úton."
Nagyon vártam ezt a filmet. Olvastam a trilógiát és a korábbi három filmhez is volt szerencsém. Ráadásul ez azon kevés történetek egyike, amely vásznon jobban tetszett, mint nyomtatásban. Hozta a megszokott színvonalat. (Előző filmről véleményem ITT.)
A készítők ismét jól nyúltak az alapanyaghoz. Remekül megragadták a végjáték melankolikus hangulatát és a látványra sem eshet panasz. A szörnyecskék most kifejezetten borzongatóan csúfok lettek. A színészek még mindig jók és a politikai háttérmorzsák is megvoltak. Az egyedüli hátránya a befejezése, ami vásznon is lecsapottnak és nem igazán elvarrottnak tűnik. Szóval a filmtől sem lettem okosabb, mi a fene is van Panemmel, de legalább élveztem. Élveztem mert látványos, izgalmas és hangulatos, bár utána meglehetősen maga alatt lesz az ember a tömény veszteség érzésétől. Ajánlom mindenkinek, aki látta a korábbi filmeket és tetszett neki, illetve olvasta a könyveket akár tetszettek neki, akár nem.

Értékelés:
Az Éhezők Viadala - A kiválasztott befejező rész     ->  10
Egy lány az ajtóm előtt                                               ->  8
Miért én?                                                                    ->   6
Suite Francaise                                                           ->   5

2015. december 2., szerda

Könyves kívánságlista XX.

Múlt hónapban lett volna esedékes ez a rovat, de sajnos nem sikerül kiegyensúlyozott időbeosztást készítenem (ez meg is látszik a novemberi bejegyzések ritkaságán), így nem jutottam el addig, hogy leüljek és átgondoljam könyves vágyaimat. Szóval átcsúszott decemberre és ez talán nem is baj.
Egyrészt a másik rovatomnál már megjegyeztem, hogy akkor fogok jelentkezni velük, ha lesz bőven miről írnom, másrészt pedig a december tökéletes kívánni. Ahogy a mellékelt kép is mutatja, mi mást kérhetne egy könyvmoly a Mikulástól, mint könyvet és könyvet és még több könyvet.
Szóval összeszedtem, jelenleg melyek azok a kötetek, amelyek a legjobban piszkálják a fantáziámat. Szám szerint ötöt:


Jevgenyij Vodolaszkin - Laurosz
A kakukktojás, mivel ezzel a könyvvel lepem meg magam karácsonyra, vagyis már beszereztem, ünnepekig azonban rá sem nézhetek. Azért írók mégis róla, mert első látásra beleszerettem. A borító meseszép és nem csak a gyönyörű farkas miatt, hanem mert a gerince régi kódexeket idéz. Orosz szerző műve, ettől még különlegesebb és a történet pont olyannak látszik, amilyet szeretek. Mély és elgondolkodtató. Egyértelmű volt, hogy ez a könyv kell nekem.

Libba Bray - A Látók
Az írónőtől olvastam már egy trilógiát (Rettentő gyönyörűség) és az annyira tetszett, hogy kedvet kaptam más művéhez is. Mikor tehát megtudtam, hogy új könyve jelenik meg magyarul, már fel is jegyeztem magamnak. Nagyon kíváncsi vagyok rá.

Kerstin Gier - Az álmok első könyve
Szintén a szerzője miatt érdekel. Az írónő egyik sorozata (Rubinvörös) különösen kedves a szívemnek és mivel ott a stílus nagyon tetszett, remélem, hogy más könyvében is hasonló élményt nyújt. Erre a könyvre is nagyon kíváncsi lennék.

Sjón - A macskaróka
Visszatérő vendége a rovatnak, mivel az előző bejegyzésben már szerepelt. Azért tettem ismét terítékre, mert mindenképpen beszerzős könyv, de eddig nem sikerült levadásznom. Hátha a Mikulás belecsempészi a bakancsomba...

Brent Weeks - A vakító kés
Sorozat második kötete. Az első rész, A fekete prizma megvan és tetszett, így nagyon vártam már a folytatást. Mindenképpen beszerzem, csak az alkalomra várok, például kíváncsian figyelem a Könyvmolyképző Kiadó adventi akcióit.

Jelenleg tehát ez az öt könyv szerepel a kívánságlistámon. Lehet meg kellene próbálkoznom egy levéllel a Télapónak...

2015. december 1., kedd

Luca Di Fulvio dedikálás

Luca Di Fulvio
Lelkes könyvmolynak egy könyv dedikáltatása olyan, mint egy apró, megelőlegezett karácsony. Az a néhány odafirkantott betű ugyanis nagyon sokat számít. Egy plusz köteléket a könyvvel és a személyes találkozás által a szerzőjével is. Ráadásul, ha ez a szerző meglehetősen messze él, fokozódik a dolog varázsa.
Szóval, mikor megtudtam, hogy Luca Di Fulvio Budapestre látogat, (köszönet érte ColourfulFantasynak) nagyon fellelkesültem, még úgy is, hogy eddig nem volt lehetőségem beleolvasni a munkáiba. 
A lány, aki megérintette az eget hónapok óta a polcomon pihent, de a könyvtári könyvek mindig sürgetőbbnek bizonyultak nála. A dedikáltatás lehetősége azonban rögtön a listám élére ugrasztotta és ha nem kellett volna rohamtempóban átrágnom magam Radnótiné naplójának első kötetén, a hétvégén be is faltam volna, hogy kellőképpen felkészülten mehessek erre a találkozóra. 
No, de így is kellően "felszerelt" voltam. Egyrészt lelkesedéssel, másrészt könyvekkel - Ribizly barátom megkért, hogy neki is dedikáltassak (mert a könyvmolyok kontinensnyi távolságokon át is összetartanak) - harmadrészt Róma iránti szerelmemmel. Reggel pedig gyorsan bele is olvastam a könyvbe, nehogy teljesen tudatlan legyek.

Hatalmas piros pont a Maxim Kiadónak, hogy már a második remek és kedves írót hozta el olvasóinak. Tavaly áprilisban volt szerencsém ugyanígy egy másik író megismeréséhez (részletek ITT). A helyszín és a forgatókönyv tehát ismerős volt, bár a népsűrűség növekedett és így a háttérzaj is, mégis minden zökkenőmentesen zajlott. A kezdés pontos volt, az író mosolygós, a beszélgetés pörgött és a tolmács is úrrá lett a bábeli zűrzavaron.
Jöhetnek a részletek:

Luca Di Fulvio olasz szerző, akinek most jelent meg harmadik regénye, A fiú, aki éjjel meglátta a napot
Első pillantásra két dolgot állapítottam meg a szerzőről: rettentő magas és kusza hajával picit őrült tudósra emlékeztet. Aztán elkezdődött a beszélgetés, kezdetben irányított kérdésekről, és kiderült, bár ülve is nagyon magas, cseppet sem őrült. Elég hamar feloldódott és viccelődve, készségesen mesélt.

Néhány az elhangzott információk közül:
- gyerekkorában egyszer már járt Magyarországon, de nem sokra emlékszik belőle
- színészként kezdte pályafutását, mert nem szeretett tanulni
- mindig átköltötte a szövegét, ezért a rendező azt tanácsolta neki, írja meg maga, így kezdett a betűk világába kalandozni
- szeret hegyet mászni és fával dolgozni (az nem derült ki, szobrokat farag vagy bútorokat)
- van két kutyája
- nem szeret turistáskodni, de szívesen találkozik olvasóival
- nem jó a címadásban, ezért ezt mindig a kiadóra bízza

Nagyon tetszett, hogy a beszélgetés nagyobb része a közönség kérdéseiből állt, így egyszerre vált kötetlenné és jóval személyesebbé ez a találkozó. Luca szívesen válaszolgatott, kíváncsian hallgatta a magyar szavakat és rettentően megörült, mikor egy-egy olvasója olaszul szólította meg.
dedikált könyvecském
Számomra akkor vált igazán szimpatikussá, mikor a munkastílusáról mesélt. Viccelődve jegyezte meg, hogy milyen jó munkát végeztek a fordítói, mert olaszul sokkal rosszabbak a könyvek. Többször kifejtette, hogy a kiadója szervezte neki ezt a turnét és ő nem szívesen utazgat, ez neki csak üzlet, mégis nosztalgiával emlegette németországi élményeit. Ott ugyanis egy kisebb könyvesbolt tulajdonosa megkérdezte tőle, ugyan mennyiért jönne el vidékre. Luca pedig rávágta, ingyen és örömmel, így bejárt néhány kisebb német várost és ezekre emlékezett vissza a legszívesebben. Ebből pedig azt szűrtem le, nem tagadja, hogy a könyvkiadás üzlet, hiszen ebből él meg, mégis tudja mit jelent egy-egy találkozó az olvasóknak, így az ő szeretetükkel nem akar visszaélni.
Azt is megsúgta, a könyvei önálló életet élnek, sosem úgy haladnak, ahogy az elején eltervezte őket és mindig a legutolsó befejezett munkáját tartja a kedvencének.
Jelenleg egyébként negyedik könyvén dolgozik, amely a 19. század elején játszódik Buenos Airesben és olasz telepesekről szól két prostituálttal a főszerepben. 
Mikor elfogytak a kérdések, azonnal felsorakoztak az emberek a kis pódium előtt, hogy aláírathassák a könyveket. Luca kedvesen mosolyogva fogadta a lelkes tömeget és az sem zavarta, mikor a két irányból kígyózó sor elején kisebb vita alakult ki, melyik sor volt előbb. Diplomatikusan hol egyikből, hol a másikból választotta a következő aláírandó könyvet.
Mindenkivel elcsevegett kicsit (angolul vagy a tolmács segítségével) és nem győzött bocsánatot kérni, amiért ilyen lassan halad. Szerintem azonban ezt senki sem bánta, én legalábbis türelmesen vártam ki soromat.
Ribizly dedikált könyvecskéje
Mindenkinek mást írt a könyvébe és kijelentve, hogy ő bizony igazi olasz, még puszikat is osztogatott és a fényképekhez is lelkesen mosolygott. Mikor rám került a sor, megilletődött voltam, mint mindig és bár készültem névcetlivel, nem is lett volna rá szükség, mert közölte velem, hogy a nevem Olaszországban is népszerű.
Ribizly nevével főleg nem volt problémája és szépen beleírt engem is az ajánlásba.
Habár a tolmács gyorsan elhadarta, mit írt nekem, csak a lényeg maradt meg. Azonban így is nagyon örülök, hogy olaszul írt, mert ettől még különlegesebbé vált a dolog.
Ha jól értettem a szavait, én jókívánságot kaptam, Ribizly pedig egy megjegyzést, hogy általam lett üdvözölve.
Tehát egy újabb pozitív élménnyel gazdagodtam és igazán egyedivé vált aktuális olvasmányom. Nagyon örülök, hogy elmentem és megismerhettem és remélem, hogy a kiadó folytatni fogja ezt a jó szokását és más írókat is meghív egy-egy hasonló alkalommal.
Minden könyvmolynak ajánlom, hogy legalább egyszer menjen el egy ilyen dedikálásra, akár külföldi, akár magyar a szerző, mert nagyszerű élmény, amit ki kell próbálni, nem csak magunk, hanem az írók miatt is. Egy ilyen találkozó mindkét félnek remek érzés, amiben öröm osztozni.

2015. november 21., szombat

Tűzpróba

Az útvesztő folytatása.
Habár az első könyv nem nyűgözött le teljesen, kíváncsi voltam, hogyan alakul tovább a srácok története és mégis mi a kibökött fene folyik ebben a világban. Nos, elolvasva a második kötetet, nem lettem sokkal okosabb.
Ezúttal nem filmes borítóval szereztem meg, de cseppet sem bánom. Ez a narancssárga sivatag szerintem sokkal jobban passzol a cselekmény helyszínéhez, mint a hűvösebb árnyalatokban pompázó másik.
Picivel több négyszáz oldalnál és a végéről most sem maradt le az ajándék könyvjelző. Ránézésre tehát nincs panaszom a könyvre.
Fülszöveg:
"Thomas és társai azt gondolták, ha valaha élve kijutnak az Útvesztőből, akkor visszanyerik a szabadságukat, folytathatják korábbi életüket. Ám a titokzatos VESZETT még nem végzett velük. Újabb próba, újabb rémálom vár rájuk. A Föld felperzselt vidék, melyen zombiszerű gyilkos lények kószálnak. A kormányok eltűntek, a világ anarchiába süllyedt. A remélt szabadság helyett a csapat még kegyetlenebb megpróbáltatásnak néz elébe: vár rájuk a Tűzpróba. Ebben a világban már nincsenek egyedül – és a többiek csak akkor maradhatnak életben, ha ővelük végeznek. Vérfagyasztó kalandokkal teli útjuk során nyoma vész a csapat egyetlen lány tagjának, Teresának, és a fiúk elhatározzák, hogy felkutatják, még ha ez az életükbe kerül is. Fogalmuk sincs róla, micsoda elképesztő veszélyek várnak rájuk. Nincsenek szabályok. Nincs segítség. A tét az életük. Thomasban pedig lassan felébred a gyanú: vajon nem az ő elméjében rejlik a szabadulásuk kulcsa?"
A történet ott folytatódik, ahol Az útvesztő véget ért. A fonalat felvenni tehát könnyű, megtartani azonban nehezebb.
Vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel, mert hozta is az elvárásaimat és mégsem. A címből és az első kötet befejezéséből adódóan tudtam, hogy egy újabb nagy kalandra számíthatok ezúttal útvesztő helyett sivatagban. Ez teljesült is.
Thomas megint belecsöppent valami zavaros küldetésbe társaival egyetemben, ahol ismét rohanhat az életéért és megpróbálhat túlélni szabályok és egyéb útmutatás nélkül. Ha pedig így nézem a könyvet, akkor rendben is van. Hiszen ifjúsági regényről van szó, ez a kaland bőven megállja helyét ebben a kategóriában.
A másik oldalon viszont ott a tény, hogy még mindig hupilila elképzelésem sincs, milyen plotty történhetett a világgal, amiért ilyen értelmetlennek tűnő próbáknak vetnek alá kölyköket, hogy valami mintákat szerezzenek. Ez a könyv ugyanis még annyit sem árul el a háttérvilágról, mint az előző, pedig az sem volt épp bőbeszédű ilyen vonatkozásokban. Szóval az olvasó már megint sötétben, vagy ha pontosabb akarok lenni, homokviharban tapogatózik a főhősökkel együtt és vagy lenyeli a porszemeket és élvezi a szeles bulit, vagy mint én, kezd besokallni és porszívó után kiált.
A lelkesedésemet elvette a sok kérdés és az érzés, hogy maga az író sem tudja még, mégis mi lapul a háttérben, vagy merre haladnak az események, csak sodródik a kölykökkel a sivatagban és ezért nem hajlandó elárulni semmit. Ez pedig így cseppet sincs rendben.
Hiába volt tehát James Dashner stílusa továbbra is olvasmányos és élveztem a szlengjét, a kötet tele volt értelmetlennek tűnő mozzanatokkal (például a gázkamra), amelyeket bár fontossági címkével tüntetett fel, csak nyűgnek hatottak. Még egy kitérőnek, még egy problémának, ami mögött nincs tartalom. Persze lehet, hogy a következő könyvben értelmet nyernek (erősen kétlem, mert ennyire nem szoktak az írók az olvasók remek memóriájára játszani), de most csak egy nagy katyvasznak tűnnek, ami elveszi a kalandtól a kedvemet.
A szereplők hozták a megszokott formájukat, Thomas még mindig szimpatikus, Teresát még mindig nem tudom hová tenni és Minho továbbra is a legnagyobb arc a csapatban. Azonban itt is érezhető a visszaesés, mert a főhősön kívül alig kapnak szerepet a srácok. Mint valami nagy massza rohangál együtt a csapat, azt sem lehet tudni kik vannak benne és így az "elvesztettünk egy srácot" momentumok teljesen hidegen hagyják az olvasót. Egyszerűen nem tudtam izgulni az életükért, mert szinte csak kevésbé fontos vagy névtelen egyének forogtak veszélyben.
Apropó veszély, a gyalogtúra a sivatagban rendben volt, még a Buggyantak is megállták helyüket, mint aktuális veszélyforrás, de a végén a villanykörteemberek kicsapták nálam a biztosítékot. Pont mint a Siratók: Miért? Hogyan? Mi fene?
A finálé pedig harmatgyenge lett. Oké, kölykök a főhősök, de ez a gyerekes durcás lázadás inkább hervasztó, mint lelkesítő volt és annyira lehetett tudni, hogy semmire sem mennek vele. Hogyan is tehették volna, mikor van harmadik kötet is?
Összességében tehát nekem ez a könyv kevés volt. Tele van hézagokkal a történet és nem a jótékony rejtélyes fajtából, hanem a ködösítünk, mert különben túlságosan átlagos lenne kategóriából.
Ettől függetlenül azt mondom, akinek az első könyv nagyon tetszett, olvassa el ezt is, mert a sivatagi kaland azért leköti az embert. Azoknak azonban, akiket nem győzött meg az útvesztő, egy tűzpróba sem fog nyomós érvvel szolgálni a könyvek mellett.

Kiegészítés:
Ebből a részből is készült mozifilm és mivel az első film tetszett, biztosan megnézem.
Ami a folytatást illeti, a harmadik részt, Halálkúra el fogom olvasni, hátha a végére mégis összeállnak a dolgok. Az előzmény kötet, Halálparancs azonban már nem vonz.

2015. november 19., csütörtök

A kis herceg (film)

A kis herceg egy igazi klasszikus, amely minden formában megállja helyét. Ez a történet egyszerűen annyira zseniális, hogy a csodálatos hangulata és a szívmelengető mondanivalója bármilyen közvetítőn át eljut az emberhez.
Gondolom, nem kell senkinek sem bemutatnom, így eltekintek az ismertetőtől. Ha azonban valaki mégsem lenne teljesen képben, olvassa el a könyvet.
No, de most nem Antoine de Saint-Exupéry mesterművét kívánom magasztalni, hanem megosztani élményeimet a belőle készült filmmel kapcsolatban.
Rengeteg dicsérő szót hallottam róla, mielőtt eljutottam a moziig. Azonban, ha nem ajánlotta volna mindenki, akkor is megnéztem volna. Egyrészt, mert imádom az alapanyagot, másrészt szeretem a meséket és harmadrészt már a bemutató néhány képsora elvarázsolt. Nagy elvárásaim voltak tehát és örömmel jelenthetem, nem csalódtam. A készítők remek munkát végeztek, okosan egészítették ki a könyv történetét és minden apró részletre figyeltek.
A film nem a könyv mozgóképek formájában, hanem A kis herceg egy aktuális kerettörténetbe ágyazva. A cselekmény így lényegében két szálon fut. Az egyiken egy kibontakozó barátságot mesél el, a másikon pedig a könyv történetének velejét. Az összhatás nem marad el.
Érdekes, hogy a film elején elkapott egy olyan érzés, mint a disztópikus jellegű történeteknél szokott. Olyannyira taszítónak találtam az egységre törekedő, kreativitást mellőző kockavilágot, ahol a főhős kislány élt. Aztán persze jöttek a mesében nélkülözhetetlen aranyos poénok és feloldódtam picit. Néhány perc után pedig csak gyönyörködtem a vásznon kibontakozó csodában és egészen a stáblista végéig úgy is maradtam.
Nekem is kell egy ilyen plüssróka!
A kivitelezés tehát remek mindenféle tekintetben. A cselekmény okosan van felépítve, de erről nem szeretnék írni, az ismert alap miatt úgyis kevesebb a meglepetés. A hangulat igazán meseszerű, a karakterek szerethetőek plüssrókával az élen és a zene tökéletesen passzol hozzá. No, de Hans Zimmertől mi mást várhat az ember?
A leginkább mégis a grafika volt az, ami megfogott. Nagyon tetszett, hogy a könyvet egészen más dizájnnal mutatták be. Főleg, mert ez a dizájn kifejezetten művészi lett. Mindig örömmel fogadom a megszokottól eltérő megoldásokat és ez most pont ilyen volt. Gyönyörű!
Ami a mondanivalót illeti, hiszen a könyv lényege is maga az üzenet, tökéletesen átjött. Ettől lett ez a film olyan, akár a könyv, kortalan. A gyerekeket leköti a kaland, a felnőttek pedig töprenghetnek az üzeneten, miközben ez a gyönyörűen kidolgozott igazi mese odaszegezi őket a székhez.
Szóval csak ajánlani tudom kicsiknek, nagyoknak, fiúknak, lányoknak és elsősorban azoknak, akik valódi mesére vágynak. A könyv rajongói természetesen előnyben vannak és garantáltan dupla rajongás lesz a jutalmuk.

Kedvcsinálónak egy kis zene: Gabrielle Aplin - Salvation