2016. december 31., szombat

2016 könyvösszegzése

Az év vége egy kicsit mindig töprengős és nosztalgikus. Ilyenkor az ember átgondolja, mit ért el az elmúlt 365 napban, milyen terve valósult meg és milyen vár még a megvalósításra, milyen újdonságokat hozott az év vagy egyszerűen csak számba veszi a jó vagy a rossz élmények voltak-e többségben.
Nos, én nem kívánok ilyen nagy következtetéseket levonni, csak összegzem, milyen moly voltam 2016-ban.
Sajnos idén még kevesebb könyvet, szám szerint 50-et sikerült elolvasnom, ami az olvasásra fordítható szabadidőm csökkenésével volt egyenes arányban. Ebből csupán egy volt képregény (ezen jövőre változtatnom kell) és egy útikönyv.

Számszerűsítve:
50 könyv azaz 20078 elolvasott oldal
ebből 20 kötet saját tulajdonban van, két kötetet kölcsön kaptam és 28-at kedvenc könyvtáramnak köszönhettem
9 könyvet olvastam magyar szerző tollából
összesen 19 kiadótól a következő bontásban:
Könyvmolyképző - 11; Maxim - 5; Ciceró - 4; Fumax és Gabó - 3; Agave, Jaffa, Libri, Cor Leonis, Magvető, Móra, Európa, Geopen és Manó könyvek - 2; Ulpius-ház, Trivium, Nyitott Könyvműhely, Cartaphilus és Álomgyár - 1

Részletezve:

Melyik volt a leghosszabb?
A leghosszabb címet 990 oldalával a Szitakötő borostyánban joggal érdemli meg. Egyszerűen vonzódom a féltégla méretű könyvekhez...

Melyik volt a legrövidebb?
A legkurtább olvasmányom, mindössze 130  lapjával A macskaróka volt. Ez a könyv elmehetne zsebkönyvnek is.

2016-os olvasmányaim / 1
Melyik tetszett a legjobban?
Ez mindig az egyik legnehezebb kérdés, mivel meglehetősen változatos műfajokban és témákban olvasok és nem lehet összehasonlítani mondjuk egy kalandos regényt egy életrajzi kötettel. Épp ezért a legjobbnak a legemlékezetesebb könyvet választottam. Azt, amelyik kívül és belül is lenyűgözött, amelyik a leginkább igényelte, hogy rá figyeljek és semmi másra. Ez a könyv az S. Olyan különleges és egyedi, hogy 2016 legjobb olvasási élményét adta.

Melyik tetszett a legkevésbé?
Idén is nyúltam néhányszor mellé. Volt amelyikben egyszerűen csalódtam, volt amelyik felidegesített, volt amelyik nem nekem íródott, ám csak egy volt, aminek minden betűjét merő unalommal szemléltem és úgy éreztem, sosem lesz vége. A citromdíjat ezért ezúttal kapta: A varázslók.

Melyik olvasása tartott a leghosszabb ideig?
Itt említhetném a leghosszabb olvasmányomat, mivel közel ezer oldal átlapozására kell bőven idő, de nem szeretem az ismétléseket. Ráadásul, volt egy könyv, amely két kötetből állt és aminek az olvasását még tavaly kezdtem el. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplójáról van szó. Tavaly olvastam ez első felét, idén pedig a másodikat, így több hónapig velem volt.

Melyik olvasása tartott a legrövidebb ideig?
Az idei olvasási rekordom egy nap. Egyetlen nap alatt kivégeztem két könyvet is: Itt voltam és Az álmok első könyve.

Melyik volt kölcsönkapott könyv?
Mégsem tudom elkerülni az ismétlést... Idén két könyvet kaptam kölcsön, mindkettőt Kristentől. Az egyik a már említett Szitakötő borostyánban, míg a másik a Többek által.

2016-os olvasmányaim / 2
Melyik könyv volt a legvidámabb?
A legtöbbet a Bábel olvasása közben kacarásztam. Leiner Laura mellékszereplői kifejezetten szórakoztatóak. 

Melyik könyv volt a legszomorúbb?
A legszomorúbbnak a Galambok őrizőit találtam. Nem a téma miatt, hanem mert ennek a hangulata volt a legmélabúsabb.

Melyik volt a legizgalmasabb?
A legkönnyebb kérdés, mert már megint Mark Lawrence könyvét kell mondanom. Kicsit gyanús, hogy ha izgalomról van szó, mindig az ő könyvei jutnak az eszembe... Választani azonban nem tudok, mert mind a Bolondok hercege, mind a A Hazug kulcsa izgalmas olvasmány volt.

Melyik volt a legromantikusabb?
A legromantikusabb egyértelműen a Csokoládés barack volt. Joanne Harris könyvei mindig tele vannak a romantika ízléses kellékeivel, mint egy illatos gyertya és egy csokoládéba mártott eper.

Melyik könyvet értékelik túl?
Túlértékelést a molyos statisztika alapján lehet lemérni. Az oldalon jelenleg 90%-on áll a Többek által, ami megdöbbentő túlértékelés. Ilyen arányt csak az igazán remek könyvek szoktak kapni, ez a kötet azonban távol áll ettől a kategóriától.

2016-os olvasmányaim / 3
Melyik könyvet értékelik alul?
A Macskanapló szerintem alul van értékelve 81%-ával. Főleg, ha kontrasztba állítjuk a fent említett túlértékelt kötettel. Ez a könyv ugyanis egyedi, humoros és igazán macskás, magasabb százalékot is megérdemelne.

Melyik könyvnek volt a legszebb a borítója?
Habár nagyon sok szép borítóhoz volt idén szerencsém, a legszebb közülük a Horgonyhely. Egyszerűen meseszép, rögtön beleszerettem.

Melyik könyv volt a legnagyobb csalódás?
Laurosz, mert bedőltem a borítónak és a hangzatos fülszövegnek. Egyáltalán nem azt kaptam tőle, mint amire számítottam. Csalódás volt.

Melyik könyv volt a legnagyobb meglepetés?
A legnagyobb meglepetés a Veled minden hely ragyogó volt, mivel a szép borítóval szemben ezúttal szkeptikus voltam, mint a témával kapcsolatban is. Mégis az év legnagyobb pozitív meglepetését adta.

2016-os olvasmányaim / 4
Hány új sorozatba kezdtem bele?
Csak nem tudok elszakadni a sorozatoktól, mert idén 8 olyan történetbe is belekezdtem, amelynek folytatása van. Igaz, nem mind kapcsolódik szorosan az első részhez és nem mindet fogom folytatni.

Hány sorozatot fejeztem be?
Hogy javítsak az arányokon 5 sorozat végére értem ebben az évben. Ez azért nem is rossz arány.

Nos, így állt össze a 2016-os évem könyvek szempontjából. Volt részem sok jó olvasmányban és idén is kifogtam néhány kevésbé jót. Azonban számadatok ide vagy oda, még mindig imádtam olvasni és ez 2017-ben sem fog változni.
Remélem, olvasóimnak is hasonlóan könyvekben gazdag volt az óév és lesz majd az új esztendő is.
Sikerekben gazdag, Boldog Új Évet kívánok!

2016. december 29., csütörtök

Az álmok első könyve

Nem ez az első könyvem Kerstin Gier tollából és biztosan nem is az utolsó. Az időutazós trilógiáját nagyon szeretem (és olyan szépen mutat a polcomon), így kíváncsian figyeltem, mit tud még adni. Azonban, az említett szeretet miatt tartottam is egy kissé tőle. Aztán kaptam egy jó ajánlólevelet Kirstentől és elhajítva minden kétségemet, lecsaptam rá. Ó, de milyen jól tettem!
A borító ezúttal is szemrevaló. Nagyon tetszenek ezek az aprólékos, már-már kissé giccsbe hajló, mégis tökéletesen kifejező borítók.
Egy újabb trilógia nyitó kötete 326 oldallal.
Fülszöveg:
"Liv Silber álmai az utóbbi időben meglehetősen félelmetessé váltak. Az egyik végképp nem hagyja nyugodni. Ebben az álomban egy temetőben járt éjjel, és szemtanúja volt, amint négy fiú komor hangulatú, mágikus rituálét hajt végre. Ezek a fiúk azonban nagyon is valós kapcsolatban állnak Livvel, hiszen Grayson és három barátja tényleg léteznek. Liv nemrég iratkozott be abba az iskolába, ahová ők is járnak. Tulajdonképpen egészen kedvesek. De ami igazán ijesztő – még az éjszakai temetőknél is sokkal ijesztőbb –, az az, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak Livről, amiket nappal soha nem ejtett ki a száján – álmában viszont igen. Hogy miképpen, az tökéletes rejtély Liv számára, de egy jó kis rejtélynek Liv még soha nem tudott ellenállni…"
Az írónő stílusa még mindig remek. Gördülékeny sorok, kedves szereplők és finoman adagolt misztikum. Mindezt pedig egy kifejezetten bájos humorral adja elő, így az olvasó újra és újra azon kapja magát, hogy mosolyog a sorokra.
Az egyetlen dolog, amit nem értek a hölgyben, az a helyszínválasztása. Habár német a hölgy, a történetei angol környezetben játszódnak. Igaz, egyre több német vonatkozást csempész bele, itt például egy német dadust és egy kis német néphagyományt. Azért szeretnék tőle egyszer egy teljesen német történetet olvasni.
Liv szerethető főhősnő és a családja is szórakoztató. Pont annyi kínos szituációba kerül, amennyibe minden kamaszlány és pont olyan jó szövege van, hogy minden ilyen helyzetet humorossá tegyen. A többi szereplő is hasonlóan szimpatikus volt, még a negatív karaktereket sem tudtam igazán megutálni.
A cselekmény nem siet, mégis fenntartja a figyelmet. A kisebb kalandok és vicces helyzetek végig izgalmassá teszik, amit a bizarr álmok csak fokoznak. Apropó álmok, kellett egy kis idő, mire megszoktam a két síkon mozgó eseményeket. Pedig az írónő figyelt az arányokra és a két szál szépen kiegészítette egymást.
Nagyon tetszett, hogy bár az elején belecsapott a misztikumba, csak finoman adagolta azt. Kedvelem az olyan könyveket, ahol az ember végig szkeptikus maradhat akár akar hinni a természetfelettiben, akár nem. Az is tetszett, ahogy a szerelmi szál alakult. Jó, hogy Liv szíve nem a legkézenfekvőbb fiú után kezdett el bégetni.
Apropó fiúk, a kiszemelt úriember rengeteg kérdést felvetett, úgyhogy kíváncsian várom a fejleményeket és majd megveszek, hogy mi lapul álmának ajtaja mögött. Reményeim szerint a következő kötetből kiderül.
Összességében tehát ez egy kifejezetten szórakoztató történet. Nekem nagyon tetszett, annak ellenére (vagy épp pont azért), hogy több másik olvasmányomra emlékeztetett. Szeretem az ilyen kalandos, finoman misztikus és humoros történeteket, vagy egyszerűen csak szeretem Kerstin Gier könyveit.
Épp ezért bátran ajánlom mindenkinek, akár olvasott már az írónőtől, akár nem. Különösen azoknak, akiknek élénk álmai vannak és reggelente még emlékeznek is rájuk.

Kiegészítés:
Ahogy a bejegyzés elején említettem, ez a könyv a Silber-trilógia első kötete. Az álmok második könyve már elérhető magyarul. Januárban rohanni is fogok érte a könyvesboltba. A harmadik könyvre azonban még egy picit várni kell. Remélem, a Könyvmolyképző Kiadó nem fogja sokáig váratni.

2016. december 27., kedd

Többek által

Ezt a könyvet Kristen nyomta a kezembe, szóval gyakorlatilag baráti alapú recenzióként olvastam. Nos, lehet, hogy az ő lelkének jót tesz, hogy egyetértek vele, sokan túlértékelik ezt a könyvet, ám nekem nem tesz jót, hogy már megint valami olyat olvastam, ami megemelte a vérnyomásomat.
A borító egyszerű, vörös színével rendkívül figyelemfelkeltő, mégsem az igazi. Valami hiányzik, talán a kapcsolat a történettel és ugyanezt éreztem a címnél is.
248 oldal, gyorsan végig lehet lapozni és magyar szerző munkája. Igen, a Julia Lewis Thomson álnév mögött egy magyar hölgy, Belenyesi Tünde Julianna bújik meg. Illetve a kötet szereplői is magyarok, hazai helyszíneken.
Fülszöveg:
"Anna mély érzésű lány, aki szeretetre vágyik. Igazán megérdemelné, hogy boldog legyen. A Defektesek dobosa, András megadja neki mindazt, amire szüksége van: szerelmet, nyugalmat és boldogságot. De vajon mindez az övé lehet anélkül, hogy megjárná a poklot? Annának nem adatik meg a könnyebbik út Az élet tragédiák sorozata. Anna, amikor már mindent elveszített, ráébred, hogy választania kell: hagyja, hogy végleg maga alá temesse az önsajnálat, vagy belekapaszkodik egy halvány napsugárba, és elhiszi, hogy az rá ragyog.
Vajon Anna képes szembe nézni saját félelmeivel, és megleli azt, amiért érdemes küzdenie? Lesz-e elég bátorsága újra szeretni és az új szerelemért áldozatokat hozni? Tud-e küzdeni egy olyan férfi szerelméért, akivel a kapcsolatát mindenki helyteleníti? Vagy engedi, hogy mások irányítsák, azt remélve, hogy így nem érheti több fájdalom?"
Ha kategorizálnom kellene, azt mondanám rá: lányregény.
Ha tovább kellene boncolgatnom, akkor azt is hozzátenném, a kötet első fele egy tinilány drámázása, míg a második fele egy tipikus romantikus strandkönyv némi brazil vonással. A helyzet ugyanis az, hogy cselekmény nem igazán van. A könyv a főhős szerelmi életéről szól, így senki se várjon nagyobb összefüggéseket, kalandot, izgalmat és valahol kicsúcsosodó konfliktust. Sőt, központi konfliktushelyzet sem igazán van, csak apró-cseprő veszekedések.
A rövidke fejezetek ezért nem akarnak egy egésszé összeállni, amitől még inkább lányregénynek, egy női naplónak tűnik a könyv. A gond csak az, hogy nem akart az maradni, hanem mindent megtett, hogy többnek tűnjön, ami nem tett jót sem a könyvnek, sem az olvasóknak.
A szerző első könyve, ami nagyon is érződik a sorokon. A nyelvezet egyszerű és rendkívül kevés a leírás. A párbeszédek ezzel szemben úgy elszaporodtak, ahogy nem szégyelltek. Ettől pedig az olvasási élmény Anna gondolatfoszlányaiból és érdektelen beszélgetésekből tevődik össze, ami se nem élvezetes, se nem okos dolog. Az írónő nem fordított elég időt nem csupán a szereplőire, hogy egyetlen tulajdonságuknál többet elmondjon róluk, sem pedig a múltbéli eseményekre. Egyszerűen kidolgozatlan az egész. Pl: nem tudom, hogy néz ki a főhős; nem tudom, milyen a kapcsolata az anyjával (azt is csak a könyv felénél tudtam meg, hogy a nagyanyja is vele él); nem tudom, mi volt az a baleset; nem tudom, mi van a kezével; nem tudom, mitől lett ekkora idióta ez a csaj. Az elején állandó jellegű homályos utalgatások vannak minderre, amivel fel is piszkálja az olvasó kíváncsiságát, de aztán nem ad semmit. Ettől pedig a könyv tele lesz lyukakkal és minden fekete lyukon alapuló probléma súlytalanná válik.
Apropó probléma, egyáltalán nem az első kötetes hibákkal van a baj, hiszen ez mind fejlődhet, ez csak a kezdők tipikus próbálkozása, hanem a főhőssel. Sikerült a szerzőnek olyan főhőst állítania a középpontba, akit 20 oldal után agyon akartam csapni. Förtelmes karakter, régen olvastam ennyire idegesítő nőszemélyről.
Anna megtestesíti mindazt, amit a gyenge női karakterekben gyűlölök. Ő az a hisztis, nyafka liba, akinek fáj az élet, de nem hogy nem tesz ellene, hanem szándékosan tovább rontja a dolgokat. Gyűlölöm, ha valaki ok nélkül szenved, az ő gondja ugyanis maga az élet. Csak néhány példa világfájdalmára: elhagyta az apja, anyja nem hisz a szerelemben, csúnya a kézírása, meghalt a nagypapája. (Tegye fel a kezét, akivel megesett hasonló! Most az tegye fel, aki ezért napi 24 órában sírdogál és folyóba akar ugrani! Nincs több kérdésem...) Közben persze vannak barátai, a szülei nem verik szöges láncokkal, a suli legjobb pasija a lába nyomát is imádja és így tovább és ő még mindig sírdogál, mert fáj a lét... Aztán persze jön a "csavar" (ami nem csavar, mert minden fájdalmasan kiszámítható) és akkor van egy picike oka nyafogni, bár hála az egysíkú karaktereknek a korábbi töménytelen nyafogásnak, nem igazán éreztem át. Sőt, gonosz boszorkaként vigyorogtam, hogy na, lányom, most sírhatsz, mert végre van rá okod is. Azonban ez az ok sem tarthat örökké, így a további problémák - mert Annának mindig van legalább öt nagy problémája, amin nyafoghat - jó ürügyet adnak arra, hogy az olvasó tovább gyűlölje a hisztis főhősnőt. Innentől ugyanis Anna kreatívan készít magának néhány gondot, hogy meglegyen az összkomfortos világfájdalma.
Ha a főhősnő nem lenne elég az olvasó idegeinek gyötrésére, akkor ott van a brazil vonal. A könyv második fele elment volna dél-amerikai szappanoperának. Csakhogy egy szappanoperában legalább egy picit hihető a helyzet, míg itt minden hiteltelen. Hiteltelen kapcsolatok, hiteltelen kisebb veszekedések, hogy teljenek a sorok és hiteltelen klisék tömege. Van itt minden, mi csöpögős romantika ingere. A könyv utolsó lapjai pedig giccsparádéba torkollnak.
No és hogy mégis mi köze van mindehhez a "többieknek", ami a címben is szerepel? Semmi. Semmi, mert a könyv kétharmadán mindenki elfogadja ezt a förtelmes nőt olyannak amilyen, leszámítva persze saját magát, míg az utolsó harmadon ellene fordulnak, amin Anna megsértődik, felhúzza az orrát és közli a könyv tanulságát: szard le, mit gondolnak rólad mások. A hiba csak ott van, hogy ez egy félreértelmezett üzenet, mert ha azok, akik végig melletted álltak és elnézték, hogy te vagy az új életre kelt Hisztis Mirtill valamiért megharagszanak rád, akkor inkább el kellene gondolkodni az okon és nem durcásan hagyni őket a fenébe.
Összességében tehát ez egy klisés, gyenge könyv egy minősíthetetlenül idegesítő főszereplővel. Strandkönyvnek nyáron a lángos mellé elmegy, ha valaki csöpögős romantikus lányregényre vágyik, de ennél nem több.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik bírják az ok nélküli hisztit és a gyenge női főhősöket. Ha azonban valakinek még a pihék is égnek állnak a gerincén egy kis nyafogástól, és nem bírja a szappanoperák tipikus fordulatait, jobb ha távol tartja magát tőle.

2016. december 25., vasárnap

Egy könyvmoly naplójából XIV.

Idén is hullámokban érzem a karácsonyi hangulatot. Hol elkap az ünnep szelleme és élvezem a karácsonyi fényeket, a csípős hideg időjárást és a süteményillatot, hol úgy érzem, ez is egy olyan nap, mint a többi. Egy kis hóesés biztosan segítene...
No, de mégis csak ünnep van, méghozzá a számomra legkedvesebb az évben, így elkél egy karácsonyi bejegyzés. Szóval ünnepi helyzetjelentés következik.
Mióta az eszemet tudom, hasonló a karácsonyi menetrend. Szenteste otthon, szűk családi körben, másnap tágabb családi körben ismétlés, aztán egy kis rokonlátogatás és beiktatok egy estét barátokkal. Van ebben a megszokottságban valami könnyed és természetes.
Csakhogy, ahogy felnőttem, szerte a világban szereztem barátokat az ünnep egyre megosztottabb lett. Már nem lehet egy-két nap alatt letudni mindent, hanem egy hosszabb folyamattá vált az ünneplés kisebb körökben. Így jár az, aki két városban is otthon van.
Nekem a Karácsony ezért nem tegnap este, hanem a hét elején kezdődött.
karácsonyi képeslapok
Kedden talpig karácsonyban mentem dolgozni. (Igen, van vicces és piros karácsonyi pulcsim.) Gondoltam, megadom a módját az irodai karácsonynak és december közepén úgyis csak a kollégák látnak, ők meg már megszokták bohókás ruhatáramat. Azonban, valahányszor így gondolkodom, befut legalább egy protokollvendég, aki pislog nagyokat, mikor meglát. Nos, most is ez lett a helyzet. "Merry Christmas!" felkiáltással fogadtak a svájci vendégek, akik ráadásul nem is ünneplik ezt az ünnepet...
Közben a postás szorgalmasan hozta a képeslapokat. Applequeen barátom volt az első (bal szélső képeslap), akivel egy karácsonyi mozizást is beiktattunk, miután neki is szereztünk vicces karácsonyi pulcsit.
Aztán N. barátomtól is megérkezett a klasszikus lap (jobb szélső) és Csikoszokni levele is időben ideért (középső lap) a szép matricákkal együtt. 
Sajnos, a molyos képeslapozásról idén lemaradtam. Könyvmolyságom ugyanis ebben az évben picikét megcsappant. Mikor pedig könyvet kinyitni nincs időm, a könyves oldalon sem vagyok aktív, így lekéstem a jelentkezést.
No, és hogy miért nem volt mostanában elég időm olvasni, mert a hétvégéken cseppet elfoglalt lettem. Hétköznap pedig munka és nyelvtanfolyam mellett csak éjjel tudta olvasni.
Elfoglaltságom oka San Diego, akivel mindent bevetettünk, hogy elkapjon minket a karácsony szelleme.
mini karácsony
Elmentünk Bécsbe megnézni a Karácsonyi vásárt (beszámoló ITT olvasható), elkísért ajándékgyűjtő körutamra (és nyugtatott, míg a harmadik kilométeres sorban álldogáltunk bosszantóan sokáig...) és elvitt korcsolyázni.
Mindezt megkoronázva pedig kitűztünk egy napot a közös, mini karácsonynak. 
Szóval sötétedéskor elmentünk a Vörösmarty térre megnézni a hazai vásárt. Fura, de jobban tetszett, mint a bécsi, mert sokszínűbbnek tűnt és kicsit kisebb volt a tömeg. Megkaptam a Starbucks-os ünnepi kávémat (Toffe Nut Latte nyamm!), ő pedig az ünnepi forralt bort és pont időben sétáltunk át a bazilikához, hogy elcsípjük a fényjátékot. Aztán, mikor kellően fázni kezdtünk, hazafelé vettünk egy hatalmas málnás kürtös kalácsot. Ez a finomság került az ünnepi asztalra az adventi koszorú, két nagy bögre forró tea, egy pohár bor és a mini karácsonyfa mellé. A hangulatról rengeteg gyertya és kellemes télies zene gondoskodott. Ennél több nem is kellett, elkapott minket az ünnepi hangulat.
ajándékom
Oké, a fa alá került még két kis csomag, mert ez a gesztus illendő és ad egy kis pluszt. A plusz abban rejlik, hogy a csomagok tartalma alapján eléggé kiismertük már egymást. A személyes apróságok után egyszerűen jó volt megállapítani, hogy ez az ünnepi hangulat az, amit kerestünk.
Az ilyen esték azonban nem tartanak örökké, így ünnepi hangulatom kissé visszaesett, amin csak mézeskalácsokat sütve tudtam segíteni.
Nekem a sütés és az esti takaróba burkolózás egy könyv és forró tea társaságában pont úgy a karácsony része, mint a fa.
Aztán persze hivatalosan is eljött az ünnep és most családommal töltöm a megszokott napokat. Rokonok jönnek, rokonokhoz megyek. Barátokkal találkozom, vagy ha ez nem kivitelezhető, üzeneteket váltok velük és megteszem azt, amire végre van időm, olvasok.
Úgyhogy az ünnepeket olyan nyugisan fogom tölteni, ahogy szeretem és persze azokkal, akiket szeretek. Hiszen erről szól ez az egész. A hangulatról, a személyes kapcsolatokról és a nyugalomról, amit ki egy finom süteményben, ki egy pohár italban, ki egy jó könyvben talál meg.

Boldog Karácsonyt minden olvasómnak!

Gideon is üdvözletét küldi a karácsonyfa alól!

2016. december 24., szombat

Veled minden hely ragyogó

Nem szoktam külsőségek alapján ítélni, de ez a borító rettentően megfogott. Egyszerű, hangulatos és szép, amelyhez a cím tökéletesen passzol. Tehát már puszta esztétikai szempontból is örömmel vettem kézbe, majd letéve boldogan konstatáltam, hogy ez a mutatós külső teljes összhangban van a belsővel.
430 oldalával a vastagsága is kellemes.
Fülszöveg:
"Theodore Finchet elbűvöli az elmúlás. Már több módját is kipróbálta, hogy véget vessen az életének. Ám a világ jó és szép dolgai, legyenek azok bármilyen kicsik, minden egyes alkalommal megakadályozták ebben. Violet Markey úgy él, hogy csak a jövőbe néz, számolja a napokat az érettségiig, és azt tervezi, hogy elhagyja a várost, ahol minden a nővére halálára emlékezteti. Egy hihetetlen véletlen megváltoztatja mindkettőjük életét. Amikor Finch és Violet az óratorony párkányán találkozik, még nem tudják, ki menti meg a másikat. Aztán egy iskolai projekten azt a feladatot kapják, hogy fedezzék fel saját államukban a „természet csodáit”, de Finch és Violet közösen egy sokkal fontosabb utazásra indulnak… Finch Violet mellett önmagára talál, és a lány megismeri néha kicsit furcsa, de vicces, nyitott, jókedvű oldalát. A fiú pedig eléri Violetnél, hogy már ne számolja a napokat az utazásig, és készen álljon egy új életre. De ahogy Violet világa egyre inkább kinyílik, Finché úgy zsugorodik."
Bizonyára bennem is van valami pszichés programhiba, mert cseppet sem kedvelem az öngyilkosság témáját boncolgató könyveket, mégis újra és újra kezembe kerül egy. Az ok azonban nagyon egyszerű: eddig még egyetlen ilyen témájú könyv sem nyerte el a tetszésemet, ám a pozitív hozzáállást képviselve reménykedem, hogy ez változni fog. Nos, azt hiszem, most értem el ehhez a változáshoz.
Első ránézésre ez a kötet is olyan mint a többi. Világfájdalmas kamaszok, akiknek fáj még a lét is, mert a gimiben farkastörvények uralkodnak és a bálkirálynő csúnyán nézett rájuk. Csipet akciócska nyakon öntve egy nagy adag hormonnal, hogy kész legyen a szükséges ifjúsági koktél hatalmas szerelemmel meg a többivel. Én legalábbis előítéletesen erre számítottam és reménykedtem, hogy legalább szórakoztatóan lesz tálalva az újabb sablonturmix. Szerencsémre pozitívan csalódtam.
Ez a könyv meglepően intelligens. Okosan kezeli a szereplőket, az alaphelyzetet - ami azért egészséges mértékben a jól bevált sablonokra is építkezik - és az olvasóit. Nem akar szájba rágni, nem akarja megmondani a tutit, csak elmesél egy hiteles történetet és ezzel teszi a legjobbat.
Említett sablonok ide vagy oda, ez a történet valósághű. Egyetlen percig sem éreztem azt, hogy valamit eltúlzott az írónő, vagy többnek akar látszani egy ifjúsági regénynél, mert a Jupiter-Plútó gravitációs hatás ellenére is két lábbal áll a földön.
Violet gyásza és belső küzdelme megrendült világával teljesen átérezhető. A viselkedése érthető és logikus, míg a személyisége kedvelhető. A könyv végére pedig egy erős női karakter lett, akikről mindig szívesen olvasok.
Finch már egy komplikáltabb figura. Őt picit nehezebb megérteni, mert több empatikus gondolat és előítéletmentesség szükséges hozzá, ugyanakkor sokkal könnyebb megkedvelni. A szórakozott különc stílusa ellenére nagyon emberi, ettől pedig minden esendősége valahol értelmet nyer.
A kötet a két főhős nézőpontjainak váltakozásából áll össze, így hol az egyik, hol a másik kerül picit közelebb az olvasó szívéhez. Igaz, az én szívem végig a fiú felé húzott.
Maga a cselekmény nem pörög, legfeljebb kocog kicsit, nehogy az olvasó ellustuljon. A lényeg ugyanis nem az eseményeken vagy a meglátogatott helyszíneken van, hanem a karaktereken, pontosabban a lelkükben. Aki tehát akciót vár, várja máshol, mert ez egy lélektani könyv, annak viszont nagyon jó.
Mindez azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy meggyőzzön, létezik olyan öngyilkosságról szóló könyv, amit nem dobnék át a szobán, ha nem lett volna ebben is hiteles. Jennifer Niven finoman, de határozottan nyúlt ehhez a rendkívül nehéz témához. Nem foglalt állást, csak mutatott néhány szempontot, méghozzá néhány valóságosat, amitől az olvasó közelebb kerülhetett a témához. Többnyire Finch szemszögén át, így egy kis sötét humorral átitatva sokkal befogadhatóbban.
A post it-et a fal tetejére azonban nem a visszatérő elmélkedés a halálról tette fel, hanem a könyv lezárása. Nekem nagyon tetszett, hogy itt is valósághűen hiteles maradt.
Összességében tehát nem csak kívülről tetszett ez a könyv, hanem belülről is. Jó volt végre okosan megírt könyvet olvasni az öngyilkosságról.
Azoknak ajánlom, akik kifejezetten ebben a témában keresnek olvasnivalót, illetve mindenkinek, aki szépen felépített lélektani könyvre vágyik.

Kedvcsináló idézetek:
"Azért mert meghaltak, még nem kell teljesen megszűnniük létezni. Ahogy nekünk se…"
"Arra jövök rá, hogy nem az számít, mit hozol el magaddal, hanem, hogy mit hagysz ott magadból." 

2016. december 16., péntek

Macskanapló

Köztudott macskamániám ellenére mindig félve nyúlok macskás könyvekhez. Ennek oka korábbi csalódásom (Mia-helyzet), illetve a tény, hogy legalább olyan szívesen néznék bele a cicák fejébe, mint amennyire valószínűleg nem kellene.
Szóval kicsit óvatosan vettem kézbe ezt a könyvet, bár kemény kötésével mutatós darab és 176 lapjával nem egy vaskos olvasmány.
Előre is elnézést kérek Buzay Istvántól, de nekem cseppet sem tetszettek az illusztrációk. Borítónak még elment ez a rajzstílus, de visszatérőnek már cseppet sem. Ha macska lennék borzolódott volna tőlük a bundám.
Fülszöveg:
"Bemutatjuk ​​Nokedlit, a szabadszájú kölyökmacskát, aki saját, különbejáratú gazdira tesz szert, és hogy a rengeteg új élményt el ne felejtse, naplóírásba kezd. Macskaszemmel fura, sőt olykor felháborító hogy a gazdik között van, aki éjjel aludna, nem nyalogatja magát tisztára naponta többször is, kiporciózza az ételt, kutyát tart, és dobozba téve elviszi egy helyre a macskáját, ahol annak a szegény állatnak tablettákat dugnak le a torkán, tűt szúrnak a fenekébe, és még a hasát is bestoppolják. A kismacska azonban a sok furcsaság közben is igen jól szórakozik: bemászik a gardróbba, ott megküzd a fogasokon lógó ingekkel, cipőfűzőt, mobiltelefon-töltő kábelt gubancol össze, kipakolja a fürdőszobaszekrényt, megmássza a bejárati ajtót, a függönyt, levadássza és megöli az internetkábelt, kicsomagolja az összekészített karácsonyi ajándékokat, miközben folyamatosan próbálja megérteni az embereket, új alapokra helyezve a fajok közötti kommunikációt. "
Nem kellett volna tartanom ettől a könyvtől, mert Nokedli részint igazi macska, részint meg sznob szőrmók.
Urbán Szabó Krisztina szépen visszaadta a macskák felsőrendűség képzetét, és hogy macskaszemmel az emberek világa milyen furcsa lehet. Nagyon tetszett, mikor Nokedli valami rosszaságot csinált és teljes meggyőződéssel vallotta, hogy ez bizony így volt helyes. Az is tetszett, ahogy a gazdáit kezelte. Érződött a sorokon, hogy hús és vér macskáról mintázták és a leírt események megestek. Nokedli ezért egy szimpatikus és tipikus macska volt, legalábbis részint. Részint pedig túlszofisztikált szőrmók.
Az írónő stílusán a foglalkozása is nagyon érződik. No, nem azért, mert a macska antropológiai feljegyzéseiből nem maradt ki, mivel ütik agyon az időt a gazdik, hanem mert olyan bölcsész szóhasználata volt a négylábú cirmosnak, amit csak más bölcsészek tudnak tolerálni. 
Szerencsére én az vagyok, így bírtam a hétköznapi életben szokatlan szavakat és a rettentően hosszú mondatokat, amelyek miatt nem tudtam kiírni idézeteket, pedig szerettem volna. A borítóra nyomott bélyeg, mi szerint "Felnőtteknek", nagyon is találó. Hiába szabadszájú a cicus, nincs benne semmi a megszokott felnőtt tartalmakból, ám a nyelvezete nagy valószínűséggel csak felnőttek számára lehet élvezhető.
Gideon furcsa alvópóza...
vagy lehet, hogy ez csak álca és ő is antropológus...
Azonban pszichológus író és bölcsészmacska ide vagy oda, ez a könyv kifejezetten szórakoztató. Szórakoztató a macskaszemszög, szórakoztatóak a csínyek és szórakoztató a két gazdi is. Legalább annyit nevettem a női-férfi konfliktusokon, mint a tintafoltos macskán.
A fejezetek rövidek, így gyorsan lehet vele haladni, de lefekvés előtt egy kis mosolygásnak is tökéletesen megfelel.
Összességében tehát ezúttal pozitívan csalódtam. Sokkal jobb volt, mint számítottam rá, így bátran ajánlom mindazoknak, akik igazi macskás könyvre vágynak. Azonban azt még hozzá kell tennem: bölcsészek előnyben.

Kedvenc idézet a könyvből:
"… a kávézás egy szociális aktus, és nem különböző folyadékok magunkba döntése."

Kiegészítés:
A könyvnek van folytatása Macskanapló 2. címmel és Nokedli újabb kalandjai alcímmel. Igen, ez azt jelenti, hogy a legbölcsészesebb macska kalandjai tovább folytatódnak. Lehet, hogy valamikor elolvasom. 

2016. december 13., kedd

Csavargások VIII.

A rovat egyik korábbi bejegyzésében említettem, hogy ősszel különösen szívesen csavargok. Nos, ez télen sincs másképp. Nem riaszt el a hűvösebb időjárás, sem az, ha korán besötétedik. Azért hegyet mászni nem mennék fagypont körüli hőmérsékleten, de egy városnézés bármikor belefér. Sőt, kifejezetten városnézős típus vagyok, jártam is két szép helyen.

Esztergom
Bazilika
Eredetileg Visegrádra vágytam, de aztán az időjárás és egy kicsit hosszúra nyúlt vasárnapi lustálkodás közbeszólt, így végül Esztergom lett az úti cél.
Meglehetősen borult időt fogtunk ki, mikor délután útnak indultunk San Diegóval. Út közben be is sötétedett, amitől már maga az utazás is kaland lett. Kacskaringós, erdei utakon haladtunk, amit rettentően élveztem. Autópályán mindig unatkozom az ismétlődő fa, autó, autó, fa végtelen körforgása miatt, ám most tágra nyílt tekintettel bámészkodhattam.
Esztergom egy igazán szép város, aminek éke a Bazilika. Az éjszakai kivilágítás pedig sokat dob a látképen. Szóval keringtünk kicsit körülötte. Konstatáltuk, hogy bár nincs késő, alig lézengenek emberek és dideregtünk kicsit a hűvös szélben. Jó volt felmászni a dombra, megcsodálni a Dunát és botladozni a macskaköveken. Oké, csak én botladoztam, mert botor módon magassarkút választottam a kiruccanáshoz.
Utunk tanulsága a következőképpen foglalható össze: sosem késő elindulni. Cseppet sem bántuk meg az autókázást, a gyors városnézést, mert jól éreztük magunkat és kimozdultunk, ami mindig feltölti kicsit az embert. Persze a sétálgatás után jó volt beülni egy cukrászdába egy süti és forrócsoki mellé.
A fényképek nem sikerültek tökéletesen, de azért remélem valamennyire visszaadják a város hangulatát. 
alagút és az a rengeteg macskakő

Bazilika szemből

kilátás


Bécs
Károly-templom
Folytatva a hangolódást az ünnepekre (kezdeti hangolódásom ITT olvasható) Bécsben jártam a hétvégén.
Nagyon szeretem ezt a várost, mert gyönyörű, mert tele van látnivalókkal és mert bár már háromszor jártam itt, nem tudom megunni. Szóval sem a belváros, sem a Karácsonyi vásár nem volt újdonság számomra, mégis nagyon vártam az utazást és pont olyan izgalmas is volt, mint először.
Csoportosan vonattal mentünk és bár több emberrel együtt utazni logisztika szempontjából nem mindig tökéletes, szépen vettük a kihívásokat, hogy mindenki elégedett legyen. Például, mikor belevetettük magunkat a hatalmas vásári forgatagba és felmerült a kérdés, külön váljunk-e, rögtön rávágtam: "Ne! A horrorfilmekben is mindig különválnak és tudjátok, mi lesz a vége..." Úgyhogy végig együtt mozogtunk mind a hatan. Oké, San Diegóval néha kicsit lehagytuk a csapatot, mert nem vagyunk andalgó típusok.
Karlskirche
Az első dolog, amit megnéztünk, az a Karlskirche vagy magyarul Károly-templom volt. Meglehetősen impozáns épület és a két oszlopa bámulatosan van kidolgozva. Szerettünk volna a kupolába felmenni, ám sajnos rendezvény miatt zárva volt, így csak körbejártuk.
Bécsben decemberben gyakorlatilag minden sarkon vásár van, így itt is találtunk egyet, ami a korai időpont miatt épp csak éledezett.
Átjutni a téren azonban így sem volt egyszerű, mert nem csak vásári bódékat kellett kikerülnünk, hanem néhány malacot is. Igen, malacot, mert a templom előtt a teret szalmával szórták be és felállítottak egy nagy karámot, amiben foltos malacok matattak. Természetesen ez az összes gyereket odavonzotta, akik a szalmából várat építettek és heves csatát is vívtak érte. Úgy kellett átfutnunk közöttük, nehogy mi is telibe kapjunk egy marék szalmát. Szórakoztató volt.

Szalmacsata!

Utunkat a Belvedere kastély felé folytattuk. Itt már egy igazán pezsgő, karácsonyi hangulatban tobzódó vásár fogadott minket és nem kevés ember. A tömeget azonban felszívta a kastély hatalmas parkja, így kényelmesen végignézhettünk mindent.
Belvedere és előtte a vásári bódék sora
Szerencsére nagyon szép időnk volt, sütött a nap és nem fújt a szél. Úgyhogy a sétálgatás és nézelődés kényelmesnek és kellemesnek bizonyult.
Igazából ez a vásár is olyan, mint a többi. Ugyanazok a finomságok (borok, sajtok, édességek) várják az embert, mint mindenhol, mégis van egy különleges hangulata. A kézműves portékák is sokkal szebben festenek, ha egy igazán festői kastély mellett kapnak helyet. Szóval szerintem a Karácsonyi vásár nem a vásárlás miatt érdekes, hanem az érzés miatt, hogy az ember ott van és nincs más dolga, csak gyönyörködni.
Nos, mi gyönyörködtünk is, körbejártuk a teljes kastélykertet. Egyszer nyáron még biztosan visszatérek, mert akkor igazán gyönyörű ez a gondosan megtervezett park a szökőkútjaival.
Belvedere kastély és az árnyékunk

mindenki pózol

Van egy épület Bécsben, amit nem lehet kihagyni. Valahányszor erre járok, meg kell csodálnom. Ez nem más, mint a Stephansdom vagyis a Szent István-székesegyház. Egyszerűen meseszép!
Stephansdom egy része
Nem sikerült igazán jó fényképeket készítenem róla, mert hatalmas és mert hatalmas volt a tömeg is. A székesegyház lábánál ugyanis az egyik legkedveltebb karácsonyi vásári tér foglal helyet, ami rengeteg embert vonz.
Mi is itt csábultunk el egy forralt borra, vagy esetemben Jugend puncsra. Málnásat ittam, ami lényegében olyan mint egy meleg szörp. Igazán finom és jár hozzá bögre. Levadásztam magamnak egy hagyományosabb kéket, míg a többiek megelégedtek a mutatós, ám cseppet sem praktikus cipő formájú bögrével.
Itt is végig bámészkodtunk mindent és megkaptam a "vásárfiát". San Diego vett nekem egy csokinyalókát, amin egy Mikulásnak álcázott bagoly díszeleg. Cseppet ismeri már a mániáimat és a csokiimádatomat...
Mivel már nem maradt túl sok időnk - egy délutánba beleszuszakolni mindent nem épp egyszerű - meg kellett gondolnunk, mit nézzünk meg utoljára.

Stephansdom egy másik csücske

vásárral a lába mellett

nem tudom megunni...

azt hiszem, értem Jancsit és Juliskát...

Olyan gyönyörű!

Végül egy hosszabb sétára vállalkoztunk a Maria-Theresien-Platz-ra. Itt foglal helyet a Természettudományi és a Szépművészeti Múzeum. Mindkettőt érdemes megnézni belülről, ám most nem mentünk be, mert nem fért volna bele az időnkbe. Inkább csak belevetettük magunkat az újabb vásári forgatagba és szembesültünk nem csak azzal, hogy rengeteg a városban a magyar (még az étteremben is magyar pincérünk volt), hanem azzal, hogy kicsi a világ. Egyik útitársunk a hömpölygő tömegben összefutott egyik ismerősével.
múzeum és vásári forgatag
Itt már csak nézelődtünk, és bár alig volt egy óránk rá, elégnek bizonyult. Ekkora tömeget nem sokáig visel el az ember, vagy lehet én vagyok túl rigolyás, hogy megvisel ha idegen emberek népes tábora nyomul bele az aurámba.
Természetesen, míg eljutottunk a vasútállomásra, tovább bámészkodtunk és szívtuk magunka a bécsi karácsonyi hangulatot, ami a sötétedéssel egyre csak fokozódott.
Szóval kellemesen elfáradva, karácsonyi hangulattal és egy remek élménnyel gazdagodva tértünk haza. Na, meg egy kis zsákmánnyal is, mint az utolsó kép mutatja.
Szeretem ezt a várost és szeretem a Karácsonyi vásárt, így biztosan nem ez volt az utolsó alkalom, hogy meglátogattam és csak buzdítani tudok mindenkit, aki kíváncsi rá. Megéri megnézni.
bécsi zsákmány

2016. december 12., hétfő

Rózsaszín pöttyök XIII.

A mellékelt képen látható módon hangolódtam az őszre. Meglehetősen kellemes, meleg és puha volt, azonban már nem csak naptár, hanem lassan időjárás terén is tél van, így elkezdtem áthangolódni erre az évszakra. Ha tél, ha december, akkor egyértelműen ünnepi a hangolódás. 
Kezdtem a szokásos karácsonyi képeslapok megírásával - Ribizly barátom már meg is kapta, igaz neki előrelátóan novemberben postára adtam a levelet, mert Kína nincs épp közel - és folytattam a töprengéssel karácsonyi ajándékokról. Azonban hiába motivált Applequeen barátom, aki ezt a kérdést már hetekkel ezelőtt kipipálta, előre látom, hogy idén is kapkodás lesz a vége...
A képeslapokon kívül más módon is készültem idén, ebből szemezgetek ebben a bejegyzésben.

Koszorú
Mikor kicsi voltam, mindig volt adventi koszorú otthon. Néha segítettem eldönteni, milyen legyen vagy melyik gyertyát tegyük rá, néha nem. Azonban mindig élveztem meggyújtani, aztán valahogy elmaradt. Nem voltam már otthon és eddig nem éreztem késztetést, hogy magamnak készítsek egyet. Oké, idén sem magamnak készítettem.
Idén meglepően gyorsan jött az advent és mikor konstatáltam, hogy a küszöbön jár, úgy döntöttem, illendően invitálom beljebb. Szóval elkészítettem az első adventi koszorúmat, ami a mellékelt képen látható.
Szerencsére a kreatív boltok remekül fel vannak készülve minden kellékkel. Szóval bementem egy nagyobb boltba és laza egy óra alatt kiválasztottam és fejben összeraktam a darabokat. Egyszerűségre és természetességre törekedtem, mert szeretem a természetes alapanyagokat és mert San Diegót leptem meg vele. (Szóval lila gyertya például szóba sem jöhetett. Ezek a fiúk meg a foci...)
Moha alapot választottam, majd vagy húsz percig válogattam a szalagok között, mire rábukkantam erre a vékony elegáns darabra. A két toboz szinte magától ugrott a kosaramba, mert enélkül nekem nincs koszorú és a szárított zöld citrom karikák úgy megtetszettek, hogy nem is gondolkodtam másban. Azért kellett még egy kis különlegesség, így került rá a csengő és bár a piros az igazi ünnepi szín, ezt a narancsos árnyalatot sokkal tökéletesebbnek éreztem.
Habár kicsit aggódtam, hogy ragasztópisztoly hiányában macerás lesz összerakni, könnyen és gyorsan megoldottam. Egy tű és egy kis cérna csodákra képes.
Biztosan nem ez volt az utolsó saját készítésű koszorúm és csak buzdítani tudok mindenkit, aki egy kis motivációt érez magában, hogy vágjon bele. Sokkal személyesebb és különlegesebb, ha az ember magának rakja össze, mintha megveszi a boltban. Ráadásul ajándéknak sem utolsó.

Mikulás
Tavaly kicsit elszállt a Mikulás (beszámoló ITT), mivel sokan és váratlanul léptek meg. Idén azonban egészen máshogy alakultak a dolgok. A családon belüli szokásos csokiadagon kívül, most is kaptam szaloncukrot Mikulásra még hasonlító kollégámtól, aki idén is körbejárt piros sapkájában az irodában. Illetve még néhány munkatársammal is megleptük egymást egy kis finomsággal.
jó gyerekek voltunk
Ez azonban nem olyan különleges dolog, mint a meglepetést cipőbe csempészni. 
Lakótársaim cipőjébe szoktam elrejteni ezt-azt, egy szaloncukrot, egy kis mogyorót vagy egy picike csokimikulást. Már azt is kalandosnak éreztem, mert például rájönni, hogy Pucca vajon reggel a cipőgyűjtemények melyik tagját fogja előnyben részesíteni, igazi kihívás. Most azonban nagyobb hadműveletet követtem el.
Lefekvés előtt, fogmosás után kommandóztam San Diego lakásán a sötétben, nehogy gyanút fogjon, mire készülök. Majd elégedetten bújtam ágyba. Csakhogy reggel a várt meglepettsége helyett a következő laza megjegyzése fogadott: "Milyen jó gyerekek voltunk az idén." A meglepetés így végül az enyém volt, mikor  megpillantottam a bakancsomból kikukucskáló Mikulást, mivel ő is gondolt rám. Neki ráadásul még kommandóznia sem kellett, mert volt bőven ideje a hadműveletre, míg én az ágyban vergődve szürcsöltem reggeli koffeinadagomat.
Igazán érdekes, hogy gyerekként mindig az érdekelt, mi lapul a cipőmben, míg felnőve már az foglalkoztat, hogyan és mit rejthetek el mások lábbelijében. Ez azonban így van rendjén, főleg ha ez a meglepetés kölcsönös, mint esetünkben volt. 
Jó hagyomány ez a Mikulás, sosem fogom megunni!

Pingvin
Habár ez a minta cseppet sem új a repertoáromban, mégis megosztom olvasóimmal. Egyrészt, mert régen mutattam meg a körmeimet, pedig mindig festve vannak, másrészt, mert imádom a pingvineket. 
Egyik munkatársam, nevezzük Madonnának, folyton beszól miatta, mert szerinte "koszos és büdös állatok" ami egy állandó vitát generál közöttünk (persze nevetve és nem véresen komolyan), ám szerintem egyszerűen cukik. Olyan cukik, hogy nem vagyok rest a körmömre festeni őket.
Az eredeti mintán (korábban ITT írtam róla) annyit változtattam, hogy a hópihék alapszínének egy szép sötétkéket választottam.
Szóval már a körmeim is hangolódnak a télre. Ezt a hangolódást pedig tovább fokoztam a hétvégén, mert Bécsben a Karácsonyi Vásáron jártam, de erről majd a Csavargások rovatban részletesen beszámolok.

2016. december 9., péntek

A vakító kés

Nagyon sokáig halogattam kézbe venni ezt a könyvet. Mivel az első részt (A fekete prizma) három éve olvastam, úgy gondoltam, nem ártana újra átlapoznom, mielőtt belekezdek a folytatásba. Csakhogy időm nem nagyon volt megismételni egy 800 oldalas kötetet, mikor olvasásra váró friss könyvek néznek rám csúnyán a polcról, így úgy döntöttem, bízom a memóriámban. Szerencsére nem volt alaptalan ez a bizalom.
A borító nagyon mutatós és ahogy az írótól már megszokhattam, ez sem lett sokkal rövidebb, mint a Shakespeare összes. Igaz, a 840 oldalból az utolsó húsz kiegészítés, szószedet, háttér információk és köszönetnyilvánítás. Ettől még ez bizony egy féltégla... alig bírtam belegyűrni a táskámba...
Fülszöveg:
"Gavin Guile haldoklik. Azt hitte, még van öt éve, hogy megvalósítsa kitűzött céljait, de már elveszítette az uralmát az egyik színe fölött. Felélednek az ősi istenek, a mágia elszabadul a világban, a vadság és a téboly Gavin hatalmas háborús ellenfelét erősíti és segíti. Gavinnek ötvenezer menekültről kell gondoskodnia, miközben a háta mögött összeesküvést szőnek ellene; fattyú kamaszfiára még nem számíthat; elhagyott jegyese sötét titkokat őriz. A Prizma halála pusztulást hozna a Hét Szatrapiára és káoszba taszítaná a világot. A megoldás a másik Prizma lehet, akit Gavin tizenhat éve a kék börtönbe zárt."
Brent Weeks szimpatikus író. Kedvelem a stílusát, a remek fantáziáját és a humorát is. Azonban ez a kötet rámutatott a gyenge pontjaira is. Úgyhogy, bár boldogan vetettem bele magam a színmágusok világába és kíváncsian figyeltem az eseményeket, néhányszor bizony elhúztam a számat. Mielőtt azonban rátérnék, mi csiklandozta a retinámat, elmondom, mi az, ami tetszett, mondjuk stílusosan színek szerint.
Kék - vagyis a tudatosság. A világ, a karakterek, a cselekmény, minden szépen és tudatosan lett felépítve, amitől tökéletesen kerek lesz a történet. Még mindig nagyon kedvelem ezt a szó szerint színes világot.
Zöld - a kaland. Mindig történt valami, legyen egy aprócska csata, egy kis edzés vagy csak némi luxingyakorlat. Cseppet sem unatkoztam olvasás közben.
Sárga - a masszív főhősök. Habár a könyv rengeteg szereplőt felvonultat és az író nem sajnált nevet is adni nekik, az első kötetben megismert főszereplők lényegesen hangsúlyosak maradtak. Tetszett a fejlődésük, gondolok itt elsősorban Kipre, a változásuk, mint Gavin és a dolgaik alakulása, mint Karris.
Az alapszínek tehát rendben voltak és ismét megkaptam azt a Weeks-féle fantasy élményt, amire vágytam. Azonban a könyv nem csak három színből állt és itt vannak azok a csúnya vakfoltok elrejtve.
Vörös - túlzások. Én bírom a terjedelmes könyveket, sőt, kifejezetten szeretem, ha sokáig rágódhatok egy-egy köteten, de ezt most túlzásnak éreztem. Weeks néha átesett annak a bizonyos lónak a túloldalára. Túlrészletezte az egyébként magyarázatra nem szoruló dolgokat (vagy ha mégis kell magyarázat, arra ott van a hátsó szószedet) és olyan sok felesleges kanyart tett a cselekménybe, amiktől erőltetettnek éreztem ezeket a kitérőket.
Ultraibolya - megtévesztés. A felesleges körök egy része merő merengés volt, puszta ízlelgetése a világnak, így bár picit zavaró, azért bocsánatos. Azonban egy részük szándékos elterelés volt és nem a kedves fajtából. Néhol úgy éreztem, az író felültetett. Elhitette velem, hogy most lesz valami nagy fordulat, aztán kinevetett és otthagyott. Dazen akkora kihagyott lehetőség volt, hogy félre kellett tennem kicsit a könyvet, hogy megemésszem.
Narancs - nyilvánvalóság. Minden szándékos megtévesztés ellenére kiszámítható ez a könyv. Akadt benne jó néhány papírforma szerint alakuló dolog és nem csupán a főhősök szerelmi életére gondolok. Vagy kiismertem az írót vagy elveszve a részletekben már nem maradt energiája a csavarokra.
Gideon szeret a "féltégláim" mellett szunyókálni
Összességében tehát nem minden színtartományban nyűgözött le. Jó volt olvasni és még mindig van bennem kíváncsiság a folytatás iránt, de látok benne jó néhány hibát.
Elvakultság nélkül tehát kizárólag azoknak ajánlom, akik az első részt szerették. Őket biztosan érdekli, hogyan alakul a Prizma nem épp problémamentes élete, azonban, ha valakit az első könyv nem fogott meg igazán, valószínűleg ez sem fog. Terjengős olvasmányoktól frászt kapó személyek pedig jobban járnak, ha inkább elkerülik. Nem a semmitől lett féltégla méretű...

Kiegészítés:
Bár az előző bejegyzés végén összefoglaltam, mire lehet számítani folytatások terén, nem árt az ismétlés. A harmadik, kötet, A tört szem már elérhető magyarul, míg a negyedik rész, The Blood Mirror csak nemrég jelent meg eredeti nyelven. Valamikor biztosan folytatom ezt a sorozatot.

2016. december 3., szombat

Mozgóképek LI.

Novemberben cseppet elhanyagoltam a blogot. Ennek két összefüggő oka van. Egyrészt, hogy kicsit összesűrűsödött az életem megoldandó problémákkal és beosztandó kevés szabadidővel. Igyekszem megtalálni az egyensúlyt, de néha sajnos aludni sem ártana... Ebből következik, hogy olvasásra sem jutott elég időm, ami meg is látszik a blogbejegyzések számán. Ezen decemberben igyekszem változtatni.
Azonban, mivel filmes barátokkal vagyok körülvéve és a moziba járás a szociális életem szerves része, ez az egyetlen olyan hobbim, amire bőven jutott időm.
Háromszor jártam moziban, az egyik filmről külön bejegyzést is írtam: Érkezés. Mellettük egy filmet sikerült otthon kényelmében megnéznem, plusz hármat San Diego kanapéján, de utóbbiak (Bazi nagy francia lagzik, Így neveld a sárkányodat, Underworld) nem számítanak, mivel korábban már láttam őket. Szóval ebben a bejegyzésben 3 filmről fogok mesélni.

Colonia
"A Colonia című dráma főszereplői, Lena (Emma Watson) és Daniel (Daniel Brühl), egy német pár szörnyű események részesei lesznek az 1973-as chilei puccs után, mely Salvadore Allende elnök megbuktatására irányul. A puccs egyet jelentett Augustus Pinochet felemelkedésével. Danielt foglyul ejtik a Pinochet által felállított titkos rendőrség, a DINA emberei, és a Colonia Dignidad nevezetű helyre hurcolják. Lena egy lelkész segítségével a férfi nyomára bukkan, hamarosan azonban rá kell döbbennie, hogy a kolónia egy rettenetes fogolytábor, ahol borzasztó kínzásoknak vetik alá a rabokat."
Emma Watson meglehetősen megosztó színésznő ismerőseim körében, én azonban szeretem. Nem mondom, hogy tökéletes, szóval Bonddal ellentétben nem feltételezem, hogy az iránta viseltetett ellenszenv puszta féltékenység, de egyáltalán nincs problémám vele, sőt kifejezetten érdekelnek a filmjei. A valós események által ihletett filmek pedig különösen érdekelnek, így igazán kíváncsi lettem erre a kolóniára.
Maga a történet nem üt nagyot, nincs benne megdöbbentő csavar és pont annyira szenvedős, amennyire a helyzet megköveteli. Az akciót finoman adagolták a készítők és a szerelők is szépen felvonultatták egy diktatórikus szekta jellemző karaktereit. Szóval a film oké volt. Aztán vége lett. Aztán jött a plusz információ, hogy a valóságban mi történt és jött az, amiért ez a film készült. Megdöbbentő, hogy a hetvenes években megeshetett ilyesmi. Megdöbbentő, hogy bár a világ tudott róla, semmi hatása nem volt. Megdöbbentő, hogy gyakorlatilag ma is megeshet, ha a körülmények úgy adódnak.
Szóval, bár maga a film nem nagy szám a többi hasonló témájú film között, a valós alaptól felértékelődik. Cseppet sem bántam meg, hogy megnéztem, mert általa azon kevesek közé kerültem, akik tudják, mi történt Chilében. Bátran ajánlom mindenkinek, akinek kíváncsiságát felkeltette Chile nem épp könnyű közelmúltja.

Legendás állatok és megfigyelésük
"Göthe Salmander (Eddie Redmayne) professzor, a bűvös fenevadak és bestiák szakembere New Yorkba érkezik. A muglik között bujkáló varázslók és boszorkányok közösségének segítségével keresi a városban élő szörnyeket. És talán meg is találja őket...A Harry Potter-világ feltámad, a történet jó 70 évvel Potter születése előtt játszódik: a nézők a varázslatos kalandok közben a varázsvilág múltját is megismerhetik. "
Nagyon, nagyon vártam ezt a filmet. Egyrészt, mert szeretem J. K. Rowling varázsvilágát, másrészt, mert oda és vissza vagyok Eddie Redmayne kócos vörös tincseiért. A film címét adó picike könyvecskét természetesen olvastam és Applequeen barátommal hasonlóan lelkes társsal mentem el rá a moziba.
Imádtam! Imádtam a látványt, a hangulatot. Imádtam a szereplőket. Imádtam minden varázslatot és imádtam a varázslatos lényeket. Úgy elröpült a moziban töltött két óra, mintha hopponáltam volna az elejéről a végére és kedvem támadt az időnyerőmhöz folyamodni, hogy újra átélhessem.
Akarok egyet a zsebembe!
Ha varázsló lennék, pont olyan lennék, mint a főhős, az összes mágikus lényt begyűjteném. Mást sem csináltam a moziban csak sóhajtoztam utánuk és nagy önuralmamba telt, hogy ne kezdjek el vinnyogni "Milyen édes!" minden harmadik percben. Ide nekem azt a bőröndöt!
A film cselekménye meglepően egyszerű, de ez senkit sem zavar, mert kárpótlásul ott vannak ezek a csodálatos lények és a mellékszereplők. Igen, mellékszerelők. Hiába vagyok elfogult Eddie-rajongó, most egyértelműen a mellékhősök vitték el a vállukon ezt a történetet. A mugli és boszorkány szerelmi szál pedig rendkívül szórakoztatóra sikeredett. Plusz le a kalappal a készítők előtt, hogy megállták a nyilvánvaló Harry Potter párhuzamokat, de elrejtettek jó néhány utalást, amelyeket a szemfüles rajongók boldogan észrevehettek.
Szóval imádtam és csak ajánlani tudom. Aki szereti ezt a varázslatos világot és hangulatát, garantáltan nem fog csalódni. Ha pedig valaki szereti a cuki lényeket, mindenképpen nézze meg és ne aggódjon, ha olvadozni kezd, mert az összes nő ismerősöm ezt tette a moziban. (Na, meg persze én is.)

A szobalány
"A szobalány az 1930-­as évek Koreájában játszódik, a japán megszállás éveiben. Egy pénzéhes szélhámos felbérel egy ifjú zsebtolvajnőt, hogy egy japán úrnő szobalányaként férkőzzön annak a bizalmába, így segítve, hogy a férfi megszerezze a nő pénzét. A különösen csavaros történetben a két gyönyörű nő erotikus fantáziái szépen lassan valóra válnak, és a szerelmi háromszög résztvevőinek választaniuk kell, ki mellé állnak az érdekektől hemzsegő harcban."
Akartam külön bejegyzést írni erről a filmről, de meggondoltam magam. Nem írtam, mert ezt egyszerűen LÁTNI KELL. Rég nem láttam olyan filmet, ami ilyen csavaros, sokkoló és szórakoztató lett volna egyben. Zseniális alkotás, így már én is Park Chan-wook rajongójának vallom magam.
Nel és én már jó ideje vártuk ezt a filmet. Filmnapok miatt el is akartunk menni rá még a bemutató előtt, de sajnos nem sikerült. Szóval várnunk kellett kicsit, ám hála szerencsés lényünknek, a premier előtti vetítésre nyertünk is jegyet. Ezúttal mindketten, így gondoltuk csajos napot tartunk és a két plusz jegyre egy-egy barátnőt vittünk el. Én természetesen Applequeen barátomat invitáltam meg.
Szóval négy gyanútlan lány beült rá a moziba és döbbent, pislogott, nevetett egyszerre és együtt. Igazi élmény volt. Az élményt pedig fokozta a rendező kedves videóüzenete, amiben a film előtt köszöntötte a magyar nézőket.
Igen, nem véletlenül terelem a szót a körítéssel, mert véletlenül sem akarok elárulni egyetlen picike csavart sem, hiszen szentségtörés lenne. Ezért az élményt próbálom megragadni, hogy még több ember kíváncsiságát felkeltsem és még többen nézzék meg, mert látni kell.
A 18-as karika nem véletlen. Applequeen meg is jegyezte, ebben akkor most vagy szex lesz vagy gyilkosság. Mire rávágtam: "Vagy mindkettő!" Nos, nekem lett igazam, de még én sem gondoltam volna, hogy ennyire "felnőtt" lesz ez a film, szóval gyengébb idegzetűeknek csak óvatosan.
A látvány gyönyörű, a zene passzol és a szereplők remek munkát végeztek. Olyan precízen és tökéletesen van összerakva ez a film, amilyen precízen és tökéletes harmóniában lapulnak a japán úrnő fiókjaiban a kesztyűk. Mindezt pedig megdöbbentően szórakoztatóan teszi. Többször felkacagtunk és nem a kínosan sokat mutató erotikus jelenetek miatt, hanem, mert vicces volt. A rendezőnek remek humora van és ez tökéletesen átjön, ahogy a keleti mentalitás is. A csavaroktól pedig úgy el voltam bűvölve, hogy még most sem tudom, tényleg ennyire jó vagy csak álmodtam az egészet.
Többet azonban nem árulhatok el, mert ennek a filmnek minden képkockája meglepetés, ami egyszerre megdöbbentő, pirongató és kacagtató. Csak ajánlani tudom, de szigorúan 18 éves kor felett!

Értékelés:
A szobalány                                                          ->  10
Legendás állatok és megfigyelésük                      ->  10
Colonia                                                                 ->  9

2016. november 16., szerda

Érkezés

Általában egyet szoktam érteni Szirmai úr véleményével, de most nem teszem. Sőt, kifejezetten úgy éreztem hazaérve a moziból, miután megnéztem a kritikáját, hogy csak azért is írnom kell egy véleményt még ma.
Pontosan másfél órája, hogy kijöttem a moziból, vagyis rettentően friss az élmény, ezért most bebizonyítom, hogy igen is lehet véleményt formálni róla anélkül, hogy az ember aludna rá egyet.
Nem vagyok sci-fi rajongó, ezért ez a film sem hozott lázba. Applequeen barátom vetette fel, hogy nézzük meg. Előzetes információm nem sok volt, csupán annyi, hogy novella alapján készült és míg Nel pár napja egekig magasztalta, addig Tigris leszólta, mikor a friss mozis filmek szóba kerültek.
Lássuk, miről is szól ez az egész. Ismertető:
"Ha egyszer eljönnek hozzánk az idegenek, akkor nem csak az lesz a kérdés, mik a szándékaik, hanem az is, miként fogunk velük kommunikálni - és hogyan. Amy Adams egy elismert nyelvészt alakít, akit az amerikai katonaság kér fel, hogy közvetítsen köztük és az idegenek között."
A film alapja Ted Chiang novellája, amelynek a címe sokkal kifejezőbb: Életed története.
Első ránézésre tipikus sci-fi, jönnek a földönkívüliek, a katonaság kicsit túlbuzog, mint mindig, csihi és puhi, de talán valaki megmenti a békét. Én legalábbis így gondoltam erre a filmre, ezért is volt kifejezetten ütős élmény megnézni. Teljesen mást kaptam, mint amit vártam.
Először is, ez nem sci-fi a téma klasszikus értelmében, hanem egy szépen felépített lélektani dráma. Minden bolygón kívüli dolog csak hátteret, a hangulat egy részét, az izgalmi szintet és persze a történeti keretet adja ennek a filmnek. A látványra nem lehet panasz, míg a zene gyönyörű. Max Richter és Jóhann Jóhannsson olyan csodásan oldották meg az aláfestő zenét, hogy a filmélmény felét nekik köszönheti a néző. Ha pedig összeadjuk az egyik dalt az eredeti címmel, megkapjuk a történet eszenciáját.
Ez egy rettentő lassan kibontakozó történet. A csigatempó csak a hangulat és a hét lábon fenntartott feszültség miatt bocsájtható meg. Babaléptekben halad előre, amit a "visszaemlékezések" még lassúbbá tesznek. No, de mivel ez egy dráma, nincs is oka sietni.
Főleg mert a néző agyát így is leterheli a nyelvészeti és fizikai kérdésekkel és az állandó kíváncsisággal. 
Ez egy kifejezetten pislogós film, amikor az ember néz, pislog, nem érti, mi a fene van és ezt valahol mazochistán élvezi, mert tudja, hogy majd a végére minden szépen körbeér. 
De még milyen szépen! Zseniálisan jó a csavar, ahogy egy csattanós novellában elvárt.
No, és akkor itt térnék rá arra, miért nem értek egyet a fent említett kritikusokkal.
Nekem ez a film adott valamit a moziélményen kívül. Adott egy búskomor, kissé lúdbőröző hangulatot (ismét köszönet a zenének) és adott rengeteg gondolatot, amelyek hazafelé elkísértek és továbbra is itt lebegnek körülöttem. A film rengeteg problémás kérdést felvet a nyelvről, gondolkodásról, kapcsolatokról, jövőről, tudásról, életről, időről, szeretetről és veszteségről. Mindezt pedig olyan könnyedén teszi, mint ahogy a filmben az űrlények írnak. Nem nyom le semmit az ember torkán csak felvet rengeteg kérdést, amin rágódhat és én ezt kifejezetten szeretem. Szeretem, hogy nem adott kézzel fogható tanulságot, hanem rákényszerített, hogy keressek egyet magamnak. Tetszett, hogy a vége szépen lezárt, de mégis hagyott több elvarratlan dolgot. Nagyon tetszett, hogy mindenféle tekintetben új volt.
Ez a film tehát egy friss és üde színfolt nem csupán a sci-fi palettáján, hanem a mozifilmek nagy listáján is. Pont azzal, hogy nem adott szabályosan megragadható dolgokat adott jóval többet, mint rengeteg más film. Igen is van mondanivalója, csak nem a vásznon, hanem a néző fejében, mint egy alku a jövőre nézve.
Nekem tehát tetszett és bátran ajánlom azoknak, akik szeretik az elgondolkodtató filmeket. A hangulatfilmek szerelmeseinek pedig kötelező. Azok azonban, akik hagyományos értelemben vett sci-fi filmre vágynak, vagy akik szeretik készen kapni a dolgokat, inkább kerüljék.

Kiegészítés:
Agave Kiadónak köszönhetően Ted Chiang novellája már elérhető magyarul az író másik néhány novellájával egy kötetben. Rettentően szeretném elolvasni.

2016. november 12., szombat

A lány, aki távolról tökéletes

Bírom ezt a Geek girl sorozatot. 
Az első könyvet (A lány, akit soha senki sem vett észre) nagyon szórakoztatónak találtam és ez a a második könyvvel (A lány, aki mindig mindent félreért) csak fokozódott.
Ránézésre nem eshet panasz a harmadik kötetre sem, hiszen a borító pont olyan remek, mint az előzőek (nagyon tetszik az amcsi napszemüveg) és vastagságra is a szokásos 330 lapjával.
Fülszöveg:
"Harriet Manners több tényt ismer, mint az átlag. Tudja, hogy New York a legnépesebb város az Egyesült Államokban. Azt is, hogy a hivatalos mottója a „Még feljebb". Tudja, hogy az amerikaiak 27%-a szerint sosem landolt ember a Holdon. De arról fogalma sincs, milyen a modellek élete a Nagy Almában, és hogy a családja hogyan birkózik meg az új, amerikai élettel. Ahogy azt sem tudja, hogyan „válhat branddé" a New York-i modellekhez hasonlóan. De ami a legfontosabb, azt sem, mi a teendő, ha a nagy romantikus gesztusokat nem a pasijától kapja…
Vajon a stréber lány ezúttal túl messzire megy?"
Az okostojás modell, bár már nem igazán modell (Nem, mintha klasszikus értelemben valaha az lett volna...), hozza a megszokott formáját. Információk tömkelegét zúdítja az olvasókra, lehetetlenül távol áll a divat világától, szociális értelemben szinte kész katasztrófa és továbbra sem látja a héliumtól a periódusos rendszert. Harriet azonban ettől Harriet, így mindez cseppet sem meglepő. Ahogy az előzmények ismeretében az sem lehet meglepetés, ha azt mondom, ismét csinos listám van a könyv elolvasása mellett:

1. Szórakoztató.
2. Oroszlánfiút nem lehet nem szeretni.
3. Harriet családja különdíjat érdemel.
4. Hányzott Wilbur.
5. Tökéletes kamaszkönyv.

Ezt a könyvet nyugdt szívvel nyomhatnám bármelyik kamaszlány kezébe. A nyilvánvaló tényen kívül, hogy szórakoztató, ugyanis kifejezetten okos is. A cselekmény egyszerű, a problémák is hétköznapiak és minden olyan tiszta, érthető és világos és annyira pozitív, hogy jó olvasni.
Jó olvasni, bár Harriet néha idegesítő, a problémák többsége nyilvánvaló - lehetséges megoldásával együtt - és kevés volt benne Wilbur bájából. Nos, igen, ez a könyv jó volt, jó volt, de valahogy az előző kettőt erősebbnek éreztem.
Talán, mert Harriet nem fejlődik, továbbra is esetlen, bizonytalan és még mindig mindent félreért. Kicsit túltervez, kicsit túlgondolja, kicsit nem néz a szeplős orra elé.
Talán, mert igyekezett felnőttként viselkedni (mert 16 évesen az ember felnőtt... gondolják a 16 évesek...) és így kevesebb volt a kedves humorból, ami olyan jó ezekben a könyvekben.
Talán, mert az olvasónak is hiányzik a modellkedés.
Ugyanakkor minden szereplő továbbra is szerethető figura, Oroszlánfiút szabályosan meg kell zabálni, annyira édes, és a kalandok is a megszokott mederben haladtak. Ráadásul felleltem néhány párhuzamot Harriet és köztem.
"Néhány dolog, amit jobban szeretek a vásárlásnál: Minden"
Szóval, bár az előző két rész picit jobban tetszett, ezt is szórakoztatónak találtam. 
Bátran ajánlom tehát mindenkinek, aki az előző két könyvet olvasta és kedvelte. Habár a célközönség a tinédzserek, ez ne rettentsen vissza senkit. Én sem tartozom bele, mégis olvasom, mert jó olvasni.

Kedvcsináló idézet a könyvből:
"– Na és – folytatom egy roppant eredeti kérdéssel – milyen Afrika? 
– Dögmeleg. És itt mászkál fel-alá egy csomó magas lény, akik nem tudnak rendesen futni a hosszú nyakuk és a szempilláik miatt, a fejükön pedig fura kis szarvakat viselnek.
– Zsiráfok?
– Én a modellekre utaltam – nevet fel Nick. – De amúgy ja, van pár zsiráf is."

Kiegészítés:
A sorozat eredeti nyelven 6 kötettel és 3 kiegészítő történettel lezárult. Magyarországon viszont még csak a felénél jár, mivel nemrég jelent meg a következő, 4. kötet, A lány, aki ragyogni akart. Biztosan el fogom olvasni valamikor és nagyon remélem, hogy a kiadó gondoskodni fog az utolsó két rész megjelenéséről is.